Hogy a francia család egyike azon legszebb dolgoknak, amelyet Franciaország az idegenek tisztelete és csudálata tárgyáúl képes felmutatni és amelyet az idegen gyakran önként tisztel és csudál még akkor is midőn nem itéli meg azt elavúlt regényíróink bizonysága szerint: ezt teljes szivemből beismerem és igen boldog vagyok, hogy ezt beismerhetem. Ámde ez kritikai könyv, amely erkölcsi és politikai alkatunk gyöngeségeit jelöli meg, arra törekedve, hogy eszméket szuggeráljon és a lehetséges javítások vágyát keltse fel.

Hát magában a családban a felelősségtől való félelem, nemkülönben a felelősség helytelen felfogásának módja azon gyengeségek, amelyeket azon teljes pontossággal kell megjelölni, amit ezekre csak fordíthatunk.

A francia polgár teljes szívéből szereti gyermekeit, sőt túlságosan is, ha ugyan lehet őket túlságosan szeretni; végre is teljes szívéből szereti őket. Ez talán az egyetlen ország – vagy talán itt történik meg a leggyakrabban, – hogy férj és feleség, akik egyáltalában nem szeretik egymást, azzal végzik, hogy szeretik egymást gyermekeikben és a gyermekük iránti szeretet által olyformán, hogy teljesen odaadók lesznek egymás iránt. Ha megtudnák egymást figyelni (és ezt kezdetben némelykor nem kellene elhagyni) így szólnának egymáshoz első gyermekük megérkezéseig: «egyáltalában nem szeretjük egymást, csak kényelmi szempontból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban majdnem mindig teszik és anélkül, hogy ismertük volna egymást, miként ezt Franciaországban mindig teszik; midőn pedig vonzalomból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban néha teszik, ez anélkül történt, hogy ismertük volna egymást, miként ezt mindig teszik Franciaországban; s ime így nem szeretjük egyáltalában egymást.»

Az első gyermek megszületésétől pedig így beszélhetnek: «Ami mindent kiegyenlít az a gyermek; az anya végtelenűl szereti, én is nagyon szeretem; meg vagyok vele elégedve a gyermekért; nem panaszolkodunk többé, mióta gyermek van; mindent megbocsátok neki a gyermek miatt.»

Húsz évvel később pedig így beszélhetnek: «felneveltük a gyermekeket teljes odaadással, végtelen sok gonddal és minden pillanatban szeretetteljes őrködéssel; megindultsággal mondom neki, hogy legjobb anya a világon, ő pedig gyöngédséggel mondja: hogy igen jó atya vagyok; ezen pillanatok nagyon édesek. Nézd csak!… szeretjük egymást!»

A francia házastársak mélységesen szeretik egymást, miután elmúlt a szerelem korszaka. Ez onnan ered, mert a gyermekeik iránt érzett szeretetben szeretik egymást. Úgy hiszem vannak olyan országok, ahol a szerelem szüli a gyermekeket, Franciaországban pedig a gyermekek szülik a szerelmet. Csak meglegyen – az a lényeges.

A franciák tehát mélységesen szeretik gyermekeiket; csakhogy gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek és nem nevelnek gyermekeket.

Gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek gyermeket. Miként Ugolino felfalta saját gyermekeit, hogy megtartsa számukra az atyát, a franciák óvakodnak a gyermekektől, hogy gazdag- vagy jólétben lévő atyát tartsanak meg számukra és hogy egyáltalában ne legyenek nyomorban. A francia családatyák írtóznak attól, hogy kettőnél, sőt még hogy egynél is több gyermekük legyen. Ha több gyermekük van kettőnél, akkor már kevesebb jólétben látják őket, mint a milyenben vannak és jogosnak vélik, hogy azok nekik ezért szemrehányást tegyenek; rettegve kerülik e felelősséget. Ha pedig csak két gyermekük van, ekkor egyébbiránt indokoltan és mint jó számítók azt mondhatják, hogy amidőn gyermekeik házasságra fognak lépni, ők, a szülők még akkor szerencsétlenségre életben lévén, a vagyon négyfelé fog osztatni, két rész lesz a szülőké és mindenik gyermek kap egy részt; következésképen minden gyermek csak egynegyed részt kap szülei haláláig ami igen takarékos és igen gyenge osztályrész: «Óh mily szegény kis háztartása lesz a mi leányunknak! Óh mily szűkösen fog belépni az életbe a mi fiunk, akinek mint hivatalnoknak csekély fizetése lesz! Csak egy gyermeknek volna szabad lenni».

Ekként okoskodnak a felelősségtől való félelemből, amely fenyegeti őket, ha kettőnél, vagy egynél több gyermekük van. Néha felviszik kettőig, ez egy fiú utáni vágyból történik, midőn leánnyal kezdték; de még maga ezen vágy sem sarkalja őket mindig arra a bátorságra, hogy két gyermekük legyen. Mindig egy gyermeket óhajtanak nagyon élénk lévén bennük a szülői szeretet, azonban egynél többet igen ritkán. Szükségük van arra, hogy egy tőlük származott lénnyel bírjanak, akit szeretnek, akinek kedveskednek, hízelkednek és akit gyönyörűen elkényeztetnek és aki által szeretve hiszik magukat; hát erre egy is elég és attól kezdve, hogy ez az egy megvan, a szülői érzetet kioltotta maga a szülői érzet, akarom mondani, kioltatik a gyermekek utáni vágy azon elégtétel által, hogy már van egy és azon mérhetetlen kötelességek gondolata által, amely a meglevővel szemben terheli őket: Franciaországban – ne tévesszük meg magunkat és mondjuk ki – bizonyos helytelenítés, bizonyos lebecsülés éri a családatyákat, igenis egy faja a családatyákra vonatkozó megvetésnek éri azokat, akiknek számos gyermekük van; ezeket rossz atyáknak tekintik, minthogy megfosztották első gyermeküket azon kedvezménytől, hogy egyedül legyen, vagy két első gyermeküket attól, hogy csak ketten legyenek. Ezek olyan emberek, akik nem szeretik gyermekeiket, és ezen érzelemben homályosan maguk idősebb gyermekeik is osztoznak; olyan emberek ezek még, akik nem bírnak a szó kitűnő értelmében vett francia erénnyel, – az egyetlen az igazán becsült erénnyel – a takarékossággal; ezek tékozlók, könnyelmű vagyonpusztítók, vagyon-elverők. Alapjában véve, minden francia polgár szemében egy hat gyermekes családatya bohéme könnyelmű ember, akit gondnokság alá kell helyezni.

Ami mindebből következik előszőr is az, hogy a francia család igen egyszerű, igen összpontosított, szorosan egymáshoz símuló, igen tiszteletreméltó, rokonszenves és megható, de bizonyos szempontból tekintve – nem létezik. Az igazi család a nagyszámú-, a sokgyermekes család. Ezen családban – ami első tekintetre rendkívűli dolog, de ami megmagyarázható, ha gondolkozunk – sokkal több szeretet van a gyermekben az atya és anya iránt, talán egy kissé több féltékenység – miként már jeleztem – az elsőszülöttek részéről, de az utóbb szülöttek részéről is, akik többen vannak és átplántálás folytán mindenki részéről több szeretet, tisztelet- és kultusz van az atya és anya iránt, akik patriarcháknak a gens- a nemzet főnökeinek látszanak és akiket egy faja a dícsőségnek övez. Bizonyára ismer az olvasó számos tagból álló családokat; mert még vannak ilyenek és ekkor tökéletesen felfedezte ezen érzületet.

Mi több ezen sok gyermekes családban egészen természetesen alakulnak ki a tribus szokásai. Ebben a családban ép gyermekek vannak, azok pedig, akik kevésbbé épek neveltetnek és tiszteletben tartatnak a többiek által, a rossz családtagnak nem egyedül atyja és anyja a fegyelmezői, de még becsületes fitestvérei is; a család egy fajtája a törvényszéknek és zsürinek, ahol a jók diadalmaskodnak, a rosszak pedig sorompója elé idéztetnek; sőt feltéve, hogy a rosszak vannak többségben kettőt elriaszt a rossztól egyedül egy, aki az atya és anya mellett áll, akit ezek támogatnak, miként ez támogatja őket; egyszóval a család olyan társaság, ahol a rossz elemeket a jó elemek inkább ellensúlyozzák és visszatartatják; míg az egyetlen gyermekes családban, ha a gyermek jó, misem jobb ennél, de ha rossz, szüleinek nincs ellene segítője. A több tagú család a jóra igen nagy erővel rendelkezik.

Az egyetlen gyermekes családban előszőr is gyakran megtörténik, hogy az egyetlen gyermek meghal és a szeretetnek azon nagy erőfeszítése, amellyel a család egy gyermekre szorítkozott, tiszta veszteséggé vált; ha pedig az egyetlen gyermek nem hunyt el, az következik be, hogy túlhajtott gyöngédséggel nevelik, kényeztetik s hogy ennek folytán önző lesz, aki egyáltalában nem szereti szüleit. Vannak kivételek, de ez ritkaság.

Hogy az egyetlen gyermek egyáltalában nem szereti szüleit, vagy hogy kevéssé szereti őket, ez olyan természetes dolog, ami nem szorul bizonyításra; a féltékenykedő szeretet tanítja meg a gyermeket a szeretetre, ez a féltékenykedő szeretet, a leggyakrabban gyöngéd, szelid és igen kedves, de végre is nem egyéb, mint féltékenykedő szeretet. «Jobban szereted nővéremet, mint engem; nem szeretsz annyira engem, mint fivéremet. – Hogyis ne! Egyformán szeretlek benneteket». A kis féltékeny körülbelül meg van győzve; miközben a féltékenység nyugtalansága tanította meg a szeretetre és amely szívében nem fog megszünni.

Az egyetlen, az egyedül imádott gyermek a szülei szeretetet természetesnek találja és minden viszonzás nélkül engedi magát imádni, minden nélkül a mi viszonosságra ösztönözné vagy anélkül, hogy még ezen gondolatot is felébresztené benne valaki. Az egyetlen gyermek hasonló a feleség által túlságosan szeretett férjhez, vagy a férj által túlságosan szeretett feleséghez; egyáltalában nem tanúsít szeretetet; ezen szeretet nagyon kötelességszerűnek látszik, amely nem részesül visszautasításban, amely sohasem, – félig-meddig sem, – még látszólag sem részesül visszautasításban; az ezen így rápazarolt szeretet nagyon is kötelességszerűnek látszik.

Azt hiszem igen különös dolog, amit megfigyeltem, vagy talán csalódom; az egy gyermekes szülők egészen természetesnek találják, hogy egyáltalában ne szeressék őket; talán nem is veszik ezt észre; mégis azt hiszem, hogy egy kissé észreveszik, de ezt magától értetőnek vélik: érezni vélik, hogy a végtelennek a semmi felel meg – «végtelen semmi» mondja Pascal – mással kapcsolatosan, – érezni vélik, hogy a határtalan vonzalomnak, minthogy mással nem hasonlítható össze, egy igen unalmas vonzalom felel meg és hogy egy igen nagyfokú aktivitású vonzalomnak, egy paszív aktivitású vonzalom felel meg.

Mindig úgy van, hogy az egyetlen gyermek igen paszív a vonzalomban, és hogy szülei nem veszik észre ezen paszívitást, vagy kiveszik abból részüket, vagy egy fajtájával az örömnek szemlélik azt. A rendellenes helyzetek denaturálják az érzelmeket. Mindnyájan ismeritek azon heves szerelmet, amivel azon férj viseltetik neje iránt, akit felesége egyáltalában nem szeret, az ő fájdalmas kétségbeesését, midőn elveszti azt, az ő igen gyakran hallott szavait: «Szegény asszony! mennyire nem szeretett engem! mennyire nem voltam képes megszerettetni magamat!» Az egyetlen gyermek szülei nem kevésbbé ilyenek; de ilyen, mindenek felett az anya: «nem szeret engem! különb nálam! imádásra méltó! Hogyne szeretném ezt a gyermeket?»

És valóban annak a szeretetlensége akit szeretsz megerősít azon hitben, amelyet az ő megmérhetetlen tökéletességéről és a te méltatlanságodról táplálsz és ez a hit megerősít téged az iránta érzett imádatban.

Csakhogy ez együgyüség. Ezen együgyüséghez vezet azon oktalan gondolkozás, hogy tíz helyett csak egy gyermeked legyen.

Nem kevésbbé súlyosak és fájdalmasak az ethnikai következmények. Egy igen szapora népek mellé helyezett, vagy csupán nálánál szaporább népek mellé helyezett nem szapora népet, lassankint s folyton-folyvást elárasztják ezek. A Németország és Itália közt levő Franciaország évenkint egy békés csatát veszít Itáliával és kettőt Németországgal szemben. Azon gyermekek, akiket nem szűlt Franciaország azon gyermekek által helyettesíttetnek, akiket Németország és Itália szültek s akiket a náluk levő sűrű népesség miatt, a nálunk levő elhagyott és üres helyekre – hozzánk küldenek. Róma görög várossá vált, mondá Juvenal; én sokkal kevesebb túlzással mondtam: Franciaország városi népe németté és olasszá vált. Tegyük hozzá a kozmopolita zsidó népet, amely sehol sem érzi magát jobban, mint Franciaországban és amely nagyon szapora, bőségesen népesíti be városi területeinket. Igaz – és ezt lényegesnek tartom kijelenteni, – hogy a francia értelmi olvasztótégely annyira erős, annyira égő és annyira hatalmas, hogy a német- olasz- és zsidó ifjakat igen gyorsan franciákká változtatja, akik osztoznak a vérbeli franciák majdnem egész jellemében és akik alig különböztethetők meg a régi rétegektől. A németek, olaszok és mindenekfelett a zsidók nagyon produktiv franciák, fellévén ruházva a franciák erényeivel és hibáival. De ez csak félig megnyugtató, mert ha ezen idegenek fiai az értelem, sőt még a szív szempontjából is igen elfogadható franciák, nem lehet, hogy a hazafiság szempontjából erős franciák legyenek. Jó hazafiak elfogadtatik – fogják mondani. – Tudom; de azt is tudom, hogy igen ritkán. Az idegenek fiai közt van a hazafiatlanok törzskara és mindenekfelett az idegenek közt találjuk a haza eszméje iránt a legtöbb közömböst. Ebből folyólag – miként Petit Éduard sajátságos nyelvezetével mondja – a paucinatalitás (kevésszületés) járúl legtöbbel a hazafiság meggyöngüléséhez.

Mindenesetre megjegyzendő, hogy a hazafiság hanyatlása nálunk pontosan összeesik, a tisztán francia születések csökkenésével. A némelyek előtt annyira gyűlöletes patriotizmus leverésére legalkalmasabb eszköz a gyermektelenség. Midőn egy néptanító atyává lesz, fogadok, hogy ezt mondják neki a többiek: «Gyermekeket nemzesz; nem tartozol közénk». Ha ezt nem mondják neki, ez azért van, mert nem értenek hozzá.

Azt mondom: a franciák a felelősségtől való félelem miatt nem nemzenek gyermeket és rosszúl nevelik ivadékaikat; – vizsgálat alá vetem ezen második állítást.

Semmi sem ijeszti meg jobban a francia embert, mint az, hogy maga nevelje gyermekét. Nem neveli, de elrontja gyermekeit. Előszor is, ha leányról van szó, azt sohasem neveli a francia atya, mindig anyjára hagyja a nevelést; ez mindig súlyos hiba. Sietek kijelenteni, hogy gyermekei életszükségleteinek nagyon szent gondja által a családon kívűl igen elfoglalt atya nem szentelhet sok időt leányai nevelésére, sőt még fiai nevelésére sem. – De mégis neki kell és pedig nagy tekintéllyel általános irányt adni. – Majdnem azt mondanám, a leányok nevelése, azok bizonyos életkoráig, körülbelül tizennégy éves korukig mindenekfelett reátartozik. Az anya az asszonyi jótulajdonságok egész tömegével bír, amelyeket észrevétlenül közöl leányával és mi sem jobb annál; de az asszonyi fogyatkozások egy tömegével is bír, amelyeket a férfiúi, az atyai befolyással kell ellensúlyozni. Ezen fogyatkozá sokat, amelyeket az anya nem képes leküzdeni leányánál, sőt amit ő nem is képes leányának nyújtani szükséges, hogy mindig az apa jelölje meg leányának, azon bizonyosságban, hogy az anya ezt nem tette s ezen kijelentésre támaszkodva, hogy az anya nem is akarta azokat ellensúlyozni; de végre is szükséges, hogy mindig az atya jelezze és elítélje azokat.

Közbevetve legyen mondva, leküzdvén ezeket leányánál azon erélyes állítással, hogy anyjának nincsenek ilyen hibái, egy csapással, egy kissé az anyánál is gyógyítja azokat. A rendetlenségből, a nemtörődömségből, a tunyaságból, az örökös halogatásból, («van még elég idő») a pontatlanságból, az unalmas fecsegésből, de hagyjuk mindezeket, hogyan akarnád, hogy ennyi tökéletlenségből egy francia anya kigyógyítsa leányát?

Példájával? Tréfálsz. Szavaival? Ez inkább lehetséges; de tudod, hogy ha az ember hibáit kissé kijavítja ez azért történik, mert azokat jó tulajdonságainak tekinti és azzal tölti el életét, hogy ezeknek örül.

Tehát bizonyos életkorig igen fontos, hogy az atya kétségtelenül egyenesen és a szükséges tapintattal (diszkrécióval) ámde igen szorgalmasan vegyen részt leányai nevelésében. Royer-Collardnak8 annyi tekintélye volt a házában, mint a politikai gyűlésekben, ami egy államférfiúnál a világon a legritkább dolog. A Royer-Collard kisasszonyokkal nagyon keményen bánt, többek között ezt mondá nekik: «nem lesztek kisasszonyok, ebben erősen meg foglak akadályozni benneteket». Nem tudom, hogy megakadályozta-e ebben őket, de tudom azt, hogy jól ismerte a családatya kötelességeit leányaival szemben.

A francia családatyák legnagyobb része, leányaira nézve megelégszik avval, ha lelkinemességben, bájban és kellemben növekedni látja őket és nem törődik mással. Egy oly kényes munka felelőssége, mint a leányok nevelése, előtte súlyosnak látszanék. Chrysale-ok ők. Megjegyeztétek, hogy Chrysale egyáltalában nem nevelte leányait? Mind a két leányát anyjuk képezte ki. Philaminte-nak közvetlen befolyása volt Armande-ra, akiből tudákosnő lett. Ellenkező befolyása volt Henriette-re, aki atyja vérmérsékletével bírván, ellentétbe jutott anyjával, de egy kissé élénk, kissé agresziv igen túlhajtott a reakcióban egész odáig, hogy beszédében egy kissé pórias, egy kissé szobaleányos. «Ennek a fiatal leánynak hiányzik a himpora» mondta Lemaître Gyula.9 Vagy ha úgy tetszik Philaminte képezte Armande-ot és Henriette Armande ellentéteül, sok szellem mellett egy kevés trivialítást tanúsított. Ez a szegény Chrysale még nővérére is kevés befolyással birt, aki alárendelte magát Philaminte-nak, mint kíváló személynek, akire büszke volt és boldog, hogy sógornőjévé lett, miként fivére, majdnem pórias polgár, – ő is majdnem pórias polgárnő létére egyszerűen Philaminttá lett, aki csak regényeket olvas és akinek tudós női szerepe mindenek felett abban áll, hogy a helyesírás tudásával büszkélkedjék; kis-városi tudós nő. Annyi bizonyos, hogy fivérének nem volt rá befolyása, sőt még azt sem mondhatta: «legalább az én jó kis nővérem megmaradt nekem».

Nálunk sok családatya hasonlít hozzá. Számos francia családfő olyan, mint Chrysale.

Van a leányok nevelésének egy rendkívűl komoly része, ahol a felelősség ezen félelmét egész a nevetségig erőszakolják s ami egyszersmind a legnagyobb kárt okozza a világon. Tulajdonképpen az anyák azok, akiket ezen gond terhel, az atyákra pedig abból semmi sem hárul. A férfi és nő közötti viszonylatoknak az ifjú leány előtti leleplezéséről beszélek. A francia családok legnagyobb részében azt tartják, hogy ezen felvilágosításnak soha sem szabad megtörténnie, vagy csak a házassági nász előtt két vagy három órával. Semmi sem veszélyesebb ennél. Vagy tájékozatlan marad az ifjú leány, ami sokkal gyakrabban megesik, miként azt hinnénk, vagy megtanulja a dolgokat ifjú barátnéitől. Az első esetben súlyos veszélyeknek van kitéve, a második esetben zürzavaros, homályos és illetlen tudása van és olyan ami őt megzavarja. Az élet misztériumait tisztán, szűziesen, komolyan, méltósággal kell neki megtanítani, mint tényleg a legméltóságosabb, legkomolyabb és legszűziesebb dolgot; úgyde az anyák kivonják magukat azon felelősség alól, amelyet annak megtanításával vélnek magukra vállalni. A gyöngédségtől fosztani meg leányuk lelkét, előttük rossz cselekedetnek látszik. Tehát jobban szeretik, hogy mások tegyék? Bizonyára nem, de végnélkül halasztgatják mindaddig, amig csak azt nem mondhatják – bár szeretik az ellenkezőjét hinni – hogy megtörtént. Itt egy igen jellegzetes hiánya van előttünk a bátorságnak, ami egyidejűleg súlyos esztelenség is. A fiatal leányt röviden, világosan fel kell világosítani a szerelem realitásáról még mint leányt. Annak, hogy a veszélyeket kikerülhetőkké tegyük, egyedüli eszköze azoknak feltárása és hogy a kiváncsiság elbetegesedését meggátoljuk kielégítjük azt egészséges módon.

Ime a felelősségre nézve mily számos és különböző iszony van a francia családokban. Ennél az igen bátor népnél hiányzik a polgári-, nemkülönben a családi bátorság. Ez a családi bátorság – keletkezésére nézve – az első minden bátorság közt. Ez azon bátorság, amelyre az összes többi bátorság támaszkodik, vagyis inkább ez az a légkör, amelyből az összes többi bátorságnak ha határozottan nem is abból kellene erednie, de legalább is abból kellene táplálkoznia, fejlődnie, magát fenntartania és új tetterőt merítenie.