(Vázlat a forradalomból.)

Magyar forradalom! Te egetgyujtó alak! Véres arczú kép! Senkinek gyermeke, – mégis mindenkinek halottja! Kelj föl a sirból és mulattass bennünket!

Míg éltél, nem festette le senki arczodat. Most jelenj meg nekem az éjfél óráiban, mikor a temető elbocsátja kárhozott lelkeit, kik nem tudnak aludni az önátkozta sirban, ülj festőtáblám elé és mutasd meg arczodat képzetemnek.

A nemes büszkeség lángja égjen azon, midőn a nép áldozatairól fogok veled beszélni, azon népéről, melyet Isten jó kedvében teremte a világnak, de melynek számára rossz kedvében teremté a világot.

De szégyen pirja ömöljék el arczodon, midőn azoknak neveit hallod említeni, kiket e nép nagygyá tett, s kik e népet semmivé tették.

Sirj, fehérüljön el képed azok sirhalmánál, kik mások dicstelen nagyravágyásáért dicső halált haltak.

De fekete légy a boszútól, midőn az oltár papjait hozom emlékedbe, kiknek kezei közt elvesztek az áldozatok.

Némulj el. Remegj, reszkessen alakod, midőn sirást hallasz. Karének az, millió és millió ajakról. Özvegyek, árvák, koldusok és őrültek siralma az. Hallgass, ne szólj bele. Rejtsd el arczodat.

De kaczagj fel és tartsd arczodat az égre, hadd lássa meg az, mint néz ki egy lélek, mely holta után tébolyodott meg, ha meghallod, mint vigadnak azok, kik ennyi könynek voltak teremtői.

Azután tünj el ismét. Menj vissza a sirba. És imádj Istent: hogy engedjen meghalnod és ne hozza el rád a föltámadás napját.

*

Hideg januári éjszaka volt. Sem holdja, sem csillaga nem volt az égnek, a zúzmarás zivatarban fekete hollók falkái kóvályogtak, szüntelen kiáltozva alá egyhangú szavakban «halál! halál!»

A fergeteg fütyölt, az egész föld fehér szemfedővel volt leterítve, a farkasok üvöltve felelgettek egymásnak egyik berekből a másikba.

És e hózivataros éjszakákon kétszázezer ember nem aludt fedél alatt.

Az ország minden részein hosszú fekete vonalak húzódtak keresztül. Kényszerű sietséggel törekvő hadcsapatok. Éjjel és nappal, hegyeken és rónákon, éjszaktól délig lehete látni e vonuló seregeket, a mint dobszó, trombitahang nélkűl mindenféle irányban átszeldelék az országutakat.

Zúzmara-lepte lovasság, utána rosszul öltözött gyalogsorok, hallgató, beszédtelen nép. Dübörgő ágyúk, ágyúszekerek, egyik a másik után, azután megint elrongyollott gyalognép, élén gubába burkolt vezetője nehéz harczi ménen, azután megint lovasság, ágyúk és így tovább. A kardok, szuronyok csillogtak az éjszakában.

Néhol egy-egy siető dandár látszott, mely egy másikat üldözni tetszék, az alakok sebesen vonultak el a szem előtt, mint álomárnyak, s órák mulva vörös villogás látszék a láthatáron, s egy-egy eltévedt dörrenés az ütközet távoli morajából.

Azután ismét néma a lett minden. Uj csapatok jöttek és mentek. A hófuvat behordta nyomaikat. Sehol őrtűz, sehol megállapodás, szüntelen előre, előre pihenés nélkül. Fel a hegyeknek! Az ágyúkat nem birják a lovak, a csatárok tolják felfelé. Maguk is leroskadnak. – Keresztül mély, meredek sziklautakon, övig érő hófuvatagban, éhezve, szomjazva, fázva. Dübörgő hidakon át, befagyott folyók jegén. Elől, hátul, oldalról üldöző seregek között, golyók zápora közt. Mindig odább. Fáklyafénynél, földalatti úton s azután ismét föl meredek hegyekre ágyútűz ellen, ágyútűz elől, vészvihar elől és hátul, vészvihar még az égen is, s mindig előre, végtelen, irtózatos úton. Egy-egy beteg vagy sebesült kidől a sorból. Ott marad. A hó ellepi, megfagy, jól jár. A többi sort zár és siet, pihenése ütközetben van csak. Nyugodt álma, ha elesik.

És nem zúgolódik senki. Tűr, szenved, küzd és meghal. Még akkor is szent ihlet zárja le szemeit s a haldokló nem átkozza meg a földet, mely vérét megiszsza s testének nem ád temetőt s a tűrő nem átkozza meg a szenvedést, mit nyugalmáért cserélt. Az áldozat panasztalan.

Tiszteljétek a katonákat.

*

A rendőrminiszter úr ablakai még mind ki voltak világítva, pedig az idő már éjfél után járt.

«Én Istenem! sóhajtja az arra menő civis, kalapját megemelintve az ablakok előtt, milyen szorgalmatosak ezek a haza atyjai. Még éjjel sem alhatnak az ország gondjaitól. Bizonyosan itt készítik azt a sok ménkü puskaport, vagy azon tanácskoznak, hogy milyen árkot húzzanak nemes Debreczen városa körül?»

«Szegény urak! Sem éjjelük, sem nappaluk. Majd szétreped a fejük a sok aggodalom miatt. Nyolcz órakor összeültek s még nincs vége a tanácskozásnak. Hja, sok mindenről kell gondoskodniok. Az egész ország sorsa az ő kezükben van. Akármit tesznek, az sok hányás-vetés után történik, s mennyi mindent kell pedig tenniök!»

«Egy rendőrminiszter!»

«Szentséges Jehova, mennyit kell annak tudni, látni, érteni, cselekedni, kifőzni? Ő levelezésben áll valamennyi külföldi udvarokkal, megvizsgálja a passusokat, kvártélyt rendel a deputátusoknak, elolvas minden ujságot; a melyiket megúnta olvasni, betiltja; dictiót mond az országgyülésen, olyan szépet: hogy senki sem érti; kisujjában viseli az egész diplomatikát, előre tudja még azt is, a mi történni fog. Hogy fér ennyi tudomány egy emberbe, kivált egy olyan kicsiny emberbe?»

«Gyerünk haza, szomszéd uram, alhatunk mind a két fülünkre, virraszt mi helyettünk a rendőrminiszter úr és végzi az ország minden állapotját.»

Épen dolgom volt a miniszter úrnál. Benyitottam az előszobájába, a holott is majd leütött a lábamról a pipafüst.

A bureau 66 hivatalnokai közül csak hat volt jelen. A többi otthon volt és aludt, mint illik rendes emberekhez.

A hat közül kettő rettenetesen nyirt valami üres papirost, a másik kettő a postára ment s onnan jött leveleket tördelte fel ex ofo s nagyon jól mulatott holmi családi titkok fölfedezésén.

A harmadik pár pedig a miniszteri salon ajtaját ülte el. Mondanom sem kell, hogy mind a hat rettenetesen pipázott.

– Lehet Laczival beszélni? – kérdém az egyik ajtónállót, a ki egy igen szép szálas termetü orangutáng lehetett, míg ministeriális irnokká nem promoveálták.

Az én majmom végig nézett rajtam, nem csekély symptomáival a megvetésnek s nyomatékos hangon kérdezé: «A miniszter úrral?»

– Hát önök mióta hijják Laczit miniszternek?

– Mióta fizetéseinket felemelte. Hanem beszélni most nem lehet vele. A conferentia fontos. Megzavarni nem szabad. A haza, tudja ön uram, a haza elébbrevaló minden privát dolgoknál. Tessék máskor ide fáradni.

– De magam is közügyben jövök. S közeliték az ajtóhoz.

– Uram, egy lépést sem tovább, – szólt a tisztelt pávián pathosszal, én a fejemmel vagyok felelős. S elémbe állt egész hosszában.

Nem voltam róla bizonyos, hogy nem harap-e meg? S már szinte visszavonulni kezdék, midőn a belőli conferentiából ilyen töredék-hangok üték meg füleimet:

«Négy király!»

– Ur Isten! – gondolám magamban, – mi bajuk lehet nekik egyszerre négy királylyal?

– Nem ér semmit, – kiálta egy másik hang, – melyet világosan Lacziénak ismertem fel, mert az enyém négy disznó!

Ránéztem a cerberusra. Az először el akart vörösödni, de a mi nem sikerülvén neki, belém kapaszkodott s kifelé szorongatva erősen allegált, hogy itt nem szabad hallgatózni.

Birkózni kezdtünk, én erősebb voltam, s egy ügyes boxirozás segedelmével egy flankenbewegungot tettem az ajtó fel és azt minden további ellenállás nélkül bevevém.

A conferentia szörnyen állt. Három asztalra volt terítve. Az egyiken thea és punch, a másik kettőn mindenféle acták forogtak kézről-kézre, miket a parasztvilág kártyáknak nevez.

Az egyik asztalnál diabolkát játszottak vagy hatan, nagyon el voltak merülve, egyik sem vett észre, a másik asztalnál præsideált a miniszter, ott ferbliztek.

A miniszter nem volt valami magas ember, valamivel több lehetett, mint Tom Thumb; ha mellette ülő tanácsosa lett volna a rhodusi colossus, ő maga pedig egy vitorlás hajó, kényelmesen áthajókázhatott volna annak szárai közt.

Arcza sok keletiességgel birt, teintje némileg közelített a czigány-colorithoz. Sok vonásaiban a cercopithecusok nemzetségével rokon; csakhogy azok persze nem tudnak olyan szépen beszélni, mint ő.

Szakálla az övéig ért s mikor kaczagott, reszketni szokott, a mit hajfürtei nem tehetének, a lehető legrövidebbre levén lenyírva.

Pőrére volt vetkőzve s a rettenetes sok ránczról arczán gyanítám, hogy kaczag. A miről később feketére nyitott szája is meggyőzött.

Mellette jobbról egy hosszú ifjú ült. Sovány, satyricus arcza nem igen látszott osztozni a közjókedvben. Hihetőleg valami brodsitzer volt.

Balján egy termetes férfi. Szabályos, de kissé elhizott arcza igen tudományosnak akart látszani egy malapropos applicált pápaszemmel. Szakálla, haja jól soignirozva, maga tűrhetőleg elegáns és jókedvű. A miniszter pecsétőre.

Laczival szemközt ült egy roppant titanicus férfi, kinek nyaka és könyökei arany paszomántba voltak húzva. Bizonyosan generális. Képéből kilátszott, hogy ez az ember maga megenne egy hadsereget, ha valaki előre megsütné azt számára.

A mellett egy sejtes barna férfi, kinek arczán első perczben észrevehető volt, hogy lengyel.

Az asztalszegleten végre, az ördög helyén, egy kis nyápicz férfi ült, a ki rettenetesen nyert és boszantott mindenkit.

– Ah servusz! – kiálta rám Laczi, a mint megsejtett. Te vagy az, a kit olyan nehezen eresztenek be? Foglalj helyet, ide mellém. Oszszatok neki is. Aztán ott a punch.

– Köszönöm, nem játszom, igen nagyba megy itt. – Láttam a sok aranyat és bankjegyeket heverni az asztalon egész garmadákban.

– Oh nem, – felelé Laczi, – mind a két lábát maga alá szedve. Egy arany a visi. Ez nem hazard. Nemde édes generálom?

Ez utóbbi szavak a magas athletai termetű férfiúhoz voltak intézve, ki példás phlegmával gusztálta a sántát. Kettős álla volt. Orra, ha jól emlékszem rá, csak egy.

– Nem mondhatnám, – felele gordon hangon. – Már a második itcze aranyat vesztem.

– Haha! – nevete föl a kis nyápicz emberke az asztalszegleten, a kiről soha sem birtam megtudni, hogy gyermek-e vagy vén ember? Annyi éretlenség és aggottság egyesült arczán. Ugy látszék, hogy ő nyert legtöbbet. Haha! nevete impertinens éles hangon, az én generálisom nem is marékkal, hanem itczével méri az aranyat! Mindezt oly élesen, hogy a fülem csengett bele.

Erre általános lett a nevetés, mintha valami rendkívüli jó ötlet hallatott volna, s valójában valakitől egy itcze aranyat elnyerni azon időben, mikor az országot papirosokkal láttuk beterítve, megérdemli: hogy az ember jókedvű legyen utána.

Nevetett maga a miniszter is. Majd kitörte a széke hátát, annyira nevetett s egyik lábát feltette az asztalra.

– No meggyülik ezért majd a bajod az öreg kóficzczal, hogy elkártyáztad a pénzt, a min kapszlikat kellett volna venned a felső hadsereg számára. Ezt a reflexiót elég geniálisan a miniszter úr tevé.

– Azt mondom, hogy elvesztettem a csatában.

– Abban, a melyikről így ír egy német bulletin: General **, der den Rückzug deckte, oder wenigstens decken sollte?

– De megmentettem én azért a zászlómat.

– Igen, mert elszaladtál vele az első ágyúszóra.

Erre ismét hangos hahota keletkezett. A haza atyjai rettentőképen mulatságosnak találták, hogy egy generálisuk az első ágyúszóra kezébe kapta a zászlót s elfutott vele.

Tán még most is nevetnének, ha a szomszéd asztalnál ezalatt csetepaté nem támad.

A zaj magára ragadta a figyelmet, a scena még inkább.

Két gentleman volt egymással épen hajban. Az egyik egy jó szál férfi, a másik egy még Laczinál is csekélyebb individuum, mely utóbbi, hogy társával egyenlő lehessen, egy székre hágott fel s onnan kiabálta csatahangon, «ez czudarság; ez lovagiatlanság, ez illoyalitás!» és tudja a jó ég, még mi minden iszonyúságot nem.

– Mi baja annak a fiúnak? Mi lelt fiam Hetveni? Dugjátok be a száját, ne sikoltson olyan nagyon! Hetveni mit ordítasz!

– Ide nézzetek! Legyetek biráim, declamált a czinegének született férfi s hatás végett most már az asztalra lépett, ez a longurió la aranyakban veszt s most bankókban akarja kifizetni per hat forint darabját.

Az egész társaságban egy közös elszörnyedést jelentő «ah» hallatott. «Szörnyűség!»

– Az a kérdés, szólt a miniszter úr suprematiáját éreztető hangon, – hogy minő bankjegyekben? Osztrák bankjegyekben, igenis hat forint mostani kelete az aranynak.

– Dehogy! – ordítá az emberaprólék türelmetlenül, – magyarokban.

– Ah, ah! – szörnyűködék az egész cœtus, – maga a miniszter úr is úgy rázta a fejét, mint szokta országgyüléseken, midőn a karzatnak tudtára akarja adni, hogy valamire piszegni kell s egy földresujtó tekintetet vetve a vádlott egyénre, szárazon kimondá rá az itéletet.

– Magyar bankjegyekben 8 forint ára az aranynak s azzal noble nonchalenceal vette fel ismét kártyáit és kérdezé, mi a visi?

A pecsétőr dupla visit tett.

– Nem hiába magad is dupla vagy, – tréfálódzék a miniszter úr, – s a többiek kötelésségöknek érzék a tréfát megkaczagni, csupán a generális nem kaczagott, az egész társaság közbotrányára.

– Bizonyosan nem érti a viczczet.

– Mit tudhatom én, hogy mi történik itt közöttetek? – míg én a hazáért a csatatéren –

– Szaladok. Egészíté ki a miniszter. – Mondd el neki Móricz magad a tréfát, hadd mosolyogjon ő is.

– A vicz jó, csak az rossz benne, hogy velem történt, – kezdé a pecsétőr mondását. – Jól tudod: hogy én két hivatalt viselek, mint komám Laczi is, és te édes generálom és valamennyi okos ember, a ki teheti. Egyfelől pecsétőr vagyok, másfelől őrnagy. A legközelebbi fizetésfelvevés napján felveszem az én ezüstös attilámat, tetejébe öltöm ezt a zsemlyeszín kaputot s megyek a pénzügyminiszterhez tisztelkedni. Kérem tőle a pecsétőri fizetésemet, azt előmbe számlálja, én beseprem s akkor újra meghajtom magamat s bemutatom előtte mint ez s ez őrnagy urat, ki a fizetését jött felvenni. Az ember nem confundálódott, megczirógatta két kézzel a képemet s rettenetes nyájasan kért engedelmet, hogy most nincs nála pénz, hanem egy óra mulva lesz, ne is fáradjak oda érte magam, csak egy káplárt küldjek el a zászlóaljamból, csak egy akkora kis káplárkát, mint a kis ujjam abból a zászlóaljból, a melynek őrnagya vagyok.

De már erre méltán kerekedett fel az universalis röhej, mert olyan zászlóalj nem existált sehol.

– Valami szamár ujság aztán felkapta ezt a viczczet s bemutatott a közönségnek, mint azt az embert, a ki nem egy ember, hanem két ember, s szépen rajtam száradt a «dupla» epithéton.

– Nagyon jó, – mondá rá jó kedvvel véleményét a generalis úr, kivált miután akkor ő húzta be a nyápicz embert mintegy száz aranyig, a ki ellenben igen silánynak találta az egész bonmot históriáját.

– Az a furcsa, hogy diákkoromban a professorom mindig azért szidott: hogy simplex vagyok, most meg azzal vexálnak: hogy dupla vagyok.

A játék ezalatt tovább folyt, a miniszter úr vesztett s mentül jobban vesztett, annál jobban kezdte szídni azokat a gyáva képviselőket, kik minden perczben készek az alkudozásra, kik egy girondeot akarnak Magyarországon megalapítani, és a kiket ő le fog goullotinoztatni, a debreczeni piacz közepén, egytül egyig, mint a legyeket, s a többi s a többi – mérgesen lehányt magáról minden öltözetet, azután megint mind felszedte magára, szidta az egész országot, egész Európát, mind az öt világrészt összevéve, az egész systema copernikianum valamennyi csillagait s utoljára az egész lump compániát: hogy minek jöttek ide az ő idejét és pénzét lopni?

A compánia szokva volt a miniszter úr kedélyváltozásaihoz s sans gene koppasztotta egymást, míg a miniszter úr egyre-másra vesztve és vetkőzve, mikor már csak az volt hátra, hogy a csizmáit is lehúzza, felugrott, hátrarúgva a székét s ment az író-szekrényéhez, új pénzerővel jelenendő meg a csatatéren.

A ki látott már békességesen mulató társaságot, melynek közepébe hirtelen egy százötven fontos bomba esik be a stuckaturon keresztül, annak lehet fogalma a következő jelenetről, senkinek másnak nem.

A miniszter beletekinte a fiókjába, s azzal felordíta oly hangon, mintha harmincz cserépkorsót csaptak volna egyszerre a falhoz.

– Ki járt itt?

Mind oda néztek. Legalább is azt hitték, hogy valaki egy puskaporos masinát rejtett el a miniszter úr iróasztalába.

– Ki járt itten? – Kérdé újra stentorral s öklével a fiókra mutatott.

A társaság kővé válva nézett rá s a generalis úr épen úgy kezdé magát érezni, mint mikor Zólyomban először meghallotta az ágyúzást.

– Akarom tudni, hogy ki járt itt?

– Megvesztél czimborám? Mit kiabálsz, ki bántott? – szólala fel végre a pecsétőr. – Én is jártam ott, és más is, oda tetted a szivarokat.

– Engem megloptak.

– Lehetetlen.

– Két százas volt itt fölül, most nincs.

– Valamikor pipára gyujthattál vele. – Ez a magas satyricus ifjú észrevétele volt, első és utolsó ez estén.

– De nem vicz ez, hallja az úr, mert ez komoly dolog!

– De ugyan Laczi legyen eszed, ne csinálj belőle scandalumot. Azért a rongyos kétszáz forintért.

– De én akarom tudni, hogy engemet ki lopott meg? Az én házamnál tolvaj van. Az én házamnál az ország kincsei vannak. Én semmiért sem vagyok felelős.

– De hát mi szükséged van erre a lármára?

– Nekem szükségem van erre a lármára. Az én házamnál az országnak több milliót érő kincsei vannak. Én akarom tudni, hogy kitől őrizkedjem?

De már ennyi scandalum mégis több volt, mint a mennyit egy táblabiróból csinált generális gyomra elbir.

– Enyje, ilyen adta vette, – káromkodék mindig magasodó hangon, míg végre oly dörgéssé vált irtózatos szava, mintha tízezer ember beszélt volna egy gégéből. – Hát kinek néz az úr minket? Tolvajok vagyunk mi? Erre amarra, szedte vette! Köszönje meg az úr, hogy lealázzuk magunkat a társaságába, nem hogy még itt bennünket dehonestáljon, mert ha itt volna a kardom, mindjárt karmonádlinak aprítanám, a ki czigánypecsenyéje van! Azért hogy én a statuspénzét elkártyázom, nem loptam én még senki fiától egy garast sem, hallja az úr! Ha a policzájminiszter úr meglopatja magát, van kopója elég, szagláltassa ki a tolvajt, de becsületes embereket ugyan ne derogáljon, mert ha azt nem nézném, hogy Debreczenben vagyunk, a helyett, hogy mi megyünk el innét, az úr menne most ki az ablakon, veszedelem teringette!

Szólt és két széket két csapással összetörött, egy ökölütéssel a kártyaasztalt kettéhasította, a bundáját felvette, annak egy legyintésével az egész punch-servicet leverte az asztalról! a kettős ajtónak egyik szárnyát kivette sarkából, egy irnokot ledobott a lépcsőn s eként szörnyű erejének tanujeleit hagyva mindenütt, hangos káromkodással eltávozott s hazáig valamennyi civist felmorgott az álmából.

A többi assessorok meghunyászkodva előkeresék télikabátjaikat s egyenként elosongatának. Legutoljára előbujt az ágy alól Hetveni úr is, hová a csata folyama alatt egy eléggé bölcs rückgängige Bewegungot csinált s megilletődve nyujtá kezét a háborgó miniszternek, mondván.

– Miniszter úr! – Én rám csak nem gyanakszik ön. Hisz arról meg lehet győződve: hogy én öntől nem lopok.

– Jól van jól, csak eredj.

– Hát kineveztet holnap őrnagynak?

– Hová a pokolba? nincs üres hely.

– Szabad csapathoz.

– Van mindenütt.

– A zarándi oláhok ellen még nincs.

– Hisz azok senkit sem bántanak.

– Majd bántanak, ha én oda megyek.

– Jól van no. Kineveztetlek, csak vigyen a ménkü!

Magam mindekkorig ott vártam egy pamlagra dülve a conferentia végét s mikor hozzá juthattam, én is belekötöttem a miniszterbe.

– Hát neked mi bajod? mond frissen. Három szóval elvégezd.

– Nem is lesz hosszabb. Kétszáz szekerest rendeltél ide a piaczra. Tegnap estétől itt állnak hóban, fagyban, mit akarsz velök?

– Mond meg nekik: hogy ha eluntak állni, hát leülhetnek! – Ezzel az instructióval kitolt az ajtón s a szegény szekeresek másik éjjel is ott háltak a havon, hozzájok sem szólt senki.

A miniszter pedig egyedül maradt az ő pecsétőrével.

– Te Laczi, – szólítá ez meg a minisztert, ki hallgatva és sebesen járt alá s fel, mint szokott, ha összeszidták. – Igazán ellopták a pénzedet?

– Dehogy lopták.

– Hát miért csináltál olyan nagy zajt semmiért? még az a drumo levág, hire lesz a városban.

– Azt te nem érted. Nekem kellett ez a zaj. Mentül nagyobb hire lesz, annál jobb; magam is úgy akarom. De te nem értesz hozzá.

S ezzel kiszólt az ajtón:

– Simon!

Egy még minden eddig előfordultaknál apróbb egyén lépett be e hivásra. Úgy látszik, mintha a miniszter szemenszedte volna a magánál kisebb embereket.

– Ismersz itt valami ügyes lakatost? – Szokása volt a miniszternek mindenkit tegezni.

– Akárhányat.

– Ne beszélj, szamár! Nekem nem akárhány kell, hanem egy bizonyos. Ha lehet néma, de mindenesetre olyan, a kinek senki sem hisz és a kit kevesen ismerjenek. Eredj, mindjárt visszajöjj.

A küldött igen alázatosan betette az ajtót s eltávozott.

Az előszoba is megüresült. A miniszter bezárta az ajtókat s egyedül maradtak.

A miniszter úr sebesen járt alá s fel, mintha a világon minden attól függne, hogy ő meg ne állapodjék, a pecsétőr pedig végigfeküdt a pamlagon és ásítozott.

– Öcsém – szólala fel hirtelen megfordulva a sarkán a miniszter s a homlokát összeránczolva. – Öcsém, igen rosszul állunk.

– Tudom, – sóhajta fel a pecsétőr.

– Seregeinkről azt sem tudjuk, hogy hol vannak? Az osztrák hadcsapatok körös-körül álltak bennünket, a messzebb távolság tizenkettő, a legközelebb hat mérföld. A magunk katonái szidnak bennünket, az ellenéi fenyegetnek. Elől tűz, hátul víz. Huszonnégy óránál tovább itt nem maradhatunk.

– Rettenetes! – és nem lehet valamerre menekülni?

– Tán nem azon gondolkodozom éjjel-nappal?

– Tán álruhában. Én mint hentes, te mint puskamüves?

– Nem ér semmit, hiszen nem értek a puskához.

– De hát nem gondoltál valamit?

– Azt hiszed? Nézz ide. Mindenféle útlevelek, csak be kell tölteni.

– Ah! ez pompás, ez nagyon derék, mit kellene bele irni?

– Ne törd rajta a fejedet. Magam ékszerárus leszek, te pedig a segédem.

– Ahoz ékszerek kellenének, gyémántok s több aféle.

– Bizony simplex ember vagy te édes öcsém, nem látod itt ezeket a ládákat?

Az alcovenben három különböző nagyságú láda volt egymás mellé elhelyezve. Iszonyú vaspántos és rézczirádás ládák. Két-három nehéz lakat lógott rajtok elől, fölül mindenféle czifraság alá rejtett vexir-zárak és mind hatrendbeli pecséttel biztosítva.

– Most értelek, – szólt felszökve fektéből a pecsétőr, – hisz ezek úgy is res nullius.

– Törődöm is én azzal! most nálam vannak, s ha holnapután Törökországba találok velök menni, szeretném tudni, hogy ki kéri tőlem számon?

– De hisz e végett kár volt lakatosért küldeni, vannak nekem ditricheim, értek is egy kicsinyt az ilyesmihez.

– S tüstént előkeresett nehány girbe-gurba eszközt, s a pecséteket pietástalanul letépve, sok ügygyel-bajjal és nyögéssel valamennyi zárát és lakatját felnyitotta a a kérdéses ládáknak, melyeket azután a miniszter úrral két fülénél fogva megragadva per Pausch und Bogen kitálaltak a legszélesebb asztalra. Sok egy és más szétgurult az ágyak és szekrények alá, miket másnap a szobaseprő megtalált és megtakarított.

A csodálat «ah»-ja röppent el a pecsétőr ajkairól e kincsek látásán.

Nehéz massiv aranyláncok, ragyogó drágakövekkel rakva, nehéz arany serlegek, ritka antik ékszerek, pompás szelenczék egyetlen darab drágakőből faragva, remek faragványú szoborművek, mind mind tömör aranyból és ezüstből, nagybecsü órák, fölséges boglárok, annyira rakottak drágakövekkel, hogy izzani látszának a gyertyák világában, és a töméntelen gyürük, mellkövek, az izlés minden választásainak eleget tevők. Minden, mit egy aristocratikus fényvágyó olygarcha család kincsben és pompában századokon át passionate összeszerze.

– Ah! mi kár, hogy mindezt el nem vihetjük!

– Mind semmi ez. Ez mind itt marad. Csak terhünkre volna. Én csupán egy kis fekete bársony aranynyomatú futrált keresek, te választhatsz belőle magadnak, a mi tetszik.

Dúltak a kincsek között.

Millió szikrát hányva hevertek azok előttük az asztalon szétszórva, mintha ugyanannyi szem nézett volna rájok szótlan szemrehányással.

– Itt egy chrysopras ékszer. – Igen nehéz. – Legalább a köveket szedjük ki belőle. – Emitt nehány nagybecsü gyűrű. – Hát ez micsoda? – «Fövény a Saharából.» – Szórd a szemétre. – Itt ismét egy gyönyörü numismaticus gyüjtemény. – Tedd félre. Holnap kifizetjük vele a bureauszemélyzetet. – Hát ez? «Nevezetes férfiak kézvonásai», vesd a kandallóba. – Hát ez a gyémántos kard? – Ki vinne kardot magával. A gyémántok eljöhetnek belőle. – És így tovább. Minden darabból volt valami elszakasztható, elvihető. Az arany lánczokról letépettek a boglárok, az ékszerekről a gyöngyök, a gyűrűkből a pompás faragványú camaéák, a boglárokból a ritka nagyságú turquisek, minden, a mi csak kis helyet és nagy értéket igényelt.

De a fekete bársony, aranynyomatú tok nem akart előjönni.

A miniszter arcza elsötétült.

– Megjárnám, ha valaki megelőzött volna.

Elővették a másik ládát. Az elébbibe visszaseperték a megvámolt tartalmat s amazt szinte kiüríték az asztalra.

– Jól van! – kiálta lázas örömmel a miniszter, egy tekintettel kiismerve a sok kincs közül az igénytelen külsejü skatulyát. – Ez az, – szólt remegő kezeibe véve a tokot. – Ez az. Látod?!

A pecsétőr kiváncsian hajlott oda, megtudni az annyira óhajtott tok tartalmát.

Külön le volt pecsételve egyetlen pecséttel, melyet a kormányelnök sajátkezüleg nyomott rá.

A miniszter egy perczig tétovázni látszék, valjon fölmerje-e szakitani azon pecsétet is? s remegve nézett maga elé.

– Nos, nyisd fel hát, mi van benne?

– Nézd, a kormányelnök pecsétje van rajta.

– Törd fel, holnap nem leszünk itt.

S a következő perczben nyitva volt az etuis.

Mintha a szivárvány szállna le kristályalakban!

Nyolcz solitair gyémántgomb. Akkorák, mint egy mogyoró, mikből millió sugara lövelt szét a prismaticus szineknek. Vakító, kábító kincsek, miknek mindegyike egy-egy uradalommal fölér. Mikről azoknak egykori viselője minden diszmenetek alkalmával oly kitünő, oly nevezetes volt.

Némán, elvarázsolva bámult a két férfi a kincsre, midőn a külső szobában léptek hallatszának s mintha nyitná valaki kívülről a zárt ajtót.

– Ki az! – kiáltá mindkettő ijedten, halálra sápadva. Az irnok volt, kit lakatosért küldtek.

– Mit akarsz?

– A lakatost hoztam. Engedelmet kérek.

– Ugy! – S ekkor nagy hirtelenséggel összetakarítottak mindent a ládákba, azokat helyökre tették. Az érkezett lakatosnak nem volt egyéb dolga, mint a ládákat ujra bezárni, mely után azokat a miniszter ad terrorem populi a rendőrség hivatalos pecsétjével ujra biztosította.

A lakatosnak meg kellett vallani becsületes nevét s az irnoknak bizonyítványt adni róla, miszerint nemes Kánya Antal lakatos majszter uram ez s ez napon az éjnek ezen s ezen órájában a rendőrminiszternél három ládát bezárolt. Mely teketóriák Kánya Antal uramat ugy megijesztették, miszerint az egész eseményről még a feleségének sem mert egy szót is szólni.

– Hát ezzel a fiuval mit tegyünk? – kérdé suttogva a pecsétőr az irnokra czélozva.

– Ne törődj vele. Elküldöm Pestre iratokkal, mikért bizonyosan főbelövik. Jojczakát.

A pecsétőr eltávozott.

– Simon! – szólítá a fiút a miniszter. – Végy egy szekeret magadnak. Még ez órában Pestre fogsz indulni. Ezen iratokat viszed oda, a hová czímezve vannak. Egy perczet se késsél. Minden minuta egy század a nemzet életére nézve. Itt ezer pengő utiköltségül: siess…

A fiu elment. A miniszter lefeküdt. Késő éj volt az idő.

A toronyőrök rekedten kiabálták a három órát éjfél után.

Minden jó lélek dicséri az urat.

És másnap az országgyülésen kemény perempterius törvény hozatott azon képviselők ellen, kik a forradalom ügyében nem bízva, eltávoztak, vagy meg sem jelentek.

A törvényjavaslat a rendőrminiszter úrtól jött.

És tartatott nagy dictió azon gyávák ellen, kik minden leverő hirre a megbékűlésről, vagy megfutamodásról gondolkodnak.

A dictiót a rendőrminiszter úr tartotta.

És adatott ki veresbetüs placat, melyben azok, kik a magyar bankjegyet az osztráknál alább becsülik, bitófával fenyegettetnek.

E placatot a rendőrminiszter úr adta ki.

És végre iratott egy catói vezérczikk egy olvasatlan hirlapba azon alávaló könnyelmű emberekről, kik a haza ily szomoru napjaiban nem átallanak a kártyaasztal mellett éjeket tölteni.

A czikket a rendőrminiszter úr irta.

El e rút képektől! Keressünk szebbeket. Menjünk a csatamezőre.

Emelkedjél föl lélek, rázd le az undort magadról, mit az önzés, a lelketlenség, az álarczos bűn látása gerjeszte benned, jer, láss vért, láss halált, láss könnyeket és vigasztalódjál.

Nézd amott tul a Királyhágón azt a kis, ifju, hős sereget.

Ruhája nincs, de van dicsősége. Hazája alig ad neki mindennapi kenyeret s ő mégis mindennap vért ad hazájának s véren vett diadalt.

Nézd azt a kis őszhaju, őszszakállu embert, mint áll ott a golyózápor közepett, mint ragyog arcza, ha kis seregét éljenezni hallja a golyók süvöltéseire.

Csak egy szót tud magyarul. E szó «előre.» Serege mindig megérti őt.

Három sebhely van most is rajta, de a halál kerülni látszik őt, vagy nem tudja megtalálni.

Nézd azt a fiatal hőst. Kiáll serege elé. Buzdítva szól hozzá. A legelső golyó őt éri, leesik lováról, vére festi a földet. Özvegye szép és fiatal szive megszakad, de nem siratja a hőst, nem siratja, hisz halála dicső volt.

Nézz amoda. Ott is egy hős esik el. Nem egy seb, tiz érte egyszerre. Ellene is becsüli a hőst. Bekötik sebeit, ápolják, mondják neki: hogy a csata elveszett s ő letépi sebei kötelékeit és hagyja folyni vérét, hagyja jönni halálát, mert a csata elveszett.

Láss ott egy hidat. Két ezer ember áll előtte és védi, tul rajta iszonyú erővel egy ostromló sereg. Nézz oda ismét. Már alig vannak ezeren. Ugy-e nem futott el egy is! Elestek. Mire az éjszaka eljön, ezernek csak fele marad ott, de helyéről meg nem mozdul egy sem.

Nézz végig a Tisza mentén. Látod ama piros kis vonalt. Mily sebesen halad előre. Egy csapat ifju az, kik piros föveget viselnek fejükön. Micsoda tűz az, melynek szembe mennek? Ágyúk azok. Hallod ropogásaikat. Látod mennyien hullanak el belőle. De látsz-e elfutni csak egyet is? Most oda értek. Az ágyúdörgés elhal.

Menj tovább. Láss ott a Duna közepén egy várost. Le van égve a porig. Lakói a föld alá, a kriptákba rejtőztek. Ezerei a tűzgolyóknak repülnek bele minden oldalról földrengető dörgéssel ijesztgetve a levegőket. A városban éhség, nyomor, fagy dühöng. Nem tudja senki, a halállal hol találkozik? De látsz e egyet is, ki megszöknék onnan? Tűrnek, szenvednek és nem panaszkodnak.

Látod amott azt a vezért. Csákójához emelt kézzel seregét megesketi, hogy nem fog elfutni a csatatérről, s midőn a halál zápora ömlik, egy kiáltás, mely túldörgi az ágyuvihart, egy kiáltás, mely azt mondja: «Emlékezzél esküdre!» megfordítja a csata sorsát. Fele elhull a seregnek, de a másik fele győz.

És mindenütt, merre nézesz, nehéz csatákat látsz. Csatát a Tisza jegén, véres harczot a folyam pánczélozott hátán, csatát a sziklás hegytetőkön, csatát sánczok, várfalak közt, városok utczáiban, vértől vörösre festett vizek partjainál, égő falvak éji lángja mellett…

Az áldozat panasztalan. A dicsőség nem kérkedik. De panaszszal van tele szája a gyávaságnak s fizetést kér a tolvaj.

A katonák rongyosak, véresek és lelkesültek…

A diplomata jól érzi magát. Neki nincs lelke…

A katonának egy gondolatja van, a dicsőség! ha meghal, végsohaja a haza…

A diplomata azt nézi, merre szökjünk?…

*

Debreczenben ezalatt szépen kigömbölyödtek az ábrázatok.

Kik néhány hét előtt futásról, menekülésről elmélkedtek, most egyébről sem akartak hallani, mint háboruról, melynek sohasem lesz vége.

Az apró emberek egy-egy roppant vörös tollal toldták ki fejüket, hogy kilátszassanak a tömeg közül, a miniszternek és öcscsének még ez sem volt elég. Nekik egészen vörös kalapot kellett hordani, hogy tudhassa mindenki, miként ők nem félnek a vértől.

Meg lehete tudni, hogy mikor lesz a csata? Aznap rendesen teli volt aranyos tiszt urakkal a város, kik jól megőrzék a haza számára becses életüket, mig a honvéd olcsó életével adózott a síkon.

Ah! Az mennyei élet volt.

Az ember kilencz óráig igen, igen nyugodtan aludt.

Az ember, ha hadi futár volt, vagy ministerialis hivatalnok, tartott igen csinos társalkodónőket, kik a státus költségén utaztak vele mindenüvé.

Tiz órakor elment az ember a collegiumba, ott hallott iszonyú szép dictiókat, ordithatott a montagnardoknak, a mennyit tetszett, lepisszeghette, leröföghette az aggodalmaikat kifejezni merész táblabirákat, és coquettirozhatott a város karzati szépeivel.

Azután elmehetett az ember a nagy erdőre, járhatott térdig a sárban és találkozhatott mindenféle ismerősökkel, kik mindig tele voltak szebbnél-szebb ujságokkal.

Délután leülhetett az ember kártyázni, elveszthette az utolsó garasát, másnap elküldette magát futárnak és harmadnap ismét úr volt.

Elmehetett az ember az egyenlőségi clubba, ott halálra nevethette magát, melyért aztán másnap kárpótlásul a Közlönyből halálra unhatta magát.

S ha néha napfényes idő volt, láthatta az ember ama minden gyönyörüséget felülmuló látványt, mint lovagol a miniszter egy babos lovon, az ő pecsétőre kiséretében.

Oly kecsesen, oly possierlich vette ki magát azon a roppant tátoson, hogy az ember semmit sem kivánt egyszerre egyebet, mint hogy bárcsak tevén látná őt eképen ülni.

– Ugy-e néznek utánam a dámák? – kérdi a miniszter úr pecsétőrét, mert maga nem mert hátranézni, félt, hogy leesik.

– Az egész világ enchantirozva van általad, csak ne csinálj púpos hátat.

– Brrrr! Hogy tele fecskendett sárral ez a griff! Hohó ne, hohó ne! ki hitte volna, hogy még sarat is lássunk Debreczenben? Nem azért, mintha ritkaság volna, hanem azért, hogy mi itt értük a sáros hónapokat.

– Az igaz. És milyen jó volt, hogy akkor el nem mentünk. Rögtön utána másnap jöttek a győzelmi hirek. S mi néhány rongyos százezerért szinte itt hagytuk pompás, gyönyörű állásunkat.

– Az igaz. Nagyon belevesztettünk volna. Azóta két milliónál több fordult meg a kezemen.

– Mennyi van mindössze kiadva?

– Harminczkét millió hat hónap alatt. Az előbbi hat hónap alatt csak hat millióra volt szükség.

– Hát számadás mennyiről van?

– Egy batkáról sincs.

– Nem is fognak követelni?

– Kicsoda? Ez a soklábú országgyülés! Mernek is ezek ellenem szólni! A minap plena sessione mondtam meg nekik: hogy mindnyáját le fogom guillotinoztatni, egy ugyan azt kérdezte tőlem gúnyosan, hogy kiket? Mindazokat, a kik félnek tőlem. Az ember elnevette magát, de én bizonyos vagyok róla, hogy azóta nem tud nyugodtan aludni.

– Csak az a baj, hogy Debreczenben vagyunk.

– Az bizonyos, hogy nagy baj. Ez a nép oly phlegmaticus, oly rettenetes józan, hogy épen semmi crawalt sem lehetne vele indítani. De jussunk csak vissza Pestre! Megvannak még ott az én embereim, kiket két forint diurnumért láthattál a redout előtt órákig ordítozni az októberi napokban. Jussunk csak Pestre.

– De hátha elébb belénk kötnének, mint oda jutnánk?

– Gondoltam rá. Az egyenlőségi clubbnak meg van hagyva, hogy dolgozzék erősen. Nyárynak legközelebb macskazenét adatok, az ilyesmin leghamarabb megizelíti a pórnép a crawallokat; Kovácsot elfogatom, mint titkos összeesküvőt, vele az egész békepártot. Kazinczyt, a Zeykeket, Pálfit, Farkast, azt a rongyos ujságirót kiutasítom a városból. Ha ez sem segít, beredelem Hetvenit az ő guerilláival s szétveretem az egész parlamentet.

– Parbleu, ez nem ér semmit, mert meglehet, hogy Hetvenit és a macskazenéző companiát ez a tréfát nem értő publicum meg találná botozni s ez csak azon esetre lehetne elővehető, ha valami eclatans brutaliter támadnának rajtad a gyülésben. De mit teendnél akkor, ha szép lassan, körülkerülgetve, egész szelidséggel oly téren támadnak meg, hol nem csata, hanem egy egyszerű dialog, egy nyugodt pertractatio által érheted el megbukásodat?

– Azt nem merik tenni.

– Lehet, hogy nem merik, de akarják. Ezek a súgó-búgó emberek főznek valamit s csak az alkalmat lesik, hogy elejthessenek. Félnek tőled és ez rossz biztosság rád nézve. Sohasem szerettem ezeket az embereket. Különös ellenszenvem volt mindig a becsületes emberek ellen. Ezek nem valók politikusoknak. Ezek sohasem azt nézik, hogy mi hasznos, hanem azt, hogy mi illendő? Jó professorok váltak volna belőlük.

– Pah, pah! Félnek és van okuk rá.

– De mégis, ha valamit kitudhatnának rád. Teszem föl azt a ládahistóriát.

– Csitt! Lassabban. Nem tudhatnak ki semmit. Különben gondolkoztam felőle.

– Simont megint itt láttam.

– Visszahozta az ördög. Ma megint elküldtem, meg sem hagytam pihenni. Ez, ugy hiszem, utolsó utja lesz. Egyébiránt te mindenesetre küldd el a feleségedet a lengyelhez. Ijesszen rá erősen, most tudom, hogy egy fillérje sincs. Sikerülni fog.

Uj lovagok jöttek szembe. A beszéd megszakadt, s nemsokára a nagy erdő szépei egy csapat gavalléron legeltetheték szemeiket, kik közül egy ugy ült a lovon, mintha penitencziából tenné.

*

Még az nap este a pecsétőr felesége, – egy kis ravasz furfangos nő, – fölkereste a lengyelt, kivel ama mulatságos konferenczián találkozánk, s ki ott oly igénytelen szerepet viselt.

A lengyelnek igen sok gyermeke volt és kevés pénze.

Becsületes ember volt és szegény.

Az asszonyság ezt jól tudta s épen erre a körülményre volt szüksége.

– Édes barátom, – szólt a lengyelhez, – helyet sem foglalva nála, ön emlékezni fog azon estélyre, mikor Laczi véletlenül fölfedezte, hogy valaki a szekrényéből pénzt lopott el.

– Emlékezem.

– A pénz kétszáz pengő volt.

– Ugy mondta.

– Laczi azt hiszi, hogy ezt a pénzt ön vitte el.

– Asszonyom!

– Nekem azt mondta, hogy ön vitte el.

– Asszonyom, ön és mindenki, a ki valaha ismert, tudhatja: hogy én szerencsétlen vagyok, de becsületes ember. Senki egy megalázó tettet nem vethet szememre, Sokszor éheztem, de nem loptam soha. Esküszöm az Istenre, hogy nem láttam a miniszter pénzét.

– Én elhiszem barátom, de Laczi gyanakszik, és Laczinak ez elég arra, hogy önt befogassa.

– Engemet? Minden alapos ok nélkül? S ki adott neki erre hatalmat? Ez nem történik sehol.

– Hjah barátom, itt nem ugy megy, mint másutt. A minap, azaz, hogy jó minap, ezelőtt hat héttel Laczi Szemerének egy biztosát csukatta be, csak azért, hogy őtet miniszternek nem titulálta, most is ott ül és hihetőleg ott fog ülni, mig Szemere érte nem jön. Tegnapelőtt pedig a tulajdon titoknokát csukatta be, a miért az Esti Lapokba mert irni.

– De hiszen ez szörnyűség!

– Nem tagadom, hogy az. Én önt sajnálom, önnek gyermekei vannak és ön nem tudná őket hova tenni, ha fogságra jutna.

A lengyel szemeibe könyek gyülekeztek.

– Minő méltatlanság – minő gyalázat!

– Egy esetben ki tudnám önt menteni, ha tudniillik azt a szint adnók a dolognak, hogy ön csak tréfás bizalomból vette el azt a pénzt Laczi fiókjából s később visszaadná.

– De nekem asszonyom nincs, nem is volt annyi pénzem régtől fogva.

– Arról lehetne tenni. Ön irást adhatna magáról, hogy a pénzt Laczi fiókjából elvéve, azt, mihelyt lehet, neki visszafizetendi.

– Azt, asszonyom, nem fogom tenni.

– Akkor a pénzt lesz ön kénytelen előteremteni.

– De hol vegyem azt asszonyom?

– Azt én nem tudom. Hanem arról biztosíthatom önt, hogy ha holnap reggelig vagy a pénzt, vagy az irást nem fogja kézbesíteni Laczinak s az egészet bizalmas tréfára nem igyekszik fordítani, délre a börtönbe kerül.

– Rajta leszek, asszonyom.

– Isten önnel.

Az asszonyság eltávozott, a lengyelt egyedül hagyva síró gyermekeivel.

*

Másnap reggel a miniszternél látjuk az asszonyságot. A miniszter még negligéeben volt.

– Voltam a lengyelnél – mondá, – az ember sírt, megijedt nagyon. Igen fél az elfogatástól. Egy óra mulva itt lesz. Pénze nincs, kénytelen lesz irást adni magáról, hogy az ön pénzét elvitte.

– Igen jól van. S azzal rögtön küldöm őt Galiczia szélére oly megbizással, mely miatt kénytelen lesz magát rejtve tartani. Mihelyt távol lesz, előlépek az irattal, nagy zajt ütök, hogy az én emberem megszökött és engem meglopott. Az a bizalmasság, melylyel házamhoz ki- és bejárt, valamint saját elismerése tökéletesen valószinűvé teendik a mesét. A ki nem hiszi, azt hazaárulónak kiáltjuk s veszve van. A feltörött ládák neki fognak beszámíttatni.

A miniszter úr tovább is igen kedélyesen mulatott a fentisztelt hölgygyel, de a mi inkább tartozván a romantica, mint a historia köréhez, hallgatunk róla, mig egy férfias koczogtatás az ajtón ismét historicummá teszi az elbeszélést.

A lengyel volt, a ki belépett.

A miniszter úr nem tudta milyen arczot csináljon egyhirtelen, bár azt már hetek óta betanulá, de a lengyel komoly arcza kissé zavarba találta hozni.

– Uram, – szólt a lengyel hidegen, – ön rám gyanakszik, hogy kétszáz forintját elvivém s fenyeget, hogy megbecstelenít, ha vissza nem adom.

– Nem, nem öcsém – vága közbe confidens hangon a miniszter, – látod, nem értesz, az a pénz nem volt az enyém, nekem arról számolnom kell. Én tudom, hogy te azt most vissza nem adhatod…

– Kérem, – vágott közbe a lengyel, az asszonyságot észrevéve, – e párbeszéd nem igényel tanukat.

A miniszter intett az asszonyságnak s az félre vonult az előszobába, az ajtót félig nyitva hagyva. Ez szokás volt e háznál.

A lengyel hideg vérrel becsukta az ajtót s közellépett a miniszterhez.

– Uram. Ön igen jól látszik tudni, hogy a szegényt mindenkinek és a hatalmasnak mindenkit szabad bántani.

– Ne tüzelj öcsém, ne tüzelj! Hisz nem akarlak én megenni. Elhiheted, hogy iratoddal én vissza nem élek, csupán a magam igazolására akarom azt felhozni, a legbizalmasabb privát conferentiában. Csak néhány sor elismerés, azontul ne legyen semmi gondod. Már el is van készítve, csak alá kell irnod.

A lengyel, a nélkül, hogy a miniszter szavait feleletre méltatná, elővette tárczáját s belenyult.

– Ah vagy már el is készítetted? Annál szebb, nem tesz semmit. Azért jó barátok maradunk.

A lengyel büszke megvetéssel számlált le tárczájából kétszáz pengőt az asztalra.

– Itt van a pénz.

A miniszter elhült, elsápadt. Nem tudott mit szólani.

– Itt van, számlálja meg. Nem csaltam-e meg?

– Hogy jutottál hozzá? – dadogá csalatkoztában az ember.

– Nem volna ugyan senkinek gondja rá, de elmondhatom. Eladtam gyermekeimnek minden ruháját, el megholt nőm jegygyűrűjét; a mi ki nem telt, azt Dembinszkytől kértem fel kölcsön becsületszóra, s ő adott, mert tudta, hogy lengyel vagyok, s a lengyel becsület tiszta. Most tegye el ön e pénzt.

– De én nem igy akartam ezt. Nekem soha sem kellett volna e pént megadnod, csupán elismerned, hogy elvivéd.

– De nem vittem el! – kiálta a lengyel és szemei szikráztak, – én hazudni nem fogok. E pénzt nem az adós fizeti hitelezőjének, hanem a megtámadott utas fizeti az utonállónak váltságul életéért. Tegye ön el.

– Takarodj! vidd pénzedet, – hadará a miniszter, – kinek jó vastag bőre volt sértések elszivelésére, s a pénzt a lengyel markába nyomta vissza. Elmehetsz!

– El fogja ön venni? Vagy azt várja, hogy az arczához vágjam? – ordítá az dühtől elsápadtan.

– Mit jelent ez! – szólt a miniszter visszahökkenve.

– Ez azt jelenti, hogy ilyenkor becsületes ember kardjához nyúl és megverekszik.

– Ah, barátom, nekem nem elvem a párbaj, ezt már kimondtam az országgyülésen. A párbaj aristocraticus institutió, és én testestül-lelkestül democrata vagyok.

A lengyel fogait csikorgatta, minden izmai reszkettek a boszútól.

– Ön egy – – gyáva!

Magát e kifejezést négyszem közt bizton eltürte volna a miniszter, de a lengyel oly előkészületeket kezdett tenni ökleivel, hogy Laczi jónak látta a csengetyű felé retirálni.

– Most elfogathat ön, de tudja meg, hogy Dembinszkynek elmondtam, mire kell nekem e pénz.

A miniszter mérgesen harapott ajkaiba, s ujjaival hosszú szakállát borzolá.

– Itt van, – szólt a lengyel, – a pénzt a törpe lábaihoz vetve. Szedje fel ön! S egy tekintetre sem méltatva többet a kormányférfiút, eltávozott, valamennyi szobaajtót úgy csapkodva be maga után, hogy a ház rengett bele.

– Tervünk füstbe ment, – szólt az asszonyság belépve a szobába, hol a miniszter lehető legnagyobb léptekkel nyargalt fel s alá.

– Beszélt tán kegyed vele?

– Megállítottam. Hallani sem akart engesztelődésről. Azt mondja, visszamegy Lengyelországba, ott legalább becsületes ellenség teszi fogságra politicai vétekért, mig itt hóhérszerepre jutott kalandorok üldözik oly vétekért, melynek gyanuja is megölő.

– Ki hinné, hogy ezek a lengyelek mind oly borzasztó dölyfösek. És épen ez? oly földhöz ragadtnak látszott. Semmit sem lehet velök ostoba kevélységök miatt kivinni.

– Más tervet kell kigondolnunk.

– Már készen vagyok vele.

– Halljuk.

– Az egész Zichy-féle ingóságokat elárvereltetem, így nem tudják meg, mi hiányzik belőle? és jogot nyerek a pecsétek feltörésére.

– De hátha a táblabirák beleszólnak?

– Letorkolom őket. Ich kenne meine Pappenheimer. A ládák uj felbontása saját hivatalnokaim előtt megy végbe, s azok, ha kell, olyan visum repertumot adnak róla, a milyet dictálok nekik.

– Ezt még sem tanácsolnám. Azok ott a szegletházban erősen fujják ön ellen a követ. Félő, hogy az árverés által gyanut kapnak. Hiba lesz, önnek fegyvert adni ellenei kezébe.

– A gyülésen letorkolom őket, ha pedig lapban támadnak meg, betiltom lapjukat.

– Én nem mernék hozzá fogni.

– Mert nem ismeri őket úgy mint én.

– Mert jobban ismerem őket, mint ön.

*

Másnap meglehetős kurta placatok hirdeték, hogy a rendőrség szállásán a Zichy-féle holmik árvereztetni fognak.

Az emberek a falra s onnan egymásra bámultak, mindenki kérdezett, senki sem felelt.

Várták az országgyülést, reménylve, hogy ott fel fog világosíttatni e váratlan dobraütés; melynek okát senki sem tudja.

Ugy történt.

A reggeli ülésben több képviselő fenkölt méltatlankodással szólalt fel, világosítást kérve ez ügyben a bizottmánytól.

Elmondák, hogy ez árverés törvénytelen. A megöltnek törvényes itélete nincs, vagyonait elfoglalni senkinek nem volt joga, mig rendes processusa le nem foly, akkor is gyermekei részét elébb el kell abból különözni, mielőtt valaki rá tehetné kezét.

Elmondák, hogy ez árverés oktalan. Aranyat és ezüstöt elprédálni ilyen időben kétséges papirosokért esztelenség, midőn ugyanolyan papirosokat harminczkét nyomda ingyen készít a kormánynak.

Elmondák, hogy ez árverés rendetlen. Ez nem tartozik a rendőrminiszterium köréhez, hanem a pénzügyminiszteriuméhoz.

Elmondák, hogy ez árverés nemtelen. Máskor az elitélt köntösein a hóhérlegények osztoztak s most egy országgyülés fogja-e azokat elkótyavetyélni?

A szónokok határozottan, becsületesen beszéltek, látszott rajtuk, hogy érzik, miként fejükkel játszanak, de azért is, hogy végtére le akarják rázni onnan az oda ült hydrát.

A miniszter valamennyi beszéd alatt folyvást mosolygott, és billegette a fejét, mint egy gypsz pagódli s minden nyomósabb kifakadásra egy-egy «hm, hm, – ej, ej, – lám, lám» interjectióval válaszolt.

Végre fölkelt ülőhelyéből s miután magáról először egy piros gallérú szürke köpönyeget, azután egy felső s végre egy alsó kabátot levetett, elkezde dictiózni.

Elmondá, hogy ő a kormányzónak legbenső barátja és hogy ő a respublicát a legtökéletesebb alkotmányformának tartja, s hogy ő mennyit küzdött már a szabadságért, s mennyit fog még érte küzdeni, hogy ő Debreczen várost mennyire tiszteli, azt milyen strategice nevezetes pontnak tartja, mint fogja egykor körülsánczoltatni. Hogy ő a fiatalságnak mekkora barátja, hogy a haza üdvét egyedül azoktól várja. Hogy a ráczok milyen kegyetlen ellenségei a magyarnak, és hogy Perczel hogy fogja őket megenni. Hogy ő az országgyülésnek milyen imádója in solidum, néhányak kivételével, mely néhányak szüntelen azon törekednek, hogy a hazát elárulják, hogy bármi áron kibéküljenek, hogy a hadsereget eladják, hogy Debreczenből elszökjenek, hogy Olmüczbe levelezzenek és a kormányzót kisebbítsék, a ki ő neki legbenső barátja elannyira, hogy a ki őt megbántja, az a kormányzót bántja és így az egész hazát bántja, a miből természetesen következik: hogy a kik az ő ellenségei, azok ellenségei a hazának, azok hazaárulók, azokat le kell nyakazni. A mi végre a kérdéses tárgyat illeti, tudatja az országgyüléssel azon jogkifejezést, miszerint a «res servando non servabiles» (tartva nem tartható dolgok) azoknak gondviselője által bármikor eladathatók.

«Éljen! éljen. Vivat!» hangzott mindenfelől; ordított mindenki mindenféle tónusból és nyelvből, tán koszorút is hánytak a szónokra, ki most egyenként ismét felszedé leszórt öltönyeit s fejével billegett, mint egy gypszpagódli.

Az interpellans képviselők ugyancsak szerencséseknek tarthaták magukat, hogy a második emeletről az ablakon fejtetőre le nem hajigáltattak.

Mi pedig ezuttal megtanulhattuk, hogy az arany és ezüst bizonyos fajta emberek kezeiben el nem tartható portéka.

«Res servando non servabiles.» Mint a miniszter úr bevallá.

*

Utban voltam. Karczagon, míg lovakat váltottak, betértem a vendéglőbe, midőn unatkozásaimból szörnyű zaj riaszta fel. Kocsizörgés, kardzörgés, ajtózörgés, káromkodás és tudja a jó ég mi mindenféle emberhalált jelentő hangok nem.

Már resignálva voltam arra a gondolatra, hogy vasasnémetek rohanták meg a várost, midőn felpattan az ajtó s belép rajta egy rettenetes apró ember, egy rettenetes nagy szál karddal az oldalán s világverő lármával szidja a kellnereket, marqueureket, vendégfogadósokat és mindenféle szolgálattevő lelkeket Karczag városában, a miért őt kész ebédre nem várták reggeli tiz órakor.

– Én futár vagyok! Egy futárral így bánni hazaárulás. Én önöket feljelentem, én önöket leguillotinoztatom. A haza megszabadítóival így bánni!

A korcsmáros végre nagy alázatosan jelenté a haragos úrnak, hogy egyszeriben készen lesz egy egész pulyka.

– Meg két font rostélyos! – vága közbe a haza egyik megszabadítója.

– Igenis és egy fél kuglihupf.

– Ha egész volna, jobb volna.

– Lehetne tán addig valami omelettet készíteni.

– Három adagot. Bátran.

A korcsmáros nézte: hogy maga van-e ez az ember, vagy még vár valakit?

– Most kaptunk friss kecsegéket a Tiszából – szólt kétkedve a korcsmáros.

– Igen? Abból is öt fontot halászlével. S kerítsen egyúttal valami finom konfectet. Nini, – kiálta a távozó korcsmáros után, – ott künn egy nyúlat láttam lógni, azt pörkölje meg.

– De könyörgöm, az sokáig fog tartani s a lovak már itt vannak.

– Én parancsolok, ön engedelmeskedik! Addig is hozzon ide két palaczk Madeirát. Sietve!

A korcsmáros szaladt, az apró férfi pedig hátra tett két kézzel büszkén sétált fel s alá a hosszú szobában véghetetlen sokat tartva arra, hogy kardjával mentül nagyobb zajt csináljon.

A bor megjött, a kis bőrben lakó nagy férfi csaknem az orrom alá tette a czifra palaczkokat, s mikor töltött belőle, rám nézett, mintha mondta volna: láttál-e már olyan embert, a ki Madeirát iszik? Pedig jobb lett volna, ha a korcsmárosra nézett volna ilyenforma kérdéssel: láttál-e már olyan embert, a ki megiszsza a czukorral és spiritussal kófernyált kerti vinkót, Madeira képében?

Az ember oly impertinens volt, hogy lehetetlen volt bele nem kötnöm.

Pro primo a kalapjáról akkora vörös toll lógott le, hogy az ajtót sohasem csukhatta be maga után, a nélkül, hogy azt oda ne csukta volna. A kardját valaha akkor csinálták, mikor két kézre szokták fogni a pallost, akkor sem az ő számára. Csizmái hónaljig értek, miket sarkantyúk diszesítének, minőket a hochselige Ritter Fridolin viselhetett. Tulipiros bársony mellényének mindenik zsebéből egy-egy nehéz aranyláncz csüngött ki s humoristice kötött shawlja csokrából nagy patheticus vatermörderek meredtek elő, különösen kedves ellentétben a rendkívül czirmos ritka szakállu mongol ábrázathoz.

Mondom, hogy bele kellett kötnöm.

– Ugyan kérem, – szólítám meg, – hová tetszik utazni?

Az ember felém fordítá arczát, végig nézett, lábát előre veté és szólt kemény, szétmorzsoló hangon.

– Azt ne merje ön kérdeni, tudja ön, mert az statustitok s ezzel kardja markolatára csapott merészen, mintha azt akarta volna tudtomra adni, hogy e titkot fegyveres kézzel is kész megőrzeni.

Azután felemelé poharát és magas leereszkedéssel kihörpenté.

A kerti vinkónak az a jó tulajdonsága van, hogy az ember nem részegszik meg tőle, hanem megbolondul; kivált ha czukor és spiritus van közé főzve, tökéletesen; de legkivált akkor, ha az ember különben is meglehetősen bolond.

Az én futárom is majd így járt.

Az első pohár után mindjárt keresztbe álltak szemei, odajött hozzám és barátjának nevezett, megszorított a kezemet s kérdezé: hogy tudom-e, hogy ő miért megy most Pestre?

– Hát Pestre tetszik? Nem tudom miért? Nem is találgatom.

– Tud ön titkot tartani?

– Nem próbáltam. Meglehet.

– Tehát tudja meg, hogy én fontos irományokat viszek itt a zsebemben. Látja?

– Látom, vigyázzon ön, hogy el ne veszítse.

– Oh attól nem tartok, mert Szolnokon mind valamennyit bevetem a kályhába, hogy ha elfognak nálam ne kapják. Nem nagy tüzet ad ugyan ki, de az én hátamat meglehetős borsódzásoktól menti meg. – Szólott a nagy férfiú tréfásan és ivott.

– De hát ez esetben kár is kegyednek Pestre befáradni, a depescheit már Szolnokon útbaigazítja.

– Hm. Nem csupán ez irományokkal vagyok küldve. Látja ön a többi közt ezt a rózsa-szinű levélkét, ez bizonyosan nem statustitok, ugy-e bár?

– Ugy gondolom.

– Találja ki, ki küldi e levelet?

– Kis Péter? – nem az. – Nagy Pál? – az sem. – No úgy nem találom ki, hogy kicsoda?

– Haha! Hát nem ismeri az irást? Hisz ez a miniszter úr irása.

– Valóban az övé.

– Igen ám, ő ezt egy szép hölgynek küldi. Hanem ez titok.

– Tudom. Bizonyosan valami finom összeesküvés.

– Dehogy az. A miniszter szerelmes. Egy hajfürtét küldi e levélben ama szép hölgynek. Ezzel kell Pestre bemennem minden héten egyszer.

– Tehát azért van ő olyan kopaszra lenyírva?

– Azért ám, az a szép hölgy pedig rendesen a kandallóba veti a levelet olvasatlanul, egyszer már le is dobatott a garádicson, azóta csak a portásnak kézbesítem, – szólt a nagy férfiú ama kis compediumban őszintén és ivott.

– De hát visszatérőben nem veszik öntől számon hivatalos eljárását? – kérdém.

– A status dolgaiban tetteket senki sem, hanem a miniszter úr a maga levelére annál inkább sürgeti a választ. Én azonban megveszek Pesten a fodrásztól egy csinos hajfürtöt s válaszul azt hozom neki vissza, a mit ő rendesen arany medaillonba zárva az inge alatt visel.

A testileg kicsiny férfiú rettenetesen kezdett ez ötleten nevetni, jó kedve csupán az által zavartatván meg, hogy a korcsmáros és pinczérei eljöttek teríteni, mire ő ismét előkelő minákba kezdte szedni arczát, szidta a pinczéreket, hogy miért olyan lusták, már egy órája, hogy itt van, még sincs semmi. E philippica csak azért volt megkezdve, hogy legyen oka a testileg kicsiny férfiúnak egyik óráját a másik után kihúzni zsebéből, azokat füléhez tartani, felhuzni, s más egyéb módon fitogtatni.

– Szép órák, – mondám.

– Hehö. Elhiszem azt. Egyik nyolcz kőre, másik tizenhatra. Minő emaille! Zichy-féle mindakettő.

– Igen? Res servando non servabilis?

– Harmincz forintért vettem mind a kettőt, testvérek közt is megér egy háromszázat. Nem tubákol ön?

E kérdés csak azért vott hozzám intézve, hogy legyen miért egy gyönyörű burnótszelenczét előhúzni zsebéből, mely egyetlen achatból faragva, s aranynyal gazdagon befoglalva, egyike lehetett a muzeumi ritkaságoknak.

– Ez is res servando non servabilis?

– Igen, hat forinton vevém, már igértek értük hatvan aranyat. Ez a gyűrű is onnan való, de ezt nem vettem. Valóságos opál, ritka nagyságú, ezt Laczi adta, mikor lakatost hoztam neki, hanem ez statustitok, ezt, megbocsát ön, de el nem mondhatom.

Hozták az ebédet. A kis férfiú neki ült, magam pedig elmentem egy helybeli ismerősömet felkeresni. Egy óra mulva vetődtem haza. A kis férfiú akkor is ott ült, előtte üres tálak és üres poharak. Már ekkor annyira volt, hogy nem ismert rám.

A korcsmáros számolta az étkek árát, én pedig azt vetettem fel magamban, hogyha a nagy férfiú ilymódon látna hozzá, mennyi idő alatt enne meg egy nyolczvan ezer főből álló ellenséges hadsereget munitio és patrontás nélkül?