Végre kitámolygott a haza egyik megmentője várakozó furmányosához, köpenyét, kardját, táskáját odabenn felejtve s azokért egyenként küldözve be a fogadói szolgákat. Mikor elvégre már fenn ült, még egyszer leizent, hogy hívják ki már azt a részeg gazember futárt onnan belülről, mert ő nem vár egy perczig sem reá tovább, s csak miután esküvel bizonyíták neki, hogy a futár ő maga, resignálta magát jelt adni a kocsisnak az indulhatásra.
Percz mulva elnyelte a porfelleg rohanó szekerét. Az ajtóban álló nénémasszonyok ezer áldást sóhajtának a haza egyik megmentője után, ki oly sietve rohan és a haza üdvét viszi magával. Isten veled hőkeblű utazó.
Sit tibi terra levis. Azaz, hogy a szekerednek.
*
Ezenben furcsa dolgok kezdtek történni Debreczennek városában.
Esténként egy piaczi boltban transparent felirat előtt lehete látni egy sereg minden szőrű szinű embert, a holott is egy kis fél ives lapocskát árult egy kis kerekhasú könyvárus jó három krajczárért igazi pénzben.
E három krajczárért csodadolgokat olvashatott az ember.
Nem volt az előtt semmi szent, még a miniszter úr maga sem. Ki előtt félelmesen hajolt meg az egész országgyülés, ki imponált a kormányon, ki parancsolt egész Magyarországnak, azzal egy kis, tenyérnyi, sajtóhibákkal teljes ujságocska szembe mert állani, hogy egyet-mást számon kérjen tőle.
Az eset oly hallatlan volt, mint csudálatos.
Hogy egy kis, sajtóhibákkal teljes garasos lap a korlátlan hatalmú miniszter hajába merjen kapni.
Minden elkövettetett, hogy e botrány megszüntettessék.
Fenyegettetének a lap kihordói, hogy agyonköveztetnek, de e fenyegetés nem hozathatott teljesedésbe azon csekély okból, miszerint az ehez megkivántató köveket harmincz mérföldnyiről kellett volna oda szállítani.
Tartatának egyenlőségi gyülések, miknek resultatuma azon kegyes óhajtás lőn, hogy bárcsak itt folyna a Duna, hogy azon lap iróit bele lehetne hajigálni.
More patrio követeltetett a cautio, ugyanakkor, midőn maga a kormánylap sem tette azt le. Mind hiába, másnap a cautio is készpénzben le volt téve.
A lap ócsároltatott úton-útfélen sajtóhibái és vádjai miatt. Hasztalan, másnap még több sajtóhibát s még több vádat hozott a miniszter ellen.
Indíttattak meg ellene hasonló formatumban fogdmeg lapok, a miniszter úr saját vezetése mellett, hanem az előfizetők nemsokára instantiát adtak be hozzá, hogy fordíttassa le magyarra, a mit ír, mert persául nem értenek.
Utoljára nem volt mit tenni egyéb, mint az országgyülés elébe adni a dolgot s sajtópert kivánni a méltatlan rágalmak ellen.
A szerencsétlen ujság földig gázoltatott. A fekete földig!
És elrendeltetett ellene a szigorú törvényes vizsgálat.
A vizsgálat soká tartott, a sajtóhibás lapocska azzal vádolta a minisztert, hogy nem bánt tiszta kézzel az ország által reá bízott vagyonok körül.
A dologság borzasztó volt. A vizsgálat igen sokáig tartott.
A mely nap a vizsgáló bizottmány referálandó volt, már azt előre tudta mindenki. A karzatok tele voltak uri hölgyekkel, kik már reggel hat órakor beültek, hogy helyet kapjanak.
Künn a piaczon nézdelték a helyet, hogy hol fogják felállítani az akasztófát, hány foga lesz annak, hogy minden ujságiró rá férjen, a ki a minisztert bántotta?
Tulajdonképen csak az volt még a kérdés, hogy vajjon akasztatni fognak-e azok, vagy guillotinoztatni?
A várva-várt óra végre megérkezett, az ülés megnyittatott.
Jelen voltak a miniszter úr és párthivei, magasan ragyogó ábrázattal, fenhangon kaczagva, handabandázva és ingerkedve.
Jelen voltak a meggázolt férfiak is, kik mertek a miniszter úr ellen szólni, meghúzódva, lenézve mindenkitől érdemeik szerint. Hátraültek szegények és lehúzták fejüket, hogy szemeik ki ne égjenek a szégyen miatt.
Felállt végre a vizsgáló bizottmány elnöke. Alacsony ősz ember, becsületes magyar arczczal s elmondva vizsgálatai eredményét, feszült várakozás közben, előadását azzal rekeszté be: hogy a megvizsgált holmikon kétségtelen eltulajdonítás nyomai látszanak.
Az emberek egymásra néztek, össze-vissza hüledezve, hallgatás lőn, a szúnyogröpülést meg lehete hallani.
Az ősz férfiú azt hitte, hogy nem fejezte ki magát elég világosan s újólag ismétlé.
– Itt nem vétkes hanyagság, hanem világos lopás kérdése forog fenn s kezével esetleg-e vagy készakarva? egyenesen a miniszter felé mutatott.
Az, mintha egy sulyokkal csaptak volna a feje lágyára, hanyatt esett székében és néhány perczig meg volt halva.
A mint föleszmélt azon vette észre magát, hogy egyszerre tizen beszélnek hozzá.
A ki csak szóhoz juthatott, válogatva, nem válogatva a szót, szidta, mocskolta, s legjobban szidták, mocskolták elvbarátai, kik mindent elkövettek, hogy e tett részeseinek ne látszassanak.
Végre a sok tépés, marczangolás és püfölés után szóhoz juthatott ő is, de ekkor meg oly furcsákat beszélt össze-vissza, hogy mindenki elkezdett rá fenhangon kaczagni.
A publicumnak mindegy volt, akárkin történt a scandalum. Látvány volt elég. A scena váratlanul ugyan, de azért drolatique végződött.
A miniszter e felvonás alatt tökéletesen pulverizáltatott.
Midőn a teremből eltávozott, az ugyane nap kinevezett főápolónő nyujtá neki karját támaszul, mire a debreczeni civis azt jegyezte meg, hogy a főápolónő a legelső massacrirozott sebesültet hivatalos gondviselés alá veszi.
Látszott tagadhatlanul, hogy e jelenés után az országgyülés nyakára ült a miniszter úrnak.
Estig tartott a privát konferenczia a rendőri szálláson ez eset után s még azon éjjel gyors futár küldetett titkos missióval Hetveni úrnak utána.
*
Meredek havasok állják körül Abrudbánya városát. Hegy hátán hegy, mint megőszült óriások, emelkednek szerte hóval fedett ormok, miknek szakadékain feketésen zöldel a hóban lakó fenyő.
A sziklákon járatlan ösvények vezetnek keresztül-kasul, néhol a hegyek éles gerinczein futva végig, honnét a ködös mélység fenekét nem látni, másutt meredeken alig tartó lépcsők viszik tovább a veszélyes útat mélybe és magasba, a tajtékot verő hegyi patak mély örvénye fölött egy-egy keresztül döntött fa rávetődő törzse az átvezető híd. S lenn, lenn a visszhangzó mélységben egy egyenes út visz két magas sziklafal között, keskenyen, rögösen a bányavárosig.
Ez úton látjuk haladni Hetveni urat az ő csapatja élén.
A csapat rendetlen, útjában lármáz és verekszik, ruházata a hány, annyiféle, hanem a tiszt urak, kik világért sem elegyítik magukat a közkatonaság közé, annál ragyogóbbak, öltözetük piros prémes zöld dolmány ezüsttel és vörössel, a hol csak lehet, kihányva. Maga Hetveni úr aranygallért visel.
Csupán egy kis csapat tart szigorú rendet. Vezérük fiatal, komoly, lelkesült arczú ifjú, maguk a fiúk mind oly érettek, oly okosak. Tán mindnyájan egy tanoda egykori tanítványai. Sorakozva mennek, hangot csak lépéseik tactusa ad.
Utánuk ismét ágyúk és ágyúszekerek, mik körül sem tüzér, sem fedezet.
Hetveni úr meghallá, hogy a magyar kormány a békülni kész románok lefegyverezésével foglalkozik Abrudbányán, s rögtön sietett oda hivatlanul, kéretlenül, az alku pontjaiba beavatkozandó.
Még eddig a merre járt, a legjámborabb oláhok közt, kik soha a magyarra egy rossz tekintetet nem vetettek, mindenütt sarczot vetett a békés falvakra. Tudta, hogy az oláh pórnők arany és ezüst pénzeket viselnek felfűzve. És gyüjté az aranyat és ezüstöt.
Most úgy hivé, itt az idő Abrudbányára jönni, hol hite szerint sok aranynak kell lakni, miután az oláhok leteszik a fegyvert. Azelőtt nem igen volt passiója őket meglátogatni.
A románok nagy része e közben már megadta magát, s fegyvereit a békekövet kezeibe tevé, ki erős szavakkal igérte nekik a multak feledését és közbocsánatot, ha ezentúl békében maradnak.
A békülés legszebb folyamában érkezék meg Hetveni úr éhes csapatjával s saját kincsszomjával s megállítja az alkudozásokat.
Követelései botrányosak voltak.
Magyar vagyok, nem akarom azokat leirni.
Elég annyit mondanom, hogy azokat saját békekövetünk undorral utasítá vissza.
A guerillavezér azonban nem volt az az ember, ki szép szavakra hallgatni szokott.
Fegyvereseit azonnal csatarendbe állítá, bevezette a fegyverlerakás szinhelyére s a fegyvertelen oláhok közé lövetett vele.
Ha egy századdal később mondaná el valaki e tényt, azt felelnők rá, nem, az nem igaz, ily alávaló tett magyartól nem származhatott soha! De emlékezetünk még nagyon élénk s a mik ez után következtek, sokkal inkább el vannak terjedve, minthogy valamit el lehetne belőlük titkolni.
E galád mogrohanásra, mintha a föld okádná ki a harczosokat, ezrei és ezrei támadtak elő a fegyveres románoknak a körülfekvő bérczeken, kik gyanusan várták a békülés kimenetelét s még nem tevék le a fegyvert, s most boszúra lobbanva fogták körül a guerilla-sereget, mint egyetlen jelszóra, kürtök rivalltak mindenfelé s vérengző ordítás.
A békekövet még csillapítani akarta őket, de azt mint árulót darabokra tépték s a guerillákat beűzték a városba.
Ha katona lett volna, ha magyar lett volna, utolsó csepp vérig védte volna a védetlen várost, melyre vészt, pusztulást idéze, de nyomorú korcs volt a silány s meg sem állapodva futott serege előtt, meg sem állapodva, hátra sem nézve, hanem karddal vagdalva azokat, kik előtte akartak szaladni.
Csak egy csapat nem futott el, csak egy csapat állt ki a fenyegetett város védelmére, a komor, hallgatag ifjú kis serege.
Kétszer nyomta vissza a százszor nagyobb túlerőt, míg végre az oláhok elfoglalták ágyúit.
– Ne hagyjuk ágyúinkat fiúk! – kiáltá megvillantva véres kardját az ifjú s elszántan a küzdő tömegbe rohant. Még egyszer elverte őket ágyúiról, tért hagytak körüle s csapatja körül a visszaszórt oláhok, s azután felülről a hegytetőről kövekkel hajigálták őket agyon.
Igy esett el korunk egyik legszebb tehetsége, kiben oly forró szív, oly magas észszel volt párosulva, hozzá és seregéhez nem méltó csatában, ágyúit és becsületét védve.
Ez ifjú hős – Vasvári Pál.
E rövid ellenállás után a felbőszült nép a martalékul vetett városra rohant.
Mi történt azután? Ne kérdjétek.
Azt tudni nem jó emberi léleknek.
Fátyolt reá, sűrű fátyolt. Beszélnek úgy is eleget a kihulló könnyek a kihullott vérről.
Hetveni úr 1600 főnyi csapatából – hatvanad magával menekült meg, a többi a szorosokban agyonköveztetett, anélkül, hogy csak egy puskalövéssel védhette volna magát.
Abrudbánya most leégetett lakatlan rom.
Nehány nap mulva felkötött karral részvétgerjesztőleg járt Debreczen utczáin Hetveni úr papagájszín uniformisában.
És a miniszter úrnak rettenetes rossz kedve volt.32)
Ez utóbbi eset nagyon elevenig ható csapás volt a miniszterre.
Nem ilyen véget szánt ő a gonddal és előnyökkel szervezett guerilla-csapatnak.
Mint hajdan Napoleon, úgy akart ő megjelenni ezek szuronyai mögött az ellene támadt országgyülésen, de kegyencze elrontotta a tervet.
Még egy desperatus kisérletet próbált azután meg az országgyülés ellen, de az is siralmas eredménynyel végződött.
Lázító czikkeket iratott bérencz lapjaiban saját sanscrit nyelvén és még sajátabb sansesprit modorában az országgyülés tekintélye ellen, melyben annak feloszlatását sürgeté, még pedig rögtöni feloszlatását, nehogy ideje maradjon az ő fejére kimondani az itéletet.
De pórul járt czikkeivel, mert az országgyülésen megmosdatták értük és nem törülgették meg utána, a herculesi nemzetőr generalis pláne oly névvel nevezte őt minden circumscriptio nélkül egész pereputyjával együtt, hogy e kifejezést az elnök imparlamentárisnak nyilatkoztatta, de melyet a jelen volt publicum osztatlan applausussal fogadott.
A czikkiró, hogy mind ezek általi sértetlenségét s egyszersmind az egész gyülekezet iránti lenézését kitüntesse, a tartott szellemi püfölések közben felkapaszkodott a gyülterem contignácziós kathedrájába s onnan kaczagott alá, fejét mindenféle oldalra billegetve, mint egy gypszpagódli, mindaddig, míg a sértegetett rendek elkezdtek neki mogyorót hajigálni fel, mint szokás a menageriákban kalitkázott bohókás evetkéknek és tengeri macskáknak mogyorót hajigálni.
Erre megszégyenlette magát és lekotródott.
Ez történt ápril 12-én.
Másnap ki kelle mondatni az itéletnek a hűtlen miniszter fejére, kinek letüntetével, a kormányon elhatározó majoritásban maradandott a békepárt; de másnap és harmadnap egészen más dolgok történtek Debreczenben, miknek auspiciuma alatt a miniszter gyönyörűen menekült.
Volt-e e másnapi eseményeknek összeköttetése az előbbiekkel vagy sem? Miért kellett azoknak közvetlenül másnap bekövetkezniök? Azt mi nem akarjuk feszegetni, annyi bizonyos, hogy azok megtörténte után a minisztert a gyémántokért senki kérdőre nem vette.
*
Hová levétek ti napjai a ragyogó dicsőségnek, hová lettél te hőstettekben gazdag időszak, te hír mámorával ittas év?
Elmultatok, elenyésztetek.
Hová levétek ti hősei az új históriának, kinek neveit két világrész tanulta kimondani?
Elvesztetek, gyászos, nyomorú halállal, nem a harczmezőnek dicső halálával.
Hová levétek ti szellemóriások, kik újjá akartátok alkotni a világot?
Nyögtök lánczok között, vagy futva bujdostok, elhagyva nőt, gyermekeket, hazát, elhagyva az ősi hajlékot, s elhagyatva örömtől, reménytől!
Hol vagytok ti thermopilæi hősök, fiai az ifjú hadseregnek!
Idegen tartományokban érdemjel-fosztottan bünhődtök nem önbünötökért.
És ti, kik sohasem szerettétek, csak szoptátok a hazát, kik játszottatok mindennel, a mi szent; ti a szabadság hamis prófétái, hol vagytok, mint folynak napjaitok?
Farsang van. Mulattok ugy-e bár!
Sajó.