Néhány óra mulva a baktai úton eléjök ragyogtak a lombok és dombok között az egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai, s a tornyokon a nemzeti szinü zászlók, meg a városnak vörös-kék zászlói.

Ünnepre készülnek itten. A halál tart lakodalmat. Az ágyúk muzsikálnak. Vajjon hányan táncolnak át a másvilágra?

De Gergely nem erre gondolt mostan, csak arra, hogy ebben a szép várban Dobó vár reá. Örömében fölemelte a süvegét, és a seregéhez fordulva kiáltotta:

– Oda nézzetek fiuk! Mert az Isten is oda néz most az égből!

Azzal megsarkantyuzta a lovát, és előre vágtatott.

A cigány egy percig megzavarodott, hogy ott maradjon-e a sereg élén, vagy hogy ő is utána menjen a hadnagynak? Egyszerre felfogta, hogy komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.

A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nem hiába kupeckedett a more egész életében, mindig ügyesen visszahullott a paripára.

A kocsiút tele volt fellegző porral, s a por menekülőkkel. Asszonyok, öregek és gyermekek ültek a kocsikon, vagy ballagtak a butorokkal, baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borju is volt, némelyik meg disznókat szállitott.

A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza! Egynehányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány rigót vitt kalitkában a kocsi mellett; egy asszony meg fazékba ültetett virágzó rózsafát. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Ezek egyrésze vissza se fog térni többé. Kivált azok, akik amoda lent a völgyben a Cifrakapun át Felnémet felé mennek: a zsellérek, meg az özvegy asszonyok; – ezek ott maradnak a felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa, – ez volt a menekülők főiránya.

Gergely azonban nem sokat törődött ezekkel. Negyedóra nem telt belé, már átszökött a baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata, azután tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a várkapunak.

A fal itt fehér és szinte mészszagu, annyira új.

A hid le volt bocsátva. Gergely madárként röppent be a várba fel a vén fák között; szemei a kapitányt keresték.

Ott állt a vár piacán, ibolyakék bársonymentében, kardosan, piros csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród, aki zászlót tartott a karján: egy nemzeti szinüt és egy kékvöröset. Dobó másik oldalán ott állt az öreg Bálint pap, fehér karingben, stólásan, fekete reverendában. A kezében rézfeszület. Nagy fehér szakállával olyan, mint valami bibliai próféta.

Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.

Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemekkel villantotta tisztelgőre a kardját.

– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, megérkeztem.

Dobó csak nézett. Végigsimitotta kerek szürke szakállát, hosszú lengeteg bajuszát, és megint csak nézett.

– Nem ismer meg, úgye kapitány uram. Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk egymást. Én a kegyelmed leghivebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.

– Gergely fiam! – kiáltott fel Dobó a karjait széttárva. A szivemre lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!

És megölelte, megcsókolta a vitézt.

– Dehát csak magad jöttél?

Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra dobálva a rongyos mezitlábos cigányt.

A katonák felkacagtak.

Dobó is elmosolyodva kérdezte:

– Csak nem ez talán a sereged?

– Dehogy – feleli nevetve Gergely is. – Ez csak egy puskacsináló czigány. Jól tettem tán, hogy elhoztam?

– Minden ember aranyat ér itt, – feleli Dobó a kezét elkapva a cigánytól, nehogy az megcsókolja.

Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A lábát csókolta meg a kapitánynak.

– Dehát mégis mennyien jöttetek? – kérdezte Dobó nyugtalanul.

– Nem sokan, – felelte röstelkedve Gergely. Mindössze kétszázötven drabantot adtak alám.

– Kétszázötven! – szólt Dobó ragyogó arccal. – Fiam, ha mindenhonnan ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.

– Hát nem jön segitség!

Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett, aztán egyet nyelt, s a körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király hadából már ott volt Zoltay, akivel Budán ismerkedett meg ezelőtt tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyulánk, vig ember, és még szakált se hord, tehát nőtelen. Aztán ott volt Pető Gáspár, egy gyorskezü apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos cimet visel. Egy vékonyképü kékszemü legény állt Pető mellett. Ez is melegen megszoritotta a Gergely kezét, és igy szólt:

– Fügedi János vagyok, a káptalan hadnagya.

Gergely ránéz.

– De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!

Amaz vállat vont, s mosolyogva felelte:

– Nem emlékezem.

– Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?

– Ökörfület?

– No igen. Mikor a Fürjes esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.

– Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.

– Reménylem, most visszaszolgálom.

– Hogyhogy?

– Kapsz érte egy igazi basa-fület.

Aztán Petőhöz fordult Gergely:

– Hát te mért vagy olyan szomorú!

– Hogyne volnék szomorú, – feleli Pető, – husz lovasom elinalt az úton. De felakasztom a kutyákat, csak mégegyszer elém kerüljenek!

– Sohse bánd, – szólt közbe Dobó. – A kapu nyitva van. Menjen, aki félti a bőrét. Nekem ugyan nem gyikok kellenek ezekre a falakra!

Csak most pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.

– Hát nem ment el a papokkal tisztelendő atyám?

– Valakinek csak kell itt maradni, – duhogott az öreg.

Aztán azt kérdezte:

– Cecey mit csinál?

– Jön! – felelte szinte kiáltva Gergely. – A fiatalok szöknek, a vének jönnek és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezü apám hogy forgatja a kardot!

Egy rövidnyaku köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Rettentő széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járásu öreg urral jött és már messziről integetett és nevetett Gergelyre.

Mekcsey volt.

Mióta Gergely nem látta, megszakállasodott és méginkább hasonlitott a bikához. A föld szinte rengett izmos lépései alatt.

– Hát te megházasodtál? – kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor megölelte.

– Micsoda? – felelte Mekcsey, már egy Sárikám is van azóta.

– Kit vettél el?

– Az ég legkékebb szemü angyalát!

– Kit no?

– Szúnyog Esztert.

– Hát a szép kigyófejü kardod?

– Megvan, csak hétköznap nem akarom koptatni.

– És hol van a családod?

– Budetin várába küldtem őket, mig a törököket agyon nem verjük.

Dobóra pillantva folytatta:

– Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég gondunk lesz a törökkel is.

A számtartó jelentése szakitotta félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost messzetartva olvasta:

– Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borju, szóval vágómarha: 486; buza, rozs, meg liszt összesen 11671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.

Dobó a fejét rázta:

– Kevés lesz, Sukán bácsi.

– Magam is ezt gondolom kapitány uram.

– Ha itt szorit a török a télre, mit adunk a lovaknak?

Az öreg vállat vont:

– Hát bizony nagyságos kapitány uram, alighanem sült cipót.

– Bor mennyi van?

– 2215 köböl.1)

– Az is kevés lesz.

– De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van egynehány hordóval.

– Disznó?

– 139 élő. Szalonna 215 oldal.

Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de a seregére gondolt. Visszaült a lovára, és ismét kiment a kapun, hogy seregét katonai rendben bevezesse.