Vasari egy éjjel meglátogatta az aggastyánt, aki egyedül volt sivár házában, egyedűl tragikus Pietà-jával és elmélkedéseivel: „Midőn Vasari kopogtatott, Michelangelo felkelt és gyertyával kezében az ajtóhoz ment. Vasari meg akarta tekinteni a szobrot, de Michelangelo elejtette a gyertyát, amely kialudt, – csakhogy a vendég ne láthasson semmit. Míg Urbino másik gyertyáért ment, a mester Vasari felé fordúlt és így szólt: Olyan öreg vagyok, hogy a halál gyakran már ruhámnál fogva cibál, hogy menjek vele. Egy szép napon testem ki fog dőlni, mint ez a gyertya és mint ez, életem világossága is ki fog aludni.“

Hatalmába vette a halál gondolata, amely napról-napra sötétebb és vonzóbb volt.

„Nem ébred bennem már oly gondolat“ – írja Vasarinak – „amelybe a halál ne lenne bevésve.“366)

A halált tekintette egyetlen boldogságának.

*

Midőn unokaöccse Lionardo fiának születését ünnepelte, Michelangelo szigorúan korholta érte: „Nem tetszik nekem ez a pompa, mert az embernek nem szabad nevetnie, mikor az egész világ sír. Úgy tűnik fel előttem, hogy Lionardónak nincs valami erős itélete különösen abban sem, hogy annyira ünnepli valakinek a születését azzal a vígsággal, amelyet olyannak halála alkalmára kell fenntartani, aki jól élt.“369)

A következő évben szerencsét kívánt neki ahhoz, hogy zsenge korában elvesztette második fiát.

* * *

A természet, amelyet lázas szenvedélyei és géniuszának szelleme mindeddig elhanyagoltak,370) utolsó éveiben vigasztalója lett. Midőn az 1556. év szeptemberében elmenekült Rómából, amelyet Alba herceg spanyol csapatai fenyegettek, Spoletón keresztül vette útját és öt hetet töltött ott, tölgy- és olajerdők közepette, áthatva az ősz derült ragyogásától. Sajnálattal tért csak vissza Rómába, ahová visszahítták, október végén. – „Alig hogy félig kerültem vissza Rómába, mert valóban, csak az erdőkben találunk nyugalmat,“ – írja Vasarinak.

„Veramente e’ non si trova pace se non ne’ boschi.“371)

Rómába visszatérve a nyolcvankét éves aggastyán szép költeményt írt, amelyben dicsőítette a mezőket és a mezei életet, szembehelyezvén a városok hazugságaival: ez volt utolsó költői műve, melyben teljesen megvan az ifjúság üdesége.372)

De a természetben, mint a művészetben, mint a szerelemben, Isten volt az, akit keresett és akihez napról-napra jobban közeledett. Mindig hívő volt. Míg egyrészt sohasem vetette magát alá sem a papoknak és szerzeteseknek, sem a vakbuzgó férfiaknak és nőknek és alkalmilag ugyancsak kigúnyolta őket,373) másrészt – úgy látszik – legkevésbbé sem kételkedett soha hitében. Atyjának és testvéreinek betegségei és halála alkalmából mindig az volt első gondja, hogy vegyék fel a szentségeket.374) Határtalanúl bízott az imádságban, „inkább hitt benne, mint bármely orvosságban,“375) közbenjárásának tulajdonította mindazt a jót, amiben része volt és a rosszat, amely nem érte. Magányában misztikus imádás válságai lepték meg. Ezek egyikének emlékét a véletlen fenntartotta számunkra: egy egykorú leírás bemutatja nekünk a Sixtus-kápolna hősének extatikus arcát, amint éjnek idején egyedül imádkozik római kertjében és bánatos szemmel könyörög az égnek.376)

Nem igaz – mint el akarták hitetni377) – mintha hite közömbös lett volna Mária és a szentek tisztelete iránt. Különös lenne protestánsnak képzelnünk azt a férfiút, aki életének utolsó húsz évét Szent Péter templomának építésére szentelte és akinek utolsó műve, amelyet a halál szakított félbe, Szent Péter szobra volt. Ne feledjük, hogy ismételten nagy zarándokutakra készült indulni, 1545-ben San Jago di Compostellába, 1556-ban Loretóba és hogy tagja volt a San Giovanni Decollato (Ker. János) testvérületnek. – Igaz azonban, hogy – mint minden nagy keresztény – Krisztusban élt és halt.378) „Szegényen élek Krisztusban“ – írta atyjának 1512-ben és haldokolva azt kérte, hogy emlékeztessék Krisztus szenvedéseire. Vittoria Colonna barátsága és főleg halála óta ez a hit emelkedettebb jelleget öltött. Ugyanakkor, midőn művészetét majdnem kizárólag Krisztus kínszenvedése379) dicsőítésének szentelte, költészete a miszticizmusban mélyedt el. Megtagadta a művészetet és a keresztre feszített Krisztus kitárt karjaiba menekült:

* * *

A legtisztább virág azonban, amelyet a hit és szenvedés e boldogtalan öreg szívből fakasztott, az isteni könyörületesség volt.

Ez az ember, akit ellenségei fösvénységgel vádoltak,381) egész életében nem szünt meg jótéteményeivel elhalmozni a szerencsétleneket, akár ismerte őket, akár nem. Nemcsak mindig a legmeghatóbb gyengédséget tanusította a maga és atyja öreg szolgái, – valami Mona Margherita iránt, akit az öreg Buonarroti halála után magához fogadott és akinek halála „nagyobb fájdalmat okozott neki, mint ha testvére lett volna,“382) – egy szegény asztalos iránt, aki a Sixtus-kápolna állványán dolgozott és akinek leányát kiházasította…383) Hanem állandóan segítette a szegényeket, főleg a szemérmes szegényeket. Alamizsnálkodásához szívesen vette társakul unokaöccsét és unokahugát, meg akarta kedveltetni velük, őket használta fel eszközül, anélkül, hogy magát megnevezte volna: mert azt akarta, hogy jótékonysága titokban maradjon.384) „Jobban szeretett jót tenni, mint jótevőnek látszani.“385) – Rendkívűl gyengéd felfogásra vall, hogy főleg a szegény leányokra gondolt: titokban kis hozományokat juttatott nekik, amelyekkel lehetővé tette számukra, hogy férjhez mehessenek vagy kolostorba léphessenek be.

„Tudakozódjál valami polgár után, aki ínségben él és akinek leányai férjhezadók vagy kolostorba készülnek,“ – írja unokaöccsének. „Polgárokról beszélek“ – jegyzi meg – „akik – noha ínségesek – mégis restelnek koldulni. Adj nekik, de titokban és vigyázz, hogy be ne csapjanak…“386)

Más alkalommal:

„Örülnék, ha megtudnál valamit valamely nemes polgár végső nyomorúságáról, főleg azok közűl, akiknek házánál leányok vannak és értesítenél róla, hogy lelkem érdekében valami jót tehessek vele.“387)