Első versszak.
Kar. Zeus boszuló villámai és
Te ragyogó nap tüze, megvagytok-e még, hogy
Ezt látva pihentek?
Elektra. Ah, ah! Jaj, jaj!
Kar. Oh lányka, miért sirsz?
Elektra. Hajh!
Kar. Tartsd vissza a nagy szót.
Elektra. Ne gyötörj.
Kar. Hogy?
Elektra. Csak bánatomat gúnyolod úgy,
Hogyha azért, kit a halál elragadott, újra reményt
Költeni vágysz bennem.
Te ragyogó nap tüze, megvagytok-e még, hogy
Ezt látva pihentek?
Elektra. Ah, ah! Jaj, jaj!
Kar. Oh lányka, miért sirsz?
Elektra. Hajh!
Kar. Tartsd vissza a nagy szót.
Elektra. Ne gyötörj.
Kar. Hogy?
Elektra. Csak bánatomat gúnyolod úgy,
Hogyha azért, kit a halál elragadott, újra reményt
Költeni vágysz bennem.
Első ellenversszak.
Kar. Amphiaraost asszonyi csel,28)
Lásd, aranyos tőrbe csalá s földbe sülyeszté.
S most Hades ölében –
Elektra. Ah, ah! oh jaj!
Kar. El nagy hatalomban.
Elektra. Jaj!
Kar. Jaj ám! A gonosz nő –
Elektra. Elesett?
Kar. El.
Elektra. Tudom, tudom; ah! volt, ki boszút
Álljon a bú könyeiért; ámde nekem nincs; a ki volt,
Elragadák tőlem.
Lásd, aranyos tőrbe csalá s földbe sülyeszté.
S most Hades ölében –
Elektra. Ah, ah! oh jaj!
Kar. El nagy hatalomban.
Elektra. Jaj!
Kar. Jaj ám! A gonosz nő –
Elektra. Elesett?
Kar. El.
Elektra. Tudom, tudom; ah! volt, ki boszút
Álljon a bú könyeiért; ámde nekem nincs; a ki volt,
Elragadák tőlem.
Második versszak.
Második ellenversszak.
Kar. A halandó halál fia.
Elektra. De nem úgy, mint ő a szegény volt,
Hogy tépett gyeplők öljék meg
A gyorslábú versenyen.
Kar. Rettenetes balsors.
Elektra. Hogy ne! Hisz nélkülem,
Idegenek között –
Kar. Oh jaj!
Elektra. Veszett el élte, s nem fedi sirhalom őt,
Nem könnyezünk fölötte.29)
Elektra. De nem úgy, mint ő a szegény volt,
Hogy tépett gyeplők öljék meg
A gyorslábú versenyen.
Kar. Rettenetes balsors.
Elektra. Hogy ne! Hisz nélkülem,
Idegenek között –
Kar. Oh jaj!
Elektra. Veszett el élte, s nem fedi sirhalom őt,
Nem könnyezünk fölötte.29)
(Chrysothemis sietve fellép.)
Chrysothemis. Öröm hajt hozzád, kedvesem! Mellőztem
az
Illendőséget is, hogy gyorsan itt legyek.
Mert örömet jelentek: megszűnt már a baj,
Mely eddig annyi könynyel tölté meg szemed.
Elektra. Ugyan hol leltél bánatomra enyhülést,
Holott gyötrelmeimre nincs sehol sem ír?
Chrysothemis. Megérkezett Orestes, hidd szavamra ezt,
Oly biztosan, miként engem lát két szemed.
Elektra. Megőrültél-e, oh boldogtalan leány,
S kigúnyolod az én és ten fájdalmadat?
Chrysothemis. Nem, ősi tüzhelyemre, nem volt gúny szavam,
Megjött Orestes, újra mondom, hígy nekem.
Elektra. Oh jaj nekem szegénynek? És ugyan kitől
Hallád e szót, hogy oly erősen áll hited?
Chrysothemis. Ennen magamtól, nem mástól tudom; saját
Szemem bizonyságára épitém hitem.
Elektra. Ugyan minő bizonyság volt az, oh szegény?
Mi lobbantá e vészes lángra lelkedet?
Chrysothemis. Az istenekre, hallgass hát ki, s azután
Itéld meg: józan-e vagy esztelen szavam?
Elektra. Beszélj tehát, ha a beszéd kedvedre van.
Chrysothemis. Elmondok mindent, mit szememmel láttam én.
Midőn atyámnak ős sirjához érkezém,
A domb tetőjén frissen öntött tejpatak
Ötlött szemembe s a siron körös-körül
Mindennemű virágból fűzött koszorúk.
Csodálva vettem észre és mindenfelé
Tekinték, nincs e a közelben valaki?
De nyugalomban látva az egész helyet,
Közel menék a sirhoz; s végső szegletén
Frissen vágott hajfürtre tévedett szemem;
Alig hogy megpillantám, én boldogtalan,
Szivemben tüstént megvillant a sejtelem,
Hogy drága jó Orestesünknek műve ez;
S megérintvén kezemmel, szólni nem merék,
Hanem örömkönyekben úsztak szemeim.
Most is, mint akkor, rendületlenül hiszem,
Hogy tőle, és nem mástól származott e dísz.
Mert rajtam s rajtad kívül mást kit illet ez?
De én nem tettem, annyit biztosan tudok,
S te hogy’ tehetted volna, ki büntetlenül
E házból még az istenekhez sem mehetsz?
Anyánk pedig bizonynyal nem gondol reá,
S különben sem tehetné észrevétlenül.
Orestestől lehet csak e gyász tisztelet.
Bizzál hát drága testvér, mert az istenek
Közül nem lesz mindig csak ugyanaz velünk.
Eddig csak gyászt hozott ránk; ámde meglehet,
Hogy még e nap sok jónak lészen záloga.
Elektra. Ah! mint szánlak régóta dőreségedért.
Chrysothemis. Mi ez? Nem volt örvendetes reád szavam?
Elektra. Azt sem tudod, hová mégy, azt sem, mit beszélsz.
Chrysothemis. Ne tudnám azt, a mit szememmel láttam én?
Elektra. Meghalt Orestes, oh boldogtalan! Oda
Reményed, hogy megszabadit; ne várj reá.
Chrysothemis. Oh jaj nekem! Mily embertől hallottad ezt?
Elektra. Ki oldalánál volt, midőn ő elveszett.
Chrysothemis. És hol van ez? Valóban bámulat fog el.
Elektra. Benn; kedves vendég, nincs anyánk terhére ő.
Chrysothemis. Oh jaj nekem, szegénynek! Ám kitől van ott
Atyám sirján a sok halotti áldozat?
Elektra. Én azt hiszem legbiztosabbnak, a halott
Orestes emlékére áldozák fel azt.
Chrysothemis. Oh a szegény! S én oly örömmel síeték
Hozzád e hirrel, nem tudván, mily végzetes
Csapás sujtott ránk; ámde most, hogy megjövék,
A régi bánat mellett újat is lelek.
Elektra. Valóban igy van; ám, ha szómat fogadod,
E bánat súlyos terhét megkönnyitheted.
Chrysothemis. Ah, feltámaszthatom-e a halottakat?
Elektra. Nem erről szólok; nem vagyok ily esztelen.
Chrysothemis. És mit kivánsz, mit teljesitni rajtam áll?
Elektra. Hogy merd azt végbevinni, a mit rendelek.
Chrysothemis. Hasznát ha látom, vonakodni nem fogok.
Elektra. Gondold meg jól, fáradság nélkül nincs haszon.
Chrysothemis. Tudom; s erőmhöz képest mindent megteszek.
Elektra. Halld meg tehát, mi az, mit tenni szándokom.
Te is tudod, hogy több segélyt nem várhatunk
Barátainktól, mert az alvilág ura
Mind elragadta őket, s egyedül vagyunk.
Én, a mig hallám, hogy fivérem viruló
Erőben él, mindig reméltem biztosan,
Hogy megjön s bosszut áll atyánk halálaért;
De most hogy ő nincs többé, rád vetem szemem,
Jer, testvéreddel egyetértve ne habozz
Megölni Aegisthost, atyánk orgyilkosát.
Mert többé tőled semmit el nem titkolok.
Meddig maradsz még ily gondatlan, mily reményt
Táplálsz szivedben? Csak sóhajtanod szabad,
Hogy elvesztéd atyádnak gazdag örökét,
Csak bánkódnod szabad, hogy a hosszú idő
Pártádban, nász-ágy nélkül hoz aggkort reád.
Ne is reméld, hogy ez örömben valaha
Részed lesz; mert Aegisthos nem oly esztelen,
Hogy a mi törzsökünket felvirágzani
Engedje, önmagának biztos vesztire.
De ha tanácsaimnak útját követed,
Kegyességed dicséretet fog nyerni holt
Atyádtól ott lent, s testvéredtől egyaránt;
És azután, a mily szabadnak születél,
Olyan szabad lészsz, méltó nász jut részedül;
Mert a derékre szívesen néz mindenik.
Nem látod, mily dicsőség súgarát fogod
Reám s magadra, szóm fogadva, hinteni?
Mert minket látva mely polgár vagy idegen
Nem fog majd ily dicsérettel köszönteni:
Lássátok e testvéreket, barátaim.
Kik megmentették atyjok ősi hajlokát,
S hatalmas ellenségeiknek életét,
Önéltöket koczkára vetve, elvevék.
Szeressék és tiszteljék őket mindenek;
Az ünnepélyeken s a népgyüléseken
Nekik hódoljon minden, bátorságukért.
Bizonynyal így dicsőit az egész világ,
S éljünk vagy haljunk, fényes hírünk élni fog.
Fogadj tehát szót, küzdj atyánkért, kedvesem.
Segitsd testvéred, ments ki bajaim közül,
Mentsd meg magad, mert emlékezzél, hogy nemes
Szülöttre szégyen, élni szégyenletesen.
Kar. Okos megfontolásra nagy szüksége van
Annak, ki szól, s annak, ki hallgat, egyaránt.
Chrysothemis. Bizony beszédre nyitva ajkát, asszonyok,
Ő is megfontolhatta volna szavait,
Jobban, mint most, ha nem zavarná dőreség.
Hol jár szemed, hogy ily merész dacz fegyverét
Veszed kezedbe, s engem ily segélyre hivsz?
Nem látod azt, hogy nő vagy és nem férfiú,
S hatalmad ellenségeiddel föl nem ér?
Szerencséjök virágzik s napról-napra nő,
Mig a mienk enyészik, semmivé leszen.
Ki tudná elkerülni a szörnyű veszélyt,
Ily ember életére törve vakmerőn?
Vigyázz, nehogy rosz sorsunk rosszabbá legyen,
Ha valaki meghallja ily beszédedet.
Bizony nem lesz javunkra, nem hasznunkra sem,
Ha szép hirt nyerve meg kell halnunk dicstelen.
Nem a halál legszörnyűbb, ámde az, midőn
Halál után epedve meg nem halhatunk.
Oh kérlek hát esengve, fékezd haragod’,
Mig végleg el nem vesztünk s teljesen ki nem
Pusztult családunk. Azt, a mit mondál, örök
Titokban tartom, hogy ne hozzon vészt reád;
De valahára már tanuld meg azt te is,
Hogy engedj az erőnek ott, hol gyenge vagy.
Kar. Fogadd szavát; az ember legnagyobb java:
A bölcs megfontolás és józan értelem.
Elektra. Nem volt váratlan, a mit mondál; jól tudám,
Hogy azt, a mit ajánlok, el nem fogadod.
Igy hát saját kezemre s egymagamra vár
E munka; mert bizonynyal abba nem hagyom.
Chrysothemis. Ah!
Bár lettél volna ily merész lelkű atyánk
Halálakor; mindent kivivtál volna ott.
Elektra. Ugy érezék, de nem volt hozzá még eszem.
Chrysothemis. Maradj egész élted végéig ily eszű.
Elektra. Ilyest tanácsolsz, mert segitni nem akarsz.
Chrysothemis. Ki rosszat vállal önmagára, rosszra jut.
Elektra. Eszed’ irigylem, gyávaságod’ gyűlölöm.
Chrysothemis. Megérem azt, hogy egykor még dicsérni fogsz.
Elektra. Ne félj, hogy tőlem ér dicséret valaha.
Chrysothemis. Itélni fog majd erről a távol jövő.
Elektra. Menj innen; nem veszem már semmi hasznodat.
Chrysothemis. Vehetnéd; ámde rám hallgatni nem akarsz.
Elektra. Siess anyádhoz, mondj el mindent íziben.
Chrysothemis. Ily gyűlölettel nem gyűlöllek téged én.
Elektra. Lásd, mégis mint akarsz megszégyeníteni.
Chrysothemis. Megszégyenitni nem, csak gondra inteni.
Elektra. Követnem kell tehát a te itéleted’?
Chrysothemis. Ha józan lesz fejed, akkor majd te vezetsz.
Elektra. Mi baj, hogy ily jót mondasz s ily roszat müvelsz!
Chrysothemis. Valóban eltaláltad tennen bajodat.
Elektra. Hogyan? Azt véled, nem beszéltem jog szerint?
Chrysothemis. De meglehet, hogy néha bajba dönt a jog.
Elektra. Nincs kedvem élni ilyen törvények szerint.
Chrysothemis. Pedig dicsérni fogsz engem, ha megtevéd.
Elektra. Bizonynyal megteszem, nem rémit el szavad.
Chrysothemis. Igaz tehát? Nem változik meg szándokod?
Elektra. Előttem nincs gyülöltebb, mint a rossz tanács.
Chrysothemis. Nem hallgatod hát semmiben sem szavamat?
Elektra. Régóta áll, nem mától fogva, szándokom.
Chrysothemis. Megyek hát; mert te nem leszesz képes soha
Szavam, dicsérni, én sem a te módodat.
Elektra. Csak menj; nem foglak fölkeresni sohasem,
Bármily forrón óhajtanád is; mert hiszen
A legnagyobb botorság, űzni árnyakat.
Chrysothemis. Ha épen már ily bölcsnek képzeled magad’,
Maradj e bölcseséged mellett; majd ha rád
Zúdult a vész, helyesled akkor szavamat. (El.)
Illendőséget is, hogy gyorsan itt legyek.
Mert örömet jelentek: megszűnt már a baj,
Mely eddig annyi könynyel tölté meg szemed.
Elektra. Ugyan hol leltél bánatomra enyhülést,
Holott gyötrelmeimre nincs sehol sem ír?
Chrysothemis. Megérkezett Orestes, hidd szavamra ezt,
Oly biztosan, miként engem lát két szemed.
Elektra. Megőrültél-e, oh boldogtalan leány,
S kigúnyolod az én és ten fájdalmadat?
Chrysothemis. Nem, ősi tüzhelyemre, nem volt gúny szavam,
Megjött Orestes, újra mondom, hígy nekem.
Elektra. Oh jaj nekem szegénynek? És ugyan kitől
Hallád e szót, hogy oly erősen áll hited?
Chrysothemis. Ennen magamtól, nem mástól tudom; saját
Szemem bizonyságára épitém hitem.
Elektra. Ugyan minő bizonyság volt az, oh szegény?
Mi lobbantá e vészes lángra lelkedet?
Chrysothemis. Az istenekre, hallgass hát ki, s azután
Itéld meg: józan-e vagy esztelen szavam?
Elektra. Beszélj tehát, ha a beszéd kedvedre van.
Chrysothemis. Elmondok mindent, mit szememmel láttam én.
Midőn atyámnak ős sirjához érkezém,
A domb tetőjén frissen öntött tejpatak
Ötlött szemembe s a siron körös-körül
Mindennemű virágból fűzött koszorúk.
Csodálva vettem észre és mindenfelé
Tekinték, nincs e a közelben valaki?
De nyugalomban látva az egész helyet,
Közel menék a sirhoz; s végső szegletén
Frissen vágott hajfürtre tévedett szemem;
Alig hogy megpillantám, én boldogtalan,
Szivemben tüstént megvillant a sejtelem,
Hogy drága jó Orestesünknek műve ez;
S megérintvén kezemmel, szólni nem merék,
Hanem örömkönyekben úsztak szemeim.
Most is, mint akkor, rendületlenül hiszem,
Hogy tőle, és nem mástól származott e dísz.
Mert rajtam s rajtad kívül mást kit illet ez?
De én nem tettem, annyit biztosan tudok,
S te hogy’ tehetted volna, ki büntetlenül
E házból még az istenekhez sem mehetsz?
Anyánk pedig bizonynyal nem gondol reá,
S különben sem tehetné észrevétlenül.
Orestestől lehet csak e gyász tisztelet.
Bizzál hát drága testvér, mert az istenek
Közül nem lesz mindig csak ugyanaz velünk.
Eddig csak gyászt hozott ránk; ámde meglehet,
Hogy még e nap sok jónak lészen záloga.
Elektra. Ah! mint szánlak régóta dőreségedért.
Chrysothemis. Mi ez? Nem volt örvendetes reád szavam?
Elektra. Azt sem tudod, hová mégy, azt sem, mit beszélsz.
Chrysothemis. Ne tudnám azt, a mit szememmel láttam én?
Elektra. Meghalt Orestes, oh boldogtalan! Oda
Reményed, hogy megszabadit; ne várj reá.
Chrysothemis. Oh jaj nekem! Mily embertől hallottad ezt?
Elektra. Ki oldalánál volt, midőn ő elveszett.
Chrysothemis. És hol van ez? Valóban bámulat fog el.
Elektra. Benn; kedves vendég, nincs anyánk terhére ő.
Chrysothemis. Oh jaj nekem, szegénynek! Ám kitől van ott
Atyám sirján a sok halotti áldozat?
Elektra. Én azt hiszem legbiztosabbnak, a halott
Orestes emlékére áldozák fel azt.
Chrysothemis. Oh a szegény! S én oly örömmel síeték
Hozzád e hirrel, nem tudván, mily végzetes
Csapás sujtott ránk; ámde most, hogy megjövék,
A régi bánat mellett újat is lelek.
Elektra. Valóban igy van; ám, ha szómat fogadod,
E bánat súlyos terhét megkönnyitheted.
Chrysothemis. Ah, feltámaszthatom-e a halottakat?
Elektra. Nem erről szólok; nem vagyok ily esztelen.
Chrysothemis. És mit kivánsz, mit teljesitni rajtam áll?
Elektra. Hogy merd azt végbevinni, a mit rendelek.
Chrysothemis. Hasznát ha látom, vonakodni nem fogok.
Elektra. Gondold meg jól, fáradság nélkül nincs haszon.
Chrysothemis. Tudom; s erőmhöz képest mindent megteszek.
Elektra. Halld meg tehát, mi az, mit tenni szándokom.
Te is tudod, hogy több segélyt nem várhatunk
Barátainktól, mert az alvilág ura
Mind elragadta őket, s egyedül vagyunk.
Én, a mig hallám, hogy fivérem viruló
Erőben él, mindig reméltem biztosan,
Hogy megjön s bosszut áll atyánk halálaért;
De most hogy ő nincs többé, rád vetem szemem,
Jer, testvéreddel egyetértve ne habozz
Megölni Aegisthost, atyánk orgyilkosát.
Mert többé tőled semmit el nem titkolok.
Meddig maradsz még ily gondatlan, mily reményt
Táplálsz szivedben? Csak sóhajtanod szabad,
Hogy elvesztéd atyádnak gazdag örökét,
Csak bánkódnod szabad, hogy a hosszú idő
Pártádban, nász-ágy nélkül hoz aggkort reád.
Ne is reméld, hogy ez örömben valaha
Részed lesz; mert Aegisthos nem oly esztelen,
Hogy a mi törzsökünket felvirágzani
Engedje, önmagának biztos vesztire.
De ha tanácsaimnak útját követed,
Kegyességed dicséretet fog nyerni holt
Atyádtól ott lent, s testvéredtől egyaránt;
És azután, a mily szabadnak születél,
Olyan szabad lészsz, méltó nász jut részedül;
Mert a derékre szívesen néz mindenik.
Nem látod, mily dicsőség súgarát fogod
Reám s magadra, szóm fogadva, hinteni?
Mert minket látva mely polgár vagy idegen
Nem fog majd ily dicsérettel köszönteni:
Lássátok e testvéreket, barátaim.
Kik megmentették atyjok ősi hajlokát,
S hatalmas ellenségeiknek életét,
Önéltöket koczkára vetve, elvevék.
Szeressék és tiszteljék őket mindenek;
Az ünnepélyeken s a népgyüléseken
Nekik hódoljon minden, bátorságukért.
Bizonynyal így dicsőit az egész világ,
S éljünk vagy haljunk, fényes hírünk élni fog.
Fogadj tehát szót, küzdj atyánkért, kedvesem.
Segitsd testvéred, ments ki bajaim közül,
Mentsd meg magad, mert emlékezzél, hogy nemes
Szülöttre szégyen, élni szégyenletesen.
Kar. Okos megfontolásra nagy szüksége van
Annak, ki szól, s annak, ki hallgat, egyaránt.
Chrysothemis. Bizony beszédre nyitva ajkát, asszonyok,
Ő is megfontolhatta volna szavait,
Jobban, mint most, ha nem zavarná dőreség.
Hol jár szemed, hogy ily merész dacz fegyverét
Veszed kezedbe, s engem ily segélyre hivsz?
Nem látod azt, hogy nő vagy és nem férfiú,
S hatalmad ellenségeiddel föl nem ér?
Szerencséjök virágzik s napról-napra nő,
Mig a mienk enyészik, semmivé leszen.
Ki tudná elkerülni a szörnyű veszélyt,
Ily ember életére törve vakmerőn?
Vigyázz, nehogy rosz sorsunk rosszabbá legyen,
Ha valaki meghallja ily beszédedet.
Bizony nem lesz javunkra, nem hasznunkra sem,
Ha szép hirt nyerve meg kell halnunk dicstelen.
Nem a halál legszörnyűbb, ámde az, midőn
Halál után epedve meg nem halhatunk.
Oh kérlek hát esengve, fékezd haragod’,
Mig végleg el nem vesztünk s teljesen ki nem
Pusztult családunk. Azt, a mit mondál, örök
Titokban tartom, hogy ne hozzon vészt reád;
De valahára már tanuld meg azt te is,
Hogy engedj az erőnek ott, hol gyenge vagy.
Kar. Fogadd szavát; az ember legnagyobb java:
A bölcs megfontolás és józan értelem.
Elektra. Nem volt váratlan, a mit mondál; jól tudám,
Hogy azt, a mit ajánlok, el nem fogadod.
Igy hát saját kezemre s egymagamra vár
E munka; mert bizonynyal abba nem hagyom.
Chrysothemis. Ah!
Bár lettél volna ily merész lelkű atyánk
Halálakor; mindent kivivtál volna ott.
Elektra. Ugy érezék, de nem volt hozzá még eszem.
Chrysothemis. Maradj egész élted végéig ily eszű.
Elektra. Ilyest tanácsolsz, mert segitni nem akarsz.
Chrysothemis. Ki rosszat vállal önmagára, rosszra jut.
Elektra. Eszed’ irigylem, gyávaságod’ gyűlölöm.
Chrysothemis. Megérem azt, hogy egykor még dicsérni fogsz.
Elektra. Ne félj, hogy tőlem ér dicséret valaha.
Chrysothemis. Itélni fog majd erről a távol jövő.
Elektra. Menj innen; nem veszem már semmi hasznodat.
Chrysothemis. Vehetnéd; ámde rám hallgatni nem akarsz.
Elektra. Siess anyádhoz, mondj el mindent íziben.
Chrysothemis. Ily gyűlölettel nem gyűlöllek téged én.
Elektra. Lásd, mégis mint akarsz megszégyeníteni.
Chrysothemis. Megszégyenitni nem, csak gondra inteni.
Elektra. Követnem kell tehát a te itéleted’?
Chrysothemis. Ha józan lesz fejed, akkor majd te vezetsz.
Elektra. Mi baj, hogy ily jót mondasz s ily roszat müvelsz!
Chrysothemis. Valóban eltaláltad tennen bajodat.
Elektra. Hogyan? Azt véled, nem beszéltem jog szerint?
Chrysothemis. De meglehet, hogy néha bajba dönt a jog.
Elektra. Nincs kedvem élni ilyen törvények szerint.
Chrysothemis. Pedig dicsérni fogsz engem, ha megtevéd.
Elektra. Bizonynyal megteszem, nem rémit el szavad.
Chrysothemis. Igaz tehát? Nem változik meg szándokod?
Elektra. Előttem nincs gyülöltebb, mint a rossz tanács.
Chrysothemis. Nem hallgatod hát semmiben sem szavamat?
Elektra. Régóta áll, nem mától fogva, szándokom.
Chrysothemis. Megyek hát; mert te nem leszesz képes soha
Szavam, dicsérni, én sem a te módodat.
Elektra. Csak menj; nem foglak fölkeresni sohasem,
Bármily forrón óhajtanád is; mert hiszen
A legnagyobb botorság, űzni árnyakat.
Chrysothemis. Ha épen már ily bölcsnek képzeled magad’,
Maradj e bölcseséged mellett; majd ha rád
Zúdult a vész, helyesled akkor szavamat. (El.)
Első versszak.
Kar. Tekintsd a lég bölcs madarát, mi
szorgosan
Óvja szülői életét,
Gondja mi híven őrzi azt,
A ki nevelte: és mi nem
Tudjuk e példaadást követni?
Zeus villámira és örök
Szent Themisre! a büntetés
Nem sokára lesujt már.
Hir szava, mely a föld sötét
Mélyibe hatsz, jelentsd meg az
Atreidáknak ott a gyászt,
Mondd el e bánatot és e szégyent.
Óvja szülői életét,
Gondja mi híven őrzi azt,
A ki nevelte: és mi nem
Tudjuk e példaadást követni?
Zeus villámira és örök
Szent Themisre! a büntetés
Nem sokára lesujt már.
Hir szava, mely a föld sötét
Mélyibe hatsz, jelentsd meg az
Atreidáknak ott a gyászt,
Mondd el e bánatot és e szégyent.
Első ellenversszak.
Az ősi kór gyötri e házat
egyre még,
S nem kötik a viszálkodó
Gyermeki párt baráti frigy
Szálai össze boldogan.
Ah egyedül maga küzd Elektra,
A boldogtalan, atyja gyász
Sorsán sírva, epedve, mint
A panaszos csalogány;
Őt nem ijeszti a halál,
Kész odadobni életét
A gonoszok halálaért.
Ah van-e ily szerető leány több?
S nem kötik a viszálkodó
Gyermeki párt baráti frigy
Szálai össze boldogan.
Ah egyedül maga küzd Elektra,
A boldogtalan, atyja gyász
Sorsán sírva, epedve, mint
A panaszos csalogány;
Őt nem ijeszti a halál,
Kész odadobni életét
A gonoszok halálaért.
Ah van-e ily szerető leány több?
Második versszak.
Nem kíván a
valódi
Jó s nemes szégyenben élni, rosszul és
Névtelenül, oh lány!
Te is szegény, gyászos éltet vevél magadra,
Kerülve a gyalázatot; s egy szóban két dicséret ér:
Okosnak és jónak is neveznek.
Jó s nemes szégyenben élni, rosszul és
Névtelenül, oh lány!
Te is szegény, gyászos éltet vevél magadra,
Kerülve a gyalázatot; s egy szóban két dicséret ér:
Okosnak és jónak is neveznek.
Második ellenversszak.
Élj dúsan,
diadallal,
Légy oly urrá ellened fölött, a mily
Rabja valál eddig;
Mert bár a balsors nehéz karja súlyosult rád,
Hiven megőrizéd a legnagyobb parancsot, és szived
Kegyes maradt s hű a nagy Zeushoz.
Légy oly urrá ellened fölött, a mily
Rabja valál eddig;
Mert bár a balsors nehéz karja súlyosult rád,
Hiven megőrizéd a legnagyobb parancsot, és szived
Kegyes maradt s hű a nagy Zeushoz.
(Orestes jő Pyladessel és kiséretével. Egyik kisérő hamvvedert hoz.)
Orestes. Jól mondták-e nekünk az útat,
asszonyok,
És jó helyen járunk-e itt czélunk felé?
Kar. Mit kívánsz tudni? Mily szándék hozott ide?
Orestes. Régóta keresem Aegisthos lakhelyét.
Kar. Ugy jó uton jársz, nem csalt meg a kalauz.
Orestes. S ki fogja ott a házban megjelenteni,
Hogy, kikre vágyva vártak, együtt megjövénk?
Kar (Elektrára mutatva). Ez, ha közel rokonnak kell jelenteni.
Orestes. Menj hát, oh asszony, és jelentsd, hogy a királyt
Kivánják látni Phokisból jött férfiak.
Elektra. Oh jaj nekem! Ti hozzátok talán nekünk
A nem rég hallott gyász hir biztos zálogát?
Orestes. Nem ismerem, mi hír ez; engem az öreg
Strophios küld, Orestesről hirt mondani.
Elektra. Minő hirt, idegen? Oly félelem fog el.
Orestes. A holt Orestes összegyüjtött hamvait
Hozzuk kicsiny edényben, a mint láthatod.
Elektra. Oh jaj nekem szegénynek! Ez, valóban ez;
Szememmel látom rettentő balsorsomat.
Orestes. Ha tán Orestes gyász halálát siratod,
Im ez edény takarja földi hamvait.
Elektra. Az istenekre, engedd meg hát, idegen,
Kezembe fognom ez edényt, ha őt fedi,
Hogy megsirassam, meggyászoljam enmagam’
S egész fajom’ e gyászos hamv-veder fölött.
Orestes (a kisérőkhöz). Adjátok át, akárki légyen ő. Hiszen
Nem ellenséges indulattal kéri ezt;
Hanem mint jó barátnő, vagy mint vérrokon.
Elektra (kezében tartva a hamvvedert). Oh szeretett Orestesem emléke te,
Az egyetlen, mi tőle maradál, mi más
Reménynyel váltunk el, s igy látlak újra most!
Ah! semmivé lett hamvad’ tartja most kezem,
S ragyogva távozál hazulról, gyermekem!
Inkább vesztettem volna én el éltemet,
Mint téged elorozva s a halál elől
Megmentve, idegen országba küldjelek;
Holtan feküdtél volna úgy azon napon,
Atyádnak sirját nyerve osztályrészedül.
Most számüzötten, idegen föld térein,
És tőlem távol kelle élted vesztened;
Nem moshatám meg szerető kezekkel, én
Szegény, holttested’, pusztító lángok közül
Nem gyüjtém össze hamvadat, jogom szerint.
Nem, idegen kéz szolgált, oh boldogtalan,
S kis hamvad kis edényben jő hozzám csupán.
Ah fájdalom! hiában volt az ápolás,
A melylyel hajdan, édes fáradság között,
Gondod’ viseltem; mert saját anyád soha
Nem szeretett úgy, a mint én szerettelek;
Nem volt a házban más dajkád, csak én magam;
S te mindig hozzám, testvéredhez, fordulál.
Most mindez elenyészett egyetlen napon,
Halálod által; mint a pusztitó vihar,
Mindent magaddal ragadál. Meghalt atyánk,
Meghaltam én, s te porrá, semmivé levél.
Kaczagnak ellenségeink, gonosz anyánk
Ujong nagy örömében; mert miként nekem
Titokban gyakran izenéd, boszús karod
Fejére sujtott volna. Ámde most a te
Balsorsod s az enyém mindezt elragadá,
Mely kedves alakod helyett e hamvakat
Vezérli hozzám és erőtlen árnyadat.
Oh jaj, jaj!
Oly nyomorult test! Jaj, jaj!
Oh rettenetes, ah, ah, jaj!
Ily sorsra jutva, kedvesem, mint megölél,
Oh drága testvér, mint megöltél engemet!
Végy hát magad mellé sirodba engem is,
Megsemmisültet semmiségbe, hogy veled
Lehessek ott lenn. Mert mig ide fenn valál,
Mindenben osztoztam veled; most halva is
Sirodnak közelében vágyom lenni én.
Mert a halottak, látom, kínt nem érzenek.
Kar. Elektra, gondold meg, halandó volt atyád
Az volt Orestes is; ne sirj tulságosan,
E sors jut mindnyájunknak osztályrészeül.
Orestes. Ah, ah! mit mondjak? Hol találok szavakat
E zavaromban? Többé nem hallgathatok.
Elektra. Mily fájdalom gyötör? Mily okból mondod ezt?
Orestes. Dicső Elektra színét látják szemeim?
Elektra. Önnön magát, de gyász és siralom között.
Orestes. Oh jaj nekem, mily szörnyü, rettentő nyomor!
Elektra. Csak nem miattam keseregsz, oh idegen?
Orestes. Oh gonoszul, gazul elferditett alak!
Elektra. Nekem szól és nem másnak jajszód, idegen!
Orestes. Ah igy kell élned, elhagyottan, férjtelen!
Elektra. Oh idegen, mért nézesz igy jajgatva rám?
Orestes. Oh hogy nem ismerém minden gyötrelmemet!
Elektra. S miben ismerteté meg azt veled szavam?
Orestes. Gyötrelmeid láttára ismerém meg azt.
Elektra. Kis részét láttad annak, a mit szenvedek.
Orestes. Mi mást láthatnék, a mi ennél iszonyúbb?
Elektra. A gyilkosokkal egy födél alatt lakom.
Orestes. Mily gyilkosokkal? Mily baj az, miről beszélsz?
Elektra. Atyám meggyilkolóival. Rabjok vagyok.
Orestes. Ki az, ki ily rabszolgaságra kényszerit?
Elektra. Anyának mondják, ámde nem tesz anyaként.
Orestes. Hogyan? Ver tán, vagy táplálékod’ vonja meg?
Elektra. Ver is, koplaltat is, minden roszszal tetéz.
Orestes. Nincs, a ki védjen, a ki meggátolja őt?
Elektra. Oh nincs; csak egy volt, s annak hamvait hozod.
Orestes. Boldogtalan, mily régen szánlak tégedet!
Elektra. E földön egyedül te szánod sorsomat.
Orestes. Nekem van egyedül hasonló bánatom.
Elektra. Csak nem vagy tán a mi családunkkal rokon?
Orestes. Megmondom, ha e nők nem ellenségeink.
Elektra. Megbizhatsz bennök, ismerem jó lelköket.
Orestes. Add hát e vedret, mindent megtudsz azután.
Elektra. Ne vedd el ezt, az istenekre, idegen!
Orestes. Fogadd szavam’, nem fogsz tévedni úgy soha.
Elektra. Fejedre kérlek, el ne vedd e kincsemet.
Orestes. Add át, ha mondom.
Elektra. Oh jaj, én boldogtalan!
Hamvadtól is megfosztanak, Orestesem!
Orestes. Hagyd e baljóslatú szót; ok nélkül zokogsz.
Elektra. Ok nélkül sírok meghalt testvérem fölött?
Orestes. Nem illik hozzád, róla ily szót mondani.
Elektra. Ugy megvet hát engem méltatlant a halott?
Orestes. Nem vet meg senki; ám nem téged illet ez.
És jó helyen járunk-e itt czélunk felé?
Kar. Mit kívánsz tudni? Mily szándék hozott ide?
Orestes. Régóta keresem Aegisthos lakhelyét.
Kar. Ugy jó uton jársz, nem csalt meg a kalauz.
Orestes. S ki fogja ott a házban megjelenteni,
Hogy, kikre vágyva vártak, együtt megjövénk?
Kar (Elektrára mutatva). Ez, ha közel rokonnak kell jelenteni.
Orestes. Menj hát, oh asszony, és jelentsd, hogy a királyt
Kivánják látni Phokisból jött férfiak.
Elektra. Oh jaj nekem! Ti hozzátok talán nekünk
A nem rég hallott gyász hir biztos zálogát?
Orestes. Nem ismerem, mi hír ez; engem az öreg
Strophios küld, Orestesről hirt mondani.
Elektra. Minő hirt, idegen? Oly félelem fog el.
Orestes. A holt Orestes összegyüjtött hamvait
Hozzuk kicsiny edényben, a mint láthatod.
Elektra. Oh jaj nekem szegénynek! Ez, valóban ez;
Szememmel látom rettentő balsorsomat.
Orestes. Ha tán Orestes gyász halálát siratod,
Im ez edény takarja földi hamvait.
Elektra. Az istenekre, engedd meg hát, idegen,
Kezembe fognom ez edényt, ha őt fedi,
Hogy megsirassam, meggyászoljam enmagam’
S egész fajom’ e gyászos hamv-veder fölött.
Orestes (a kisérőkhöz). Adjátok át, akárki légyen ő. Hiszen
Nem ellenséges indulattal kéri ezt;
Hanem mint jó barátnő, vagy mint vérrokon.
Elektra (kezében tartva a hamvvedert). Oh szeretett Orestesem emléke te,
Az egyetlen, mi tőle maradál, mi más
Reménynyel váltunk el, s igy látlak újra most!
Ah! semmivé lett hamvad’ tartja most kezem,
S ragyogva távozál hazulról, gyermekem!
Inkább vesztettem volna én el éltemet,
Mint téged elorozva s a halál elől
Megmentve, idegen országba küldjelek;
Holtan feküdtél volna úgy azon napon,
Atyádnak sirját nyerve osztályrészedül.
Most számüzötten, idegen föld térein,
És tőlem távol kelle élted vesztened;
Nem moshatám meg szerető kezekkel, én
Szegény, holttested’, pusztító lángok közül
Nem gyüjtém össze hamvadat, jogom szerint.
Nem, idegen kéz szolgált, oh boldogtalan,
S kis hamvad kis edényben jő hozzám csupán.
Ah fájdalom! hiában volt az ápolás,
A melylyel hajdan, édes fáradság között,
Gondod’ viseltem; mert saját anyád soha
Nem szeretett úgy, a mint én szerettelek;
Nem volt a házban más dajkád, csak én magam;
S te mindig hozzám, testvéredhez, fordulál.
Most mindez elenyészett egyetlen napon,
Halálod által; mint a pusztitó vihar,
Mindent magaddal ragadál. Meghalt atyánk,
Meghaltam én, s te porrá, semmivé levél.
Kaczagnak ellenségeink, gonosz anyánk
Ujong nagy örömében; mert miként nekem
Titokban gyakran izenéd, boszús karod
Fejére sujtott volna. Ámde most a te
Balsorsod s az enyém mindezt elragadá,
Mely kedves alakod helyett e hamvakat
Vezérli hozzám és erőtlen árnyadat.
Oh jaj, jaj!
Oly nyomorult test! Jaj, jaj!
Oh rettenetes, ah, ah, jaj!
Ily sorsra jutva, kedvesem, mint megölél,
Oh drága testvér, mint megöltél engemet!
Végy hát magad mellé sirodba engem is,
Megsemmisültet semmiségbe, hogy veled
Lehessek ott lenn. Mert mig ide fenn valál,
Mindenben osztoztam veled; most halva is
Sirodnak közelében vágyom lenni én.
Mert a halottak, látom, kínt nem érzenek.
Kar. Elektra, gondold meg, halandó volt atyád
Az volt Orestes is; ne sirj tulságosan,
E sors jut mindnyájunknak osztályrészeül.
Orestes. Ah, ah! mit mondjak? Hol találok szavakat
E zavaromban? Többé nem hallgathatok.
Elektra. Mily fájdalom gyötör? Mily okból mondod ezt?
Orestes. Dicső Elektra színét látják szemeim?
Elektra. Önnön magát, de gyász és siralom között.
Orestes. Oh jaj nekem, mily szörnyü, rettentő nyomor!
Elektra. Csak nem miattam keseregsz, oh idegen?
Orestes. Oh gonoszul, gazul elferditett alak!
Elektra. Nekem szól és nem másnak jajszód, idegen!
Orestes. Ah igy kell élned, elhagyottan, férjtelen!
Elektra. Oh idegen, mért nézesz igy jajgatva rám?
Orestes. Oh hogy nem ismerém minden gyötrelmemet!
Elektra. S miben ismerteté meg azt veled szavam?
Orestes. Gyötrelmeid láttára ismerém meg azt.
Elektra. Kis részét láttad annak, a mit szenvedek.
Orestes. Mi mást láthatnék, a mi ennél iszonyúbb?
Elektra. A gyilkosokkal egy födél alatt lakom.
Orestes. Mily gyilkosokkal? Mily baj az, miről beszélsz?
Elektra. Atyám meggyilkolóival. Rabjok vagyok.
Orestes. Ki az, ki ily rabszolgaságra kényszerit?
Elektra. Anyának mondják, ámde nem tesz anyaként.
Orestes. Hogyan? Ver tán, vagy táplálékod’ vonja meg?
Elektra. Ver is, koplaltat is, minden roszszal tetéz.
Orestes. Nincs, a ki védjen, a ki meggátolja őt?
Elektra. Oh nincs; csak egy volt, s annak hamvait hozod.
Orestes. Boldogtalan, mily régen szánlak tégedet!
Elektra. E földön egyedül te szánod sorsomat.
Orestes. Nekem van egyedül hasonló bánatom.
Elektra. Csak nem vagy tán a mi családunkkal rokon?
Orestes. Megmondom, ha e nők nem ellenségeink.
Elektra. Megbizhatsz bennök, ismerem jó lelköket.
Orestes. Add hát e vedret, mindent megtudsz azután.
Elektra. Ne vedd el ezt, az istenekre, idegen!
Orestes. Fogadd szavam’, nem fogsz tévedni úgy soha.
Elektra. Fejedre kérlek, el ne vedd e kincsemet.
Orestes. Add át, ha mondom.
Elektra. Oh jaj, én boldogtalan!
Hamvadtól is megfosztanak, Orestesem!
Orestes. Hagyd e baljóslatú szót; ok nélkül zokogsz.
Elektra. Ok nélkül sírok meghalt testvérem fölött?
Orestes. Nem illik hozzád, róla ily szót mondani.
Elektra. Ugy megvet hát engem méltatlant a halott?
Orestes. Nem vet meg senki; ám nem téged illet ez.
(A hamvvederre mutat.)
Elektra. Hiszen Orestes hamvát tartják
kezeim.
Orestes. Csak annak mondják, ámde nem Orestesé.
Elektra. Mily sirban nyugszik hát ő, a boldogtalan?
Orestes. Sehol; élők számára nem kell sirhalom.
Elektra. Mit mondasz, ifjú?
Orestes. Semmit, a mi nem igaz.
Elektra. Él hát Orestes?
Orestes. Él, ha én holt nem vagyok.
Elektra. Te vagy magad hát?
Orestes. Im tekintsd meg újjamon
Atyám gyürűjét, s lásd, valót beszélek-e?
Elektra. Oh drága szép nap!
Orestes. Szépnek mondom magam is.
Elektra. Édes hang! itt vagy?
Orestes. Nem kell mástól hallanod.
Elektra. Karomban vagy már?
Orestes. Bár maradnék mindig ott.
Elektra. Lássátok, oh polgárnők, kedves asszonyok,
Orestest, a ki meghalt cselből, és e csel
Volt épen az, mely megmenté most életét.
Kar. Jól látjuk őt, oh gyermek és örömkönyű
Csillog szemünkben e nagy boldogság felett.
Orestes. Csak annak mondják, ámde nem Orestesé.
Elektra. Mily sirban nyugszik hát ő, a boldogtalan?
Orestes. Sehol; élők számára nem kell sirhalom.
Elektra. Mit mondasz, ifjú?
Orestes. Semmit, a mi nem igaz.
Elektra. Él hát Orestes?
Orestes. Él, ha én holt nem vagyok.
Elektra. Te vagy magad hát?
Orestes. Im tekintsd meg újjamon
Atyám gyürűjét, s lásd, valót beszélek-e?
Elektra. Oh drága szép nap!
Orestes. Szépnek mondom magam is.
Elektra. Édes hang! itt vagy?
Orestes. Nem kell mástól hallanod.
Elektra. Karomban vagy már?
Orestes. Bár maradnék mindig ott.
Elektra. Lássátok, oh polgárnők, kedves asszonyok,
Orestest, a ki meghalt cselből, és e csel
Volt épen az, mely megmenté most életét.
Kar. Jól látjuk őt, oh gyermek és örömkönyű
Csillog szemünkben e nagy boldogság felett.
Versszak.
Elektra. Oh drága törzs
Dicső sarja, drága törzs sarja te!
Ah ime eljövél!
Megjöttél, láttad, megleléd szerettidet.
Orestes. Megjöttem; ámde várj s maradj még csendesen.
Elektra. Mi végre?
Orestes. Hallgassunk, mert meghallják oda benn szavunk.
Elektra. A győzhetetlen
Szűz Artemisre, nem
Remegek én e nők hiú, gondtalan
Csapatjától, mely ott él
A házban szünetlen.
Orestes. Gondold meg, Ares lángja nők keblében is
Loboghat; öntapasztalásból tudhatod.
Elektra. Oh jaj, jaj! Oh borzalom!
Megnevezéd nyomorunkat, a melynek nincs irja sehol,
Melyet soha sem feledünk, nem soha sem,
A szörnyü szenvedést.
Orestes. Ezt is tudom; de erről majd akkor fogunk
Megemlékezni, hogyha itt lesz ideje.
Dicső sarja, drága törzs sarja te!
Ah ime eljövél!
Megjöttél, láttad, megleléd szerettidet.
Orestes. Megjöttem; ámde várj s maradj még csendesen.
Elektra. Mi végre?
Orestes. Hallgassunk, mert meghallják oda benn szavunk.
Elektra. A győzhetetlen
Szűz Artemisre, nem
Remegek én e nők hiú, gondtalan
Csapatjától, mely ott él
A házban szünetlen.
Orestes. Gondold meg, Ares lángja nők keblében is
Loboghat; öntapasztalásból tudhatod.
Elektra. Oh jaj, jaj! Oh borzalom!
Megnevezéd nyomorunkat, a melynek nincs irja sehol,
Melyet soha sem feledünk, nem soha sem,
A szörnyü szenvedést.
Orestes. Ezt is tudom; de erről majd akkor fogunk
Megemlékezni, hogyha itt lesz ideje.
Ellenversszak.
Elektra. Szünetlenül
Szüntelen jogom van elmondanom
Keserüségemet;
Hiszen csak most lett ajkamon szabad a szó.
Orestes. Ugy vélem én is; ép’ azért őrizd meg azt.
Elektra. Mi által?
Orestes. Ne szólj ott hosszasan, hol nincs helyén a szó.
Elektra. Ki volna képes,
Midőn te megjelensz,
Lebilincselni ajka öröm-szavát?
Nem várva, nem remélve
Jövél most elémbe.
Orestes. Akkor jövék, midőn az isten rendelé.
Elektra. Örömemet új s nagyobb
Örömmel tetézi szavad, mert ha valóban isteni kéz
Volt, mely ide visszahozott: ebben az ég
Szavára ismerek.
Orestes. Sajnálom korlátozni szíved örömét,
De félek, hogy erőt vesz rajtad az öröm.
Szüntelen jogom van elmondanom
Keserüségemet;
Hiszen csak most lett ajkamon szabad a szó.
Orestes. Ugy vélem én is; ép’ azért őrizd meg azt.
Elektra. Mi által?
Orestes. Ne szólj ott hosszasan, hol nincs helyén a szó.
Elektra. Ki volna képes,
Midőn te megjelensz,
Lebilincselni ajka öröm-szavát?
Nem várva, nem remélve
Jövél most elémbe.
Orestes. Akkor jövék, midőn az isten rendelé.
Elektra. Örömemet új s nagyobb
Örömmel tetézi szavad, mert ha valóban isteni kéz
Volt, mely ide visszahozott: ebben az ég
Szavára ismerek.
Orestes. Sajnálom korlátozni szíved örömét,
De félek, hogy erőt vesz rajtad az öröm.
Végdal.
Elektra. Oh kedvesem, ki hosszú idő
Után e drága úton végre megjelentél,
Látva könyeim özönét, ne foszsz –
Orestes. Mitől ne foszszalak meg?
Elektra. Oh ne foszsz meg
A boldogságtól, látni kedves arczodat.
Orestes. Sőt bosszum érne mást is, ki megfosztana.
Elektra. Helyesled?
Orestes. Miért nem?
Elektra. Kedvesim, a soha nem remélt hir hallatára,
Néma ajkam
A fájdalom s boszú szavát magába
Temette. Ámde most karom között vagy,
Látom újra kedves arczod’,
Nem felejtem ezt nyomor között sem.
Orestes. Hagyd el most a felesleges beszédeket,
Ne szólj arról se, mily gonosz lelkű anyánk,
Arról se, mint pusztitja házunk javait
Aegisthos, vagy mint tékozolja, szórja szét.
A sok szó közt elfuthat a jó alkalom.
Gondoljunk most csak arra, mit e percz kiván,
Mutasd, nyiltan vagy elrejtőzve hol lehet
Megölnöm ellenségink ajkán a mosolyt.
Vigyázz, nehogy a házba lépve, árulód
Legyen vidám tekinteted anyánk előtt;
Sírj, sóhajts inkább, mintha szíved gyötrené
Az álhir hozta balsors; majd ha sikerült
Munkánk, örvendhetsz és kaczaghatsz szabadon.
Elektra. Oh drága testvér, a mi tetszésedre van,
Én azt leszek teendő; hisz ez örömet
Kezedből nyertem, nem szereztem enmagam;
Nem bántanálak én meg téged a világ
Minden kincséért; mert igy rossz szolgálatot
Tennék jó végzetünknek, mely most ránk derült.
A többit bizonyára jól tudod; hiszen
Hallád, hogy nincs Aegisthos itthon, és anyánk
Benn van a házban; attól meg ne tarts, hogy ő
Mosoly derűjét fogja látni arczomon;
Mert él szivemben még a régi gyűlölet,
S mióta téged látlak, meg nem szűnt szemem
Örömkönyűje. Mint is szünhetnék meg az,
Holott egy úton halva s élve láttalak
Megjönni? Mit nem sejték, azt tevéd velem;
Igen, ha élve jönne most elém atyánk,
Hinnék szememnek, nem vélném csodának azt.
Most megjövén hát, légy magad vezére ten
Kedved szerint; én egyedül ha állanék,
Egyet kivivnék e kettőből: vagy dicsőn
Elvesznék, vagy dicsőn megmenteném magam’.
Orestes. Mondám, légy csendesen; léptek közelgenek
A palotából.
Elektra (megváltozott hangon). Lépjetek be, emberek,
Hisz olyat hoztok, a mit ott benn senki el
Nem utasithat, ám örömmel sem fogad.
Után e drága úton végre megjelentél,
Látva könyeim özönét, ne foszsz –
Orestes. Mitől ne foszszalak meg?
Elektra. Oh ne foszsz meg
A boldogságtól, látni kedves arczodat.
Orestes. Sőt bosszum érne mást is, ki megfosztana.
Elektra. Helyesled?
Orestes. Miért nem?
Elektra. Kedvesim, a soha nem remélt hir hallatára,
Néma ajkam
A fájdalom s boszú szavát magába
Temette. Ámde most karom között vagy,
Látom újra kedves arczod’,
Nem felejtem ezt nyomor között sem.
Orestes. Hagyd el most a felesleges beszédeket,
Ne szólj arról se, mily gonosz lelkű anyánk,
Arról se, mint pusztitja házunk javait
Aegisthos, vagy mint tékozolja, szórja szét.
A sok szó közt elfuthat a jó alkalom.
Gondoljunk most csak arra, mit e percz kiván,
Mutasd, nyiltan vagy elrejtőzve hol lehet
Megölnöm ellenségink ajkán a mosolyt.
Vigyázz, nehogy a házba lépve, árulód
Legyen vidám tekinteted anyánk előtt;
Sírj, sóhajts inkább, mintha szíved gyötrené
Az álhir hozta balsors; majd ha sikerült
Munkánk, örvendhetsz és kaczaghatsz szabadon.
Elektra. Oh drága testvér, a mi tetszésedre van,
Én azt leszek teendő; hisz ez örömet
Kezedből nyertem, nem szereztem enmagam;
Nem bántanálak én meg téged a világ
Minden kincséért; mert igy rossz szolgálatot
Tennék jó végzetünknek, mely most ránk derült.
A többit bizonyára jól tudod; hiszen
Hallád, hogy nincs Aegisthos itthon, és anyánk
Benn van a házban; attól meg ne tarts, hogy ő
Mosoly derűjét fogja látni arczomon;
Mert él szivemben még a régi gyűlölet,
S mióta téged látlak, meg nem szűnt szemem
Örömkönyűje. Mint is szünhetnék meg az,
Holott egy úton halva s élve láttalak
Megjönni? Mit nem sejték, azt tevéd velem;
Igen, ha élve jönne most elém atyánk,
Hinnék szememnek, nem vélném csodának azt.
Most megjövén hát, légy magad vezére ten
Kedved szerint; én egyedül ha állanék,
Egyet kivivnék e kettőből: vagy dicsőn
Elvesznék, vagy dicsőn megmenteném magam’.
Orestes. Mondám, légy csendesen; léptek közelgenek
A palotából.
Elektra (megváltozott hangon). Lépjetek be, emberek,
Hisz olyat hoztok, a mit ott benn senki el
Nem utasithat, ám örömmel sem fogad.
(A nevelő jön a palotából.)
Nevelő. Oh kába dőrék, elhagyott az
értelem,
Hogy semmit sem gondoltok éltetekre már?
Ugy elhomályosult hát bennetek az ész,
Hogy nem közel a vészhez, ám a legnagyobb
Veszélyben lévén, mégsem látjátok be azt?
Ha őrt nem álltam volna régtől fogva itt
E kapunál, előbb a házba jutna úgy
Szándékotoknak híre, mint ti magatok;
Csak gondosságom gátolá meg ezt a bajt.
Szüntessétek hát e hosszú beszédeket,
S örvendezéstek telhetetlen hangjait,
És lépjetek be, mert ilyenkor vészthozó
A habozás; végezzünk, itt az ideje.
Orestes. Mi vár reám megérkeztemkor oda benn?
Nevelő. Minden jó; úgy van, hogy nem ismer senki sem.
Orestes. Igy hát, mint látom, megvivéd holt híremet.
Nevelő. Tudd meg, hogy itt Hades fiának tartanak.
Orestes. Örvendenek fölötte? Vagy mit mondanak?
Nevelő. Majd megtudod, ha végezénk; mostanra jól
Megy minden, még az is, mi nem lesz jó nekik.
Elektra. Az istenekre, kedves testvér, szólj, ki ez?
Orestes. Nem ismered már?
Elektra. Még nem is képzelhetem.
Orestes. Tudod, kinek kezére biztál egykoron?
Elektra. Kinek? Mit mondasz?
Orestes. A ki által titkosan
Phokis földére külde gondod engemet.
Elektra. Az hát, kit egykor a sokak közt egyedül
Találtam hűnek én, atyám halálakor?
Orestes. Ő az; ne faggass több kérdéssel ezután.
Elektra. Oh kedves napfény! Oh te, a ki egyedül
Mentéd meg Agamemnon házát, megjövél?
Te vagy hát szabadítónk sok bajunk közül?
Oh drága kéz! Oh áldott szolgálat, melyet
Nekem lábad tett! Mért hogy hozzám oly közel
Levén régóta, elrejtőzél és halált
Adott szavad, mig tettel örömet hozál?
Atyám üdvözlégy! Mert atyának nézlek én;
Üdvözlégy! Tudd meg, hogy ez egy napon nekem
A leggyülöltebb voltál és legkedvesebb.
Nevelő. Elég is lesz már. Sok nap és sok éjszaka
Fordul még, oh Elektra, melyen biztosan
Meghallod mindazt, a mit mondandók vagyunk.
Nektek pedig, kik itt álltok mindketten, azt
Mondom, most tettre int az óra; egyedül
Van Klytaemnestra s nincs benn semmi férfiú.
Ha késtek, tudjátok meg, ezeken kivül
Több s bölcsebb ellenséggel fogtok küzdeni.
Orestes. Hosszú beszédre nincs szükségünk, Pylades,
Most tenni kell; lépjünk be gyorsan, mint lehet,
Imádva a nagy istenek ős szobrait,
Melyek hajlékul választák e csarnokot.
Hogy semmit sem gondoltok éltetekre már?
Ugy elhomályosult hát bennetek az ész,
Hogy nem közel a vészhez, ám a legnagyobb
Veszélyben lévén, mégsem látjátok be azt?
Ha őrt nem álltam volna régtől fogva itt
E kapunál, előbb a házba jutna úgy
Szándékotoknak híre, mint ti magatok;
Csak gondosságom gátolá meg ezt a bajt.
Szüntessétek hát e hosszú beszédeket,
S örvendezéstek telhetetlen hangjait,
És lépjetek be, mert ilyenkor vészthozó
A habozás; végezzünk, itt az ideje.
Orestes. Mi vár reám megérkeztemkor oda benn?
Nevelő. Minden jó; úgy van, hogy nem ismer senki sem.
Orestes. Igy hát, mint látom, megvivéd holt híremet.
Nevelő. Tudd meg, hogy itt Hades fiának tartanak.
Orestes. Örvendenek fölötte? Vagy mit mondanak?
Nevelő. Majd megtudod, ha végezénk; mostanra jól
Megy minden, még az is, mi nem lesz jó nekik.
Elektra. Az istenekre, kedves testvér, szólj, ki ez?
Orestes. Nem ismered már?
Elektra. Még nem is képzelhetem.
Orestes. Tudod, kinek kezére biztál egykoron?
Elektra. Kinek? Mit mondasz?
Orestes. A ki által titkosan
Phokis földére külde gondod engemet.
Elektra. Az hát, kit egykor a sokak közt egyedül
Találtam hűnek én, atyám halálakor?
Orestes. Ő az; ne faggass több kérdéssel ezután.
Elektra. Oh kedves napfény! Oh te, a ki egyedül
Mentéd meg Agamemnon házát, megjövél?
Te vagy hát szabadítónk sok bajunk közül?
Oh drága kéz! Oh áldott szolgálat, melyet
Nekem lábad tett! Mért hogy hozzám oly közel
Levén régóta, elrejtőzél és halált
Adott szavad, mig tettel örömet hozál?
Atyám üdvözlégy! Mert atyának nézlek én;
Üdvözlégy! Tudd meg, hogy ez egy napon nekem
A leggyülöltebb voltál és legkedvesebb.
Nevelő. Elég is lesz már. Sok nap és sok éjszaka
Fordul még, oh Elektra, melyen biztosan
Meghallod mindazt, a mit mondandók vagyunk.
Nektek pedig, kik itt álltok mindketten, azt
Mondom, most tettre int az óra; egyedül
Van Klytaemnestra s nincs benn semmi férfiú.
Ha késtek, tudjátok meg, ezeken kivül
Több s bölcsebb ellenséggel fogtok küzdeni.
Orestes. Hosszú beszédre nincs szükségünk, Pylades,
Most tenni kell; lépjünk be gyorsan, mint lehet,
Imádva a nagy istenek ős szobrait,
Melyek hajlékul választák e csarnokot.
(Orestes, a nevelő, Pylades és a kiséret el a palotába.)
Elektra. Oh nagy Apollo, halld meg őket
kegyesen,
És engem is, ki bőkezűen annyiszor
Áldoztam azt neked, mi tőlem telhetett.
S most, oh Phoebos Lykeios, mint tőlem telik,
Ugy kérlek, térdre hullva kérlek, légy velünk,
E szándokunkban légy jótékony pártfogónk,
S mutasd meg a világnak, hogy az istenek
Mit szoktak adni a gonoszság díjaúl.
És engem is, ki bőkezűen annyiszor
Áldoztam azt neked, mi tőlem telhetett.
S most, oh Phoebos Lykeios, mint tőlem telik,
Ugy kérlek, térdre hullva kérlek, légy velünk,
E szándokunkban légy jótékony pártfogónk,
S mutasd meg a világnak, hogy az istenek
Mit szoktak adni a gonoszság díjaúl.
(El a palotába.)
Kar. Ime miként rohan Ares
A boszuló csatára, s vérért liheg.
Beléptek már az ősi házfödél alá
A kikerülhetetlen ádáz ebek,30)
A bűnt üldözők,
Nem tart soká, beteljesül
Az álom, melyet látnak lelki szemeim.
A boszuló csatára, s vérért liheg.
Beléptek már az ősi házfödél alá
A kikerülhetetlen ádáz ebek,30)
A bűnt üldözők,
Nem tart soká, beteljesül
Az álom, melyet látnak lelki szemeim.