Az uj földesur (1. kötet)

– Nem igen sokat kell magyaráznom rajta, a miért önhöz jöttem.

– Értem. Tudom. A yorkshireiek.

– Ördög, menykő! Ne hozza ön a yorkshirei historiát elő! kiálta haragosan Ankerschmidt; s jó szerencse, hogy indulatát leöntheté egy pohár ruszti máslással. Az is bolond volt, a ki elkezdte az ilyen tréfát. No de vége. Erről egy szót se többet. Másban járok. Egy folyamodásra van szükségem. Valami szépre.

– Készen vagyok.

– Mikor nyugdijaztattam magamat, azt mondták odafenn: bizonyos lehet ön a felől, hogy akármikor kérni fog valamit, kérelme azonnal teljesittetni fog. No hát most fel akarom használni ezt az igéretet. Arra kell egy folyamodás. Irásban. Mert szóval majd elmondom én azt magam.

– Értem. Szólt bizalmas suttogással hajolva közelebb Ankerschmidthez a doctor. Talán valami rendjel ügye?

– A mennykőt! Most is annyi van, hogy nem tudom hol viselni. Aztán kinek mutassam? A parasztjaimnak otthon? Mást akarok én. Valami fogolynak akarok kegyelmet eszközölni.

– Ah, ez igen szép, ez igen nemes. Tán financialis botlásért van elitélve.

– Nem. Politikai vétség miatt.

– Ah! Bizonyosan az aula tagja?

– Nem. Magyar katonaember.

– Tán egy hajdani tisztársa nagyméltóságodnak.

– Épen nem az. Nem ismerem. De felakarom használni minden befolyásomat érte. A neve Garanvölgyi Aladár. Annak a Garanvölgyi Ádámnak az öcscse, tudja? Nos, mi a patvar lelte önt?

– Semmi, semmi. Egy halszálka akadt a torkomon.

– Halszálka? Menykőt. A borjucotletteből. No ilyen rajtam sem történt még, pedig hat esztendeig éltem a menázson!

Doctor Grisák csunya kelepczébe került; két cliens közé, a kik közül az egyik igen jó jövedelem, a másik pedig igen jó kilátás.

– Szabad megtudnom méltóságodtól, mi oka van az érintett urat pártfogolni?

– Az nem tartozik a dologra. Azt nem is szükség hiresztelni, hogy én ebben lépéseket teszek, miután a mint vége van a dolognak, elfeledjük. Én Garanvölgyi Aladár urat nem ismerem most, nem fogom ismerni azután. Ezt tessék az én részemről ugy venni, mint magánmulatságot. Nem is akarok én semmiféle szinpadi szerepet játszani, hogy én nékem tapsoljon a galleria valami nagylelküségért, vagy tudja patvar miért? Csak a tényt akarom elérni: minden további vonatkozás nélkül. Akarom, hogy Garanvölgyi Aladár otthon legyen, aztán semmi közöm hozzá. Ha találkozunk az utczán, jó napot kivánunk s odábbmegyünk. Azért nem is az a tervem, hogy magam folyamodjam kiszabaditásáért, hanem valaki más; én majd azután csak a harmadik személy folyamodásának akarok sikert szerezni azzal a befolyásommal, a mi illető helyeken számomra fenn van tartva.

– Ugy? értem. Az öreg Garanvölgyi lesz a folyamodó?

– Az öreg Garanvölgyi? Ah, barátom, akkor ön nem ismeri az öreget. Az nem folyamodik semmiért.

– Ugy tudom, hogy nagyon szerette unakaöcscsét.

– Szerette, de azért nem folyamodik érte.

– Sőt lényeges szüksége is van rá, mert ő maga, sok hóbortja mellett, egészen tönkre juttatja nagy gazdaságát, a mit a jól képzett fiatal ember igen jó karban tartott.

– Az mind meglehet. Hanem azért az öreg szomszédnak hamarább nyakába szakad a háza, hamarább lerágják a lábáról az egerek a csizmát, mint ő egy folyamodásnak aláirja a nevét. Ezt én jobban tudom. Valakinek másnak kell föllépni. Más közelálló rokonnak.

Doctor Grisák kiváncsian kezde egy fogpiszkálóval müködni; vajjon ki lehet az?

– Nos; nem találja ön el, hogy kinek kell folyamodnia?

Doctor Grisák rázta a fejét; ő ki nem találja.

– No hát ne találja ki. Hanem hát csak készitsen el egy szép folyamodást; de szép legyen; ne valami száraz stylus, mintha privilegiumot kérne valaki ujon feltalált csizmakenőcsre; hanem illő, méltóságteljes; majd én azután gondoskodom, hogy az illetővel, a kinek folyamodnia kell, aláirassam; azután majd én magam felviszem azt Bécsbe. Azért csak siessen ön azzal a kompóttal, nem szükség minden szem cseresnyéről külön lerágni a magot. Mikor én olyan idős voltam, mint ön; minden cseresnyét magostól ettem meg. Tehát csak iparkodjék, én megvárom s együtt elmegyünk az ön szállására. Ön maga megirja a folyamodványt, ezt a segédek kezébe sem szabad juttatni; én zsebembe teszem s aztán megyünk együtt az aláirást megszerezni.

Doctor Grisák jobban megfőtt e szavak alatt, mint a rostbeaf, a mit elköltött. Ez szép lesz. Az ő saját kézirása menjen fel, mint folyamodás; a lovag által pártfogolva; holott Pajtayné épen ellenkező megbizással terhelé meg! Hogy ő maga irjon szivreható esedezést annak az embernek a szabadsága érdekében, a ki épen azt akarja nőül venni, a kit ő is áhit.

De nem lehetett Ankerschmidtől szabadulni; csak meg kellett inni a fekete kávét szaporán s igyekezni vele haza a szállásra, ott leülni s addig föl nem kelni, a mig a kivánt okmány szerkesztve nincsen.

A doctor urnak az a ravasz ötlete volt, hogy majd ő olyan sok ákombákomot fog ebben a folyamodásban csinálni; annyi törlést, beleigazitani, miszerint szükséges letisztáztatni. De csalódott. A mint a lovag végig olvasta a fogalmazást, szépen összehajtotta és a zsebébe tette.

– Kérem alássan! majd egyik irnokommal letisztáztatom.

– Nem szükséges. Jó ez igy.

– Csak nem gondolja méltóságod igy brouillonban beadhatni.

– Nem bizony. Hanem magának a folyamodónak kell ezt saját kezüleg leirni szórul szóra.

– De az nem fog elmenni rajta.

– Én eltudok rajta menni s lediktálom neki magam.

Ezt már nem lehetett megmenteni. A lovag ur kezébe fogta, s azt többé tőle semmi rohammal visszafoglalni nem lehet.

Már most legsürgetősebb feladat e váratlan fordulatról Corinnát értesiteni. A veszély sürgetős; ezt valahogy paralyzálni kell.

Szerencsére a tábornok végezve az ügyet, nem akar tovább időzni, hanem rögtön veszi kalapját s indul dolga után. Doctor Grisák maga is sietős utban van. Neki természetesen Pajtaynét kell minél elébb felkeresni. Az ugyan csak theára várja őt, de ily rendkivüli esetben nem várhatja az ember az audientia rendes óráit, midőn minden percz rohanó veszély.

A kapu alatt doctor Grisák sürgős indulnivágygyal vesz bucsut Ankerschmidtől, s miután kölcsönösen kezet szoritottak, s egymásnak jó éjszakát, sok szerencsét kivántak és egymást biztositák a felől, hogy milyen nagy szerencse volt rájok nézve e találkozás; akkor – ugy tapasztalák, hogy mind a ketten egy felé akarnak menni.

– No ez derék, tehát ismét egy uton megyünk.

A Kristóftéren ismét bucsut vettek egymástól, ismét kezet szoritottak.

– Sok szerencsét.

– Isten önnel.

– Merre tetszik tartani?

– Én a váczi-utczának.

– No én is arra megyek.

S a másodszori bucsuzás után is megint csak egy uton haladtak. Nagyon nevettek ők ezen.

Végre aztán egy két emeletes ház kapuja előtt véglegesen megállt Ankerschmidt.

– De már itt csakugyan bucsut kell vennünk. No kedves doctor, a viszontlátásig.

– Igen örülök, szólt a doctor. S azzal mind a ketten majd odaszorultak a kapuhoz, a hogy egyszerre akartak belépni rajta.

– Mi az ördög? Hát ön is ide tart?

– Hát nagyságod is ide törekszik? No ez rendes.

– S mi olyan szépen elbucsuztunk már háromszor egyhuzomban.

– Pedig nem is vagyunk egymásnak adósok.

– Micsoda ismerője lakik itt önnek?

– Nekem? – szólt doctor Grisák tétovázva. Én ő nagyságához, Pajtayné asszonysághoz megyek bizonyos ügyekben.

– Bravó! Ez derék. Hisz én is oda megyek, ön legalább már tudja, merre nyilik az ajtó, bevezethet; én csak a ház számát tudtam. ’Sz én is épen ide indultam. No ez derék véletlen.

Azzal megfogta a lovag a doctor karját s tolta őt nagy nyájasan maga előtt; az pedig szerette volna őt lehajitani a lépcsőn, ha meg nem lett volna győződve a felől, hogy a lovag hamarább le fogná őt hajitani, ha a „jus fortioris“-ra kezdenének apellálni.

Doctor Grisák egy csinyt tett kis diák szivdobogásával engedé magát Ankerschmidt által kisértetni, mint a kinek valami gonosz sejtelem azt sugja, ha a praeceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró pej!

Ankerschmidt pedig szivesen látandott vendég lehete Pajtaynénál, a legelső adásvevési viszony óta; mindig is nagyon magasztalólag szokott emlékezni a hadastyán szeretetreméltó tulajdonairól.

Igen is: „szeretetre“-méltó tulajdonairól. Mert ne is hizelegjetek magatoknak azzal ifju felbodoritott haju polgártársak, mintha az asszonyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki; s minket ősz, szürke, félig és egészen kopasz „meglett“ ifjakat észre sem vennének.

Valóban igen szivesen is fogadák a lovagot. A háziasszony csupa figyelem volt iránta. Őt tünteté ki legjobban vendégei között; tőle kérdezte meg, hogy mit zongorázzon? mellé ült a theázás alatt, s engedte a társaság egyéb alkatrészeit, ott a hol nekik tetszett, csoportosulni. Pedig jelen voltak az előtánczos, a gazdász, a költő s egyéb imádók is, azok Corinna nőismerőit mulattatták, ki itt, ki amott telepedve le, mig Corinna maga a lovagot tartá legérdemesebbnek apró udvariasságok alkalmazására, a miben őt életrevaló tisztelői nem is akadályozták.

Csak Doctor Grisák iparkodott untalan ugy ejteni a dolgot, hogy „harmadik lehessen a szövetségben“, mindenféle apropos-kkal au courant tartva magát a két cliens párbeszédének folyama körül.

Fölösleges aggodalom volt. Csupán csak szépségeket mondogattak egymásnak, a hogy szokás a világban.

Később aztán gyérülni kezdett a társaság. Igen dicséretes bevett szokás szerint, minden oltározó ugy osont el, hogy azt senki se tudja; nem mint falusi estélyeken, hogy elébb felveszi a bundát, meg a botosokat s azután sorban bucsuzik a háziaktól, meg az ottmaradó vendégektől. Itt legfeljebb az inas tudja meg, hogy eltávozott valaki, midőn a felöltönyt felsegiti rá. Doctor Grisák is nézegette már egy párszor az óráját, ide-s-tova éjfél lesz; mindenki takarodik már, csak Ankerschmidt nem akar még mozdulni az elfoglalt positióból, s már a hetedik csésze theát iszsza; még megtalálja ütni a guta!

Most végre egy pár női vendég közbejötte háboritja meg a társalgást, kik mulattatóik elosontával szinte felkerekednek s kocsijaikat előrendelik. Már ezek bucsuznak a házi asszonytól. Az kikiséri őket. A lovag állhatatosan ülve marad, mint az ezeregy éjszakai kőlábu herczeg.

– Ugyan késő már az idő – szól doctor Grisák, kényelmetlenül feszengve.

– Az ám: – helyesli Ankerschmidt, önnek korán kell felkelni, mért nem megy haza?

– Megvárom önt, hogy együtt menjünk! Én kocsit rendeltem ide.

– Fölösleges volt. Egyébiránt várjon meg, hanem akkor még töltsön magának egy csészével; mert ráér.

Üm. Ennek ugyan megtetszett itt.

A lovag hozzáfogott, hogy rhumot égessen czukorral a theás kanalában.

Corinna visszajött s ujra letelepedett mellé; doctor Grisák oldalvást ült le, nagy kedvetlenül könyökölve egy kis etagérere.

– Nagysád vendégei már elmentek mind? kérdé Ankerschmidt.

– Oh az nem tesz semmit, sietett őt megnyugtatni Corinna.

– Sőt nagyon szeretem, hogy valahára egyedül szólhatok nagysáddal.

Corinna kétkedő szemmel inte doctor Grisák felé.

– Oh, a doctor ur előtt lehet szólanom, szólt Ankerschmidt, lassudan csepegtetve az égő rhumot kanalábol a theába. Ő be van avatva.

Mi lehet ez? kérdezé magában Corinna, mig doctor Grisák kényelmetlenül feszengett helyében.

– Nagysád, mint tudom, menyasszony; szólt Ankerschmidt, nyájas bonhomiával tekintve Corinnára.

– Óh nem, óh nem; szólt ez fülig elpirulni akarva.

– De én ugy vagyok értesülve.

– Óh kérem, én nekem semmi szándékom férjhez menni.

Igy védik magukat azok, a kik azt akarják, hogy megczáfoltassanak.

– Tudom, tudom. Egy kellemetlen körülmény. Nagysád mindenkit visszautasit és ennek senki sem találja ki az okát. Én már tudom azt. Ne tessék zavarba jönni. Kegyed jegyese fogva van. Én tudom jól. Még pedig oly hosszu időre, hogy mikor ismét maga előtt fogja látni, már akkor egy elmaradt ifjuság alkonyán nyujthatják egymásnak kezeiket. És nagysád titkolja bánatát s azt mondja, nem megy nőül soha. Én ezt nagyrabecsülöm. Én meglehet, hogy ellenség voltam, a mig verekedtünk; de minek üldözném azt, a ki már nem is védi magát? Én azt mondom, hogy nagysádnak rövid időn boldognak kell lenni, még pedig az által, a kit oly messze elveszettnek gondol.

Corinna meglepetve nézett Grisákra, ki minden lehetőt elkövetett, hogy inggallérát oly magasra felhúzza, hogy egészen elrejthese magát mögötte.

– Kereken kimondva, – szólt Ankerschmidt lovag, – én intézkedni akarok, hogy egy megkegyelmezési folyamodvány a legjobb helyre legjobban ajánlva eljusson s kezeskedem a sikerért, hogy két hónap mulva Garanvölgyi Aladár itt lesz nagysád lábainál.

Doctor Grisák szükségesnek találta e szavaknál egy pohár vizet okvetlenül meginni.

Corinna zavartan és közönyösen hebegé: „nem értem.“

– Oh pedig ez nagyon egyszerű.

Ankerschmidt zsebébe nyúlt s doctor Grisák kétségbeesésére a sokszor emlitett fogalmazást vonta elő.

A doctor érzé, hogy el van veszve.

– Ez egy igen szép folyamodás, melyet nagysád tulajdon szép kezecskéjével fog letisztázni. Kell, hogy lássék rajta a szerető kéz reszketése. Ha egy pár betü kimarad is belőle, annál jobb; arról fog látszani az érzelem valódisága. Ezt nagysád aláirja s azután együtt felmegyünk Bécsbe. Én személyesen elkisérem mindenüvé, a hol megjelennie kell; s biztositom felőle, hogy ha valami, ugy ez a kérvény, nem fog tagadó válaszszal visszajönni.

Doctor Grisák ugy érzé, hogy két éles nyil ahoz a fauteuilhöz szegezi, a melyben összeroskadva ül; e két éles nyil Corinna két szeme.

Megismerte a fogalmazáson a doctor irását.

Vége neki!

Corinna ereiben forrt a méreg. Ez az együgyü vén ember a helyett, hogy kapna az alkalmon, a midőn egy szép szalmaözvegyet, egy „res nullius“-t lát maga előtt, micsoda zavart akar előidézni; s még azt kivánja, hogy ezt, mint nagylelküséget irják fel az árjegyzékébe.

De az a másik! Az a törvényes ember. A ki mindent jól tud. Nem tudta lebeszélni e balga szándékról a hadastyánt? még ő fogalmazta számára ezt a fatális kérvényt.

És ezt ő sajátkezüleg irja le!

És ő maga járjon utána annak, a minek bekövetkezésétől retteg.

Óh ezek a férfiak érdemesek volnának mind arra, hogy egytül egyig mind be legyenek zárva föld alatti börtönökbe; a hol halálra epedjenek egy óhajtott asszonyi hang hallhatásaért.

A lovag csak kavargatta csészéjében az égetett czukrot. Egészen meg volt elégedve a theater couppal, s semmit sem várt kevesebbet, mint hogy a szép özvegy sirva fog vállára borulni s kezét megcsókolni törekszik, a mit ő telhetőleg meg fog akadályozni.

Corinnának most hirtelen egy státus csiny ötlött eszébe, jellemző arra nézve, mennyi erő s mennyi gyöngeség tud párosulni egy asszonyi szivben.

A kérvényt összehajtá s visszatette a lovag elé.

És azzal hideg hangon, de tört lélekzettel monda neki:

– Uram; mielőtt önt ismertem volna, kész leendtem e lépést megtenni; de „most, a ki önnek ellensége, az nekem is ellenségem.“

Ez vallomás in optima forma! Nem akarom régi vőlegényemet kiszabaditani, hogy „önnek“ utjában ne legyen!

És ez egyuttal aztán kosár is doctor Grisáknak.

Ankerschmidt összeszoritá ajkait, nagyot nézett azok alul a sürü szemöldök alul Corinnára: azzal csendesen visszadugta mellékzsebébe az iratot, s begombolá kabátját.

– Késő az idő; doctor ur. Mehetünk.

– Nem iszsza meg theáját? szólt marasztó hangon Corinna.

– Köszönöm. „Elég volt.“

Minden elég volt már a lovagnak.

Egy hideg főhajtás után bucsut vett és eltávozott. Doctor Grisák leforrázva ment a sarkában.

Ott nem maradt volna ezuttal egy másodperczig egy miniszteri tárczáért.

Elébb végig kell otthon gondolni, hogy micsoda paragrafusokkal védelmezze magát Corinna megtámadásai ellen? hogy kerüljön feljűl Incattusból Aktorrá? most pedig csak az a feladat, hogy retirálhasson el szerencsésen a hadastyán fedezete alatt.

Ankerschmidt egy szót sem szólt a lépcsők aljáig. Ott, a mig megáltak, doctor Grisák bérkocsijának előjártára várakozva; rátevé kezét a doctor vállára.

– Hallja doctor ur. Látta ön már, mikor egy kutyának hat kölyke van, aztán csak egyet akarnak belőle megtartani, a melyik legkövérebb; a többit pedig elássák elevenen?

A doctor bámultan néze rá e kérdés után; mit akar vele?

– No hát azt mondom önnek, hogy olyan elevenen elásott fölösleges kis kutyának lenni sokkal kegyelmesebb fátum, mint lenni azon asszonyság vőlegényének. Jójczakát doctorkám.

Azzal ott hagyta őt kocsijába szállni, ő maga gyalog ballagott haza. Ő nem félt gyalog járni egyedül a barbárok fővárosában.

TARTALOM.

• I. Régi ember, uj idő 3
• II. A szerencsétlenség mint iparüzlet 26
• III. A vén katona és családja 46
• IV. A kik egymást megakarják enni 74
• V. Hogy jut az ember a legelső kanászkalaphoz 91
• VI. A szép szellem 124