Erre az isszonyú ostromra háromnapi halotthordás következett. Az ágyúk lőtték a romokat, a romok tövében meg a dervisek és azabok hordták a halottakat.

És ez megszámlálhatatlan volt. Ember emberen feküdt a falak alján. Az árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.

Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával kellett elriasztgatni.

De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap, az ostrom után való délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az Absolve Dominet.

A háromszáz halott ott feküdt sorjában a közös sirgödör körül. Közepén Bálint pap egyházi ingben, stólában, mellette Cecey fejetlenül, azután nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté a maklári molnár, Gergely a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné, asszonyok, leányok, felismerhetetlen arcu, csonka és véres halottaknak nagy és csendes sokasága; néhol csak egy fej, néhol csak egy kar, néhol csak egy véres ruhatömeg.

A temetésen ott voltak az összes tisztek, maga Dobó is hajadonfővel, kezében tartva a vár zászlaját.

Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt el-elcsukló hangján a viszszafojtott sirásnak.

– Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tüzben eltávozott vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon tul az örök hazában; porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlóját előttetek ti megdicsőült hősök, kik mindnyájan a hazáért haltatok meg, s Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság világában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!

S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyenkint a halottakat.

*

Vasárnap, október 16-ikán Dobó délután aludt egy órát, s amint kiheverte az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.

A várbeliek már ekkor nem épitettek, csak a réseket állták.

Az ágyuk szakadatlanul dörögtek.

– Eredj Kristóf fiam, – mondotta az apródjának, – nézd meg a Bolyky-bástyát, mit csinálnak ott? Én innen az ókapuhoz megyek.

Kristóf lóra ült. A sötétkapunál fához kötötte a lovát, s gyalog futott be, aztán végig a falon Bornemisszához.

Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a kőtörmelékes deszkákra.

Az őr kiáltott Zoltaynak:

– Főhadnagy ur! A kis apród elesett.

Zoltay megdöbbenve ugrott fel a falra. Látta a fiu mellvasán a nagy véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiu feje a mellére hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.

– Menj tüstént a főkapitány urhoz, – mondotta Zoltay a fiut magához ölelve. Jelentsd neki az esetet!

A fiu még élt. Arca fehér volt mint a viasz. Szomoruan nézett Zoltayra, s igy rebegett:

– Jelentse hogy meghaltam.

S azzal egyet sohajtott és csakugyan meghalt.8)

A következő napon nem ágyuszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.

– Vigyázzunk! – mondotta Dobó, nehogy valami csel érjen bennünket.

S részint a föld alatt levő üregekhez, részint a szakadékokhoz állitotta az őrségeket.

Mert nem igen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár csak romhalmaz volt, s az emberek mint a kövek közt mozgó bogarak.

– Elmentek! Elmentek! – hangzott az öröm riadozása a várban.

Azonban a tisztek senkit se eresztettek ki a falak közül.

Nap fölkelte után negyedórával egy asszonyt jeleztek az őrök. A fejére boritott fekete selyem-feredse mutatta, hogy török asszony,

Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápáju csont-nyeregben előtte egy kis magyar gyermek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiu vezette.

Kaput nem nyitottak az asszony előtt. S azon egyszerü okból nem nyitottak, mert kapu nem volt.

Az asszony belovagolt a kapu mellett levő falnyiláson, s nem tudván magyarul, csak ezt a szót kiáltozta:

– Dobó! Dobó!

Dobó a kapuomladék tetején állva vizsgálódott a sáncok felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy ez az asszony a kis Szelim anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lejött az omladékról.

Az asszony leborult a lábához, azután ujra fölemelte a fejét, s térdén maradva nyujtotta feléje a magyar gyermeket.

– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.

A magyar gyermek hat éves forma volt. Barna arcu kis okos szemü fiu. A kezében fából faragott lovacskát tartott.

Dobó rátette a kezét a fiu fejére.

– Hogy hínak fiam?

– Jancsinak.

– Hát a másik neved?

– Bojnemissza.

Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.

– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.

De már akkor Gergely rohanva jött a bástyáról.

– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta, mig a könnyei potyogtak.

S majd megette a gyermeket.

– Jer, anyádhoz!

A török asszony sápadtan ragadta meg a fiucskát. De úgy megragadta mint a sas a bárányt.

– Szelim! – kiáltotta. – Szelim!

Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.

Egy perc mulva jött Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca az örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a rendes török ruhájában volt, s rettentő nagy kalácsba ragaszkodva futott Éva mellett.

Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:

Szelim!

A másik azt kiáltotta:

Jancsikám!

S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.

*

S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszercsak összepillantottak, s kezet nyujtottak egymásnak.