Két tárgya van a politikának: a politikai alkotmány és a politikai erkölcsök. A politikai alkotmány – hogy azzal kezdjük – a franciáknál az általános felelőtlenségre van alapítva. A régi uralom alatt igen reális felelősség volt, t. i. a király felelőssége. Erről nagyon megfelejtkeztek; de ha a király abszolut volt, ami egyébiránt abszurdum volt, örökké és teljesen felelős maradt és éreztették is ezt vele. Jegyezze meg jól az olvasó, hogy a francia királyság a XVI. század polgárháborúi végétől kezdve despotikusan, de mindig a forradalmakkal harcolva kormányzott, XIII. Lajos uralkodása, a fölkelt nemesség elleni folytonos harca a királyságnak; éppen úgy XIV. Lajos kiskorúsága, a nemességhez csatlakozván a bíróságok és a nép s; midőn XIV. Lajos maga uralkodott, a protestánsok ellen kellett harcolnia, akiket oktalanul kihívott; mindig nyugtalanítják a parlament tagjai és mindig a Fronde-ra10 vigyázott. Jól értsük meg, hogy az abszolutnak mondott monarchia folytonosan fenyegetettnek, következésképpen igen felelősnek érezte magát. Voltak néha abszolut hatalmi mámoros pillanatai, de mindig megvolt azon zűrzavaros – néha igen világos érzete, hogy valaki közel volt hozzá, aki tőle számot kért vagy aki számot fog kérni tőle. S ezzel számolt is feltételes bölcsesége; esztelensége abban állott, hogy nem értette meg, hogy ezen felelősség zűrzavaros és határozatlan, amelyet szervezni kellett; a felkelés által, vagy a felkeléstől való félelem által mérsékelt despotizmus, fenyegetett despotizmus, megfélemlített despotizmus, de nem mérsékelt monarchia; meg kellett határozni a felelősséget, hogy normális és szerencsés eredményekben termékeny legyen; hogy le kellett fegyverezni a felkelést, előlegül adván azt az ígéretet, hogy ellenzékké lehet és hogy ne találja magával szemben a népet és számoltak azzal, amit mondott. A felelősség azonban mégis létezett és nagyon tiszta tudatában is volt annak.

Annyival is inkább tudatában volt annak, mert a királyság – elismerem, hogy egy kissé határozatlanul – de bitorlónak érezte magát. Tudta, hogy volt alkotmány, hogy voltak a királyságnak «alaptörvényei», amelyek kötelezték a királyt, amelyeket meg nem sérthetett, de amelyeket a király ellenkező szokás által elavulni engedett, amelyek a polgárháborúkra felette kedvezők és mindig hasznosak voltak a bosszúállónak, de olyan alaptörvények, amelyek fennállottak és amelyek tényleg még mindig fennállottak. Nem ismerek a régi uralom írói közt olyat, aki fenntartotta volna azon állítást, hogy a francia királyság despotikus volt. Mindnyájan azt mondják, a király felett törvények voltak és a király nem tehette mindazt, amit akart. Midőn a királyság ezt mondá – és szászszor mondá ezt – beszédet intézvén a parlament tagjaihoz, «hogy a törvényhozói hatalom a királyt illeti», tudta, hogy nem mond igazat és teljesen érezte bitorló voltát.

Egyedül a papság mondta neki, majdnem mindig, hogy souverain, aki hatalmát csak Istentől bírja; csakhogy ugyanazon egy csapással igen félelmes felelősséget is hárított rá. Azt kiáltotta oda neki: felelős Isten előtt és számadással tartozik Istennek azért, amit a nép ellen tett vagy ha nem törődött vele.

Azt fogják mondani, ez a felelősség könnyűnek és mert végtelen – határozatlannak látszhatik és a királyság egy kevéssé Tartuffe-el11 ezt mondhatta: «Ha csupán csak az ég…» nem kellett volna ennyire felvenni a dolgot, nem kellett volna ilyenformán felvenni, ha a papság négyszem közt, halk hangon mondta volna ezt. De a papság ezt egész hangosan mondta és itt kezdődik a világi hatalom felelőssége. Egész hangosan mondta és a nép éppen oly jól megértette, mint a király és megalkotta ebből a királyi felelősség érzületét. Az igazságos kormányzás az Isten iránt való kötelesség; ám legyen, de egyszersmind a nép iránti kötelesség is, hogy Isten akarata szerint kormányozzák. Itt éledt fel újra még a régi – jóllehet elgyengült – lelki hatalomnak a souverain Isten nevében való beavatkozása a világi hatalom körébe, azon beavatkozás, amely annyira hatalmas és üdvös volt a barbár fejedelmekre. Megjegyzendő, hogy egy istenfélő souverain sokkal súlyosabb felelősséget érez magában – jóllehet abszolut fejedelem, – mint egy, a nép által választott és csak névlegesen felemelt souverain. Midőn az egyház ezt mondá: «minden emberi hatalom Istentől származik», általában azt hiszik, hogy az egyház a souverain alá hajlította és nyomta a népet. Vigyázzunk! Azzal, hogy azt mondá a királynak, a hatalom Istentől származik, egy csapással rettenetes módon felelőssé tette Isten előtt. Ellenben az a souverén, aki azt gondolja, hogy csak a néptől függ, igen jól tudja, hogy nem függ senkitől, hogy csupán az eredményektől függ s csak addig szeretik, amíg szerencsés, de gyűlöltté, elhagyatottá és ledöntötté válik, midőn a sors ellene fordul. Az Istentől való souverain Istennel kötött szerződést, a nép által felemelt souverain pedig a véletlennel. Ezzel számolni kell.

Elismerem, elismertem, hogy ahhoz, hogy az Istennel kötött szerződésből üdvös eredmény származzék, szükséges, miszerint a fejedelem istenfélő legyen és azt is meg kell engedni, hogy határozottan ezen félelem az, amely jelentékenyen meggyengült a mi régi uralombeli királyainknál, az utolsót kivéve; de azt akartam megértetni, hogy habár a régi uralomban nem is létezett alkotmányos felelősség, de létezett egy felelősség, még pedig hármas formában: felelősség Isten iránt, amelyet különben nem lehetett észrevenni, felelősség az alkotmány iránt, amely, miként de Staël asszony szellemesen mondta: «mindig csak korlátolt volt», de amiről különben bírtak ideával és amit igen gyakran emlékezetbe idéztek a jogtudósok, ami pedig a nép iránti felelősséget illeti, ezzel szemben a király, minthogy megsemmisítette a közvetítő testeket, súlyos hiba esetén egyesegyedül érezte magát, ami a meggondolás és félelem állapotába juttat.

Napjainkban a hatalom felelősségét alkotmányosan odáig korlátoztuk, hogy semmit se tegyen és megváltoztatván a közerkölcsök az alkotmányt, a központi hatalomnak és ügyvivőinek már nagyon is gyenge alkotmányos felelősségét a semmire szállítottuk le. A köztársaság elnökének elég nagy hatalma van; több hónapra elnapolhatja a képviselőkamarát.

A szenátus javaslatára feloszlathatja a képviselőkamarát és új választásoknak vetheti alá; elrendelheti, – ami felfüggesztő természetű vétó – hogy a kamara egy általa már megszavazott törvényt újra tárgyaljon. Különös, hogy mindezen rendelkezések holt betűkké váltak, csupán papiroson léteznek; a gyakorlatban olyanok, mintha nem is volnának és valóban egyáltalában nem is léteznek. A kamarának Mac-Mahon által 1877. május 16-án történt feloszlatása óta képviselőkamarát sohasem oszlattak fel. 1871 óta az elnök sohasem hívta fel a kamarát egy megszavazott törvény második tárgyalására, 1877 óta sohasem napolta el az elnök a képviselő-kamarát. Mi több, az elnöknek alkotmányos joga van üzenettel közölni gondolatát a kamarával. Thiers igen gyakran élt a kormányzat ezen eszközével. Egy ilyen eszköz az, hogy bár alapjában az elnök üzenet által semmit sem rendel el, mégis ha eltérés van közte és parlamentje közt, a nemzetet teszi ebben bíróvá, amely ugyanazon képviselőket választván meg, majd megmondja neki, hogy nincs vele, majd másokat választván meg azt, hogy vele van. Ilyen felelősséget vállal el tehát és a megkerülés ily módját fogadja el, midőn üzenetet intéz a kamarákhoz. Mac-Mahon óta ezen mód sohasem alkalmaztatott.

És végül az elnök hét évig el nem mozdítható az alkotmány szerint. Egy elnököt elmozdítottak a kamarák, Grévy Gyulát, az elmozdítás minden formás szövege nélkül, mert ez alkotmányellenes lett volna; ezen híres formulában értesítették visszavonulása elrendeléséről: «A kamara… a szenátus… elvárva a köztársasági elnök közleményét…»

Mindebből az következik – követve Aulard szerencsés kifejezését – hogy a törvényes alkotmányt egy reális alkotmány pótolta és hogy nem merték annyira radikálisan megsérteni a reális alkotmányt a törvényes alkotmány alkalmazása miatt és hogy az alkotmányos eljárás kihívólag alkotmányellenesnek látszik.

Ezen reális alkotmány pedig egy szóból áll: a francia köztársaság elnöke semmi, vagy másként mondva: a francia köztársaságnak nincs elnöke.

Ez annyira igaz, hogy egy köztársasági elnöknek választott államférfi csak azt érzi, hogy politikai pályája be van fejezve. Teljesen és mindenkorra be van fejezve. Mert mint köztársasági elnöknek nem szabad semmit sem tennie és semmit sem mondania; sőt midőn már nem elnök többé, – úgy rendelvén a szokás, hogy egy volt köztársasági elnök sem szenátor, sem képviselő ne lehessen – tovább kell folytatnia azt, hogy ne tegyen semmit és ne mondjon semmit. A köztársaság elnöksége egy államférfit elnöksége idejére és azon időre is, midőn már nem elnök, száműz (osztracizmussal száműz). Maga fölé helyezvén őt, megsemmisíti és felmentvén, eltünteti őt.

Ezen elvek, amelyek sehol sincsenek feljegyezve, de amelyek érvényben vannak, mindig annyira erősek, hogy egy elnök, Loubet, aki nem volt minisztereivel egyetértésben, nem utasította soha vissza minisztereit, nem napolta el a kamarát, nem oszlatta fel a kamarát, nem követelte egy már megszavazott törvény másodszori tárgyalását, nem intézett üzeneteket a kamarákhoz, ámde néha egy lakomán vagy egy fogadtatáson miniszterei politikájával éppen ellenkező szavakat hangoztatott. Ekként könnyített lelkiismeretén; de élénk világításba helyezte a «reális alkotmányt» és ezen reális alkotmány rendkívül paradox voltát. Ezt lehetett volna neki mondani: «Ha ön ekként gondolkozik, miért nem alkalmazza ön az alkotmányos eszközöket, hogy megértesse és érvényesítse azon határok közt, amelyek közt ezt alkotmányosan teheti? És minthogy ezt egyáltalában nem tette, elejtett beszédei igen világosan ezt jelentik: «A reális alkotmány szerint semmi olyan jogaim nincsenek, amit a legális alkotmány ad nekem és nem beszélhetek úgy, mint magánember, ami pedig a cselekvést illeti, semmi módon sem cselekedhetem».

Nincs tehát Franciaországnak köztársasági elnöke; nincs tehát Franciaországban államfő.

Ez nagyon meggondolandó, minthogy ebből azon állítás következik, hogy Franciaország tiszta demokrácia. Midőn a tiszta demokráciának – nézetem szerint – félelmes helytelenségeit, melyeket lassanként, sőt igen rohamosan hord magával megjelölöm, az antique és az amerikai demokráciákat hozzák fel ellenem. Ez a köztársaság és a demokrácia összezavarása, ennél pedig nincs súlyosabb zűrzavar. A régi demokráciák sohasem léteztek, ennyit ezekről; az amerikai köztársaság pedig nem demokrácia.

A régi köztársaságok arisztokráciák voltak, kivéve igen rövid ideig az athéni köztársaságot, ahol létrejöttével bevégződött, összeesvén különben a nemzet hanyatlásával. A lacedæmoni köztársaság arisztokrácia volt. A római köztársaság megszűnt az arisztokráciától az egyeduralmi kormányzathoz való átmenet nélkül. Talán nem szükséges mondanom, hogy a velencei köztársaság gyökeresen arisztokratikus volt.

Ami az amerikai köztársaságot illeti, az alkotmányos monarchia: nem egyéb alkotmányos monarchiánál. Az amerikai köztársaság elnöke – minden hatalmával a külügyekben; minisztereivel a belügyekben, akik a parlamentnek nem felelősek; törvénykezdeményezési jogával, amit gyakorol; az összes állami hivatalnokok kinevezésére vonatkozó jogával, amit szintén gyakorol – souverain. Annyival inkább, mert ha a miniszterek nem felelősek a kamaráknak, ő nem kevésbbé az, nem lévén általuk, de a nép által választva.

Alapjában és egész valójában az amerikai köztársaság elnöke igen hatalmas alkotmányos souverain, akit csak a közérdek kell hogy áthasson, akinek csak a közvéleménnyel kell törődnie, hogy népszerű legyen és hogy újra megválasztassék és hogy amidőn újra megválasztatott és többé már nem választható újra, becsületben tartassék hazájában. Souverain pro tempore; de souverain. Az Egyesült-Államok egyik francia követe mondá nekem: «Az amerikai köztársaság elnöke összehasonlíthatatlanul inkább király, mint Nagy-Brittania királya és sokkal inkább császár, mint a német császár».

Sohasem volt és nincs is a világon tisztább demokrácia a francia demokráciánál. Ezért vagyunk kényszerítve mi, akik azt tanulmányozzuk, hogy óvjuk attól, ahová jutni fog és megfontolva jövőjét, megbíráljuk s tanácsot adjunk neki majdnem elméletileg okoskodva. Eléggé szemünkre hányják ezt: de nem tehetünk másként, vagy csak kevésbbé tehetünk másként.

Némely visszaemlékezéssel az atheni demokráciára érvelünk, amely mint ilyen fennállott, de körülbelül csak félszázadig. Így tett már Rousseau, midőn megtámadta a tiszta demokráciát és ez vele a Contrat social dacára történt. Egy kevéssé a francia forradalommal is érvelünk, melyet azon pályáján veszünk tekintetbe, amelyet a Mirabeautól Babeufig terjedő görbevonalon futott meg, amely témája a demokrácia történetének és amely prófétai alakulata a tiszta demokrácia fejlődésének (evuluciójának). Egy kevéssé a harmadik francia köztársaság történetével is érvelünk, azon tendenciákkal, amelyeket feltüntetett, azon vívmánnyal, amelyet vett és hirdetjük a holnap demokráciáját, mint a demokráciának 871-től 1911-ig meghosszabbítását, mint a mai demokrácia fokozatos radikalizációját. De mindenekfelett elméletileg okoskodunk, magát a demokrácia lényegét véve fontolóra, vagyis az abszolut egyenlőséget, azt állítván, hogy a francia demokrácia mindinkább közeledik lényegéhez, a tiszta demokráciához.

Jogos-e így okoskodni és hát lehetetlen-e az, hogy a demokrácia, amidőn kifejlődik, saját magát is megjavítsa és amidőn megerősödik, megjavuljon és saját maga kreálja a számára szükséges ellensúlyokat?

Igen is, azt hiszem, hogy jogos ekként okoskodni és nem hiszem, hogy akkor, midőn a francia demokrácia kifejlődik, megjavítja saját magát, minthogy – óh mily jól látta ezt az amerikai Barrett-Wendell France d’anjourd hui-jében! (mai Franciaországjában!) – a francia embernek az a sajátsága, hogy radikális, hogy ideologus, a francia ember sajátsága, hogy eljusson eszméi megvalósításához és hogy nem fél és éppen ellenkezőleg mindig meggondolja, hová vezetik eszméi.

Semmi sem jogosabb ennél. Midőn Franciaország katholikus államosító12 volt, aggodalom és könyörület nélkül, sőt a maga kárára mintegy egyhangú elégtétellel látta eltávozásra kényszerítve a legjobb és leghasznosabb két millió franciát azért, hogy megvalósíttassék ezen idea: egy államvallás és egy vallás legyen az államban. Szenvedélyes ideológia. «Inkább vesszenek a gyarmatok, mint az elv!»

Midőn Franciaország nacionalista13 volt, vagyis a nacionalitás14 elvével kísérletezett, önmaga ellen és saját világos érdeke ellen prédikált és dogmatizált; önmaga ellen harcolt, önmaga ellen ontotta vérét, hogy nemzeteket kreáljon önmaga ellen, hogy megvalósítsa ezen eszmét: a fajok és nyelvek szerint csoportosított nagy nacionalitások eszméjét. Szenvedélyes ideológia. Egyáltalában nem csalódunk abban, hogy a francia intellektuális jellemnek egyik legnagyobb francia képviselője III. Napoleon.

Ha Franciaország értelmileg ekként van megalkotva, kevésbbé kételkedünk abban, hogy a demokratikus eszme kísérlete nem viszi egyenes irányban célhoz és a legrövidebb úton előre.

Ime azért érvelünk in abstractio ezen kérdésben, először mert a demokrácia új lévén, kevésbbé tehetünk másként, azután olyan néppel lévén dolgunk, amely maga is elméletileg és az elmélet után cselekszik, eléggé helyes módszer lesz, hogy elméletileg okoskodjunk afelett, hogy mi lesz belőle.

Ezen eltérés foglalata: Franciaország a tiszta demokrácia kísérlete, amely minden erejével a tiszta demokrácia megvalósítására törekszik.

Eltértem tárgyamtól? nem hiszem. Franciaország az a demokrácia, amely az abszolut demokrácia felé törekszik, ezért szervezkedik önként, majdnem automatikus módon az abszolut demokrácia elve szerint; ezen elv pedig először az abszolut egyenlőség, azután meg hogy ne legyen felelősség sehol és hogy senkise legyen felelős. Az atheneieknek a demokrácia időszakában nem volt kormányuk; a polgárok tömege által kormányoztattak, amely mint minden tömeg, senkinek sem volt felelős, hacsak a történet előtt nem, amely egyébiránt őket jó szemmel nézte.

De hogyan kell elnyomni a felelősséget? Megosztani és olymódon szétszórni azt, hogy mindenütt észrevehetetlen legyen és ne mondhassa senki sem: «Is fecit» (ez tette). Határozottan ezt tette a mi alkotmányunk, sőt még inkább tették ezt politikai erkölcseink.

Franciaországban a parlament kormányoz. Nem az állítólagos «államfő», kimutattuk. A miniszterek, akik örökösen a parlament akaratának vannak alávetve, amidőn a parlament határozatai szerint kormányoznak és adminisztrálnak, nem egyebek, mint végrehajtó ágensek, mint a parlament ügynökei. Minden kormányzati ténykedés a két kamarát illeti. Tehát a parlamenti tagok felelőtlenek, minthogy 900-an vannak. Közülük mindenik, midőn határozatot hoz, fedve érzi magát a többiek által és azon jogos érzületet táplálja, hogy igen rossz tulajdonság volna, ha emiatt őt támadnák. Aki uralkodik, aki egyedül uralkodik, az egy zűrzavaros tömeg, amely nem ad egyetlen támpontot sem arra, hogy kinek panaszkodjunk, midőn arról van szó, hogy panaszolkodjunk, igényt támasszunk vagy nyugtalankodjunk. Montesquienek a hatalmak elkülönítésére vonatkozó nagy elmélete, a felelősség elmélete. Felelős az államfő és miniszterei, ha kormányoznak; felelős a bíró, feltéve hogy a felelősséget nem háríthatja a kormányra, amely rendeleteket ad neki. Felelős a törvényhozó, feltéve, hogy nem megszámlálhatatlan, másrészről pedig, hogy a törvényhozó nem azon zűrzavaros hatalom, amely törvényt is hoz, kormányoz is, adminiszrál is, sőt még az igazságszolgáltatás felett is mérlegelést gyakorol, látszólag annyi felelősséget vesz magára, hogy valósággal többé semmi felelőssége sincs.

Azt vethetik ellen, – de az ellenvetés nem lesz jogos – hogy ime egy igen szép példája a felelősség-szomjnak, midőn a törvényhozó-testület, amely mindent maga végez, törvényhozó, végrehajtó, adminisztratív és bírói hatalom és amely – hogy úgy mondjuk – az összes lehető revindikációkat egyedül magához ragadja. De azt mondom, hogy az ellenvetés hibás, minthogy aki mindent magára vállal, az kiválólag, kifejezetten és világosan semmit sem vállal magára. Franciaország úgy érzi, hogy képviselői és szenátorai kormányozzák, adminisztrálják, sőt még ítélkeznek is felette; de azonfelül, hogy ezek egy tömeget képeznek, amely felosztja és szétosztja a felelősséget, ez egyúttal végrehajtó, adminisztráló és bírói hatalom is, amelyet a parlament kormányoz, adminisztrál és ítél meg, anélkül hogy meglehetne különböztetni, hogy a tekintélynek vagy a parlament befolyásának mily mennyiségét árasztja, viszi be vagy veszi el ezen hatalmak mindegyikétől. Ebből következik, hogy a kormányzat, az adminisztráció és a jogszolgáltatás hatalmára nézve, a parlament rejtett hatalom és hogy Franciaország úgy érzi, hogy őt egy rejtett és észrevehetetlen hatalom kormányozza, adminisztrálja és ítélkezik felette.

És ezenfelül, minthogy a parlament, mint rejtett hatalom, mindenbe beleártja magát, midőn mint törvényhozó hatalom működik, elmenekül a felelősség elől annyiban, hogy nem látható a maga területén, még azon pillanatban sem, midőn működik, minthogy szüntelenül mások felett áll. Azzal, hogy a parlament mindenütt jelen van, teljesen fedi magát még akkor is, midőn saját ügyével foglalkozik annyiban, hogy eltereli azon figyelmet, amely az ő ügyére és reá volna fordítható. Törvényeket hoznak: oly sok dolgot mívelnek, hogy azokat mint törvényhozók egyáltalában nem figyelik meg pontosan. Törvényeket hoznak: ez annyira másodrendű része azon hivatásnak, amivel magukat felruházzák, hogy nem egész pontosan erre irányul a közfigyelem, amely különben a többi dolgokra nézve, amit cselekszenek, nem lehet csak bizonytalan és kétes.

A parlamenti kormánynak, midőn az egy fajtája a szinkretizmusnak, midőn különböző kerekei nincsenek tisztán elhatárolva és elkülönítve, az a nagy hibája, hogy a törvényes revindikáció elveszti egyenes irányát, tévútra jut, nem tudja mihez tartsa magát, következőleg tudatában van tehetetlenségének és azzal végzi, hogy a közönbösség és lemondás egy fajához tér vissza. Mesterséges sötétségben kormányoztatunk, amely nagyon ügyesen úgy formáltatott, hogy sem a kormányzottak nem tudják mit kezdjenek, sem a kormányzók pontosan azt, amit tesznek. Tapogatódzva kormányzunk és kormányoztatunk…

Mindez szónoklás!

Ám lássunk egy egészen új példát. Champagne határigazítása ügyében a kormány határozatot hozott – jót vagy rosszat – az nem kérdés. Ezen határozat Champagneben felkelést idézvén elő, elhatározza a szenátus interpelláció folytán, hogy határigazítást kellett volna megejteni és ezzel a ténnyel elítéli a kabinetet. A kabinet csak egy dolgot tehetett: hogy visszalépjen. Egyáltalában nem lép vissza, hanem visszahelyezi a kérdést az államtanács (Conseil d’État) kezeibe, egy fehér lapon levő törvényjavaslat által (par un project de loi en blanc), vagyis törvényhozatallal ruházza fel az államtanácsot. A képviselőkamara a maga rendjén erős tiltakozással a szenátusra nézve, tárgyalja az ügyet és bizalmat szavaz a kormánynak. Milyen bizalmat? Nem a kormánynak kellett bizalmat szavazni ezen ügyben, minthogy azt kibocsátotta kezeiből, hanem az államtanácsnak és a kamara napirendjének ennek kellett volna lennie. Miután a kamara meghallgatta a kormányt, amelynek nincs véleménye, nem lévén magának a kormánynak sem, mivel rábízta ezt az államtanácsra, melyet arra kért, hogy legyen véleménye: napirendre tér.» Annyi bizonyos, hogy ezen ügyben, e pillanatban, midőn e sorokat írom, nem kormányoz minket a kormány, amelynek nincs véleménye, nem kormányoz a kamara, amelynek nincs véleménye, nem a szenátus, amelynek megvan a maga véleménye, de amit nem vesznek számba; kormányoztatunk az államtanács által, amelynek nincs a kormányzásra megbízatása s amely nem egyéb, mint tanácsadó gyűlés és ez főképpen alkotmányellenes helyzet.

De mi van ezen alkotmányellenes helyzet mélyén? A felelősségtől való irtózás, amely felelősséget – a szenátus kivételével – mindenki elvet magától. A kormány kiengedte a kezéből és nincs többé akarata és nem is akarja, hogy legyen többé; a kamara bizalmát fejezvén ki a kormány akarata és véleménye hiányában, vélemény és akarat nélkül lármázva igazolja magát és mindenki – kivéve a szenátust – kitér a felelősség elől, átengedvén azt egy törvényhozó és adminisztráló tanácsnak, amely nem bír felelősséggel.

Mindezen uraknak úgy látszik az az ideáljuk, hogy az határozzon, akitől senki sem kérhet számot. A felelősség előli kitérés szenvedélye ebben kulminál. Nemde idegenszerű, midőn egy más felelőtlen kormány, minthogy nem egyéb, mint a parlament végrehajtó ágense, kitér a felelősség árnyéka elől, lerázván magáról és átadván a határozás gondját egy olyan gyűlésnek, amely nem része a kormánynak és midőn egy már tagjai számánál fogva felelőtlen kamara eltávolítja magától a felelősség árnyékát s átengedi azt egy olyan kormánynak, amely azt egy harmadiknak engedi át, rábízván azt egy oly kormányra, amely azt egy harmadik csoportra bízza?

Annyira megosztani a felelősséget, hogy ne maradjon belőle semmi megfogható: ez a rendszer, amint látjuk.

Ha a kormány felelőtlen, nem kevésbé azok a kormány ágensei is, sőt talán még inkább. Tudjuk jól miben áll Nagybritanniában és az Amerikai Egyesült-Államokban az egyéni szabadság, milyen a biztosítéka és hogy mi tartja fenn. Ami fenntartja, az, hogy te egyes ember beperelheted a hivatalnokot, még hivatalos munkakörében is, ha megbánt. Az angol-szász törvényhozó megértette, hogy jogigényt támaszthat a hatalom ágense ellen (joga van a bíróságot segítségül hívni) éppen úgy, mint egy vele egyenlő ellen, sőt nagyon valószínű, hogy inkább fog engem molesztálni és elnyomni egy hivatala által hatalmas ember, mint egy velem egyenlő. Tehát Angolországban és Amerikában pert lehet indítani egy hivatalnok ellen, még hivatala gyakorlása közben is, ha azt gondolod, hogy igazságtalanságot követett el ellened.

Franciaországban ez nem lehet abban az értelemben, mintha igazság szerint lehetne, de ha valaki mégis teszi, a bepanaszolt hivatalnok illetékességi kifogást (Déclinatoire d’incompétence) emel, ami az ügyet az illetékességi törvényszékhez (Le tribunal des conflits) utalja, amely többségében államhivatalnokokból lévén összealkotva, nem adhat az egyes embernek igazat a hivatalnokkal szemben. Az, hogy az egyes embernek joga legyen pert támasztani egy hivatalnok ellen hivatalos eljárására vonatkozólag, Franciaországban tényleg nem létezik.

Akkor, amikor azt hiszik, hogy ez a jog oly jól fennállhatna, anélkül, hogy a hivatalnok sokkal felelősebb volna, anélkül, hogy több felelősség terhelné! Attól a pillanattól fogva, midőn a bíróság annyira függ a kormánytól – tudjuk miért – hogy nem engedi meg azt magának, hogy az egyes emberrel szemben ne adhasson igazat a kormánynak, sem azt, hogy bármily módon ellenezze a kormány óhajtásait, szükséges volna-e hát, hogy elvonják tőle az egyesek által megtámadott hivatalnokok feletti jogszolgáltatást, mert nagyon valószínű, hogy sohasem gyakorolná azt, sem az egyesek javára, sem a hivatalnokok hátrányára? Hát nem; nem elegendő, hogy a bíróság a hatalom ágensének tekintse magát, hogy ezáltal a hatalom többi ágenseinek felelőtlenségét vélje biztosítottnak; ezenfelül még szükséges, hogy ezen felelőtlenség érintetlen legyen s hogy ezen ágensek részére a kifogások és privilégiumok rendszere létezzék. Az a hivatalnok csalhatatlansága biztosítékainak és védelmeinek sokszorozása. Mily boldog a francia hivatalnok, mily kényelmesen érezheti magát!

A valóságban egyáltalában nem oly boldog s nincs is mindenben annyira kényére-kedvére hagyva, mint ezt az ember gondolhatná. Rettenetesen korlátozott és rettenetesen felelős. De azok korlátozzák, akik által nem volna szabad korlátozva lennie és azoknak felelős, akikkel szemben épenséggel s egyáltalában nem kellene annak lennie. Először is számot kell adnia kormányának, ami egészen törvényes és megtámadhatatlan; azután számot kell adnia, ami sokkal kényesebb azon rejtett kormánynak, amelyről beszéltünk. Kérülete parlamenti tagjai, szenátorai és képviselőinek, szenátorai és képviselői ellenfeleinek érdekében kell adminisztrálnia. A rejtett kormány nem kér és nem követel tőle parancsolólag egyebet, mint ezt. Már erre hivatkoztam más helyen, amelyre nem akarok itt kiterjeszkedni.

Ebből következik, hogy a polgártársai irányában felelőtlen hivatalnok – nem esik választás alá – a jogszolgáltatás viszonyában is felelőtlen – nem tartozik számot adni – felelős a quasi – felelőtleneknek, a parlamenti tagoknak, akik maguk is olyan emberek, akik azon szolgálatokra nézve, amelyeket tőlük követelhettek, teljesen felelőtlenek.

Tényleg kinek fog beszámolni a parlamenti tag a törvényhozás befejezésével? Pártjának. Mit fog tőle pártja kérdezni? Számon kérheti tőle, miként szavazott, milyen törvényeket hozott. De soha sem kérheti számon tőle, vajjon a département hivatalnokaira befolyást, megfélemlítést vagy meg nem engedett nyomást gyakorolt-e. Ellenkezőleg, ha ezirányban valamit szemére vet képviselőjének, ez csupán az lenne, hogy nem fejtett ki elég erélyt arra, hogy a hivatalnokokat a párt érdekében működtesse.

Tehát a hatalom azon hivatalnoka, aki felelőtlen a jogszolgáltatásnak, felelős a quasi felelőtleneknek, akik arra nézve, amit velük végeztetnek, mindenképen felelőtlenek.

Amiből következik, hogy a hivatalnokot nem azon felelősség terheli, ami hasznos volna, de az ami romlásra vezet; nem felelős azon értelemben, amelyet a közjó megkivánhat, de szigorúan felelős a társadalmi igazságtalanság értelmében, amelytől függ.

Ilyen ez a kormány a gyakorlatban, amely elvileg és látszólag a jog-, igazság- és méltányosságra van alapítva és azon mód miatt, amellyel az igazságra, a jogszolgáltatásra és a közjóra nézve oly károsan van megmásítva. Végeredményben egy nem személyes kormányt alapítottak meg, ami felelőtlenné vált és a világon ennél veszélyesebbet nem ismerek.

A gyógyszerek kétfélék lehetnek, alkotmányosak és erkölcsiek.

Az alkotmányos gyógyszereknél természetesen azonnal a monarchiára gondolnék. Eléggé természetes a monarchiára gondolni, minthogy a demokrácia a despotia felé lévén útban, nem személyes, a monarchia pedig lényegileg személyes lévén, képes megalapozni a szabadság biztosítékát. Azt hiszem, ez tévedés. Mindig ezt mondják: csak egy király képes az összes pártok fölött lenni és egyedül ő képes, aki az összes pártok fölött van, gondot viselni a közjóra, sőt mindenki szabadságára is, mert határozottan nem akarja, hogy egyik párt túlszárnyalja a többit, ennek folytán, hogy elnyomja a többit és önmagát is, amiből következik, hogy a fejedelem és a polgárok szabadsága közt szolidaritás van.

Ez nem rossz okoskodás és öröm kifejteni és összefoglalni azon emberek véleményét, akik ily helyesen okoskodnak. De ha az eseményeket vizsgáljuk és emlékezetünkbe idézzük történetünket, honnan van az, hogy egy abszolutnak mondott király alatt épen annyi a hatalomért vetélkedő párt, mint a köztársaságban? Ez a tény nem vitatható el. Minden király alatt pártok, vagyis érdekkörök vannak, amelyeknek vezérei, alvezérei, klientelája, díjazottjai vannak, s mivel mindenikük előnyt húz a többiek hibáiból és vetélkedik a királyi kegyért, majd megnyervén azt, részint a többiek hibái, részint saját áskálódásai folytán, ha a sor rákerül, épen úgy követik egymást a hatalomban, miként most ami pártjaink vagy párttöredékeink, amiből következik, hogy nincs több eredmény mai napság az ügyek körül, mint a régi uralom idejében, nemkülönben, hogy nem volt több eredmény a régi uralom idején az ügyek körül, mint mai napság van.

Szakadatlanúl azt hangoztatják Renannak Réforme intellektuelle et morale-ja (Értelmi és erkölcsi reformja) után, hogy egy nagy államférfiúi tulajdonságokkal bíró ember mai napság sohasem lehet miniszterré azon okból, minthogy sem képviselővé, sem szenátorrá nem lehet s hogy sokkal könnyebb volt Turgot-nak15 miniszterré lenni 1774-ben, minthogy azzá legyen mai napság; mert napjainkban az ő szerénysége, szögletessége, szónoki képességének hiánya, megakadályozták volna őt abban az első lépéstől kezdve, sőt már az első lépés előtt, «míg ahhoz, hogy ezt 1774-ben elérje, elegendő volt, hogy megértse és értékelje őt Viry abbé, De Maurepas-né16 által nagyon meghallgatott bölcsészpap». Mi sem helyesebb ennél, de elfelejtik hozzátenni, hogy bár Turgot igen könnyen elérte a miniszterséget, még könnyebben eltávozott onnan, és hogy csak két évig maradt a hatalmon anélkül, hogy valaha fölemelkedjék újra, mivel ledöntötte az intrika.

Akik a királyság érdemeit magasztalják, mindig egy intelligens és igen erélyes királyt tételeznek fel, aki megtudja választani minisztereit s megtudja tartani azokat, felette áll mindig a pártoknak, amennyire csak képes, vagyis abszolut módon. Ez nem egészen feltételezés, minthogy megtörtént; ilyenek voltak XIII. Lajos, aki felett talán uralkodtak, de aki annyi határozottságot tanusított arra nézve, hogy mindig azon ember uralkodjék felette, akinek genialitása van, hogy őt királyaink közt a legintelligensebbnek és a legenergikusabbnak gondolom; ilyen volt XIV. Lajos legalább uralkodása azon első felében, amidőn Colbert-et és Louvois-t összes ellenségeik ellen, sőt egymás ellen is megvédelmezte. A nagyon intelligens, nagyon erélyes és az összes pártok felett álló királyról való elmélet tehát nem puszta feltételezés, de mégis egy kivételen alapúl, kivételre pedig nem szabad elméletet építeni.

Az az igazság, hogy semmi sem lévén ritkább, mint egy intelligens és erős akaratú király, fennáll a pártok harca és a pártok utódlása a hatalomban, következésképpen éppen annyi bizonytalanság van egy király alatt, mint a köztársaságban.

Tegyük hozzá, amit már néhányszor mondtam, de hát az elméleti politikusnak az a kötelessége, hogy ismételjen, hogy ami Franciaországot illeti, nyolcvan év óta állván fel ott a köztársaság, – az a politikus első erénye, hogy t. i. a jelentős tények és meggyökösödött hagyományok tiszteletével fogadja el a köztársaságot és egyedül azzal kísérelje meg elérni a legnagyobb előnyt. Azt mondom, hogy a köztársaság Franciaországban 1830 óta áll fenn, mert akkor, amidőn egy nemzetnél három monarchia versenyez a hatalomért, akkor a nemzet, a köztársaság, mint a szükségképeni megoldás felé törekszik és már alapjában véve, sőt tényleg ott is van, mivel egy olyan monarchia által kormányoztatik, amely nincs általánosságban elismerve, – ami a monarchiának lényege is – hanem egy olyan monarchia által, amelyet általánosságban támadnak, amiből folyik, hogy egy párt által egy időre van kormányozva, ami pedig a köztársaság lényege.

Tehát alaposan – mélységesen igaz, hogy Francziaország nyolcvan esztendő óta köztársaság, hogy ez egy jelentős tény s hogy abba, hogy azt el kell viselni, hosszú idó óta megnyugodtak és hogy egészen hagyományszerű 1911-ben köztársaságinak lenni.

Az absolut monarchia (vagy a consultativ formájú parlamentáris monarchia, amilyen a régi uralom monarchiája volt) mellőztetvén, a szigorúan parlamentáris monarchiához, vagyis azon monarchiához kellene-e menekülni, ahol a király uralkodik, de nem kormányoz és ahol egy többséggel bíró párt kormányoz, hoz törvényt, adminisztrál és biráskodik? Minthogy ezen monarchia és a köztársaság közt – bármily erőfeszítést tegyek is – nem látok semmiféle különbséget sem, hacsak azt nem, ami abban áll, hogy a monarchiában civillista van, – azon óhajtásból, hogy egyáltalában ne vesztegessem el a saját időmet és az olvasóét sem, nem szólok egy szót sem a parlamentáris monarchiáról.

Tanácsos tehát, hogy Franciaország maradjon meg a köztársaság mellett, véleményem szerint megmérhetetlen végső szerencsétlensége az volna, ha erőit, a vitatott, keresztezett, akadályozott és igen valószínűleg kérészéletű monarchia helyreállítási kísérletével merítené ki, s amely, ha nem volna ephemer-életű, a harcokat, felfordulásokat, belső egyenetlenségeket és az erők elvesztegetését még inkább meghosszabbítaná.

Legyünk tehát köztársaságiak; de aki azt mondja, hogy köztársasági, nem azt mondja, hogy demokrata, s egyáltalán nem azt, hogy korlátozott és felületes demokrata, hogy Renan kifejezéseivel éljünk. Egy életképes köztársaság megalkotásáról van szó, vagyis olyan köztársaságról, amely mint az összes fennállott köztársaságok, demokratikus alappal bírjon és arisztokratikus elemet is foglaljon magában.

Arisztokratikus elem van a nemzetben, mindig van; csupán talán az intézmények játéka, paradoxona vagy iróniája okozza, hogy mivel megvan a nemzetben, igen gondosan el van távolítva mindenütt a kormányzó hatalom köréből, és határozottan ez történik nálunk.

Az arisztokratikus elem a nemzetben mindaz, amely birt életképességgel, a cohesió erejével és a felelősség érzetével, hogy csoportosúljon, társúljon, összefogódzék, szervezkedjék, hogy élővé, vagyis kollektiv személlyé váljék. Ilyen arisztokratikus elem: az ügyvédek osztálya; arisztokratikus elem (vagy az lehetne más szervezettel és szellemmel) a bíróság; aristokratikus elem az orvosok osztálya; arisztokratikus elem a hadsereg, akarom mondani a katonatisztek testülete; arisztokratikus elem a kereskedelmi kamarák; arisztokratikus elem a városok, legalább a nagyvárosok, amelyek igazi kollectiv személyek, – lévén multjuk, hagyományaik, önszeretetük és bírván felelősséggel a jelennel, – az ősökkel és az utódokkal szemben; arisztokratikus elem (és ezt jól tudják) a munkás-szindikátusok.

Csak példákat sorolok fel.

Mindaz, ami a nemzetben nem tisztán személyszerű, ez mind arisztokratikus elem.

Ezen elemek azok, amelyek Franciaországban el vannak távolítva a közhatalmaktól. Különös részlet: az 1875-iki alkotmányban, pártos elfogúltságból, a szenátus választásánál, a városok majdnem ki vannak zárva, holott mint nagy erkölcsi személyeknek határozottan sokkal jelentékenyebb képviselettel kellene bírniok, mint a falvaknak és az 1875-iki alkotmány szerzője e pontra nézve mélységesen demokratikus művet alkotott.

Ezek azon arisztokrata elemek, amelyeknek szerintem választásos képviselet által és kizárólag kell alkotniok a felsőházat. A felsőház mindazok képviselete lenne, amelyek a nemzetben cohesióval kollektiv-életképességgel és kollektiv-felelősségérzettel bírnak. Ez a felsőház gyakorolná egyedűl a törvényhozás hivatását, minthogy – véleményem szerint – egyedűl ő van erre minősítve.

Mellette az általános szavazatból eredő kamara, amely teljesen szükséges azért, hogy a kormány megismerje a nép véleményének mibenlétét, vétó-joggal bírna a főrendiház által hozott törvényekre nézve, mert a nép teljesen képtelen lévén tudni azt, hogy mit akar, de nagyon képes lévén megismerni azt, amitől szenved és amit nem akar, ennek folytán olyan emberek által kell képviseltetnie, akik nem hoznak törvényeket, de akiknek joguk van visszautasítani azon törvényeket, amelyeket egyáltalában nem akarnak.

Végül a köztársasági elnöknek, akit, mint az Egyesült-Államokban, a nemzet választana mint konstituált nemzet és pedig nem közvetlen, általános szavazattal, de két fokozatú általános szavazattal, például: akár a conseils généraux, akár és inkább a conseils regionaux, provinciaux által, ennek az elnöknek elég tekintélye lenne ahhoz, hogy bírjon olyan véleménnyel, amellyel számot vetnek, nem lenne a parlament egyszerű szolgája, nem lenne egyszerű számfeletti magisztrátus, egyszerű tiszteletbeli magisztrátus állása elhagyása előtt, sőt akkor is, amidőn azt elfoglalva tartja; nem lenne megválasztása pillanatától kezdve egyszerű jövendőbeli volt elnök, aminő és semmi több a mai uralomban; ámde üzenetei által, amelyeket merne megírni, a második tárgyalást elrendelő joga által, amelyet merne gyakorolni, még a szenátusra vonatkozó feloszlatási joga által is, amelyet merne felhasználni, bírna azon túlsúllyal, amelynek az államfő általi gyakorlására szükség van avégből, hogy a kormányzati felelősség valahol koncentráltassék.

Ellenvetés. De igaz-e, hogy a mai Franciaországban azon arisztokrata elemek, melyeket ön megjelölt, valóban arisztokrata elemek? Milyen kohesiót és a kohesió által milyen életképességet tüntet fel a francia bíróság és milyen kollektiv személyiséget alkot? Milyen kollektiv személyiséget lát ön a hadseregben, milyet az egyetemben, a kereskedelmi kamarákban, a városokban? Nem látja egyáltalában, hogy sehol sincs kohezió, kollektiv életképesség és a felelősség közérzete, kivéve talán a legrégibb és a legújabb testületi szervezeteket, t. i. a papság és munkás-szindikátusok szervezeteit?

Az ellenvetés igen jogos. Nagyon világos, hogy ha a demokrácia olyan szervezetlen intézményeiben, ez azért van, mert szervezetlen a tényekben és igen különös volna, ha szervezett volna intézményeiben, anélkül, hogy a konkrét valóságban az volna. Habár a priori és habár metafizikailag szokták némely népnél létrehozni az intézményeket, mégis a rendkívüli tények azok, amelyek ráerőszakolják magukat az intézményekre és mintegy erőnek erejével beférkőznek azokba és ha Franciaországban jelentős és hatalmas arisztokráciák volnának, akár akarja a törvényhozás, akár nem, mégis bevonulnának a törvényhozásba.

Igenis, mert Franciaországban a természetes és spontán arisztokráciák mind elernyedtek, lehanyatlottak, úgy hogy nem számítottak rájuk az alkotmányban; mert a bíróság alig egyéb, mint engedelmeskedő hivatalnok-testület, mint a különben igen tiszteletreméltó pénzügyőrök testülete, mivel nem látszik olyannak, hogy arisztokratikus testületnek lehessen őt tekinteni; mert az egyetem, a hadsereg, a városok, a kereskedelem sokkal inkább bírnak hivatalos, mint személyes létellel és sokkal inkább államiak, mintsem testületek, annyira, hogy nem szerepelhettek s elég természetes is, hogy nem tünhettek fel a törvényhozó előtt nagy kollektiv személyekként; azért, mert Franciaország népe egy kevéssé «porrá és hamuvá» és «homokhalmazzá» vált az arisztokrata írók szokás által szentesített kifejezései szerint s mert a francia alkotmány nem számol a kohéziókkal és a kolektivitásokkal és mert Franciaország népe tisztán demos és uralma tisztán demokratikus.

– Következésképpen ön okoskodik a priori és tisztán metafizikailag, aki egy nép számára, amelyben nincsenek arisztokrata erők, arisztokrata szervezetet követel.

– Mégis bocsánat! Nem arisztokrata erőkről, de arisztokrata elemekről beszéltem, amit mondtam, az mindig létezik. Ezen testek hatalmas kollektiv élet nélkül ugyan, de mégis léteznek és mint testek léteznek. Amidőn pedig ezen testek léteznek és feltéve, hogy léteznek, ezen kollektiv életképesség érzületet ad, ezen kollektiv felelősségérzetet megadják nekik vagy növelik bennük és a meglevő gyöngeséget erőssé teszik, nagy jelentőséget és előkelő helyet adván nekik az államban.

Tökéletesen az oknak, amely hatás és a hatásnak, amely ok, a törvénye nyer itt alkalmazást. Azért, mert az arisztokrata elemek a nemzetben gyengék és mert az egyén és a testület irígységgel mondja: «minden az államé és hogy az állam tegyen mindent» és mert ily módon nincs nagy különbség a testületek és az egyének közt: ezért és éppen ezért mereven demokrata az uralom, éppen úgy az lenne, ha az arisztokrata elemekkel – amelyekről beismerem, hogy oly gyöngék – számot vetne; azért, mert bármilyennek tekintjük is őket, mivel mégis jelentékenyebb társadalmi erők, mint «a por és hamu», a kormányzat legjelentékenyebb részét bíznák rájuk; azután kifejlesztenék bennük a kollektiv életképesség érzetét és a kollektiv felelősséget és öntudatot ébresztenének bennük vagy pedig, ha öntudatuk gyönge volna, azt erőssé tennék s így azokból kétségtelenül igen nagy és igen jelentős erkölcsi személyeket formálnának.

Mindaz, amit elmondtam, véleményem szerint tökéletesen szükséges egy köztársaság megalkotásához s ahhoz, hogy egy köztársaság fennálljon; és mindaz, amit az antique, modern és jelenkori történetből ismerek, azt hiszem bizonyítja ezt vagy legalább is kevésbbé bizonyítja az ellenkezőt, ami sokat jelent, de mégis elismerem, hogy azok, akik azt mondják, bár nincs igazuk, de még sincsenek teljesen a rossz úton, hogy az alkotmány keveset jelent és hogy még az a legjobb, amellyel bírunk, ha azzal értelmesen és kizárólag a közérdekkel foglalkozva tudunk élni. Így fogva fel, elég jó hasznot húzhatunk mostani alkotmányunkból azon feltétel mellett, hogy annak szellemében cselekszünk és nem tartjuk érvényben a «reális» alkotmányt a «legális» miatt.

Van szenátusunk, amely nem egészen az, aminek lennie kellene, vagyis nem arisztokratikus azon értelemben, amit e szónak adtam; amelyet – adva lévén választó-kollégiumainak szervezete – nem kevésbbé a préfet-ek választanak és amely mindig a kormány képviselője lesz, bármilyen legyen is az, inkább mint a nemzeté; amely talán sokkal inkább «demokrata» lesz, mint a képviselőkamara, ha megújítására a lajstromos szavazást aránylagos képviselettel hozzák be; végre is a szenátus igen rossz törvényhozási tényező; mégis a falusi eszméket közvetíti és képviseli; a parasztok kamarája; soha sem lesz szocialista, alkotmányosan a korosabb emberekből van megalkotva, ami a viszonylagos kötelesség biztosítéka; részlegesen újhodik meg, ami a rendnek és a munkában való kontinuitásnak a biztosítéka; tagjainak száma nem nagy, jóllehet még elég nagy és én ötszáz szenátornál és képviselőnél nem kívánnék többet; konstituciójának egy látszólag jelentéktelen része által, minthogy a szenátorok megbízatása kilenc évig tart, részben a politika veteránjaiból van összeállítva, mivel az öreg képviselők belefáradnak a minden négyévi választási küzdelmekbe és inkább hosszú tartamú törvényhozói megbízatást ambicionálnak. Végre is a szenátus nem sajnálatraméltó politikai eszköz.

Bizonyára túlsúlyra jutna, ha azt egész egyszerűen magának tulajdonítaná; ha a költségvetést nem tizenöt napig vizsgálná azon ürügy mellett, hogy még tizenegy-tizenketted rész provizóriuma van, ha nem félne felhívni az elnököt, hogy a kamara által helytelenül megszavazott törvény újratárgyalását követelje, ha nem félne felhívni az elnököt a képviselőkamara feloszlatására, midőn a választásokra való hivatkozás szükségessége világosan indokolt; egyszóval, ha nem irtóznék elmenni az összeütközések bizonyos fajáig, mintha éppen nem azért volna a parlamentáris kormányzat számára minden országban két kamara, hogy összeütközések legyenek, vagyis hogy az egyik kamara által megszavazott törvényt ellenőrizze a másik, amelyből egyhangúság ered, ha a törvények jók, de konfliktus, midőn rosszak.

De – és ez igen különös – a demokrata babona oly erős, hogy mivel a szenátust, mint a nagy forradalom gyűléseit kétfokú általános szavazattal választják, ahelyett, hogy miként a kamarát, közvetlen általános szavazattal választanák, azt hiszi magáról, úgy érzi, hogy kevésbbé törvényes és mindig attól fél, hogy szemére hányják eredetét és hogy megszégyenítik s úgy látszik, állandóan már jóelőre pirul.

Az elnöknek végül elég kiterjedt hatalma van; maga az a tény, hogy ezzel bír, kijelöli számára alkotmányosan, hogy be kell avatkoznia a politikai életbe és nem nyugodnia bele mindenbe és nem arra szorítkozni, hogy annak homlokzatát képezze és vidéken, s a gyarmatokban nagy pompával szerte járjon, mint a köztársaság utazója. Ő a nemzeti politika alkotmányos irányítója; ez a szerepe, amelyet diszkrécióval, tapintattal kell játszania, de játszania kell azt. Anélkül, hogy véleményét erőszakolná, kivéve – és akkor is alkotmányos formák szerint – az egészen s különösen kivételes esetekben úgy kell tennie, hogy mindig ismeretes legyen véleménye.

Az elnöki vélemény a legtöbbször nem lesz egyéb, mint nézet, de egy jelentős, fontos, magasról jövő nézet, amelynek nagy súlya lesz nem a tárgyalásra, de először minden szenátor-képviselő véleményére, azután és végeredményben magára a tárgyalásra és magára a határozathozatalra.

Minden fontos kérdésnél szükséges, hogy az elnök véleményét mindenki ismerje. Arról biztosítanak, hogy a francia köztársaságnak egy volt elnöke azon időről beszélvén, midőn hivatalban volt, ezt mondá: «Alkotmányosan hallgattam». Nemde, nagyon itt van az a babona, amely a politikai világban a «reális» alkotmányra nézve uralkodik? Hogyan! Az az alkotmány, amely az elnököt a miniszterek kinevezése gondjával ruházza fel s a minisztertanács tárgyalásain való elnökléssel és azzal, hogy a kamarákat egy újból való tárgyalásra utasíthatja stb., stb., ez az alkotmány hallgatást rendel az elnöknek! Az az alkotmány, hogy az elnök hallgasson! És miként teljesen lehetetlen gondolkozni beszéd nélkül és hasonlóképpen lehetetlen felöltenie a hallgatás szokását, anélkül, hogy el ne veszítené a gondolkozás szokását, azt akarja az alkotmány, hogy az elnök ne gondolkozzék? Ime, ez felette különös.

Megengedem, hogy ha a volt elnök ezt akarta mondani: «Az alkotmány jogot adott nekem arra, hogy ne beszéljek», ez elvitázhatatlan jogában volt; de minden arra utal, hogy ezt akarta mondani: «Az alkotmány a hallgatás kötelességét szabta rám» és ez a különös. Azt mondták, hogy a népek hallgatása a királyok leckéje, de nem értjük, miként lehet a királyok hallgatása a népek leckéje, a királyok pedig tartoznak a népnek megadni azon leckéket, amelyek szándékában vannak. Hát azon elnöknek, akiről beszélünk, a bizalmasai bizonyára tudták, hogy ez az elnök egyáltalában nem volt egy véleményben miniszterelnökével; fontos lett volna a parlamenti tagok és mindenki kitanítására (instruálására) nézve, hogy afölött megfelelő és hasznos reflexiókat tegyenek, hogy ezen meg nem világosított eltérés ismertté legyen.

Az elnök tehát az alkotmány által szereplésre van felhíva és azt lelkiismeretesen tartozik betölteni.

Igaz, hogy a szenátorok és képviselők, mivel féltékenyek hatalmukra, arra törekesznek, hogy olyan embert válasszanak meg köztársasági elnöknek, aki mindig tiszteletreméltó, de koránál vagy jelleménél fogva elsekélyesedett, semmivel nem törődő; ezt tették gyakran és fogadni lehet, hogy ezután is mindig ezt fogják tenni. Az a vágy, hogy felelősség nélkül legyenek hatalmasak, azt szüli, hogy ne tegyenek ezen első állásba csak egy olyat, aki ne legyen még inkább felelős és ne is akarjon egyáltalában felelős lenni.

Végül a bíróság – még úgy is megalkotva, amint van – ha tisztességesen és türelmetlenség nélkül keresné fel, de felkeresné ahelyett, hogy előle elfutna, a felelősséget, képes volna egy nagyon fontos, nagyon hasznos és olyan szerepet betölteni, amilyenre kötelezve van.

Kétségtelenül meg kell itt mondani, hogy már szervezete arra hívja fel a bíróságot, hogy elvonuljon és ne legyen egyéb, mint a kormány engedelmes ágense. Franciaországban az a bíróság nagy hibája, hogy életpálya, melybe mintegy lajstromba bejut az ember fiatalon, vékony díjazással és lassan előrehalad, – mint mindenütt – ha arra szorítkozik, hogy hivatását jól teljesítse, de rohamosan – mint mindenütt – ha szolgálatokat teljesít a kormánynak. Tehát ebben keresi az előmenetelt; az előmenetel gondja uralja és gyakran azt teszi, ami szükséges ahhoz, hogy elnyerje azt.

A bíróság Angliában nem életpálya; egy életpálya megkoronázása az. Az öreg ügyvédek közül nevezik ki a bírákat, akik egészen befejezték pályájukat és akik kitünők az ügyvédség körében, akik megszokták a függetlenséget és amit egyáltalában nem veszítenek el és akik előtt nincs indoka annak, hogy az előmenetelre vágyódjanak, minthogy nem emelkednek, vagy pedig nagyon kevéssé. Egyszóval a bírói foglalkozás nyugalomba vonulás, nagyon fényes és emellett bőségesen ellátva, de mégis nyugalomba vonulás; az angol bírónak a világon minden indoka megvan arra, hogy tökéletesen független legyen.

Látnivaló, hogy a jó eredmények nem függnek mindig össze, abszolute nem függnek össze az intézményekkel, de sokkal inkább a gyakorlattal. Angliában semmi indok sincs arra, hogy a bíróságból életpályát ne alkossanak, ami előidézné mindazon helytelenségeket, amivel – mint látjuk – a dolog itt jár; csakhogy ezt nem teszik, a megszokásból, az erkölcsökből, talán azon homályos érzetből, hogy nem felel meg a bíróság méltóságának, hogy életpálya legyen, tehát anélkül, hogy ezen ügyre nézve a legkisebb törvényük volna, kitünő bíróságuk van.

Mégis azt mondom, hogy a bíróságnak törvényes, bár rossz alkatával, vagy még azon szokással is, – ami hasonlóképpen rossz – hogy a bíróságból, mint bármely másikból, életpályát alkossanak, a bíróság kitünő lesz, ha az akarna lenni. Elegendő volna, hogy kollektive, de egészen vagy majdnem egészen bírja a felelősség érzetét, amely óriási, nem kevesebb, mint annak a tudata, hogy a bíróság egy szabad ország talpköve; hogy a polgár nem lehet szabad, vagyis hasznos, csak ha érzi, hogy igazát elismerik és megvédi azt egy teljesen független és részrehajlatlan hatalom, a központi hatalom ellen. Az a bíróság, amelyet ezen eszme hat át, biztosítaná magának a függetlenségét azzal, hogy elfoglalja, érvényesíti és gyakorolja azt. Bármily kapzsi legyen is a kormány hatalmában és mindenhatóságában, nem lesz képes «kiselejtezni» a bíróságot minden hat hónapban és kénytelen eltűrni egy független, részrehajlatlan és hozzáférhetetlen bíróságot.

A jó intézmények kitünő dolgok, de jókká tesszük a gyakorlatban még a rosszakat is aszerint, amint élünk velük. Különösen nem jelent az semmit, hogy a függetlenség törvény által legyen biztosítva, ha természeteteknél fogva függetlenek és olyan testület vagytok, amely olyan egyénekből van összealkotva, akik természetüknél fogva függetlenek és nem engedik magukat vezetni.

Olyan alkotmányunk van tehát, amelyet bizonyára javítani kellene, de amely bár olyan, amilyen nem lenne rosszabb egy másiknál, vagy nem éreznénk annak tökéletlenségeit, ha jellemünk jobb, szilárdabb, fenköltebb, önállóbb lenne. És ez az utolsó általános megfigyeléshez vezet, amit előadunk az olvasónak.