A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból

XVI.

Ismerte Kontot a székes fővárosban az utolsó gyerek is. Arczképe kapható volt minden jóravaló üzletben százféle alakban: fényképben, szinnyomatban, olajba festve. S alig akadt polgári lakás, a hol ott ne lógott volna a falon. Bálványozta, nemzeti hősének tekintette az egész ország, az ő nimbusza mellett elhomályosult a Kossuthé és a Rákóczié. Hatalmas, ragyogó megjelenése, szikrázó, megejtő magyar temperamentuma, a mely minduntalan kitört a kordán s egyéni méltóságának sajátos zománczot adott: a rég letűnt dicső magyar lovagkor illuzióiba ringatta bálványozói lelkét. Szép volt, tüneményes erejű; különb férfitipus festő ecsetjéből sem került ki soha. Viselete, tempói csak emelték testi kiválóságait. Drága magyar ékszeres ruhát viselt hétköznapi alkalmakkor is, nem ült sohase kocsiba, se automobilba, megtartotta a Zsigmond korabeli nemesi szokást: ha kikelt várából, lóra ült. Az egész város nevéről ismerte tizenhétmarkos galléros fakó paripáját, a Rárót, a zúgó lelkes éljenekből, a miket a vitéz megjelenése az utcza népének szivéből kicsalt, jutott a pompás, nyalka állatnak is. Kont többnyire két csatlóssal kisértette magát, midőn kirándulást tett a városba. Ez a két fenelegény is bátran kiállotta a versenyt népszerűség dolgában akármelyik miniszterrel. Az egyik vén volt, mint az országútja, de ép olyan kemény is. Kacskaringós drótbajúszt viselt, Hunczi Péternek hivták; a másik, Csunyi Jakab, atyjafia volt a székely várnagynak s arról volt nevezetes, hogy nem fogta koponyáját az albohacen penge sem: fejét beverhetetlen anyagból alkotta meg a teremtő. Az öreg ordast a Hortobágyon szedte fel a vitéz csikós-sorból, Jakabot meg egy hazafias székely falu küldte neki hódolata jeléül ajándékba. Becsesebb ajándékot olyan testőrnél, a kinek a fejét beverni nem lehet, alig is találhatott volna ki a jó székely falu. Ám egyébként sem volt Jakab utolsó ember, legendákat beszéltek az izomerejéről. Birkózott az már czirkuszi kóklerekkel is s nem birta legyűrni semmiféle akrobata. A nép között az a hír járta, hogy Kont vitéz azért vette magához, hogy az erejét fenje rajta…

Ezzel a két hű csatlósával csörtetett Kont az Ikerváry-palota elé. Gyors iramban, hosszan kinyúlva vágtatott a fényes kis csapat a kövezeten. A vitéz, szokása ellenére, nem reagált az utcza tüntető üdvözletére, szerelemvágya úgy elhatalmasodott szivén, hogy minden egyéb érzés kiszorult belőle. Reszketett a keze, midőn lováról leszállván, a vén excsikósnak odadobta a kantárszárat. A hangja se volt biztos, megkérdezvén a palota portását:

– Fogad a herczegné?

A tekintélyes férfiú lekapta süvegét s mélyen meghajolt:

– Nagyméltóságod számára itthon van.

Kont mély lélekzetet vett. Egy pillanatra mintha elhagyta volna önbizalma, összerázkódott.

A portás által értesített simaképü komornyik már várta a lépcső felső fokán s egy czerimóniás kézmozdulattal jelezte előtte a herczegnő lakosztályába vezető utat. Ajtót nyitott s egy mély bókkal visszavonult.

Kont egy merevstilű filigránbútoros szalonba lépett. Körülnézett. S hogy a herczegnét nem látta sehol, óvatosan leült egy vékonydongájú empire-székre. Úgy festett rajta, mint huszár a póni-lovon.

A herczegné sokáig nem jött… Kont türelmetlenkedni kezdett. Szive hevesen dobogott. Majd megharagudott magára, felszökött székéről s megrázta vállát. S egyszeribe elsimultak háborgó indulatai. A legerősebb emberek közé tartozott, azoknak sorába, a kik maguknak még jobban tudnak parancsolni, mint másnak…

Egy rézkeretbe foglalt tiszafa-asztalon könyvek hevertek. Kont felütött egyet közülök. Egy szál préselt virágra nyitott. Becsapta a könyvet. Bántotta a hervadt virág. Maga elé meredt, majd az ablakhoz lépett és kinézett rajta… Végre ruhasuhogást hallott. Minden vére szivébe szökött, megfordult, hogy szembe fogadja a herczegnőt.

Az akkor már ott állott előtte ragyogó fehérben, tündöklő arczczal, mosolyogva, szégyenkezve, mint egy gyermekmenyasszony, a kinek szive idejekorán vetett lobbot. Mindkét kezét odanyújtotta Kontnak. Annyira el volt fogódva, hogy nem tudott beszélni.

De Kont se. Avagy ő talán nem is akart. Megtartotta a herczegné szinte odadobott, finom kezeit sokáig. Valameddig a gyönyörű asszonynak meg nem jött a szava.

– Vártam… Hisz vártam… Miért váratott magára oly soká?

Kont hosszú lélekzetet vett. Az a mélységes, megható öröm, a mi a nő fehér lényéből feléje sugárzott, megfosztotta érczétől kemény egyéniségét. Ellágyult, mint a poéták az ihlet pillanatában.

– Én mindig veled voltam, szép hóvirágom, utolsó csókodból felszivtam lelkedet a magaméba s valahányszor egy szabad perczem akadt, behúnytam szememet s te akkor ott állottál előttem, s vállamra hajtottad nemes kis fejedet.

Az asszony lesütötte szemét s mialatt biborszinre vált az arcza, mint egy testetlen sellő, odalibbent a vitéz elé s karjára ejtette fejét.

– Így? – kérdezte.

– Úgy, úgy… S megsimogatta a fényes, puha hajat, teleszítta magát az illatával s a beléje tűzött rózsára egy áhítatos csókot lehelt.

Az asszony erre fölvetette fejét. Behúnyt szemmel kereste a férfi ajkát.

– Ne a rózsát, az ajkamat csókold, hiszen a tied vagyok.

– Még nem, – suttogta a férfi, minden ízében reszketve a szerelem kinálkozó gyönyöreitől, – előbb meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok.

Az asszony visszalépett. Egy pillanatra összerezzent, mint a lövéstől megriadt őzike.

– Nem, ne, ne, – kiáltotta, s visszaszökött a férfi keblére, – nem akarok semmit se tudni. Ha igazán szeret, ha igazán becsül, felejtse el multkori kiváncsiságomat… Ostoba voltam, gyáva voltam… de megszenvedtem érte… egyetlen nyugodt perczem sem volt azóta, folyton attól rettegtem, hogy kicsinyes magaviseletem keserűséget hagyott a szivében… hogy ki fog ábrándulni belőlem, a kis nőből, a ki, valamint a többi rangjabeli bábú apró skatulyákban tartogatja érzéseit, a melyeket sorra fel kell bontogatni, hogy igazi bátor szenvedélylyé nőhessenek… Nem, nem, – búgta a rózsás asszonyka, görcsösen átölelve a férfi karját, – vagy, a ki vagy, a hősöm, a boldogítóm, a megrontóm, a végzetem… mindenem vagy, mert – szeretlek.

Kont kézen fogta a herczegasszonyt és egy kerevethez vezette; beleültette, mint egy gyermeket.

– És én mégis fölfedem előtted a titkot, a mely származásomat takarja, – mondta szelid komolysággal, – mert most már férfiúi becsületem is azt követeli… Aztán – tette hozzá, – el is foglak jegyezni, addig, míg gyürűt nem váltottunk, nem távozom innen…

– Ah!

Egy néma sikoly rebbent el az asszony remegő ajkáról, s mintha viszhangra kelt volna a viszhangtalan, szőnyeges szobában: Ah, ah!

Kont melléje telepedett s forró kezét a magáéba vonva, beszélni kezdett:

– Azért kell neked mindent elmondanom, mert immár két birtokosa van a titkomnak, s nem akarom veled szemben azt a méltánytalanságot elkövetni, hogy (a mire mást méltónak itéltem) továbbra is megvonjam tőled teljes bizalmamat. Te vagy nekem az első az emberek között, mert a predestinált párom vagy, küzdelmeim koszorúja, az ég jutalmából a földi életre eső bérem. Próbára tettelek, állottad a próbát. Érzem, hogy lelkemtől a tiédet el nem szakítja többé földi hatalom. Nem fogsz elárulni, mert nem árulhatod el nemzetedet. Meg fogsz halni a titkunkkal, amelynek teljességét az a másik két egyén se birja, a kik lényegében bele vannak avatva. Neked tartogattam azt, a miről halandónak akkor sem lesz szabad tudnia, ha a nyilvánosság nem árthat többé a szent ügynek: művem betetőzve lesz. Egy époszt akarok utódaimra hagyni, egy titokzatos legendákból szőtt hőskölteményt, mert a történeti valóság visszaverődő fénye elhomályosodik századok múltával, holott a nemzeteknek örökkön tartó illuziókra van szükségük, azokból táplálkozik az ő önbizalmuk s jövőjükbe vetett hitük. Árpádot, Szent Istvánt, a Hunyadyakat, Zrinyieket, Kossuthot emberi hibáiktól megtisztultan kell a nemzet elé állítani s így a reám vonatkozó ama körülményeket is titokban kell hogy tartsa a jövő történelme, a melyek árthatnának az illuziónak. Ime, a te lelkedbe temetem el származásom titkát. Halljad…

– Nem, nem, – ismételte a herczegné előbbeni tiltakozását, – semmit se akarok tudni, szentségtörésnek érzem titkod meghallgatását s szentségtörést én nem követek el.

Kont mégis elmondott mindent. Nemcsak annyit, a mennyit Lombossal közölt s a mit Kincses tőle kicsikart, családi nevét sem hallgatta el s megismertette a herczegnőt annak a történetével is, mint került (még dédapja) Amerikába s hogy emelkedett az indigena magyar nemzetség az Ujvilág legtekintélyesebb polgárai közé; miféle eszközökkel konzerválta nemzeti érzését, őrizte meg nyelvét és faji erényeit; mi indította őt arra, hogy talpra állítsa enervált nemzetét, mint csempészte be magát ősei hazájába, hogy férkőzött a Gábris palotájába, (a Móricz komornyik segítségével), a kaszinóba (a hol első szemfényvesztését produkálta), s mint játszotta el nemzete szine előtt azt a világra szóló komédiát, amelynek eddigi sikereit is köszönheti.

– Ime, elmondtam neked mindent, – végezte be szavait, – akarsz-e nőm lenni ezek után?

– Akarok, – lehellte az asszony, s mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, ajkához emelte annak kezét és egy bensőséges csókkal illette meg.

Kont elővette a magával hozott két gyürűt s az egyiket felhúzta a herczegnő ujjára:

– Holtomiglan…

– Holtomiglan, holtodiglan, – rebegte az asszony s meghatottságában, gyönyörűségében görcsösen fölzokogott.

XVII.

A bankkonzorczium (némi csekély módosítással) elfogadta a Kont feltételeit. A parczellázási munka befejezése, illetve a telekkönyvi állapotok rendezése után hajlandó volt 400 millió koronát a régi birtokos érdekeltség javára s ugyanannyit a Kont kezéhez folyósíttatni, azzal a feltétellel természetesen, hogy az uradalmak részvevői az egész összeg erejéig, úgy birtokukra vezetendő zálogjogi biztosítással, mint személyi hitelükkel is szolidárisan jótállanak.

A pénzügyi rész rendezésével egyidejűleg kezdetét vette az uradalmak felosztásának temérdek körültekintést és részlet-munkát igénylő művelete is.

Alig két hét lepergése után több mint háromszázezer ajánlat adatott be. Való, hogy a megállapított fizetési feltételek igen kedvezőek voltak. A szerződés megkötése napján a vételár 10%-át kellett a vevő félnek lefizetnie, a hátralékot tetszésszerinti, negyven évre felosztható rátákban törleszthette.

A sokszoros túljegyzés folytán szükségessé vált ajánlattevőknek bizonyos osztályokba való sorozása. A klasszifikálásnál irányadó szempontok voltak: a pályázó egyéni tisztessége (személyhitele), családi állapota és nemzetisége. Az első osztályba a többgyermekes apák lettek fölvéve, a másodikba az egygyermekesek, a többi osztály összeállítása a parczellázó bizottság részéről inkább statisztikai munka volt, az azokba sorozottak ajánlata, a családos jelentkezők fölös számánál fogva tárgyalás alá sem bocsáttatott. A nem magyar nemzetiségű pályázók pályázatai azonban bizonyos arányszám szerint figyelembe vétettek. Minden egyes magyar telepítvénynek 20–30 százaléka, svábnak, szerbnek, horvátnak, tótnak jutott. Hadd asszimilálódjanak!

Valameddig ajánlattevő fél alá nem irta azokat a kikötéseket, a melyekkel Kont a föld észszerű művelését szinte ráoktroyálta vevőire: a bizottság szóba sem állott vele. De kevés ilyen ember akadt. A Kincses skrupulusai hiábavalók voltak. A nép fölszabadítóját látta Kontban s vakon elfogadta minden javaslatát, parancsát, abban a meggyőződésben, hogy az csak javára válhatik…

Hónapokig tartott, míg a régi dominiumokon tervezett új telepek végleges rendezése befejeződött, de Kont addig se pihent. Mindenekelőtt egy 4000 magyar hold kiterjedésű kertészetet alapított, hogy a telepeseket s majdan az egész ország népét, ingyen nemes alanyokkal láthassa el; a nagyobb községekben vegyészeti állomásokat szervezett, a melyeknek a föld elemzése volt a feladata; az e czélra kirendelt vándorgazdák azok munkálata, szakértői véleménye alapján rendelték el a telepeseknek, hogy mint műveljék földjüket s mit vessenek belé; minden vegyészeti állomás műtrágyatelep is volt egyszersmind, a hol telepesek minimális áron szerezhették be a rájuk diktált földjavító anyagot. «Egy szem mag se hulljon haszontalan földbe és haszontalanul», véste Kont emberei eszébe a jelszót, a melynek betartása fölött zsarnoki szigorral őrködött.

Aztán egy óriási épület alapját vetette meg a nagyúr.

– Ez lesz – mondta Kincsesnek, – az összes általam kreált nemzeti intézmények központi szervezetének a székhelye. Az államot az Országházából dirigálják, annak anyagát, a társadalmat, innen a Nemzetházából fogjuk ápolni, irányítani.

Lázas sietséggel folyt az építkezés. Négy hónap lefolyása alatt tető alá került az ország leghatalmasabb s legterjedelmesebb épülete. Akkorára már elkészült Kont a hivatalos szervezetek tervezetével is: a kinevezett, előkészített s beoktatott hivatalnokok elfoglalhatták helyeiket. A hatalmas, százfelé terjeszkedő igazgatásnak főbb ágazatai szerint tiz osztály hatáskörébe lett beosztva a nagystilú nemzeti munka fölötti igazgatási és felügyeleti hatalom. Ezek: I. A népesedési mozgalmat vezető, II. A filantrópiai, III. Az adóreform, IV. A földmivelési, V. Az ipari, VI. A kereskedelmi, VII. A vizszabályozási és vizerő, VIII. Új termelési ágakat meghonosító s új találmányokat segítő, szabadalmazó s végre IX. A bányászati osztályba. A X-ik (elnöki) osztálynak Kont volt a feje. Minden osztály mellé tanácsadó, szakértő testületek rendeltettek, a melyeknek tagjai a világ minden tájáról meghivott világhirű szakemberek lettek; az előmunkálatokat végző, a magyar föld becslésével megbizott amerikai urak valamennyien itt maradtak a Kont szolgálatában.

De volt ezeknek egyéb fontosabb teendőjük is a szakértői tanácsadásnál: az amerikai pénztőke meghódítása. A magyar föld gazdagságát kimutató becslési munkájuk s jelentésükhöz fűzött szakvéleményeik tudományos feldolgozása után Kont egy rendszeres művé tömöríttette az általuk összeállított értékes anyagot, s kinyomatván azt, elküldte az összes számottevő amerikai pénz-emporiumokba. S az újvilág pénz-embereinek figyelme egyszeribe Magyarország felé fordult. Rövid idő alatt tuczatjával keresték fel Kontot Amerika milliárdosai s az általuk ismert s nagyratartott szakértőik véleménye alapján konzorcziumot kötöttek egymás között a magyar föld ki nem aknázott kincseinek mozgósítására. A konzorczium feje Kont lett, a ki tizszázalékos hozzájárulással vett részt az érdekeltségben. Az igazgatótanács felerészben magyarokból, másik felerészben amerikaiakból volt összeállítva. A magyarok között szerepeltek a Kont-massza régi birtokosai közül a legtöbben, egyebek között Gábris, Gyimóthy, Kanut is. Kincses a felügyelő-bizottság elnökévé s Lombos annak tagjává választatott. A három milliárd tőkével megalakult részvénytársaság a «Magyar Föld Értékeit Feldogozó és Értékesítő Ipar- és Kereskedelmi-Részvénytársaság» czimet kapta. Angolul rövidesen: Americo-Hungarian Exploiting Company.

Mire elkészült a Nemzet-háza, megkezdhette működését a Részvénytársaság is.

Meg is kezdte (mert az amerikainál a percz is drága) azonnal. Valahol törvényeink tervbe vett alkotásaiknak nem állottak útjában, perczet sem késtek, hozzáláttak a munkához. Fölszaggatták a földet mindenütt, a hol aranyat, ezüstöt, kobaltot, antimont, rezet, vasat, márványt, drágakövet, szenet, tőzeget jelzett a szakértők jelentése. Gépgyárakat emeltek amerikai mintára, a melyek a bányászati kultura legújabb és legtökéletesebb gépmintáinak előállításával foglalkoztak. Tuczatjával nőttek ki a földből, a föld méhéből kivájt nyersterményeket feldolgozó hatalmas iparművek. Az üzemhez szükséges vizenergiának kihasználásához szükséges gátak, zsilipek, akkumulátorok s egyéb erőgyűjtő berendezések építéséhez, a mennyiben vizjogi törvényeink értelmében nem ütköztek bele mások szerzett jogaiba, szintén hozzáláttak s megigértették Konttal, hogy az amúgy is elavult vizjogi törvények revizióját keresztülhajtja az országgyűlésen, hogy az általuk tervezett nagystilú, az egész országot behálózó vizszabályozás és vizierő-megosztás kolosszális és egységes művét akadály nélkül keresztülvihessék minden vonalon.

Kont nemcsak ennek a revizióját vállalta magára, de valamennyi oly törvényét, a mely a nagy nemzeti munkát hátráltathatta volna, a mellett javaslatokat dolgozott ki új törvények, iparvédő és kereskedelmet fejlesztő törvények előkészítésére.

A Nemzet Házában égett a munka, a folyó ügyeken kivül valamennyi osztály törvényjavaslatok előkészítésével volt elfoglalva. Ezekre majd rátérünk később. Akkor, a mikor a javaslatok tárgyalásáról lesz szó…

De az előmunkálatok részletei se igen érdekelhetik a regényolvasót. Az új, hatalmas, gazdag Nagy-Magyarország vajudásánál mindenesetre érdekesebb lesz a befejezett, megszületett s életereje teljességében lévő államorganizmust működése közben látni. Akkor, a mikor a szem elé terülő kép nem szorul bővebb magyarázatra; hatásának közvetlenségét nem alterálja a befejezetlenség körül ólálkodó emberi kishitűség és kételkedés: hogy vajjon milyen lesz az utolsó ecsetvonás után, nem romlik-e el addig, beválnak-e rajta alkotójának összes inspirácziói és reményei?…

… Addig is számoljunk be a Kont esküvőjéről. Mert megtörtént rövidesen, hat héttel az eljegyzés után.

De nem azzal a tüntető, megejtő fénynyel, a melyet Kont egyéb körülmények között a közélet terén kifejteni szokott. Házasságának szent intimitásait nem akarta nimbusza czéljaira kihasználni azzal, hogy az ország piaczára állítsa be látványosságnak azt, a mi egyedül a templom áhítatára való.

Szűk körben tartották meg esküvőjüket Kont és Emerenczia herczegnő. Az anyakönyvvezető István de genere Kont néven vezette be a matrikulába a férjet, miután az felmutatta neki a kötelező okmányok bemutatása alól való dispenzáczióját.

Az esküvő tanui Gábris és Kincses voltak. Az eskető pap egy szegény káplán (a kit Kont később püspöki rangra emeltetett.)

Kont természetesen várkastélyába vezette a herczegnőt. A női lakosztály küszöbén letérdelt előtte:

– Kisérje áldás minden lépésedet a szeretetedért és a hitedért, – mondta s felállván, keblére zárta a boldogságtól szinte elalélt hitestársát…

Kont még egy napi pihenést sem engedett meg magának esküvője alkalmából. Vitte, ragadta a tüze: alkotni, gyarapítani. Reggeltől estig járt kelt, buzdított, tüzelt. Referáltatott magának mindenről, a legkisebb mulasztás sem kerülte ki figyelmét, az ő szankcziója nélkül elintézést nem nyert semmiféle ügy.

Különösen paraszt-telepítvényesei sora feküdt a szivén. A legnagyobb szigorusággal ellenőriztette, hogy végrehajtják-e szakközegeinek nevében kiadott utasításait, főképen a kiültetni kötelezett gyümölcsfákat illetőleg. Minden vonalon kedvező jelentéseket kapott. A telepesek megszerették a fát, (a mit különben nem igen sokra becsült eddig a magyar), mert ő tőle jött. Legtöbb fejcsóválást meg a föld vegyelemzési kényszere provokálta, – mert azt már még Kontnak magának sem igen hitték el az atyafiak, hogy egy darab rögből akkurátusan ki lehessen sütni, hogy mivel kell legczélszerübben bevetni a táblát, – de azért ettől sem igen ódozkodtak.

– Hagy mulassanak a tudósok, – mondták, – mert alighanem nekik kell a miskulanczia, hogy legyen miről könyvet irniok…

Miután Kont egymaga mégsem győzte minden vonalon az irányítás és ellenőrzés munkáját, annak jogi részében megosztozkodott Kincses mesterrel. A törvényeket előkészítő bizottságok működésének főfelügyeletével fiskális uramat bizta meg.

Lombos a kiadóhivatalt kormányozta s tartott is ott oly pedáns rendet, hogy még a légy röpüléséért is felelőssé tette alantos közegeit.

Őszig úgy beleszokott új munkakörébe a Nemzet-házának valamennyi tisztviselője, mintha évtizedekkel ezelőtt kitaposott nyomokon való haladásról lenne szó. Pedig úgyszólván még ki sem alakulhatott a feldolgozandó anyag kezeik között. Újabb és újabb invencziókra volt szükség, hogy simán mehessen az ügyek ellátása. Mindenki gondolkozott, önálló konczepcziókon törte fejét. Egy eleven organizmus szive volt a Nemzet-háza, az állam organizmusának rugóihoz, fűtőkazánjához semmiben sem hasonlított. Itt élt, fejlődött, vért szivott magába minden intézmény, ott kereken járt, mint a taliga. Kont nem egyszer hangoztatta: a társadalom, a nemzet önző munkája az igazi produktiv munka, az állam nem produkál, csak szortiroz és rendez.

A politikától lehetőleg távol is tartotta magát Kont vitéz. Pártonkívül maradt, nem vett részt semmiféle alakulásban, csak akkor lépett az aktivitás terére, midőn egy áldatlan obstrukczió után, a melyet egy nagykövetnek tapintatlan bambasága provokált, kénytelen volt az uralkodó feloszlatni a Házat. Kont akkor egy újabb kiáltványt bocsátott ki, a melyben az ő zászlaja alá való sorakozásra hivta fel a nemzetet. A párt hivatalos neve «Országos Párt» volt, de mindenki csak Kont-pártnak nevezte.

A nyár végén megejtett általános választásokon túlnyomó többséget nyertek a Kont jelöltjei. Közöttük volt Kincses és Lombos is.

XVIII.

A költségvetési vita lezajlása után Kont igénybe vette a magyar képviselők törvénykezdeményezési jogát s egy emlékezetes beszéd kiséretében a Ház asztalára tette időközben nyélbeütött törvényjavaslatait.

Beszéde (a mi különben is százféle alakban adatott ki azóta) szóról-szóra olvasható az akkori országgyűlési naplóban, nem egy elbeszélő munka keretébe való. A történelemtől mindössze annyit vesz kölcsön az iró, a mennyi a maga hőse világlátásának, lelki konczepcziójának illusztrálásához szükséges…

«Ebben az országban szerteszét hevernek a kincsek, mint a bitang jószág, csak le kell értük hajolni, hogy mindnyájan gazdagok legyünk s mégsem moczczant ezer esztendeig, hogy felszedje őket, a magyar. Mert sajnálta a gerinczét és mert vak volt.»

Ez volt a beszéd kezdete. A folytatásából ime egy pár szemelvény:

«Rövid időn annyi lesz itt a munka, hogy kétszer annyian se fogjuk győzni, mint a mennyien vagyunk. S ha majd kétszer annyian leszünk, új források támadnak, örökösök, kiapadhatlanok, mert nincs olyan gazdag föld több, mint a mienk, akkora tömegeket semmiféle ország nem képes eltartani, boldogítani.

«A nyers produkcziót meg kell sokszorozni s itthon kell feldolgozni mindent, a mi emberileg feldolgozható. Nemcsak feldolgozni, de elfogyasztani is. Ki csak az megy, a mi itt fölös; be ne jöjjön semmi, mert ha akarjuk, van, lesz mindenünk.

«A fősúlyt a minőségre kell fektetnünk. Úgy a nyers produkczió, mint a gyáripar terén, a világversenyben győztesek csak így lehetünk. Ne érjük be azzal, hogy jobbat adott Isten, mint más népeknek, buzában, borban, gyümölcsben, állatban, becsüljük meg a gondviselés emez ajándékát, a melylyel kiválasztott népét megáldotta, azzal, hogy igyekezzünk a legjobb nyers terményczikkből a legjobb anyagot, árúczikket előállítani. A «magyar minőség»-et világfogalommá kell emelnünk.

«Követnünk kell a természet törvényeit, s azokhoz alkalmazkodjunk az emberi törvények megalkotásánál. A föld megterheltetését mindenha kínnak, injuriának érezte a magyar, tehát el kell a földadót (a mi az állami bevételeknek ugyis csak egy töredékét képezi) törölni s a helyett a nyersterményekre kell illetéket kiszabni. Ez így igazságosabb, egyenlékenyebb, egyszerűbb, nem kiván komplikált apparátust s mégis jövedelmezőbb.

«Az első tekintély az anya. A királyi kitüntetés nem a férfit illeti meg, hanem a nőt, a ki gyermeket nevel.

«A föld, valamint a levegő mindenkié. Azon kell iparkodni, hogy mennél többen részesülhessenek a föld jótéteményeiben. A viszonyokat odáig kell fejleszteni, hogy majdan a szabadságjogok megsértése nélkül törvénynyé lehessen emelni, miszerint 100 holdnál nagyobb birtoktestet senki sem birhat.

«A ki gazdagabb, többet adjon a köznek. Csak egy igazságos adópolitika van, az, a mely fokozatosan megvalósítja a létminimum adómentességét s minden vonalon keresztülhajtja, kiépíti a progresszivitás elméletét.

«Egy nemzet létalapját a szellemi művelődés, a szabadság és a vagyon képezik, minden egyéb azon épül fel önmagától, automatikusan: az állam nemzetközi sulya, a jog, a törvény, az igazság, a melyek azok nélkül puszta óvó és rendészeti szurrogatumok, ha nem üres jelszavak.

«Művelt társadalom nem tűrheti meg, hogy tagjai éhezzenek, de még azt sem, hogy ki ne vegyék részüket az élet örömeiből.

«Egy eszme, egy költemény, a mely megragadja a sziveket, többet ér egy nyert csatánál, mert fölemeli, megnemesíti az emberanyagot.

«Csak egy arisztokráczia van: a szellemi. A többi képzelődés, vagy – természetellenes tömegalakulás.

«Az a törvény, a mi láb alatt van, kiirtandó, ha alaptörvény is, csak a fejlődést biztosító és előmozdító törvények tűrhetők meg a Corpus Jurisban; különben annyi új törvényt kell hozni, mint a mennyi életviszony szabályozásra szorul, a termelésnek arányban kell állania a növekedő szükséglettel ezen a téren is.

«Csak oly monopóliumoknak van jogosultságuk, a melyek nem sértik egyesek érdekeit; az állam, polgárai rovására, nem üzérkedhetik; legföljebb az érdekükben szerepelhet, mint közvetítő. A buzát például az államnak kell a termelőtől megvennie, mert az jobban értékesítheti azt, a maga hitelével és tekintélyével kedvezőbb piaczot teremthet számára, mint jobb minőségű terménynek, emelheti az árát s kikoplalhatja a szűkmarkú keresletet. Semmi értelme nincs annak, hogy valameddig az elsőrendű gyümölcs, vagy portéka esetleg tizszerte nagyobb áron kél el, mint az alsóbbrendű: az első minőségű búza, a melyre, valameddig finom süteményt esznek az emberek a földön, mindig szükség lesz, ugyanazon az áron dobassék piaczra, mint a fele értékű franczia vagy olasz gabona…

«A gyermek neveltetését elvben az állam tartozik ellátni; ott, a hol nem látja el, ellenőrizni tartozik azt. A rosz erkölcsű szülők gyermekei törvényesen kisajátíthatók az állam terhére s közintézetekben nevelendők…»

Mint a fenti szemelvényekből látható, a Kont által benyújtott törvényjavaslatok főképen a népjólét előmozdítását, a nemzeti vagyon öregbítését czélozták.

Első nagy beszéde alkalmával tizenöt ilyen javaslatot nyújtott be Kont, – köztük a vizjog reviziójára vonatkozót, – s valamennyit törvényerőre emelte a Ház, illetve magas szentesítésével a király. Ausztria, bár a nagy készülődés féltékenységre méltán okot adhatott volna, hozzájuk sem szólhatott, a testvér két állam közjogát távolról sem érintette a javaslatok egyike sem. Kont megmutatta, hogy így is lehet dolgozni.

A Kont-eset történetéből immár alig hiányzik egyéb, mint azoknak az eredményeknek bemutatása, a melyeket hazánk nagy reformzsenije alkotásaival a nemzet újjáteremtése, a haza megmentése körül elért.

Elérte, hogy a haza földje azoknak a kezébe került, a kik azt legjobban szeretik, imádják, mint hajdantan a tüzet pogány őseik. Az új gazdálkodási rendszer, a melyhez az első évi kedvező eredmény után egyszeribe hozzászokott a földmíves, meghozta gyümölcsét. A földmívelési miniszterium által kiadott statisztikák tanusága szerint mennyiségben legalább 100, értékben 200 százalékkal több nyers anyagot termett a föld Kont óta, mint azelőtt. Ennélfogva két-háromszorosára szökött fel a föld ára s mi természetesebb, minthogy a nagybirtokosok saját érdekükben önként megváltak latifundiumaiktól a földmives javára, annyival is inkább, hogy a konzorczium által létesített vállalatokba befektetett pénz rengeteg kamatot hajtott. Négy év múltával annyira felszökött részvényeik értéke, hogy Kont beválthatta szavát: 400 millió korona helyett 800-at fizetett vissza azoknak az uraknak, a kiknek naivságából megkezdhette az ő nagy reformművét… A paraszton kívül hovatovább mindenki részvényes akart lenni; az érsekek, püspökök maguk kérték a holt kézen levő birtokok szekularizáczióját, hogy szaporíthassák egyházmegyéik jövedelmeit. Megrendíthetlen hitele volt Kont minden intézményének és méltán, mert hiszen még csak a kezdetén voltak az országos vagyon mozgósításának az amerikai nagymesterek s máris megkétszerezték befektetett tőkéiket.

A temérdek felszabadult, pénzzé változott érték, a mi a birtokforgalom föllendülése folytán folyóvá lett a volt nagybirtokosok kezében, mind részvényért kiabált. Talán a Low-féle Missisipi-részvények sem voltak olyan kapósak annak idején, mint az Ameriko-hungarian company-éi. S Kont gondoskodott róla, hogy az amerikai tőkések bizonyos föltételek mellett kötelesek legyenek részvényeiket kiadni a kezükből. Ki is adták. Az urak kivettek volna a kezükből még annyit is. Tizenöt év múlva csak azoknak az idegeneknek kezén maradhatott csak egy részvény is, a kik nosztrifikáltatták magukat. Ilyenek sokan voltak s teljesen asszimilálódtak.

De asszimilálódtak a nemzetiségek is. A jólétben elsimultak a féltékenykedések, de azonkívül is gondoskodott Kont oly nemzetiségi törvényekről, a melyek azáltal biztosították a magyar faj hegemóniáját, hogy a magyar hazafiságot anyagi kérdéssé tették. Ingyen nem lesz szivesen magyarrá se tót, se oláh, de ha kiéheztetvén, anyagi javakat igérnek és adnak neki a hazafiságért, bizony nem lesz bolond a tót, hogy kapva ne kapjon az erényen.

Azok között az eszközök között, a melyekkel Kont a föld nyershozadékának értékét megsokszorozta, előkelő szerepet játszott új termelési ágaknak és iparműveknek meghonosítása.

Hovatovább másodrendű szerepre szorultak a gabonaneműek, a jobban fizető nemes gyümölcs, rizs és a gyapot mögött. Nagy elterjedtségnek örvendett még a len és a komló is. Megszaporodtak a szőlőkertek s okszerű pinczekezelés elterjedése folytán világpiaczi czikké lettek a magyar borok.

A búzát csakugyan az állam monopolizálta, de nyereség nélkül; idővel elérte, hogy megfizették neki a búza tényleges belső értékét (a világbúza áránál 50–60%-al többet), de a többletet visszatérítette a termelőknek, abból csak a közraktári és kezelési interkaláris kamat-költségeit vonta le.

A nép pedig, az istenadta nép, szaporodott a jólétben kedve szerint. Gyermekét, inproduktiv korában felnevelte az állam, s mire munkaképes lett, csak tőkét képviselt a családban, attól nem tarthatott a szülő, hogy munkát nem talál. Ilyenformán hogyne szűnt volna meg az Egyke, mikor csak kárral járt s mikor a vagyon kérdése egygyé lett a munka kérdésével: ki-ki annyit kereshetett, mint a mennyit akart.

A haza minden polgára elfért a magyar földön s értéke szerint helyezkedhetett el. Úgy a munkás, mint a szellemi élet harczosa. Protekczió, nepotizmus szóba se jöhetett, mert szükség volt minden erőre, s a munkában élők jogosulatlan kedvezmények osztogatása által nem csalják meg magukat. Mindenki az őt megillető helyére került az állam gazdaságában, a munkamegosztás természetes úton kifejlesztett nemzetgazdasági törvényei szerint. Nem kallódott el a magyar faj hatalmas energiájából úgy szólván semmi, mert több volt a munka, mint a munkás.

Bevált Kontnak az a törekvése is, a melylyel a magyar termelés értékét a minőség emelése által igyekezett gyarapítani. A magyar nyersterménynek, valamint iparczikknek európai hire ment, kivitelünk megnőtt, ki se tudta elégíteni a keresletet, míg behozatalunk a minimumra redukálódott, gyarmati czikkekre szorítkozott. A pénz itt maradt az országban és újabb és újabb befektetési alkalmakat keresett.

A világraszóló viziművek, a melyeknek kiépítése s az ahhoz fűzött számítások fényesen beváltak s csakugyan ellátták az ország összes iparvállalatait a szükséges energiával, az országban termelt s új területek megnyitása folytán óriásilag felszaporodott kőszénkészletnek helyes felhasználását feleslegessé tették. A Balkán-államokat boldogítottuk a fölös mennyiséggel.

Általában a Balkán, Kis-Ázsia és Éjszak-Afrika piaczait a mi terményeink és gyártmányaink uralták. Még az élelmes németek s a retorzió politikája sem árthatott kereskedelmünknek, a kikoplaltatás kisérletébe azok bicskája tört bele, a kik megtámadtak bennünket. Mert jobbat adhattunk (a termelés olcsósága folytán) ugyanazon az áron, mint más állam. Jól számított Kont vitéz.

A kultura természetesen óriási lendületet vett. A művészet, irodalom, tudomány virágzásnak indult. A szellemi munkával foglalkozók kontingense megnövén, több szellemi energia jött forgalomba s nem lévén tétlenségre kárhoztatva senki, nem kallódott el a tehetség, nőtt, addig nőhetett, szabadon, fölényes ambiczióval, a meddig növekedésében határt nem szabtak neki a természet korlátjai. Más korlátok nem léteztek.

Elszaporodván a tőke, rengeteg vagyon vált fölössé, maradt fenn a luxus czéljaira. S miután kielégítette eredendő anyagi vágyait, szinte öntudatlanul rákapott a magyar a nemes luxusra is. Elkezdett képet és szobrot venni, könyvtárakat alapítani s nagystilű márványpalotákat épített… S miután még így sem tudta hova tenni a pénzét: kórházakat s egyéb emberbaráti intézményeket létesített…

Tizenöt esztendő múlva a Kont föllépése után 60 milliárdra lett a magyar nemzet vagyona becsülve Ausztria 40 milliárdjával szemben. S hála népesedési mozgalmi törvényeinknek s gazdagságunknak, népességünk is túlszárnyalta a testvérországét.

Kont ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy megkoronázza művét. Az egész országgyűlés élén a király elé lépett s a nemzet nevében önálló hadsereget, bankot kért s a vámközösség megszüntetését követelte.

S az ősz király teljesítette a nemzet kérését; ezekkel a szavakkal felelt:

– Most már, hogy gazdagabb magyar népem birodalmam többi népeinél: kérését azok sérelme nélkül teljesíthetem; vonakodásomnak amúgy se lenne értelme, mert a természet rendjén királyi hatalmammal nem változtathatok. Az erősebb, a gazdagabb velem vagy nélkülem, mindig győzni fog a gyöngébb és szegényebb fölött…

… Ime, ez a Kont-eset. Így mentette meg a végromlástól, így váltotta meg nemzetét egy gondviselésszerű férfiú. Magyar szerencse, hogy végszükség esetén mindenha gondoskodott hasonló nemzetmentő férfiakról a mi Istenünk. A mi Istenünk az ő népét nem hagyja el.