Az okos Miklósról

Az első úriember ebben a fekete házban Krizosz Miklós volt, magyar királyi számtiszt a pénzügyigazgatóságnál. Nagy fekete sapkája volt neki asztrakánból. Valódi asztrakán, ezt többen konstatálták a házbeliek közül, ha nagy hidegek jártak, mert ilyenkor Krizosz Miklós lehúzta vékony, átlátszó denevérfüleire a sapkát s látni lehetett, hogy biz az valódi asztrakán még a hajtáson belül is.

Tudni kell, hogy az asztrakánt Persziában csinálják. Eleven bárányokat ásnak be a földbe s ott hagyják hónapokon át. Ettől lesz az aztán ilyen szép.

No, ezt a sapkát meg is csodálta mindenki. A házmester egy vén ember, aki azt mondta magáról mindig, hogy ő a negyvennyolcas veteránok közé tartozik, bár ide nem vették be s így kénytelen volt az Egyesült Solferino-königgrátzi Csatár-Egyesület tagjai közé sorakozni: ez a házmester, aki soha aprólékos dolgokban nem nyilatkozott, kijelentette, hogy e sapkában az asztrakán-ipar fölülmulta önmagát. Nézetét többen elfogadták. A hosszú, nagy fekete hodáj emeletén a lutri-professzor, ezután a bélyegkereskedő kisasszony és mr. Etienne Faire is, a pecséttisztító szappanok fölülmulhatatlan gyárosa, aki a legsötétebb ruhából is ki tudta venni a világos foltokat. Őt, a rejtélyes világi magnetizmusok professzorát, aki telepatikus csodáit számok jövendőlésével tette teljessé és a bélyeges kisasszonyt, aki haszonnal árulta a diákoknak hamisított argentinai jegyeit s olyan szenthelénai bélyegeket produkált, hogy a nyolcadikos gyűjtők is bámulattal merengtek el rajta—nem igen sorozták az úri osztályhoz, mert a monsieurről kiderült, hogy csak elvben francia, egyébkint Dobojban született, mint bosnyák. De ezt meg lehet bocsátani neki, mert e nemzetiségváltozásra üzleti szempontból okvetlenül szüksége volt, miután a bosnyák nem tisztítja ki a legsötétebb ruhákból a legvilágosabb foltokat.

Igy álltak a dolgok Krizosz Miklós asztrakán sapkájával szemben e régi házban, amely olyan ódon volt, mint egy holland híd kőpillérje. Nekünk, kedveseim, igazság szerint semmi közünk mindezekhez, de el kell mondani mégis, mert mindez a dologhoz tartozandó. Csúnya nagy épület volt mindez, alul favágók laktak, csupa favágók, nagy szálas emberek, akik este, vállaikon a fényes baltákkal, rendesen vidáman jöttek haza s megverték asszonyaikat. Ez megszokott dolog gyanánt adódott elő és ki sem ügyelt reá komolyan. Azért a rozsdás szivárványkutat csak oly zajjal húzgálták a nedves udvaron s egészen lent, de mélyen lent, a pincében, ahol hat almaárús oláh lakott, minden este egyformán dalolták a sti-stu mélabúsan merengő énekét a féltucat rómaiak.

Ezek a rómaiak pálinkát ittak és szégyenére váltak Hunyadmegyének, mert már elpolgariasultak egészen. Odalent Hunyadban nem ilyen a honfi. Odalent szép szakálluk és hosszú hajuk van, bekenve olajjal s nagy, erős, meztelen hátuk kilátszik abból a folytonossághiányból, amit a tüsző s a rövidke ing meghagy; míg e hat oláh városi inget vesz magára, mellényt, kabátot és hosszú haját is leszedette.

E céda és hitvány viselkedésnek egyedüli oka nevezett Krizosz Miklós. E férfiú szintén oláh volt, amit az asztrakán sapka mellett még az is bizonyít, hogy gyakran kapott leveleket, amelyeken kívül, a hátlapon, kék nyomásban pompázott a salutare din Caransebes. Miklós oláh volt. Miklós nem volt Miklós, Miklós Nikoláj volt, de Miklós ezen öröklött hivatal mellett magyar királyi adótiszt volt, jobbkeze a nagyságos helyettes pénzügyigazgatónak, akit kutyahűséggel szolgált s már igen közel állt ahhoz, hogy szorgalma révén, jelen állásában való meghagyás mellett, magasabb fizetési osztályba emelkedjék.

Kissé törte ugyan a magyart, de nála, a számok birodalmában, ez szinte egyre ment. A numerus numerus s valaki fejben akár oláhul, akár magyarul számol, egyforma vonalakat húz a papirosra. Egyébként a két-háromszáz szóra, amik a köznapi életben szükségesek, már szert tett régebben s ezúttal csak az volt a hiba, hogy nem a helyes rendben rakta ezeket egymás mellé.

—A latin szórend, a latin szórend—szokta mondani Miklós.

Szavait mindig tisztelettel hallgatták. A penzionált főhadnagyné, aki mindig ruganyos léptekkel s lebegő szoknyával tudott végig menni a folyosó kimarjult kövein s akinek családja a gyufagyár részére szállított skatulyák révén határozottan előkelő vagyoni állásra tett szert, Krizosz Miklós köszöntését mindig azzal az úri leereszkedéssel fogadta, amely csak nyugalmazott kincstári asszonyok szokása szokott lenni.

A főhadnagy nem háborúban esett el, hanem kinevezték egyszer adjutánsnak. Elfoglalta hivatalát s felült a Simlire, e bánatos szürke paripára, amely közepes egység volt egy kissé előkelőbb tramway-ló s egy kissé elhanyagoltabb bérkocsis-gebe között. A lovak kitanulhatatlanok. Simli oly szelíd volt világéletében, mint egy bölcsészeti folyóirat és soha nem rosszalkodott. Ezúttal másként ment a dolog. Simli a gyakorlótéren meglátta, hogy az istvánnapi versenyre a szomszéd pályán próbálják a lovakat és soha nem látott őrült magatartással közibük vágott. A főhadnagy azután e pokoli futás alatt részletekben maradt le róla. Előbb sapkáját, kardját áldozta fel, de ő maga, viharvert arcú tengerészkapitányok makacs szokását követve, nem akarta elhagyni Simlit. Utóbb mégis csak lebukott, nyakszirtjére esett, meghalt, eltemették s plaine parade volt neki kirukkolva—mint az özvegy többször említette is—egy egész század a regimentből.

Ezen gyakran elmerengtek, ő és Miklós. A számtiszt estéit rendesen otthon töltötte. Korcsmába soha nem járt, ő maga főzött magának s a denaturált spirituszon rostélyost is sütött. Olykor lement a pincébe s a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett fölolvasott a Luminatoriulból a hunyadiaknak. De azok ritkán értették meg s nem is akarták megérteni.

—Csak az alma ára legyen jó—mondta Juon.

—Bun—mondta a másik—s ne telepítsen ki bennünket a policáj.

E dolgok Miklóst lassan elkeserítek, bár benső viszonyban maradtak azután is. Ő csak lement almát venni s az oláh emberek fölkeresték, ha levelet kellett írni haza a faluba a hegy mögött, mindjárt az első házban a fatemplom mellett. Juonnak volt ott valakije, a Blánka, ez a fehér, tiszta leány, oh, hogy miért kell elmenni hazulról az embernek... No, mindegy, bun. Hát bun is, mikor Miklós, a száraz Miklós, oly szívreható, epekedő leveleket írt—egy kiló almáért egy oldalt—hogy az bár Juon szíve teljes közepéből volt kiszakítva, ő soha így elmondani nem tudta volna. Igy van az, ha az ember nem járja az iskolát; s mily jó az, ha így kézhez lehet kapni egy oly tudós férfit, mint Domnu.

No, néha volt eset, hogy a Domnu ajtaját zárva találták este.

—Ej haj—vigyorgott Juon—a Domnu kiment a városba, szép úri kalapos fátákkal kacsalódni.

Butaság. Nem igaz. Miklós vacsora után egyszerűen más kabátot öltött, mert a sütésnél zsíros lesz a ruha—megkefélte haját, nyakkendőjét megigazította, kézelőket tett föl s átment a főhadnagynéhoz tisztelettel.

Ott oly jó volt. A két gyermek a széles úri asztalnál a lámpa mellett a gyufadobozokat ragasztotta, ő nagysága kötött, vagy varrott, vagy hímzett s azután beszélgettek.

Mr. Faire ezt bizalmas mosoly kíséretében adta tudtára a lutri-professzornak, aki kissé büszke volt ugyan, de pletykákat szívesen fogadott.

—A marha—vélte a tanár—mit akar? két gyermekkel?

—Ó, ó—felelt a bosnyák-frania—mit akar? Oberlajtnantin van penzió, hm!

De a professzor a fejét rázta.

—Áhá—s a kezével többször határozottan a levegőre ütött.—Ha a főhadnagyné férjhez megy, elvesz a penzió.

—Szszsz!—szívta a fogát Faire úr, de nem szólt semmit, mert a szappant kellett főznie.

De nem úgy megy a dolog. Miklós egy este, midőn vacsora után bement és szokatlanul meg volt hatva, beszédbe fonott, mely Nagyságos Asszonyom megszólítással kezdődött. Azután jött a többi, amely e megszólítás után jönni szokott. Emilia von Stobber szelíden s biztatóan nézett rá. Kis ezüst óráját—még ez az óra is oly szép volt, mint minden ezen az asszonyon—kis ezüst óráját gyermekei kezébe adta, hogy menjenek csak a házmesterhez s hasonlítsák lent össze, valószínűleg nem jár jól.

Miklós beszélt, melegen, áradozva beszélt s ha a Juon Blánkája ott a faluban, a hegy mögött hallja ezt, bizonyára elcsodálkozik, mert e szavak valósággal Juon levelei voltak. Krizosz Miklós szívére tette a kezét, kézelőjén egy fényes gomb csillogott s a szemei fényben égtek. Az özvegy rátekintett, negédesen mosolygott, azután lesütötte a szemét s babrált, babrált a gyufaskatulyák között.

De... Itt jön a de. De ez a de nem közönséges de, hanem ez így készíttetett el előre, akár csak a hivatali rendeletekben az ennélfogva és a sőt. Miklós a szerelem poétikus magaslatára emelkedve, retorikai tudással csapott le a de birodalmába. Hát igen, monda, sőt valóban. Mondott még egy néhány bár-t is, pedig-et is, de csak de volt annak a vége. Uram és én istenem, a fizetés hatszázhúsz forint—itt Miklós megállt, hogy e szünettel a zárójelet jelképezze (illetőleg hétszázhetven forint a lakbérrel). No ebből mit akarhatunk? Az élet drága, két gyermeke van a nagyságos asszonynak. A gondok, a nevelés... És ki tudja?

Miklós e kérdéshez szemtelen krakélerséggel mosolygott, az asszony elpirult s ezúttal kettőzött gonddal kereste össze a skatulyák fedeleit.

Miklós habozott egy ideig. Merész dolog lesz ez, ami most következik. S mi következik most? Egy azonban.

—Azonban...—így kezdte Miklós, három ujját ökölbe fogva s kettővel gesztikulálva. Előrebocsátotta, hogy jelen állapotában nem vállalkozhat. Ő férfiú s tudja kötelességeit minden iránt. Ő kötelmeit mindenkor híven betölté s legközelebb a VII. fizetési rangosztály nyújtja feléje a jobblét reményhorgonyát. De a család család. Azzal kötelmek járnak.

Emilie von Stobber elmerengve nézett kék szemeivel a lámpavilágba s bólintott. A család. Thatsache, wirklich.

—Azonban—mondta Miklós szájával és ujjaival—van egy eshetőség.

Míg beszélt, felbátorodott. Miért ne mondaná el? Ez oly ártatlan csalás. S miért ne csaljon? Mindenki csal. Ezt Miklós mind szelíd szavakban bocsátotta előre.

Kinek kell azt tudnia—az orrára kötni, úgy mondá Miklós—hogy ők egyesültek? Kihez tartoznak ők e világban? Elhagyatott lelkek, kik egymásra találtak. Nem volna Isten ellen való vétek, a két szép szőke gyermek ellen való vétek, eldobni a nyugdíjat?

E szavak kimondása után Miklós sietve hadonászott.

—Értsen meg, értsen meg—hadarta gyorsan. Semmi rosszat nem akarok. Semmi becstelenség. Törvényes úton óhajtom a dolgot. Az egyház törvényei szerint. De kinek kell azt tudni? Kell azt a kincstárnak tudni? Kell ezt a kincstárnak tudni?

A gyerekek feljöttek az órával, Miklós még egy ideig maradt, aztán távozott »kezét csókolom«-mal. Meg is csókolta.

A dolog oly egyszerű. Miklós csak itt, a nagy városban volt kevés ember. Oh, lent a falvakban, a házakban a fatemplomok mellett, már az egészen más. Az előzetes ügyek elvégzése után két heti szabadságot kért, elutaztak s öt nap múlva visszajöttek s rendben volt a dolog. Miklós ajtaján csak kint volt a névjegy: Krizosz Miklós magyar királyi számtiszt s amott: Emilie von Stobber, Oberlieutenants-Wittwe. Az ő esküvőjükről a világ nem tudott semmit.

A lutriprofesszor mégis hitvány merényletnek, a ház erkölcse ellen intézett hitvány merényletnek nevezte, hogy Miklós saját költségén ajtót vágatott a vékony falba, amellyel most már külsőleg is bebizonyítást nyert a dolog. Véleményében osztozott a francia, a bélyeges kisasszony s a házmester. Ez utóbbi becsületére és a kápolnai csatára esküdött.

Az nem kis sor, ha a telepátia tanára, a pecséttisztító francia, a bélyeges kisasszony s a házmester intrikára egyesülnek. A professzor dühös volt, mert soha nem kértek tőle számokat, pedig kaphattak volna hármat a javából nyolc darab ötkrajcáros bélyegért helyben. Ő meg fogja mutatni—mondá.

Megátalkodott ember volt s meg is mutatta. Egy délelőtt írással jelent meg a kerületi rendőrtiszt a lakásban. Ez az írás valamely k. und k. Commandótol jött s azt kérdezte, mi igaz azon vádból, hogy Stobber Emilia asszony férjhez ment s húzza mégis a penziót.

Bizony ez egy kis ijedelmet keltett s Emilia, aki az ebédet főzte, elsápadt e kérdéstől. De megbátorodott. Hellyel és pálinkával kínálta meg a vendéget s erélyes naivsággal, pirulva szólt.

—Ugyan, ugyan. Ilyet föltenni! Krizosz úr egyszerűen rokona csak neki, rokona, biztos úr.

A nagyobbik gyermek, a szőke, kékszemű lány szelíden kúszott a bácsi ölébe.

—Igen, a papa rokonunk nekünk...

A rendőr megitta az italt és mosolygott. No, ő is csak ember. Ej, ej, mily szeretkezés ez ettől a Krizosztól. De hiszen ilyesmi nem ritkaság. Bizonyára szeretik egymást, de nem lehetett törvényesen a penzió miatt. Hát hadd legyen így, nem kell az elégületlenek számát növelni, minden jól van itt. Nagyobb bizonyság okáért tintát, tollat s még egy pohár italt kért s míg azt megitta, ezzel megírta—nem, nem, ezt itta s amazzal írta meg, hogy a vád minden alapot nélkülöz, Emilia von Stobber ma is csak olyan Oberlieutenants-Wittwe, mint azon a végzetes napon, midőn az a híres díszszázad kirukkolt a főhadnagynak.

Mikor délben Miklós hazajött, kezetcsókolva a feleségének, újonnan hímzett papucsaiba mélyesztette lábait s e pár rövid szóban foglalta össze az események logikáját:

—A világ azt akarja, hogy megcsalják, hát mi is megcsaltuk.

Lókötés akadályokkal

Történik egy napon a pusztán, hogy Tanyás Gergőnek elfogy a szénája.

Nagyon egyszerű és gyakori dolog ez odakint. Mert nagyon könnyen megtévedhet az ember. Vagy több jószága van, mint legelője, vagy kevesebb legelője, mint jószága. Mindkét esetben csak az az egy eshetőség áll fenn, hogy a jószágnak nincs mit enni.

Tanyás Gergő valamelyik nap estéjén, mikor már éhen nyerít a lova, gondolkozóba esik. Mert az ő »durva, megkövült« szive érzi azt a fájdalmas nyerítést, mert eszébe jut, hogy akkor és akkor odalent Rovignóban négy napig nem kaptak enni a katonáskodás alatt és hát az nem volt jó állapot. Átérzi, hogy az a ló nem a saját kedvtelésiből, hanem az éhség miatt nyerít. Ennélfogva Tanyás Gergő valamelyik nap estéjén elővesz egy fadarabot. Azt után ezt a baltával megfaragja szépen, az alsóvégét hegyesre barkácsolva.

Hosszú zsineget hoz elő és oda erősíti azt a lovak kötőfékéhez. A zsineg legvégére oda köttetik a végin hegyes fadarab. Azután ott hagyja a lovakat az istállóban megint. Azonban mielőtt kimenne, a jászol alul összekapirgál a lábával holmi szalmafélét, aprólékos polyvát és odalöki a lovaknak.

A két szegény állat szomorúan néz végig az ultima ratió vitaen.

—No várjatok, szamarak,—mondja Gergő majd kaptok mást.

Napáldozat után aztán, mikor lehajlik a rónára az alkonyi sötét, Tanyás kivezeti a lovakat az istállóból és a zsinegnél fogva húzza a cöveket is maga után. A lovakkal kimegy a földre. Az ő sivár, üres buzatarlója mellett ott van a szomszéd Susták Mihály sötétzöld, kövér legelője.

Gergő kimegy a lovakkal a búzatarló legvégére. Azután végig megy hosszában a szomszéd legelőjén és kikeresi a legtakarmánydúsabb helyet.

—Ez ni,—dünnyögi magában—ez épen jó lesz.

Ott azután, ahol »épen jó lesz«, a saját csupasz tartója földjébe beleveri a cöveket. Más szóval ki vannak pányvázva a lovak.

A cövek a Gergő tarlójába van verve, hanem a lovak hosszú zsinegnél fogva Susták Mihály vagyonát eszik föl. Sajátos furfanggal eszelődik ki odakint az ilyes dolog. Gergő azt hiszi, hogy ezzel a cövekkel védve van az ő háta. Ha Susták Mihály véletlenül megkerülné éjjel földjét, bent találná a lovakat a drága szép takarmányban. De Gergőre, mint szomszédra, nem eshetne panasz, mert hiszen ő a saját földjén pányvázta ki a két éhes jószágot. Legalább Gergő ezt így hiszi.

Tanyás ezután egész nyugodtan megfordul és megyen befelé a tanyára. Feleútról még visszafordul és gyönyörködve nézi, hogyan falják, hogyan eszik azt a szép zöld füvet a lovak.

—Szegény kis jószágok!... mondja jólelkűleg.

Ahogy aztán Gergő bemegy a tanyába és lefekszik, elkezd szerepelni a történetben a harmadik név. Ez a harmadik név a Ködmön Jánosé. Ködmön János ugyanis ott lakik rézsútos irányban Susták Mihály és Tanyás Gergő között.

Mikor ő meglátja, hogy a Gergő bement a tanyába, melynek ablakában kialudt a világ, előlopódzik, fekete szűrt kerít a nyakába és csöndben odamegy a fekete éj és a fekete szűr leple alatt a lovakhoz.

Kihúzza a cöveket a földből és elhajtja a tanyára a lovakat. Ezzel aztán készen van minden. A föld forog tovább, mintha semmisem történt volna.

Reggelre kelve azután az első név, amely mozogni kezd, a Susták Mihály. Körüljárta úgy szemgyönyörködtetés szempontjából a földet és megütődve látja, hogy iszonyúan megvan koppasztva egy darabon a szép legelő.

Susták Mihály elkezd káromkodni és bemegy a tanyára. Ott méregcsillapítás okáért összerugdossa a kuvaszokat, hogy miért nem tudtak vigyázni. Azután ujjast huz föl, botot vesz elő, megindul és csakhamar letűnik a látóhatárról.

A másik név, amelyik már virradat óta benne van a szereplésben, a Tanyás Gergőé. A jóravaló Gergő kétségbe van esve, egy rossz elültöltős fegyvert hord a vállán és dühösen keresi a lovait. Nagyon benne van a méregben, ha megtalálná hamarjában a lókötőt, belelőne. Miután összejárta a határt és nem látta sehol a lovakat, megkezdi a »csapásozás«-t. Ez a szó a pusztalakók előtt egyértelmű azzal, mint mikor a praireken a vörösbőr skalpvadász nyomoz a halványarcok után. Gergő a kipányvázás helyéről nyomról-nyomra csapásozva, megtudja, hogy Ködmön János volt a lókötő.

Dühös átkozódásba tör ki, először be akar azon fegyveresen hatolni Ködmön tanyájára. Hanem aztán meggondolja magát. Haragos embernél nem jó szerszám a puska. Ennélfogva szép csendesen megfordul, elindul, megy, megy és lassankint letűnik a látóhatárról.

Most kezd aztán szerepelni Ködmön János, a ki borzasztóan meg van ijedve. A tanya padlásáról kileste, látta, hogy a lopás föl van födözve. Látta, hogy Tanyás a pusztakapitány tanyája felé tart.

Ezen segíteni kell, mert máskép rövid időn el leszünk fogva,—gondolja Ködmön. Elővezeti a két lovat azon zsinegestül, cövekestül, fölül az egyikre és vágtat kerülő úton a pusztakapitányi ház felé.

Idők multán ott aztán találkoznak szépen Susták Mihály, Tanyás Gergő és Ködmön János.

Susták Mihály a kártételt panaszolja és követeli, hogy a pusztakapitány rögtön hat pusztázót indítson útnak, hogy kutassák ki a tettest. Azért fizet ő adót. Húsz forint kártérítést kér. Beszédközben félszemmel Tanyásra kacsint, hogy ehol a bűnös.

Ködmön János panaszt tesz, hogy a Tanyás lovait az éjjel bent találta a kukoricájában. Kér öt forint kártérítést.

Tanyás Gergő pedig azt akarja elpanaszolni, hogy Ködmön az éjjel elkötötte az ő lovait. De észszel élvén, »lenyeli a szavát«—mint ezt odaki mondani szokták. Mert ha kibizonyosodik, hogy Ködmön ellopta a lovait, akkor rájönnek, hogy ő csináltatta Susták legelőjén a kárt. A lovak már így is, úgy is megvannak. Tanyás Gergő tehát okosabbnak találja kifizetni Ködmönnek az öt forintot azért, mert el akarta lopni a lovait, minthogy Sustáknak huszat fizessen.

Így aztán »kiegyesülnek«. Tanyás és Ködmön hunyorítanak a szemükkel, ami náluk eltitkolt kacajt jelent. Susták pedig káromkodik és azt mondja, hogy hazug a törvény.

Ködmön és Tanyás azonban megintik érte, mondván, hogy a törvény igazságos. És kétfelé nézvén, hunyorítanak a szemükkel.

Tor

Tudva van, hogy a szamár nem szamár, hanem azért a szamár embert mégis csak szamárnak nevezik. A szamár pedig okos állat, nagy filozófus, igen bölcs mérsékletet tart ételben, italban, szerfölött nyugodt, semmi izgalmak nem bántják s ennélfogva oly hosszú életet él, hogy még a példabeszéd is ritkaság gyanánt említi a kimúlt csacsit. Hűségében pedig mindjárt az eb után következik. Soha sincs megkötve, még sem marad el a gazdájától. A zenét igen szereti s ilyenkor nagy fülei szelíden mozognak. A trombitaszóra pedig táncra is perdül, forogván a két hátulsó lába körül. Továbbá a birkaőrzésben is fölöttébb sok jártasságot tanúsít. De azért még sem hivják okosnak, hanem szamárnak. Persze ezen már segíteni nem lehet, legfeljebb néha így írásban adatik meg néki az elismerés, amelyet a világ teremtése óta nélkülöz.

Hasonló szomorú sors részese egy másik derék és tiszteletreméltó háziállat, a sertés. Azt mondják: részeg mint a disznó, piszkos mint a disznó. Ily balfogalmak vannak az emberekben, pedig részeg disznók egyedül csak a hetvenes évek valamely esztendejében találtattak, amidőn a mennybeli intéző statisztikusa rosszul számlálta össze a tanyákon a hordókat s ilyformán több bor termett akkor, mint amennyi edény akadt az ő befogadására. Akkor a fölösleget vályúba öntötték a sertések elé, nekik adták a törkölyt is s akkor nem volt ritkaság berúgott sertést látni. Persze ma már ez is elmúlt s anekdotának tetsző dolog. Fölment azóta a bor ára és sohasem lesz többé annyi termés, hogy drágább lenne a hordó mint a bor, s a sertések sem fognak ezentúl nem nekik való italokban tobzódni. Az a vád tehát egészen leesik róluk. Amaz is leeshetne, hogy piszkosak volnának, mert nagyon szeretik a vizet. Abba belebújnak és szelíden röfögnek. Igen szeretik: még télen is benne laknának. Ez azonban lehetetlen, mert télen nekik megy egy nagy késsel az ember és leöli őket. Miután tavasztól télig becézte, étette és lakást épített neki, torkon szúrja, feldarabolja, füstre akasztja, süti, főzi és megeszi. Ilyen az ember s bár a sertések ezt bizonyára tudják, mégis fokozott nyugalommal esznek, hogy hízzanak neki és lesz belőlük sonka, kolbász, órja, hurka, szalonna és mindenféle körömfaladék.

Azt mondja a minap Pál Mihály kanász, amint gyönyörködve nézné a hízókat:

—Nem úgy kék ezt hívni, uram, hogy disznó, hanem hogy összömadta.

Van benne némi igazság. Semmiféle teremtett állatban nincs annyi jó tulajdon, mint ebben az összömadtában. A tanyán nincs mészárszék, ahol húst venni lehetne, aprójószágot: kacsát, pulykát a nép ritkán eszik, azt inkább eladja. Ilyformán két állata marad, amely az ő élelmét hordja a négy lábán: a birka meg a sertés. A birka szintén igen hasznos teremtés, mert a pusztalakó a hús konzerválási módját régtől fogva ismeri, de a birkával szemben csak ritkán alkalmazza. Még a juhászok között akad, aki a forró nyári napon kiszárítja a birkahúst, megpaprikázza s mikor egészen összeaszott, zacskóban hordja magával. Az ilyen hús is sokáig eláll, de a nyári szükségletre való eltételnek a módja mégis csak a füstölés. Erre pedig a sertéshús alkalmas nagyon, amely mindenféle ételt ad magából, s az okos gazdasszony téltől-télig el van látva hússal a pusztán, anélkül, hogy valamit venni kellene. Az eláll, némely része a padláson, más része a kürtőben, a harmadik felekezet a kamrában, s ezt azután féltékenyen őrzik, takarékosan bánnak vele, akár csak a Karst-lakó a cisterna vízével. Ez valóságos vagyon, mert ha mellé burgonya, búza, köles, szőlő, meg zöldség betermett, háztartás dolgában alig megy éven át a boltba más pénz, mint amit sóért és világító olajért kiadnak. A sertés egész esztendőn keresztül ellátja hússal a házat amellett, hogy még változatos is. A szalonnája adja ki a früstököt hidegen, ha pedig szabad tűzön sütik, fehér cipóval megehetné a király is. A bőre megmarad, az a halzsírral vetekszik és csizmának, lószerszámnak igen nagyon használatos. Az avas szalonna meg a mellfájós embernek orvosság. Azután ott a sok füstölt kolbász, amivel még a lapos bugyellárison is bír segíteni a gazdaasszony s akkor ad el belőle, amikor akar, mert annak folyó ára van. Hát a sonka? Mi adná meg a húsvét ünnepi színét, ha nem a sonka a frissen sült kaláccsal? A csülök szintén igen jó eledel, annál is inkább, mert ez az egész mivoltában belefér a tarisznyába, az pedig útonjáró embernek nagy könnyebbség, ha a magáéból falatozhat. Az órjával pedig a csipetkés bableves készül, aminél már csak talán a paprikás hal a jobb étel, de különféleség dolgában az sem léphet a nyomába, mert amaz egyszerre leves is, hús is, tészla is. Hát a sertéspecsenye kutya? Nem kutya Biz az is kész tudomány, hogy miként lehet a télen megölt sertés oldalhúsából nyáron friss pecsenyét enni. A gazdasszonyt nem kell erre tanítani, hanem az emberféle előtt csak rejtély ez, pedig az egész dolog olyan egyszerű. A zsír közé kell rakni besózva s abban aztán elmarad soká. Ahogy szedik ki a bődönből a zsírt, tűnik elő az épen maradt hús. Ezt azonban csak ritkán alkalmazzák, a pusztalakó mindent a füstre tesz, mert az biztosan megóvja s aligha van olyan pusztai ház, melynek kamrájában nyárközépen ne lógna még ott a télen megölt sertés bordája meg az aprólékja.

De nem is lehet máskép. Hova lenne, ha húsa nem volna? Honnan szerezhetne? Annyiszor nem vághat birkát, ahányszor hús kell neki, borjút csak lakodalomkor vágnak, de annak nem is lehetne így eltenni a húsát. Arra csak a sertés alkalmatos és ez alapon van igaza Pál Mihály kanásznak, hogy nem disznónak kellene azt hívni, hanem öszömadtának.

*

Az a nap, midőn a kövérre hízott pocát leölik, nagy és komoly jelentőségű. Azon már előre tárgyalni kell, hogy mikor és mely időben történjék. Szintén értekezni kell a szomszédsággal, nehogy a napok összeessenek. A tanyán nincs böllér és nincsenek vágólegények, ennélfogva az ölés munkásai mind a szomszédokból kerülnek ki. Azoknak izenet megy jó előre, az asszony sorát ejti, hogy beszerezze a szükséges dolgokat, a gyerekek elkérezkednek az iskolából. A gazda pedig tesz-vesz az udvaron, kést köszörül, baltát élesít, továbbá köteleket, láncokat készít elő.

Azon a bizonyos reggelen aztán korán kelnek. Még sötét a táj, a hold lement, csak a hó világít. Ebben a hóban fekete pontok mozognak, itt is, ott is egy, ezek a segédkezők. Lassan érnek a tanyához, beköszöntenek és szívélyesen fogadtatnak. Pál gazda tölt a pálinkás pohárba, keresztet vet reá s azt mondja:

—No.

Igy sorba kóstolják az italt, amely után rögtön a munka következik. A gyerekek félve húzódnak meg a szobában, midőn odakint nagy ordítás támad. A poca zengi a hattyúdalát.

—Ide a tálat! kiáltja valaki.

Még néhányszor sikít az állat, azután vége. Hirtelen nagy lesz a világosság a tájon, amely az ablakon is bever. Erre kifutnak a gyerekek s a nagyobb büszkén kiáltja a kisebbnek:

—Ahun a!

A háztól kissé távolban, hogy valami bajt ne csináljon, ég már a szalma, közepén pedig a máglyahalálra hurcolt öszömadta. A láng végig nyaldossa, forgatják, emelik benne, amíg a bőre barnára sül; Pál gazda késsel húzogatja a hátát, hogy minden letisztuljon róla. Azután hamvad a szalma, a parázsban fekvő állatot tűnődve nézik az emberek.

—Hát szép sonkája van, mondja Gál János.

—Meg szalonna is akad bőven...

—Hát hiszen sokat is evett, amíg megvolt, úgy-e, Pali?

—No, az bizonyos, felel Pál gazda, kedvtelve tekintvén végig a sertésen, amely most kinyújtott lábakkal, pörkölt állapotban fekszik a pörnyén.

Most kocsira teszik s a ház elé húzzák. Jön a nagy munka, a darabolás, amihez igen sok hozzáértés kívántatik. Ezt Ambrúzs István eszközli, aki nagyon tudja. Amint hozzányúl a felakasztott sertéshez az élesre fent késsel, suhogva hasad meg a bőr, a szalonna. Azután a derékcsontot forgácsolja ketté, le egészen a fejéig s ilyformán két külön darabra választja az egészet. Ha most már mázsa van a háznál, el nem mulasztanák megmérni. Haszna ennek ugyan nincsen, mert azzal nem lesz sem több, sem kevesebb, de hát az érdekes összehasonlításokra ad alkalmat. A tavalyi első vágás például sokkal több volt mint ez, de azért ez sem utolsó. A szomszédé meg épen a nyomába sem léphet.

—Nem hiába volt olyan agárkutya formájú malac korában, véli a szomszéd.

Mindez már dolog közben történik. A munka sok. Darabolják a húst, a szalonnát s akármennyi hely van a tűzhelyen, ott mind lánggal ég a galy és izzik a szőlőtőke vastag parazsa. Kerekítik ki a sonkát is, az asszonyok a tölteléket gyártják. A nagyobbik gyerek a hurka végibe való fa faragásával bizatik meg, a kisebb pedig a kutyák és macskák távoltartását vállalja magára. Tisztének buzgón megfelel, látszólag igen harcol az állatok ellen nyirfaággal, titokban pedig leesett húst, csontot dobogat nekik.

Igy megy ez szakadatlan estig, épen csak hogy egy falatot esznek. Amíg minden elkészítve nincsen, nem is lehet máskép. Sem bor, sem pálinka nem járja, mert az veszedelmes ilyenkor, mikor szűk helyen sok ember dolgozik késsel. Az élesre fent acél könnyen megszalad és az embervér nem jó a sertéstöltelékbe. Alkonyodik, mikor az ebéd ideje beáll, amidőn annak, akit egész nap daraboltak, a torát ülnék. Asztalhoz vonul mindenki.

—Mindgyárt kezd gyünni az étel—mondja a gazda.

Gyün is. Legnagyobb ünnepen sem kerül annyi étel az asztalra, mint ilyenkor, aminek a magyarázata abban keresendő, hogy a segédkezet nyújtott szomszédok napszámját akarják vele meghálálni. Tyúklevessel kezdődik, azután jön a töltött-káposzta, meg a paprikás, meg a fánk és csak azután következnek a valóságos disznóból való ételek. Ezt is sorba kell kóstolni, milyennek sikerült a kolbász, a hurka, a véres meg a májas. Hát a sültje, meg a sütött vér? Ez mind sorra kerül, váltakozva itallal. Most jó keletje van a bornak s estére kelve, átvetődik valamely tanyából egy legény is, aki jól tud citorázni. Ez bizony nem ideges embernek való muzsika, de azért ott jó az nagyon. A legény kezében a lúdtoll ügyesen szaladgál a rézhúrokon. Vidám állapot ez. Az arcok kipirosodnak. A gazda mosolyogva tekint szét a népeken. Közben, hogy a citora elhalgat, (mert gyantázni kell a citorásnak is), az összekoccanó poharak zaját Sáb Mihály szakítja félbe. Már igen nagyon fényben égnek a szemei s ilyenkor szóval szokta tartani a társaságot. Ő ugyanis régente sokat próbált s ennélfogva hallgatják a dolgait, bár nem túlságosan szokása az igazmondás. Isten, ember tudja róla, például, hogy furvézer volt a katonaságnál, de ilyenkor egyszerre huszár lesz és válogatott kalandokba bocsátkozik. Most is arról tárgyal, felcsapva fogai között a pipaszárat.

—A Königrécnél is hékás,—mondja,—oda vótam én komandérozva a legfelsőbb fölmarsol generálishon. Álltunk a lóval a dombon: a legfelsőbb fölmarsol generális, mög a major-generális mög én. Állt a csata szörnyen, gyütt-é az élös, de gyütt ám. No hát mán kezdtek retirálni a mieink. Műnk állunk a dombon. Vágtat éccör a fehér tajtékos sárga lovon az ordenáncoficér, hogy aszongya:

—Ekcelenc ik meldige horzám, linké flügli krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, a major generál nem szól semmit, én sé szótam sémmit.

Éccör gyün ám mögén nagy fekete lovon a második uláner oficér, hogy aszongya:

—Ekcelenc ik meldige horzám, rekte flügli krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én sé szótam sémmit.

De akkó gyün ám éggy csillagos pej lovon szörnyen sebössen a harmadik ordenánc oficér, hogy aszonygya:

—Ekcelenc, ik meldige horzám, alesz krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én mög aszondtam:

—De most mán gyerünk!

A hallgatóság nevetni kezd. A gazda azt mondja elismerésképp Mihálynak:

—Bolond kend, koma.

Sáb, aki teljes jutalmát találta a fölhangzó kacajban, a kancsóhoz nyúl és vidáman int a cimboráknak:

—Baj is az... Csak másképp egészség lögyön.

TARTALOM.

SIGNER és WOLFNER KIADÁSA.

Förgeteg János mint közerő
===és más elbeszélések.===

Irta: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.

Ára fűzve 3 korona 50 fillér, kötve 5 korona.

Tömörkény István rajzaiban, amiket a Förgeteg János mint közerő című kötetben foglalt össze, a sajátos magyar néplélek nyilatkozik meg. Az alak, akit az író Förgeteg Jánosban megtestesít, a szegedvidéki nyelvjárás pompás dialektusával, a magyar paraszt lelkülete egyenes, eszejárása agyafúrt voltában. Humora csupa igazgyöngy, benne a magyar népi karakter, tisztán ragyogó mivoltában. Hamisítatlanabb magyar vidámság derűje kevesebb könyvből árad, mint Tömörkényéből.

Gerendás szobákból.

Elbeszélések és rajzok.

Irta: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.

Ára fűzve 3 korona, kötve 5 korona.

Egy csomó eleven, színes genre-kép a szegedi nép életéből; biztos vonásokkal megrajzolt emberek, akiket a maga kis, de mindig érdekesen vázolt festményébe hatásosan helyez el a szerző. Huszonhat rajz van a kötetben, elbeszélői értékre nézve különböző, mert némelyik nem egyéb hangulat-képnél, táj-vázlatnál vagy leírásnál, de mindegyikben van vonzó és lebilincselő hang. Az ember érzi a közvetetlenség hatását, látja a jószemű író intim megfigyeléseit és ez a látszólag jelentéktelen tárgyat is kedvessé teszi.

SINGER és WOLFNER KIADÁSA.

GÁRDONYI GÉZA

KÖNYVEI

SINGER és WOLFNER KIADÁSA.

SZOMAHÁZY ISTVÁN

MUNKÁI

SINGER és WOLFNER KIADÁSA.