Enyim, tied, övé (2. rész) / Regény

… Ő a contra hangot énekli. Hisz a prima azé a másiké, a ki a sopránt énekli. Csak ő hallja azt! Annak sekundál. Ő csak kiséri azt!

… Azé lész te nemsokára!

Egy napon azt mondta Incze Leonak, hogy küldjön hozzá orvost, mert neje nagyon beteg.

Ő maga volt az, a ki alig tudott már a lábán állani.

A főorvos egy másik társát küldte hozzá. Őt ismerte már, mint kapitányt s nem fogadta el orvosnak.

A tapasztalt gyógyász látta, hogy mi a baj. Belement az elmebeteg eszmejárásába. Kikérdezte a láthatatlan alakot s aztán félrehívta a férjet és tudtára adta, hogy a baj igen komoly. Könnyen veszélyessé válhatik. Fog rendelni számára orvosságot. Hanem egy nagy baj van a beteggel. Nincs bizalma az idegen orvoshoz. Azt hiszi, hogy az meg akarja őt mérgezni. Pedig hát ime, tekintsen bele a recipébe. Bizonyosan ismerni fogja a vényeket. Látandja, hogy nincsenek azok tulságos nagy adagokban rendelve. Hiszen a legtöbb gyógyszer bizony méreg, egyszerre nagy mennyiségben bevéve. Opium, hyosciamus, digitalis, laurocerasus, arsenicum, bizony nem csemegefélék: de okosan elosztva mégis gyógyszerek. Megtehetné a férj azt az áldozatot, hogy a nejének rendelt gyógyszereket maga megkóstolná elébb, hogy bizalmat költsön benne is irántuk.

Incze megigérte, hogy «ő érte» megteszi ezt az áldozatot.

Így lehetett kegyes csalás útján egy kis gyógyszert bevetetni vele.

Az használni is látszott neki. Legalább kínzó, sorvasztó lázai elmultak. Az a remény volt, hogy ha ki lehet őt csalni tavaszszal, a jó idők alatt a szabadba, az üde lég, a megújult természet jótékony hatással lesz szétdult idegrendszerére.

De lehetetlen volt őt kicsalni szobájából. Nem akarta otthagyni azt a kedves fantómot. Az pedig nem mehetett ki vele. Aztán hová? Hisz itt hajón vagyunk, s köröskörül a tenger. Sétálhat valaki a tengeren?

Megkisérték őt előkészíteni a változásra. Leo, kit folyvást kapitányának fogadott el, mindennap meglátogatta s mindennap hirül hozá neki, hogy hány tengerészmérfölddel vannak közelebb a szárazföldhöz.

Ebből baj is támadt.

Mert a mint Leo a historiához hű akarván maradni, azt mondá neki, hogy nemsokára ki fognak kötni San-Francisconál, Incze indulatba jött: tiltakozott, hogy ő nem akar menni Amerikába! Neki ott semmi keresete nincsen. Tehát megint vissza kellett őt hozni Európába. S az nem ment olyan hirtelen.

Az őrültnek térképe is volt s ő tudta, hogy a leggyorsabb gőzhajó hány mérföldet haladhat egy nap a tengeren. Annál többet nem volt szabad hazudni Leonak, ha ki nem akarta dobatni magát.

Az orvos végre kénytelen volt neki a rajzolást megtiltani: azon ürügy alatt, hogy a beteget nyugtalanítja vele. Azt tanácsolta neki, hogy inkább sakkozzék vele.

Akkor aztán hozatott Incze egy kis sakkozó asztalt: azt odaállította az ágy mellé s egész nap játszott vele egyedül.

Ha jött valaki, annak mosolyogva mondá, hogy egyetlen egy játszmát sem tud megnyerni tőle. Serena lángész a sakkjátékban. Mindenkit megver!

Walter Leo egész családjával Bécsbe költözött, azért, hogy Inczét ápolhassa. Néha a fiát is elvitte hozzá, hogy hegedüljön neki. Azt még legjobban szerette Incze.

A hegedűművészt is ismerte ő jól; csakhogy ő nála is két emberből csinált egyet. Reményi Edének tartotta őt, kit a szabadságharcz alatt hordott magával a magyar fővezér, s ki akkor varázs nyirettyüjével gyakran elfeledteté a harczfiakkal a honfi gondokat.

Most ezt látta Walter Leo fiában személyesülve.

Szegény fiunak pedig sok baja volt vele; mert azt követelte tőle, hogy mindazokra a dolgokra emlékezzék, a mik vele az egész hadjárat alatt történtek, s ha belesült, összeczigányozta s kikergette magától.

Pedig a zene oly jótékony ír volt lelkére e kietlen világban.

Egy éjjel, késő órában jött Döblingből sürgető izenet Walter Leohoz, hogy siessen rögtön barátjához, mert ez ismét a dühöngés korszakába esett, s őt hivja.

Leo sietett, a mily gyorsan csak lovai vihették.

Incze szobája előtt már akkor kényszereszközökkel készen álltak a betegápolók s az orvos tanácsolá neki, hogy elébb nézzen be a kémlyukon a szobába.

A beteg nyugtalan léptekkel járt alá s fel, szilaj, dühös tekintete volt, mint egy veszett állatnak; felső kabátját, nyakkendőjét már levetette. Majd czipőit is lerúgta, azok is égették. Mezítláb tombolt és ökleivel hadonázott, néha a homlokát ütötte.

Leo bátran nyitott be hozzá, s keményen rászegezve tekintetét, egyenesen feléje ment.

– Mi baj már megint? kiálta rá erőteljes hangon.

A hang magához téríté a tébolyultat. Megállt egy helyben,

S azzal kezét kinyujtva az üres ágy felé, melyről már le voltak tépve a függönyök, így szólt:

– Nézze ön: Ő nincs itt többé. Ő elhagyott engem! Álmomból keltem fel megnézni, hogy van ő? s nem találtam őt itt többé. Elhagyott engem, a míg aludtam. Itt hagyott hűtlenül és én nem tudom, hogy hová lett! Meg tudott csalni engemet! Ő!

– Incze! Kedves! szólt Leo egy perczre elfelejtkezve szerepéről e szomorú színjátszásban.

– Eh! mit szól ön? Hisz nincsen itt! Hát nem látja ön, hogy nincsen itt! Az ágy üres!

Azzal odarohant az ágynak, vánkosokat, párnát, derekaljat egyenkint kiszórt belőle s aztán haját tépve ordítá, mikor már nem volt mit kiszórni onnan:

– Az én nőm megszökött tőlem!

Leo egy merész heroicus rendszabályra szánta el magát.

Odaugrott a dühöngőhöz, befogta a száját mind a két kezével, s haragosan förmedt reá.

– Hallgat ön mindjárt! S nem ordítozik olyan tele torokkal! Hát elment önnek az esze? Azt akarja, hogy bolondnak tartsák? Hát illik ez: egy tisztességes férjnek így kiabálni a feleségéről, hogy megszökött, azért mert nincs a szobában? No drága mulatság volna, ha minden ember, valahányszor a felesége nincs a háznál, mindannyiszor kiszaladna az utczára, fellármázni a szomszédokat, hogy elszökött a feleségem! fogják meg, hozzák haza!

Az őrült meg volt lepetve; elmeredő tekintettel bámult Leora s azt mondá:

– Úgy-e?

– Hát persze, hogy úgy! Hát illik ez öntől, kikiabálni magáról, hogy rászedett férj lett, s a feleségéről, a leghívebb asszonyról a föld kerekén, hogy ő hűtelen?

– Igazán? Azt mondja ön is, hogy ő a leghívebb asszony a világon? De hát hol van ő most?

– Akárhol van, bizonyosan jó helyen van. Volt ő már öntől máskor is távol. Mikor katona volt ön és elhagyta, mert csatába kellett mennie, akkor nem féltette úgy-e? Mikor el volt fogva s vinni akarták tőle erővel, nem ő mozdított-e meg önért egy félvilágot, hogy kiszabadítsa, s megint egyesülhessen vele? Hát mikor az egész földteke volt önök között; ön egy évig nem látta őt, s mégis olyan bizonyos volt a hűségéről, mint a mennybeli üdvösségről! Ezt mind elfelejtette már? Hát ki az a nő, a kit ön félt? Egy háremhölgy? Egy kalandornő? Egy bérelt szerető? Micsoda? Óh nem! Úgy-e? Hát mi? Egy szent! Egy hitvestárs! Vajh igen! Ugy-e? No hát legyen Istennel és ne lázongjon. Akárhol jár, legyen bizonyos, hogy ott is önért jár…

Most aztán már zokogott az őrült keservesen, s elkezdte a kiszórt ágynemüket visszarakni helyükre; minden egyes darabot megcsókolva gyöngéden, mintha bocsánatot kérne tőlük az elkövetett sérelemért. Minden vánkost egyenkint arczához szorított gyöngéden.

– Igaza van önnek, suttogá Leóhoz. Én nem vagyok eszemnél. Én rosszul tettem most. Megsértettem őt nagyon. Megérdemleném, hogy megvessen érte. Kérem, ne mondja ezt el neki. Ne beszélje el senkinek.

Aztán hozzátette suttogva:

– Ha haza fog jönni, egy szóval sem fogom tőle kérdezni, hogy hol volt. El fogja ő azt mondani úgyis! Meglássa ön, hogy mindent el fog mondani nekem.

És a közben megvetette az ágyat.

– Milyen hideg lett ez az ágy! nyöszörgé. Most azt teszem,… hogy belefekszem magam… megmelegítem a számára, a míg megjön… hogy ne fázzék benne… olyan… nagyon…

Azzal összeroskadt eszméletlenül. Leo karjai fogták fel. Ez a kitörés volt az utolsó küzdelme az életerőnek a megsemmisülés csodamunkája ellen.

Másnap, mikor meglátogatta Inczét Leo, már az ágyban fekve találta őt.

Ki volt fogyva az élet olaja! A délczeg hősnek nem volt annyi ereje, hogy el birja az ágyat hagyni többé.

Keskeny kis nyoszolya volt. Egy ember számára szabva. Annak a legszélére huzódott ki a benne fekvő.

Mikor Leot meglátta, valami nyugodt boldogságérzet mosolya derengett át arczán. Inte neki, hogy üljön le ágya mellé.

Ápolói magukra hagyták őket.

Akkor megfogta Leo kezét, odavonta a keblére, s lassan, óvatosan leereszté azt oda, tenyerével lefelé fordítva.

Aztán örvendő mosolylyal mondá:

– Nos. Érzi ön, ugy-e?

Leo érzett valamit. Azt, hogy alig dobogott már a szíve.

– Érzi ugy-e, az ő kezét itt a mellemen? Alszik s altában megölelt. Önnek igaza volt, látja. Abban, a mit tegnap mondott nekem. Hogy akárhol jár ő, ott is bizonyosan én értem jár… Úgy volt… Még hajnal előtt hazajött… Úgy bevilágította az alakjával az egész szobát… Valami zöld ruha volt rajta, mint mikor a napsugár átszürődik a szőlőlugas levelein… Soha sem láttam én olyan színt… Ide jött csendesen az ágyához… Levetkőzött… Befonta a haját… Mintha aranyat meg selymet font volna össze… Imádkozott… Azután beszélt valamit; de az nem beszéd volt, hanem zene… Mégis megértettem… Idehajolt hozzám, azt nézte, hogy alszom-e?… Úgy tettem, mintha alunnám… Pedig a szemei ragyogását éreztem a lehúnyt szempilláimon keresztül… Akkor megcsókolt, hogy felébreszszen… Aztán odabújt mellém… Azt mondta, hogy milyen jól esik neki, hogy ilyen meleg ágyat talál… Ezt jól tettem… Meg volt vele elégedve… Nem kérdeztem tőle, hol járt?… Egy szóval sem… Emlékeztem fogadásomra… Egyszer aztán ő maga kezdte el… Tudtam én azt… «Tudod-e, hol jártam én most?»… «Mondjad, édes.»… «Gondolod-e, kitalálnád-e, a hol én jártam?»… Nos, captain! barátom, kitalálja-e ön? rájön-e arra gondolatra?… Ugy-e nem?… Én sem találtam azt ki… Akkor aztán megsugta szépen… «ott voltam a mi kis lakunkban odalenn… a hol kis fiunk vár reánk… az isis és antipathes grottában, a veres és fekete korallokból épült lakásban… körülnézni, hogy elférünk-e abban mind a hárman?… Elférünk mind a hárman!»…

Walter Leonak minden idegerejét meg kellett feszítenie, hogy a köny ki ne csorduljon szemeiből.

Viszi őt már magával az a fényes árnyék…

A beteg folytatá:

– Még többet is beszélt… Hogy a tengernek zöld firmamentuma van. Az is olyan, mint az égbolt… A kik látják megnyilni a kék mennykárpitot, azoknak megnyilik majd az a sötétzöld égkupola is… S az üdv sugára lesüt egész a tengerfenékig s a kagylók ragyognak benne, mint a drága-kövek… Ott fogunk várni a mi világosságunkra… Oda jön le értünk az a fényes alak, a kinek ő megfogadta, hogy úgy fog neki egykor visszaadni, oly tisztán, oly fehéren, mint a hogy oltára mellől elvett… Nem az oceán végtelen hulláma mos engem olyan tisztára, fehérre, hanem az ő végtelen szerelme…

Ezzel a szóval befelé fordult, megölelte a láthatatlan alakot és elaludt.

Másnap ismét meglátogatta őt Leo.

Mindennap egy évtized különbséget mutat arczán.

– Captain!… monda Leonak lankadozott hangon… Mi nem utazunk már együtt messze… Nőm nagyon beteg… alig lélekzik már… Szivére teszem kezemet s elszámlálom az érütést… Negyven egy percz alatt.

Saját érverése volt az.

– Captain! Ön tudja azt jól, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk… Nem olyan ritkaság ez… Hajdan, mikor könyvtárakban laktam, egész foliánsokat olvastam olyan emberekről, a kiknél kettőnek jutott egy lélek…

Legtöbbnyire nő és férfi szokott lenni… de vannak esetek, hogy két férfi, vagy két nő bir egy lélekkel… Néha ikertestvéreknél fordul ez elő… Rendes dolog az összenőtt ikreknél… Azoknak ugyanegy perczben kell meghalniok; mert kettőjöknek van egy lelkük… Így volt az új-szőnyi összenőtt ikerleányoknál… így a siami ikertestvéreknél.

Az őrültek szeretik kedvencz rögeszméiket tudományos idézetekkel támogatni.

– Nekünk is kettőnknek van egy lelkünk… folytatá a kór. A mint kedvesem szíve utolsót dobban: az enyém is megáll… Hol járunk most captain?… Adja ön ide a térképet.

A beteg kiterjeszteté ágya fölé a térképet s elaszott kezének újjával keresett rajta valami helyet.

– Itt van captain… Ez itt a White sziget… Ez itt a Barton Cliff… Mikor e kettő közé érünk, ottan van nekünk az otthon… Messze még odáig?… Még húsz mértföld a számítás szerint… Akkor holnap már helyben leszünk…

Leo nem tudta kiállani e szavakat: félrefordítá arczát.

– Figyeljen rám… captain… ne érzékenykedjék… mit tesz az?… két utazóval kevesebb; semmi más… Nem nem… bocsásson meg… On minket nagyon szeretett mind a kettőnket… Legyen áldva érte. Ön minket salutáltatni fog ágyulövéssel, félárboczra felhúzott lobogóval s aztán, mikor egyedül lesz, nem látja senki, akkor meg fog siratni… Legyen boldog az életben!

Most arra kérem önt, hogy a mint halva leszünk, mindkettőnket göngyöltessen ugyanazon darab vitorlába; lábainkhoz varrasson egy ágyúgolyót… de az ő arczát ne varrassa oda a vászonhoz tengerész szokás szerint, azt ne érje semmi sértés… e szép madonna-arczot!… És azután, mikor a White sziget nyugati csúcsa és Barton Cliffe közé ér a hajó, ott bocsáttasson le bennünket a tengerbe… hadd menjünk haza a mi kis fiunkhoz,… a ki mi reánk vár… God bye captain… üdvözölje nevünkben mindazokat, a kik rólunk megemlékeznek… A mi kis vagyonom maradt, osztassa ki azok között… a kik nek valami bánatuk van… Holnap, ha eljön ön ismét egymás mellett fekve fog bennünket találni… csendesen… szótlanul… Talán addig sem tart… Már alig ver a szíve… Serena!… Alszol-e?… Melyikünk… öleli meg… a másikat… utoljára?…

Ezzel megszünt dobogni egy nagy nemes szív, mely nagy erényeiért nagy jutalmakat vett, nagy botlásaiért nagyon megszenvedett…

Hibája is az volt, a mi az erénye: – férfi volt s asszonyt szeretett.

Walter Leo barátjának adott igéretét híven beváltá.

A holttestet egy ólomkoporsóba záratta le, s azt maga vitte el vasúton Hamburgig; ott hajót bérelt a számára s elszállítá azt a csatornán keresztül egész a White szigetig. Csak Helene kisérte őt, és fia még.

Ott, a Barton Cliffe láttávolában felhúzatta a félárboczra a lobogót, hat lövést adatott az ágyúkkal s azzal lebocsáttatá az ólomkoporsót barátja hült tetemével: – hadd keresse fel kedveseit az isis és antipathes tündér grottájában.

Higyjük, hogy rájuk talált!…

TARTALOM.

II. KÖTET.

• A cseh Schweiczon át 1
• A hivott könyek 9
• Walter Leo bankár 19
• Ismét itthon 41
• A hiresség átka 49
• A hang a tenger alul 62
• Éjsarki fölfedezések 70
• «Never more». (Soha többé.) 90
• Consors és Consors 102
• Mademoiselle Belle Ange 118
• A kézcsók következményei 128
• Gyógyíthatlan bajok 137
• Az «új világ» 145
• A felelet 153
• A titkos kulcs 166
• Zeüsz, a nymfa és a faun 181
• Fatime 206
• Serena 224

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.