Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban zsibajgott a tábor.
– A török megint levelet ir, – mondotta Dobó.
Egy iv fehér papiros volt a kezében. Megfuvatta a gyülekező jelet. A pihenő katonák két perc mulva ott álltak hadi rendben.
Dobó szólott:
– Vitézek! Azért hivattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár első ostromát olyan keményen vertétek vissza, amint magyar katonákhoz illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet! A török eltakarodása után magam megyek fel a király ő felségéhez, és magam kérek nektek jutalmat; de addig is, mig ezt megtehetem, van köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom. Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Sonci Szaniszló.
A négy vitéz kilépett a sorból és Dobó elé állott. Mind a négynek be volt a feje kötve.
Dobó folytatta:
– A külső vár falára felhatolt az ellenség és kitüzte az első zászlót. Bakocsai Antal, közvitéz egymaga rohant a janicsárok falkája közé. Kiteperte a zászlót a török kezéből és vissza ledobta. Addig is, mig a királyi jutalmat megkapja, tizedessé léptetem elő s ötven denárt és egy öltözet uj ruhát kap.
Sukán számtartó beleolvasta az ötven denárt a vitéz markába.
Dobó folytatta:
– A vár zászlaját a fallal együtt ágyú-golyó sodorta le. Kiesett a törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen és visszahozta. Addig is, mig királyi jutalomra vár, kap a vár pénzéből egy forintot, és egy öltözet purgomál posztó-ruhát.
A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába olvasta.
Dobó folytatta:
– Az ókapunál is kitüztek egy zászlót. Komlósi Antal a falra rohant, s a török jobb kezével együtt levágta. Addig is, mig királyi jutalmat vár, két forintot kap és egy öltözet ruhát.
A negyedik vitéz volt még hátra.
– Soncy Szaniszló, – mondotta Dobó, – mikor a tömés kiszakadt és százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem nézve hányan vannak, agyba főbe verted a betolakodókat, mignem segitség érkezett. Jutalmad a királyén kivül most még csak két rőf stamet posztó, és egy forint.
A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a katonák nem viseltek, egy ilyen öltözet posztóruha, bizony egész életre elszolgált. A mi meg a pénzt illeti, ha azt nézzük, hogy Dobónak a főkapitányi egész évi fizetése 600 frt volt, s hogy amit ő a vár pénzének emlegetett, az alatt az ő erszényét kellett érteni, a pénzbeli jutalmat nem lehet keveselnünk.
Dobó még ezt mondta:
– Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez. Kivületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek; magam láttam, hogy némelyik harminc törököt is agyonvert, s hogy többet ne emlitsek, itt van a Nagy Lukács serege. Tudjátok mit cselekedett! Mosthát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni, akik az életöket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.
A kapu felől jelző kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen paraszt ember kopogott a piacon Dobó felé.
A kezében levél volt.
– Menjetek a dolgotokra, – mondotta Dobó a katonáinak.
Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért, megvetéssel pillantott rajta végig; s anélkül, hogy kihallgatta volna, lóra ült.
A parasztot a tisztek fogadták.
A levelet anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakitották. Felét a tűzre dobták, felét megetették vele, azután ő is csak bekerült a tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó dolog a töröknek szolgálni semmiképpen se.
Sári Andrásnak hivták ezt az embert. Fehérvárról hozta magával a török.
Egy óra hosszáig várt a török, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy sem? Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, ujra megdördült minden ágyú a falak körül s a vár alatt ásott árkok megteltek török harcosokkal.
De mig eddig csak az Allah kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a török táborból, most minden oldalon azt kiáltották:
– Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!
Másik hang:
– Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!
Ismét másik:
– Hagyjátok ott Dobót! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!
– Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tüzzön a dárdájára! – orditotta fel az árokból egy hegyes sisaku vén szpáhi.
– Ezer aranyat kap, aki bennünket kiereszt! – kiáltotta egy structollas janicsár aga.
Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.
– Dobó meg van bolondulva! – hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. Ti ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az utána való husz kijövő tiz-tiz aranyat, s békén elmehettek!
A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak igy az ellenséges táborból; de kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.
A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül, se spanyolul, se pedig olaszul.
A kiáltozás mindinkább megújult. Az igéret egyre fényesebb, a fenyegetés egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállitotta a maga dobosait, trombitásait, kürtöseit s valahányszor lenn valamelyik török kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt, vagy leharsogta a trombita.
A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállitották a dobosokat, kürtösöket, a három várbeli sipos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott el minden további bekiáltást.
Paksy Jób7) lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a kiáltozókra.
Herkulesi erejü szép szálas legény volt ez a hadnagy. A bajusza, mikor reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban egyetlen vágással ketté hasitott egy sisakos törökfejet, úgy hogy az erős sisak is kétfelé esett.
Csak száz embert kért.
– Ne okoskodjál Jób öcsém, – felelte Dobó, – hátha valami baj ér.
De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a sodomai úton:
– Csak ötvenet. Csak huszat.
Utoljára már csak tiz embert kért, hogy egyet fordulhasson.
Dobó talán ezt sem engedte volna meg, hanem ekkor már csoportosan sorakozott Paksy mellé a sok harcvágyban égő katona. Kipirosodott arccal kiáltozták:
– Nagyságos kapitány úr!
Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos ovatosságának tulajdonitják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli erőt, s aggódik, vagy magyarán szólva: fél. Hát azt mondta nekik:
– Ha éppen kedvetek van elpusztulni, csak menjetek.
– Hányan? – kerdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.
– Kétszázan, – felelte Dobó.
Azzal hátat forditott nekik.
A patakra nyiló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz emberét, s kirontott.
Ez déltájban történt.
A patak tele volt lóitató akindsival. Egynéhány tevét is itattak ottan.
A kétszáz katona villámként csapott rájok. Hullott az akindsi mint a répa. Paksy ahogy előlment, utcát rombolt rajtok, s páncéla, lova piroslott a jobboldalán a vértől.
A többi is követte a példát, s az akindsi-had az ijedelem kiáltozásaival, egymást törve forditott nekik hátat, mig két felől a janicsárok ezrével rohantak reájok.
De akkor az történt, hogy a Paksy lova megriadt egy tevétől, s oldalt ugrott. Paksy éppen ebben a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy iszonyu vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A ló végig hemperedett Paksyn, s ott maradt mellette.
A többi legény ezt látva körbe állt Paksy körül, s iszonyuan vagdalkozott, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.
Az azonban nem történt meg: Paksynak kificamodott a lába. De igy ültében is forgatta a kardot; szurt vágott maga körül. A sisak leesett a fejéről, s akkor egy janicsár a fejére vágott.
A várfalakon visszahivót harsogtak a trombiták. A legénység megfordult s átvágta magát a török sokaságon. Csak tiz legény maradt ottan Paksy körül. Ezek egyszer csak dárda-erdőben találták magukat.
A törökök azt kiáltozták nekik:
– Adjátok meg magatokat!
A tiz legény, egyik a másik után eresztette le a kardját.
Megadták magukat.
– Gyávák! – kiáltották haraggal a várból.
Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.
*
Egy óra mulva magas tányér alaku emelvényt ácsoltak a Király-széken.
A török hóhér ott a dombon a várbeliek szemeláttára azon az emelvényen törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy kivételével valamennyit.
(Paksynak bizonyosan azért kegyelmeztek meg, mert megtudták tőle, hogy a komáromi kapitány öcscse. Mint később kitudódott, levitték Konstantinápolyba, a Héttoronyba, és csak nagy váltságdijért eresztették szabadon.)