Ezen az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a teremben megesküdtek.

Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett jobbfelől Bálint pap ült, balfelől Cecey. A pap mellett Pető. Petőt különben is meg kellett becsülni ezzel a helylyel. A bátyja, Pető János udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Ennek a révén kapták a puskaport, meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor vagy rang szerint részint Mekcseytől, részint Dobótól számitva a sort: Zoltay, Bornemissza, Fügedy. Aztán Koron Farkas, az abauj-megyei gyalogosok hadnagya; Kendi Bálint és Hegedüs István, a Serédy György hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; Fekete Lőrinc, aki Regécből jött tizenötöd magával; Lőkös Mihály, akit száz gyaloggal küldtek a szabad városok; Nagy Pál, Bátori György harminc drabantjának hadnagya, bikaerejü merész ember; Jászay Márton, a jászói prépost negyvenegy drabantjának a hadnagya; Szency Márton, szepesi hadnagy, – ez negyven gyalogost hozott; Bor Mihály kitünő puskás, Sárosmegye küldte hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt Szalacskay György és Nagy Imre. Ez utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal. Eperjesről Blaskó Antal jött el.

Ezek mind hadnagyok voltak. Ezek után ült Paksy Jób, a legszálasabb tiszt a király seregéből, s Bolyky Tamás, a borsodi ötven puskás hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültek a vártisztek közé, akik voltak: Sukán János, az öreg számtartó; Imre deák kulcsár, a boros pince felügyelője; Mihály deák cipóosztó; Gyöngyösy Mátyás deák a püspök deákja, (a vár a püspöké volt;) Boldizsár deák irnok s még egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hivta meg, hanem hogy az egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy egri nemest és egy egri parasztot is felhivatott.

Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga volt, de ezek munkája azzal könnyebbedett, hogy a főtisztek is beállitották a szolgáikat.

Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ez szolgált. Ez nyújtotta eléje az ételt. Ez töltötte mindig tele a poharát, valahányszor kiürült.

Péntek lévén, a vacsorát tormás csukával kezdték, kirántott süllővel, harcsával és kecsegével folytatták, s turós csuszával és fahéjjas főtt aszalt gyümölcscsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte és dinnye is bőven.

Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? A mai ünnepi gyülés befejezéseül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek összeismerkedjenek, és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világitásánál a lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte templomi. A hófehér abroszok, a Dobó cimerével vésett ezüst evőeszközök, az asztal fölött láncon függő faragott hordó, az őszi virágokból készült bokréták, – mindez inkább lakadalmi pompa volt, mint egyszerü vacsora.

Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép hordóból gránátpiros bor ömlött a poharakba. A Dobó mai magasztos beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatja az ember a harang után maradt csöndességet.

A csuka után a szolgák kihordták a tányérokat, s mindenki azt várta, hogy valaki beszélni fog.

Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Őt nézték.

S ebben a csöndességben egyszercsak fölhallatszik a sütőasszonyok vidám dalolása:

Egyszerre eltüntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolyodjanak-e a férfiak, mikor asszonyok is vannak itt a várban, s ők a veszedelem bevonulását dalolva várják.

Mekcsey fölvette az előtte álló ezüst serleget, és fölállott.

– Tisztelt vendégség, – mondotta. Nagy napok előtt állunk. Maga a jó Isten is az ég ablakában ül és nézi, hogyan fog itt kétezer ember megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs közöttünk egy se; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan dalolnak odalent. De ha nem igy volna is, van közöttünk két ember, aki mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjuságomtól. Az egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az aranynyal zománcozott kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érzem magamat. Nem lehet veszedelemtöl tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjék mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi főhadnagyunkat.

Dobó állva fogadta a kocintásokat, aztán állva is maradt, és így felelt:

– Kedves véreim. Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van szó, megállok és ellenszegülök. A Jurisics példája mutatja, hogy micsoda erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor ott voltam a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhigyjétek nekem, hogy az a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi csőcseléket, ha csak egy ember is van, a ki a csatát vezetni tudja. Nem vezetett, nem rendezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolom formára. Tomory szegény, dicső emlékű nagy hős, de nem volt vezérnek való. Azt gondolta szegény, hogy a vezérség ebből a szóból áll: Utánam! Hát egyet imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal megindult a seregünk mint őszszel a fecskék tábora, neki a török közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúd-falka. Mink meg rohantunk vakon neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága, hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és állatot, csakhogy a sokaságukkal elrémitsék a tyukszivü embert. A másik tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és meggyőzheti a törököt, ha a bátorsága mellé okosságot viszen magával paizsul.

Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt. Ez tovább folytatta:

– A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy kitartók legyünk mindaddig, mig a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni fogják, s meglehet ledöntik a falat, amely egyideig védeni fog bennünket. De ekkor nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem ejtjük el hitványul soha!

– Nem! nem! – kiáltották mindnyájan fölállva.

– Köszönöm, hogy eljöttetek, – folytatta Dobó. – Köszönöm, hogy elhoztátok kardotokat és sziveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés van bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja a pogány tengernek: Eddig és ne tovább! Ez az érzés erősitsen benneteket is, s akkor bizton, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a győzelem torát.

– Úgy legyen! kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak.

Dobó után Pető állott fel, a gyorsmozgású hadnagy, aki a vár legjobb népszónoka volt.

Jobbra balra rántott egyet a nyakán, és igy szólt:

– Mekcsey uram bizik Dobóban meg Bornemisszában, ezek meg biznak mibennünk meg a falakban. Én is megmondom miben bizok.

– Halljuk! Halljuk!

– Két erős vár esett el az idén a több között: Temesvár meg Szolnok.

– Veszprém?

– Veszprémben nem volt ember. Miért esett el ez a két erős vár? Azt fogják egy idő mulva mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol zsoldosok védték, Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most megmondom miben bizom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német, se cseh. Itt ez öt pattantyús kivételével mindenki magyar, s főképen egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bizom.

Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:

– A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban szedett, fügefáról szakadt ringyes-rongyos sok vizivójának, nem birna-e velök ez a kétezer, magyar anyától, vitéznek született, lóháton nevelkedett, magyar buzán erősödött egri bikavér ivó katona?

Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megintcsak sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és igy fejezte be:

– Eger eddig csak egy szép város volt. Adja az Isten, hogy ezentul a magyar dicsőség városa legyen. Pogányvérrel irjuk a falra: Ne bántsd a magyart! S ha majdan századok mulva az örök földi béke mohája zöldellik e vár maradványain, levett kalappal jár majd itt az utánunk jövő századok fia, s büszke érzéssel mondja: a mi apáink küzdöttek itten, áldott legyen a poruk is!

De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy nem lehetett tovább beszélnie.

De nem is akart.

Leült és átnyujtotta a kezét Bolyki Tamásnak, a borsodi legények hadnagyának.

– Tamás, – mondotta – ahol mi ketten leszünk, fájjon a feje a töröknek!

– Oly szépen beszéltél, – felelte Tamás a fejét rázva, – hogy akár most rohannék a töröknek.

Pető után már senkise érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon. Gergelyt szólongatták, de ő mint afféle tudós ember, nem szeretett beszélni. Hát csak mindenki a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám zsongása töltötte be a termet.

Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak nyujtotta kocintásra a poharát.

Egyszer Gergelynek is átnyujtotta, s hogy a pap Pető mellé ült beszélgetni, átintette Gergelyt maga mellé.

– Ülj csak ide fiam, – mondotta. – A Török fiukról akarok beszélni veled. Irtam nekik is, de ugy-e hiába?

– Bizony, – felelte Gergely a poharat maga elé téve, – nem hiszem, hogy látjuk őket. Jancsi nem szeret várat védeni. Feri meg nem jön ennyire el. Nem hagyja ott a Dunántult.

– Igaz, hogy Bálint úr meghalt?

– Az bizony szegény, már egypár hónapja. A másvilágra vitte a bilincseit.

– Mennyivel élte túl az asszonyt?

– Jó egynéhány esztendővel. Az asszony tetszik tán tudni, akkor halt meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor Debrecenbe érkeztünk.

– Jó asszony volt, – mondta Dobó elgondolkozva.

S a poharáért nyult, mintha érte akarna inni.

– Bizony olyan nem sok terem a földön, – szólt Gergely szintén a pohárért nyulva.

S hogy némán kocintottak, talán mind a kettőnek az volt a gondolata, hogy az a jóságos asszony látja odafenn ezt az érette emelt poharat.

– Hát Zrinyi? – folytatta Dobó. – Annak is irtam, hogy jőjjön el Egerbe.

– Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hirt, hogy a bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra, Szolnokra, Egerre. Még velem iratta meg a levelet a királynak.

S mig igy beszélt, végigsimitotta az apród haját.

Az ajtó előtt sipok és trombiták zenéje szólalt meg:

Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród bebocsátotta a siposokat. Három sipos és két trombitás. Köztük van a cigány is. Nagy rozsdás sisak a fején s benne három kakastoll. Az oldalán hüvelytelen kard madzagra kötve. Meztelen két lábán óriás sarkantyuk.

Szépen játszottak. Mindenki rájok figyelt. Mikor megismételték a nótát, egy mély bariton hang kezdett dalba a hadnagyok sorában:

A hadnagy nagy termetü, kisodrott bajszu legény volt. A bajusza örökké úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett ismerni.

– Ki is ez a fiu, – kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.

– A komáromi kapitánynak az öcscse: Paksy Jób.

– Szép hangja van.

– És azt hiszem: vitéz fiu. Akik ilyen nagyon szeretnek dalolni, azok mind jó vitézek.

A hadnagy még egy harmadik rendet is akart a nótából, de nem jutott eszébe.

A siposok is várták, hogy mikor kezdi.

Ebben a percnyi szünetben, valaki elkiáltotta magát.

– Éljen a papunk!

– Éljen! – kiáltozták mindnyájan poharat emelve, s oda nyujtották a papnak kocintásra.

– Éljen, – mondotta Dobó is. – Ez az egy pap maradt itten. Dicső öreg! Az Isten éltesse!

A pap meghatottan hebegett köszönetet.

– Éljen a legöregebb! – kiáltotta Zoltay.

Cecey vidáman felelte:

– Öreg a nagyapátok! Én még táncolni is tudok.

– Éljen a vár legfiatalabb védője! – kiáltotta Pető.

Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyult, és elpirulva kocingatott a vendégekkel.

– Éljen az a török, – kiáltotta Gergely, – akinek legelőször ütjük ki a fogát!

Minthogy erre nem volt kivel kocintani, mindenki nevetett, és csak a szomszédjával kocintott.

A piros arcu egri nemes ember állott fel mostan. Galléros kék köpönyegét jobb felén vállára vetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán; aztán meg hátra az üstökén és szólott:

– Éljen az, aki először fog meghalni Egerért!

Szétnézett nagy büszkén, s a nékül hogy kocintott volna valakivel, fenékig üritette a poharát.

Vajon megfordult-e az eszében, hogy magára köszöntött, s magára ivott a jó egri ember?