Gergely még aznap délelőtt amint a serege bemutatását és elhelyezését elvégezte, újra lóra ült és benyargalta a várat.

– Mily gyönyörü vár! – kiáltotta Dobóhoz visszatérve. Ha valaha vártiszt leszek, itt engedjen az Isten letelepedni.

– Még semmit se láttál, – szólt Dobó. Jer, majd én mutatom meg neked.

S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:

– Hozd Kristóf a lovat utánunk.

Azzal karonfogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.

– Hát látod, – szólott itt megállva. Hogy hamarosan tájékozni tudd magadat, képzelj egy nagy tekenős békát, amelyik délre néz. Ez ahol most vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka, – ezek a bástyák. A két oldala két gyalogkapu.

És közben felszólt a kapu tornyába:

– Vigyáztok ott fenn?

– Vigyázunk kapitány uram, – felelte le a torony erkélyéről az őr.

S hogy kihajolt, az oldalán levő kürtöt hátrataszitotta.

– Gyerünk fel, – mondotta Dobó. – Erről az oldalról jön ma vagy holnap a török, hát ezt is nézd meg.

Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de ez meghátrált:

– Már beesküdtem kapitány uram.

Ez azt jelentette: Nem vagyok vendég.

Dobó hát elől ment.

A toronyban négy őr volt. Ezek tisztelegtek.

– Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat, – szólt Dobó.

Az őrök erre mégegyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez emelte a kezét.

A torony erkélyéről két kis falu látszott a vár előtt, ezeken túl pedig két szétágazó domblánc között kékeszöld buja növényzetü sikság.

– Itt kezdődik az Alföld – mondotta Dobó.

– És az a két kis falu?

– A innenső Almagyar, a tulsó Tihamér.

– És ez a kanyargó patak?

– Eger patak.

– Ezek a falak ujak itt a kapu körül?

– Ujak. Én épittettem.

– Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.

– Hát azért épittettem. Bal felől amint látod ágyú védi a kaput.

– Minden várban bal felől védi: a szembe jövőnek jobb kézben nincs pajzsa.

– Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a vár nyugoti oldalán.

S a vár nyugoti oldalára mentek.

– Széditő magas fal. Van ez tiz öl is.

– Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit. Kivül kő; belől föld. De most üljünk lóra, mert ezen az oldalon hamar átmehetünk.

Lóra ültek és lovon mentek végig a nyugoti oldalon.

Itt a város látszott lent a völgyben. Benne a püspöki templom, a püspöki palota. A hegyoldalban Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinus) barátoké.2) A város mögött egy vastag egyenletes hegy, azon túl a Mátra kék ormai.

Ezen az oldalon is két bástya, s középen egy kis erős kapu. A patakhoz éppen lovakat vezettek le a katonák.

A patakon túl a város piacán egynehány ember látszott, meg egy falka disznó.

– Itt még vannak? – kérdezte bámulva Gergely.

– Még vannak, – felelte Dobó. Pedig mindennap leizenek, hogy menjenek már. Mindegyik el akarja adni a disznóját, aprómarháit.

A kapu előtt egy széles arcu sovány hadnagy oktatott körülbelől ötven katonát.

Kard volt náluk; a fejükön leeresztett rostélyú rozsdás sisak; a vállukon vas. Kettő a középen állt. A hadnagy vezényelte:

– Vissza! Vágj! Vissza! Vágj! Mondom szamár, hogy amint vágtál, kapd vissza a kardodat!

A tanitványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos kis erős parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert az ilyen erő kár az ágyúhoz.

– Ki ez a hadnagy? – kérdezte Gergely.

– Hegedüs, – felelte Dobó, – a kassaiak hadnagya. Kemény ember.

S leszólt a csoporthoz.

– Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.

A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintve szólott:

– Azt nem értem kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot visszakapni?

– A hadnagy úr megmondja.

– Azért te, bagariacsizma, – szólt a hadnagy mérgesen, – hogy védd is magad vele, meg megint ütésre készen légy.

– Dejszen hadnagy uram, – szólt a legény egyet oldalt pökve, – akit én egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!

Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodva szólott:

– Egri gyerek. Jól beszél.

Végignyargaltak a fal mentében. Itt a palota mögött zöldrácsozatu virágos kert. Benne padok és szőlő-sátor. A rezeda illata szállongott a kertből, s egy kései rókapillangó kerengett a rózsák fölött.

Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is megállt és szólott:

– Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.

– Hol van a nagyságos asszony?

– Haza küldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngiti az embert.

A kerten át a nyugoti oldal sarkára értek.

A fal itt is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a város talajáig meredekre.

– No nézd, – mondotta Dobó. – Ez itt a földbástya. Ez csak arra való, hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát ott, oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.

Innen megint szép panoráma nyilt a városra, és a patak mentén északfelé nyúló völgyre. A völgy vége egy falu: Fel-német. Nagy falu. Azon túl már hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.

De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár északi oldala költötte fel. Itt magas dombok vannak szemben a várral, s a dombokat csak egy mély ásott árok választja el a vártól.

– A támadást innen lehet várni, – mondotta a dombokat szemlélve.

– Innen, – felelte Dobó. De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb ágyúkból négy erre szolgál.

A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf apródnak.

– Bevezetheted, – mondotta, – az istállóba.

Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú nézett a domb felé.

Az ágyúk mellett egy göndörhaju német pattantyús oktatta a parasztokat.

– Mikor én mondok bor! akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz! akkor adjál düssz!

A parasztok igen komolyan hallgatták a tűzmestert, de Dobó elmosolyodva mondta neki:

– Venn szi szangz bor dann bekommen szi keine pulver, veil dasz bor keine pulver iszt szondern vein.

Épp oly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester ujra kezdte:

– Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.

Öt ilyen német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozta őket. Több idegen nem volt a vár népe között.

– Nézd ezt a gyönyörü ágyút, – mondotta Dobó az ágyút végigsimitva a kezével, – Béka a neve. Mikor ez kuruttyul, a török megérzi az esőt!

Az ágyú bronzból volt, és ragyogott, mint az arany.

Tovább mentek kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős bástyát találtak.

Itt Gergely bámulva állott meg.

A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős magas falkaraj sarlóként övezte a vár keleti oldalát. Kivül árok, belől árok. Tiz-tizenkét ölnyi mélység. Csupán a közepén át volt egy töltés, amely láthatólag azért volt csinálva, hogy a katonák átjárhassanak.

– Ez a külső vár, – mondotta Dobó. – Láthatod, hogy kelet felől hegynek beillő domb van. Ez a Királyszéke. Azért hivják igy, mert Szent István király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épülését.3) Ezt a dombot itt lent ketté kellett szakitani.

– Értem, – felelte Gergely, – okos ember volt, aki csinálta.

– Perényi csinálta ezelőtt tiz évvel. A túlsó végén is van egy bástya, az a Bebek bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a kapuig, meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.

A fal itt is mint köröskörül öles vesszőpalánkkal volt magasitva. Néhol még friss volt rajta a sár. Ez a palánk azért kellett, hogy kivülről be ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején járhassanak a védők.

– Hát most gyerünk a templombástyára, – szólt Dobó, Gergelyt ismét karon öltve.

Csak néhány lépést kellett a Sándorbástyáról tenniök, s Gergely előtt egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságu templomnak a fele. A két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) A faragványok, az ajtók, az ajtók fölött kőből faragott óriás virágok, csorba orcájú kőszentek. De micsoda templom az, amely hivek helyett földdel van megtömve; harangok helyett ágyuk vannak a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle.

A templom oldala jobbról balról be volt dombozva. A dombon kecske legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.

– Itt talán a puskaport tartják? – kérdezte Gergely.

– Azt, – felelte Dobó. – Jer és nézd meg, mennyi erő van itt összehalmozva!

– Ez sekrestye volt.

– Az. Jó száraz hely a puskapornak.

– No nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztitani.

– Magam is sajnálom, de inkább igy legyen, hogysem Alláht dicsérjék benne.

Beléptek. A hely inkább boros pincéhez hasonlitott, mint sekrestyéhez: telides tele volt fekete hordóval.

– Mennyi van? – kérdezte Gergely elámultan.

– Sok, – felelte Dobó. – Több mint kétszáz hordó. Itt tartom minden puskaporomat.

– Egy helyen? Hátha felrobban?

– Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, mint nekem. Be nem mehet más, mint Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.

Gergely fölpillantott az ablakra. Az üvegből volt, s háromszoros vasrostély védte az üveget.

Az ajtóval szemben, ahova rézsút hullott a világosság, nagy kerek kád áll. Szinig meg van töltve puskaporral.

Gergely belemarkol, s visszapörgeti.

– Ez, ugymond, ágyúba való. Jó száraz.

– A puskába valót apró tonnákban tartom, – feleli Dobó.

– Itt csinálták, vagy Bécsben?

– Részben itt, részben Bécsen.

– S milyen vegyitékü az idevaló?

– Három negyede salétrom, a negyedik negyed kén és szén.

– Puha faszén vagy kemény?

– Puha.

– Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet adok a szénből, mint mások szoktak.

A kád fölött a fekete falon egy nagy fakó festmény látszott. Csak két fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas szomorú arcu férfié. A másik egy ifjué, aki a férfinak a mellére hajol.

A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repitve a vászon, úgy, hogy a fal kilátszott.

– Ez valószinüleg a templom oltárképe volt, – mondotta Dobó. Talán még Szent István festtette.

A sekrestye előtt két száraz malom forgott.

Ló huzta mind a kettőt. A templom oldalán egy boltozat alatt két tűzmester felügyelete alatt kézi bombákat csináltak a katonák.

Gergely itt megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.

– Talán nem jó? – kérdezte Dobó

– Jó, elég jó, – felelte Gergely, – de én engedelmet kérek, hogy azon a bástyán, amelyiken leszek, magam készithessem a bombákat.

– Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz. Te tudós ember vagy, és itt a vár védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.

– Hát én jobbat tudok, – mondotta Gergely. – Ezek a régi bombák sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán vége. Én magot teszek bele.

– Micsoda magot?

– Kis bombát, rézporba kevert olajos csepüt, vasport és egy darab ként. Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.

Dobó visszakiáltott a bomba készitőknek:

– Hagyjátok abba a munkát. Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide jönni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.

Fölmentek a bástyának átalakitott templom tetejére.

Ez körül volt állitva vesszőből font és földdel töltött kasokkal. A kasok között kőboltozatu fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és puskaporos gödör.

Innen egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj alakjában keritette a vár keleti oldalát. Rajta két bástya, s a két bástyán két kerek torony.

De lehetett látni a szemben levő nagy földemelkedést is, amely épp olyan magas, mint maga a vár.

Hát itt keletről erős lesz az ostrom, – mondotta Gergely. – A nap is szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.

– Rád gondoltam, – felelte Dobó egyszerüen.

– Köszönöm. Meg fogom állani a helyemet.

És a két ember kezet fogott.

Az ágyúk között volt egy nagy testes bronz-ágyú. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó fért. A betük és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.

– Ez a Baba, – mondotta Dobó. – Olvasd a feliratát.

Az ágyú derekán két pálma között ez a mondat ragyogott:

Erős várunk nekünk az Isten!