Michelangelo élete

I.
SZERELEM

I’me la morte, in te la vita mia213)

E feldúlt szívben akkor, miután mindenről le kellett mondania, ami éltette, új élet támadt, új tavasz virágzott ki és a szerelem világosabb lánggal égett benne. Ez a szerelem azonban majdnem teljesen ment volt az önzéstől és érzékiségtől. Cavalieri szépségének misztikus imádása volt. Vittoria Colonna iránt való vallásos barátság volt, – két lélek szenvedélyes egyesülése Istenben. Ehhez járult atyai gyengédsége elárvult unokaöccsei iránt és a könyörület, szent jótékonyság, amelyben a szegényeket és gyengéket részesítette. Michelangelónak Tommaso de’ Cavalieri iránt való szerelme zavarba hozhatja az átlagos szellemeket, – a tisztességeseket vagy tisztességteleneket. Még a renaissance végén és Itáliában is ferde megvilágításra adott alkalmat. Aretino gyalázatos célzásokat tett reá.214) De az Aretinók sértései – ilyenek mindig vannak – nem érinthetnek egy Michelangelót… „Új Michelangelót csinálnak szívükben abból az anyagból, ami szívükben van.“215)

Sohasem volt tisztább lélek a Michelangelóénál. Senkisem fogta fel a szerelmet vallásosabb mélységgel, mint ő.

„Több ízben hallottam“ – írja Condivi – „Michelangelót a szerelemről beszélgetni és okoskodni. Akik jelen voltak, azoktól azt hallottam, hogy hasonlókat beszél a szerelemről, mint ami Platónál megírva vagyon. Én a magam részéről nem tudom, miket írt róla Plato, azt azonban jól tudom, hogy miután hosszú időn át igen bizalmas érintkezésben voltam vele, sohasem hallottam szájából, csak a legtisztességesebb szavakat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az ifjuságban kioltsanak minden rendetlen és féktelen vágyat, amely ébredhetne.“

Ez a platói idealizmus azonban korántsem volt irodalmi és hideg jellegű: a gondolatnak oly szélsőséges hajlamával egyesült, mely Michelangelót minden szépnek rabjává tette, amit látott. Maga is tudta ezt és egy alkalommal, midőn barátjának, Giannottinak meghívását visszautasította, így szólt: „Ha olyan embert látok, akinek valami különös tehetsége vagy szellemi adománya van és aki valamit jobban képes csinálni vagy mondani, mint bárki a világon, teljesen hatalmába ejt és oly tökéletesen átengedem magam neki, hogy nem vagyok már a magam ura… Ti mindannyian oly tehetségesek vagytok, hogy ha elfogadnám meghívástokat, elveszteném szabadságomat és mindegyikötök elrabolna belőlem egy-egy darabot. Még a táncos és lantos is, ha kiválnak művészetükben, azt csinálnák velem, amit akarnak. A helyett, hogy pihenést, üdülést, vidámságot találnék társaságtokban, az inkább szétszaggatná és a szelekbe szórná lelkemet, úgyannyira, hogy azután napokig azt sem tudnám, micsoda világban élek.“216)

Ha már a gondolatok, szavak vagy hangok szépsége annyira meghóditotta, mennyivel inkább rabbá ejthette a testi szépség!

A csodálatraméltó formák e nagy alkotójának szemében, aki egyszersmind nagy hívő is, a szép test isteni volt, – a szép test maga Isten volt, aki a test leple alatt jelent meg. Csak remegve közelítette meg, mint Mózes az égő csipkebokrot. Imádásának tárgya számára valóban bálvány volt, ahogy mondotta. Lábaihoz borúlt és a nagy ember ez önkéntes megalázkodása, mely magára a nemes Cavalierire nézve is kínos volt, annál különösebb, mert a bálvány szép arca mögött gyakran köznapi és hitvány lélek rejlett. Igy volt ez Febo di Poggiónál. De Michelangelo ezt nem vette észre… Valóban nem vette-e észre? Nem akarta észrevenni; szívében fejezte be a kinagyolt szobrot.

Ezek közül az ideális szeretők, az élő álmok közül Gherardo Perini volt az első, 1522 körül.218) Michelangelo utóbb Febo di Poggiót 1533-ban és Cecchino de’ Braccit 1544-ben szerette meg.219) Cavalieri iránt való barátsága tehát nem volt kizárólagos és egyedüli, de tartós volt és az elragadtatás oly fokára emelkedett, amelyet bizonyos mértékig barátjának nemcsak szépsége, hanem erkölcsi nemessége is igazolt.

„Valamennyinél“ – mondja Vasari – „jobban szerette Tommaso de’ Cavalierit, fiatal és a művészetért lelkesedő római nemest. Kartont készített képmásával, természetes nagyságban, – az egyetlen képmást, amelyet valaha rajzolt. Irtózott ugyanis attól, hogy élő személyt másoljon, hacsak nem volt hasonlíthatatlan szépségű.“

Vasari még ezt jegyzi meg: „Midőn Rómában Tommaso Cavalieri urat megláttam, nemcsak hasonlíthatatlan szépségű volt, hanem oly kellemes modorú, oly választékos szellemű és nemes magaviseletű is, hogy megérdemelte a szeretetet, annál inkább, minél jobban megismerték.“220)

Michelangelo Rómában találkozott vele, 1532 őszén. Az első levél, amelylyel Cavalieri Michelangelo lángoló vallomásaira felelt, méltósággal teljes: „Megkaptam levelét, amely annál kedvesebb volt nekem, mert váratlan volt; azt mondom: váratlan, mert nem tartom magam méltónak arra, hogy olyan ember mint kegyelmed írjon nekem. Ami azt illeti, amit dícséretemre kegyelmednek mondtak és ami munkáimat illeti, amelyek miatt – mint állítja – nem csekély rokonérzés támadt kegyelmedben irántam, erre azt válaszolom, hogy nem oly természetűek, amelyek alkalmat adhattak volna, hogy az olyan lángelme, mint kegyelmed, amilyen nincs több – nem mondom, hogy hasonló, hanem második e földön – egy fiatal embernek írjon, aki épen hogy kezdő és még teljesen tudatlan. Mégsem hihetem, hogy hazudnék. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne, hogy irántam való vonzalmának csak az a szeretet az oka, amelyet az olyan embernek mint kegyelmed, aki a művészet megtestesülése, szükségképen éreznie kell azok iránt, akik a művészetnek szentelték magukat és szeretik azt. Én azok közé tartozom és ami a művészet szeretetét illeti, senki mögött sem maradok el. Igérem, hogy teljesen viszonzom vonzalmát: sohasem szerettem senkit sem úgy mint kegyelmedet, sohasem óhajtottam senkinek barátságát sem annyira, mint kegyelmedét… Kérem, rendelkezzék alkalmilag velem és örökre kegyeibe ajánlom magam.

Igaz híve, Thomao Cavaliere.“221)

Úgy látszik, hogy Cavalieri mindvégig megőrizte a tiszteletteljes és tartózkodó vonzalom e hangját. Hű maradt Michelangelóhoz ennek utolsó órájáig; akkor is mellette volt. Megőrizte bizalmát; azt tartották, hogy ő az egyedüli, akinek befolyása van Michelangelóra és ritka érdeme volt, hogy azt mindig barátja javának és nagyságának érdekében használta fel. Ő vette reá Michelangelót, hogy fejezze be a Szent Péter-templom kupolájának famintáját. Ő volt az, aki számunkra fenntartotta azokat a terveket, amelyeket Michelangelo a Capitolium kiépítésére készített és ő munkálkodott azok megvalósításán. Végre ő volt az, aki Michelangelo halála után az ő rendelkezései megtartására felügyelt.

De Michelangelo barátsága szinte szerelmi téboly volt. Őrjöngő leveleket intézett hozzá. Porba hajtott fejjel járult eléje.222) „Hatalmas géniusznak, … csodának,… századunk világosságának“ nevezi; könyörög neki, „hogy ne vesse meg azért, hogy nem hasonlíthatja magát őhozzá, akihez senki sem hasonló.“ Felajánlja neki egész jelenét, egész jövőjét és így folytatja: „Rendkívül sajnálom, hogy nem kaphatom vissza múltamat, amelylyel sokkal hosszabb időre szolgálhatnám, mint jövőmmel csupán, amely kevés lesz, mert már nagyon öreg vagyok…223) Nem hiszem, hogy bármely dolog megakadályozhassa barátságunkat, noha túlságos önbizalommal beszélek, hiszen mélyen alatta állok…224) Jól tudom, hogy csak akkor felejthetem el nevét, midőn az eledelt, amelyből élek, sőt hamarább elfelejthetem az eledelt, amelyből élek és amely csak a testet táplálja szerencsétlenűl, mint Uraságod nevét, amely a testet és lelket táplálja és ezt is, amazt is oly édességgel tölti el, hogy míg Uraságod emlékezetemben van, sem unalmat, sem halálfélelmet nem érzek…225) Lelkem annak kezében van, akinek adtam…226) Ha nem gondolnék reá, azt hiszem, rögtön holtan esném össze.“227)

Remek ajándékokat adott Cavalierinek: „csodálatos rajzokat, fekete és vörös krétával rajzolt nagyszerű fejeket, amelyeket arra a célra készített, hogy rajzolni tanítsa. Azután megrajzolta neki Ganymedest, amint Zeus sasja az égbe viszi és Tityost, a keselyűvel, amely szívével táplálkozik. Phaëton bukását a Po folyóba, a Nap szekerével és gyermekek bacchanáliáját, – mindmegannyi ritka szépségű és elképzelhetetlen tökéletességű művet.“228)

Szonetteket is küldött neki, olykor csodálatraméltókat, gyakran homályosakat. Közülök egyeseket csakhamar felolvastak az irodalmi körökben és egész Itáliában ismerték őket.229) A következő szonettről azt mondták, hogy „Itália legszebb lírai költeménye a XVI. században:“230)

Még híresebb egy másik szonett, a legszebb dalok egyike, amelyeket valaha a tökéletes barátság dicsőítésére írtak:

Ez az önfeledtség, egész lényének ez az izzó odaadása, a szeretett lénybe való beolvadás nem volt mindig ily derült. A szomorúság kerekedett fölül és a lélek, a szerelem hatalmában, nyögve vergődött.

mondja másutt Cavalierinek.234)

E túlszenvedélyes költeményekkel szemben Cavalieri, „a szeretett drága úr,235) hideg és nyugodt vonzalmat mutatott.236) E barátság túlhajtása titokban bántotta is. Michelangelo mentegetődzött:

A szépségnek ez a szenvedélyes szeretete valóban tisztességes volt,238) de ez az izzó és zavaros, mindennek ellenére szűzies szerelem239) sphynxe mégis csak nyugtalanító és zaklató volt.

Ezeket a beteges barátságokat, – kétségbeesett erőlködését, hogy életének ürességét megtagadja és megteremtse azt a szerelmet, amelyre szomjúhozott, szerencsére oly asszony derült vonzalma követte, aki meg tudta érteni ezt a magányos, az életben elmerült öreg gyermeket, képes volt lelkének visszaadni egy kis békét, bizalmat, józanságot, az élet és halál búskomor vállalásával együtt.

* * *

Michelangelónak Cavalieri iránt való barátsága 1533-ban és 1534-ben érte el tetőpontját.240) 1535-ben kezdte Vittoria Colonnát megismerni.

Vittoria 1492-ben született. Atyja Fabrizio Colonna, Paliano ura, Tagliacozzo hercege volt, anyja, Agnese da Montefeltro, a nagy Federigónak, Urbino hercegének leánya. Nemzetsége a legnemesebbek egyike volt Itáliában, azoknak egyike, amelyekben leginkább megtestesült a renaissance világló szelleme. Tizenhét éves korában férjhez ment marchese di Pescarához, Ferrante Francesco d’Avaloshoz, a nagy hadvezérhez, a páviai győzőhöz. – Szerette; férje nem szerette őt. Nem volt szép.241) Emlékérmei, amelyeket ismerünk, férfias, akaratos, kissé kemény arcot mutatnak be, magas homlokkal, hosszú, egyenes orral, rövid és mogorva felső ajkkal, kissé előreálló alsó ajkkal, összeszorított szájjal, határozott állal.242) Filonico Alicarnasseo, aki ismerte és életrajzát megírta, kifejezéseinek óvatossága mellett is elárulja, hogy csúnya volt: „Midőn marchese di Pescarához férjhez ment, igyekezett szellemi adományait kifejleszteni, mert – minthogy szépsége nem volt nagy – a tudományokban képezte ki magát, hogy biztosítsa magának azt a halhatatlan szépséget, amely nem múlik el úgy, mint a másik.“ – A szellemi élet volt szenvedélye. Egy szonettjében maga mondja, hogy „a durva érzékek, amelyek képtelenek arra, hogy megalkossák a harmóniát, amely a nemes lelkek tiszta szerelmét hozza létre, sohasem ébresztettek benne sem gyönyört, sem szenvedést… Tiszta láng emelte szívem oly magasra, hogy alacsony gondolatok sértik.“ – Épen nem volt olyan, hogy a ragyogó és érzéki Pescara szerelmét megnyerhette volna, de a szerelem oktalansága akarta, hogy szeresse férjét és szenvedett e miatt.

Valóban kegyetlenül szenvedett férje hűtlenségei miatt, aki saját házában, egész Nápoly tudtával és szeme láttára csalta meg. Mégis, midőn 1525-ben meghalt, Vittoria nem volt képes vígasztalódni. A vallásban és költészetben keresett menedéket. Zárdai életet élt Rómában, majd Nápolyban.243) Eleinte nem mondott le a világi gondolatokról és csak azért kereste a magányt, hogy szerelme emlékének élhessen, amelyet költeményeiben megénekelt. Itália minden nagy írójával érintkezett, Sadoletóval, Bembóval, Castiglionével, aki reábízta Cortegianó-jának kéziratát, Ariostóval, aki Orlandó-jában ünnepelte, Paolo Giovióval, Bernardo Tassóval, Lodovico Dolcéval. 1530 óta szonettjei egész Itáliában elterjedtek és korának női között páratlan dicsőséget szereztek neki. Ischia szigetére visszavonulva fáradhatatlanul énekelte meg átszellemült szerelmét, a szép sziget magányában, amelyet a tenger harmóniája vett körül.

1534-től kezdve azonban teljesen a vallás kerítette hatalmába. A katholikus reform szelleme, a vallásos szabad szellem, amely akkor az egyház megújítására törekedett, de kerülte az egyházszakadást, úrrá vált fölötte. Nem tudjuk, ismerte-e Nápolyban Juan de Valdest,244) a sienai Bernardino Ochino szónoklatai azonban megrendítették,245) barátnője lett Pietro Carnesecchinek,246) Gibertinek, Sadoletónak, a nemes Reginald Polenak és a legnagyobbnak ama reformátor főpapok közül, akik 1536-ban a Collegium de emendanda Ecclesia-t alkották, Gaspare Contarini biborosnak,247) aki a regensburgi birodalmi gyűlésen hiába iparkodott a protestánsokkal való egyesülést létrehozni és aki ezeket az erős szavakat merte leírni:248) „Krisztus törvénye a szabadság törvénye… Nem nevezhető kormányzásnak az, amelynek irányítója egy ember akarata, aki természeténél fogva hajlik a rosszra és számtalan szenvedély játéka. Nem! Minden fenhatóság az értelem fenhatósága. Tárgya, hogy mindazokat, akik alája vannak vetve, igaz utakon, igaz cél felé vezesse. A pápa tekintélye nem más, mint az értelem tekintélye. A pápának tudnia kell, hogy szabad emberek fölött érvényesíti tekintélyét. Ne parancsoljon, tiltson vagy oldjon fel kénye-kedve szerint, hanem csakis az értelem, az isteni parancsolatok és a szeretet szabályai szerint: – oly szabály, amely mindent Istenhez és a közjóhoz vezet.“

Vittoria a legrajongóbbak közé tartozott az idealisták e kis csoportjában, amelyben Itália legtisztább lelkiismeretei egyesültek. Levelezett Ferrarai Renatával és Navarrai Margittal; Pier Paolo Vergerio, aki utóbb protestánssá lett, az igazság egyik „fényességének“ nevezte. Midőn azonban megkezdődött az ellenreformáció mozgalma, melyet a könyörtelen Caraffa249) igazgatott, halálos kételybe esett. Ő is, mint Michelangelo, szenvedélyes, de gyenge lélek volt: hitre volt szüksége, képtelen volt az egyház tekintélyének ellenállni. „Bőjtökkel, szőrruhával kinozta testét, úgy hogy már csupa csont és bőr volt.250)“ Barátja Pole biboros251) visszaadta nyugalmát, arra kötelezvén őt, hogy vesse alá magát, alázza meg szellemének büszkeségét és feledje el magát Istenben. Az áldozat mámorával teljesitette… Ha csak magát áldozta volna fel, de magával együtt feláldozta barátait is, megtagadta Ochinót, akinek iratait a római inkviziciónak szolgáltatta ki. Mint Michelangelót, ezt a nagy lelket is a félelem törte meg. Lelkifurdalásait kétségbeesett miszticizmusba temette: „Látta a tudatlanság örvényét, amelyben voltam és a tévedések útvesztőjét, amelyben jártam. Testem örökösen mozgásban volt, hogy nyugalmat találjon, lelkem folytonos izgalomban, hogy békét találjon. Isten akaratából megmondatott nekem: Fiat lux! és megmutatták nekem, hogy én semmi sem vagyok és hogy minden Krisztusban van.“252)

Mint szabadítót hítta a halált. – 1547 február 25.-én halt meg.

* * *

Vittoria Colonna életének abban a korszakában ismerkedett meg Michelangelóval, midőn a legerősebben át volt hatva Valdes és Ochino szabad miszticizmusától. Ennek a szomorú és elgyötört asszonynak, akinek mindig szüksége volt biztos vezetőre, hogy reátámaszkodhassék, nem kevésbbé volt szüksége valakire, aki még gyengébb és szerencsétlenebb volt, mint ő, hogy reá áraszsza mindazt az anyai szeretet, amely lelkét eltöltötte. Belső harcát elrejteni igyekezett Michelangelo előtt. Látszólag derűlten, tartózkodón, kissé hidegen nyújtotta neki azt a békét, amelyet ő maga másoktól várt. Barátságuk, mely 1535 körül kezdődött, 1538 őszétől kezdve vált meghittebbé és teljesen Istenben gyökerezett. Vittoria negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom. Vittoria Rómában a San Silvestro in Capite-kolostorban lakott, a Monte Pincio alatt, Michelangelo a Monte Cavallo közelében. Vasárnaponkint a Monte Cavallón levő San Silvestro-templomban jöttek össze. Fra Ambrogio Caterino Politi Szent Pál leveleit olvasta fel nekik, amelyeket azután megbeszéltek. E beszélgetések emlékét Francisco d’ Ollanda portugal festő őrizte meg számunkra. A Négy beszélgetés a festészetről e komoly és gyengéd barátság eleven képe.253)

Az első alkalommal, midőn Francisco d’ Ollanda a San Silvestro-templomba ellátogatott, a marchesa di Pescarát találta ott, amint néhány barátjával a vallásos felolvasást hallgatta. Michelangelo nem volt ott. Midőn a Levél olvasása véget ért, a szeretetreméltó hölgy mosolyogva szólt az idegenhez:

– „Francisco d’ Ollanda bizonyára szívesebben hallgatná meg Michelangelo beszédét a festészetről, mint Frate Ambrogio szentbeszédét.“

Erre Francisco, együgyű sértődöttséggel így válaszolt:

– „Hogyan, asszonyom, talán azt hiszi kegyelmességed, hogy én semmi iránt sem érdeklődöm és egyébhez sem értek a festészeten kívül?“

– „Ne haragudjék, Francisco úr“ – szólt közbe Lattanzio Tolomei – „a marchesa tudja, hogy az a férfi, aki a festészethez ért, ért mindenhez. Ennyire becsüljük mi a festészetet Itáliában. Talán csak azért mondta azt, hogy még más élvezetet adjon ahhoz, amelyben már része volt, vagyis Michelangelót.“

Francisco mentegetőzik, a marchesa pedig így szólt egyik szolgájához:

– „Eredj Michelangelo házába és mondd meg neki, hogy én és Lattanzio úr itt vagyunk a templomban, istentisztelet után, a hűvös és kellemes kápolnában. Ha idejéből hajlandó volna feláldozni valamit, mi csak nyernénk vele. De ne mondd meg neki, hogy Francisco d’Ollanda, a spanyol is itt van“ – toldotta hozzá, ismerve Michelangelo emberkerülő természetét.

Míg a szolga visszaérkezésére vártak, arról beszélgettek, hogy milyen módon fogják Michelangelót reávenni arra, hogy a festészetről beszéljen, anélkül, hogy az szándékukat észrevenné, mert különben azonnal félbeszakítaná a beszélgetést.

„Miután rövid ideig szó nélkül voltunk, ajtókopogtatást hallottunk és mindnyájan féltünk már, hogy Michelangelo nem jön, oly hamar jött meg a válasz. De jó szerencsém azt akarta, hogy Michelangelo, aki a Monte Cavallo alján lakott és épen San Silvestro irányában sétált a thermák felé, az Esquilinus útján, Urbinójával filozofálva, küldöncünkkel találkozott és így nem menekülhetett. Ő volt az tehát, aki az ajtón kopogtatott. Fogadtatására felemelkedett a marchesa és jó darabig állva maradt, mielőtt maga és Lattanzio úr közé leültette volna őt.“

Francisco d’Ollanda Michelangelo közelébe ült le, de ez nem vetett ügyet reá. Ez bántotta Franciscót, aki végül sértődötten megszólalt:

– „A legjobb szer, hogy valakit észre ne vegyünk, az, ha közvetlenül szemünk előtt van.“

Michelangelo meglepődve nézett reá és azonnal igen udvariasan mentegetődzött:

– „Bocsásson meg, Francisco úr, hogy nem láttam meg kegyelmedet, mert a marchesára figyeltem.“

„A marchesa pedig rövid hallgatás után leírhatatlan ügyességgel kezdett mindenféle dologról helyesen és szellemesen beszélni, előkelő kifejezésekkel, de nem érintette a festészetet. Olyanhoz hasonlíthatnám, aki egy, csak furfanggal és fáradsággal meghódítható várost ostromol, a festő pedig óvatosságával és éberségével hasonlóképen úgy tűnt fel előttünk, mint az ostromlott, aki itt előörsöket állít fel, ott hidakat veret, aknákat készít és valamennyi falat és tornyot megszállja, végre azonban a marchesa győzedelmeskedett, nem lévén senki, aki neki ellenállhatott volna.“

A marchesa így szólt:

– „Ismeretes, hogy aki Michelangelót az ő saját fegyverével, az eszélyességgel támadja meg, végre is csak vesztes marad. Szükséges, Lattanzio úr, ha el akarjuk hallgattatni vagy szóval legyőzni, hogy vagy a brévékről, vagy a festészetről intézzünk hozzá kérdéseket.“

Ez az elmés fordulat a művészetre vezette a beszélgetést. Vittoria egy apácakolostorról tesz említést Michelangelo előtt, amelyet építtetni szándékszik és Michelangelo azonnal felajánlja, hogy megnézi a hely színét, az épület fő vonásainak megállapítása céljából.

– „Nem mertem volna ily nagy dologra kérni kegyelmedet“ – válaszolt a marchesa – „bár tudom, hogy mindenben követi az Úr tanítását: Deposuit potentes, exaltavit humiles… Épen azért Rómában mindazok, akik ismerik kegyelmedet, még többre becsülik személyét, mint műveit, akik pedig nem ismerik, kegyelmednek csak legkisebb részét méltányolják, vagyis kezének műveit. És bizonyára nem kevésbbé kell dícsérnem azért, hogy vissza tud vonulni, tartózkodván haszontalan társalgásainktól és azért, hogy nem festi le mindazokat a fejedelmeket, akik felkérik reá, hanem egy művét festi egész életén át.“

Michelangelo szerényen elhárítja ezeket a bókokat és ellenszenvét fejezi ki a fecsegők és naplopók iránt – még ha nagyurak és pápák is, – akik megengedhetőnek vélik, hogy társaságukat a művészekre reákényszerítsék, holott életük amúgy is rövid arra, hogy feladatukat teljesítsék.

Ezután a társalgás a művészet legmagasabb kérdéseire tér át. A marchesa vallásos komolysággal nézi a művészetet. Előtte, mint Michelangelo előtt is, a művészi alkotás a hit folyománya.

– „A jó festmény“ – mondá Michelangelo – „nem egyéb, mint Isten tökéletességének visszfénye és az ő festésének hasonlatossága, olyan zene és dallam, amelyet csak a nagy szellemek értenek meg… Az sem elég, ha a festő csak nagy és ügyes mester, hanem életének tisztának és szentnek kell lennie, amennyire lehetséges, hogy a Szentlélek igazgassa gondolatait…“254)

E valóban fenkölt, derült méltóságú beszélgetésekkel telik el a nap, a San Silvestro-templomban, ha ugyan a barátok nem választják inkább a kertet, amelyet Francisco d’Ollanda ír le, „a kút közelében, babérbokrok árnyékában, kőpadon ülve, amely mögött borostyánnal befuttatott fal emelkedik“, – ahonnan lenéztek Rómára, mely alattuk terült el.255)

Sajnos, e szép beszélgetések nem tartottak soká. A vallásos válság, amelyen a marchesa di Pescara keresztülment, hirtelen megszakította azokat. 1541-ben elhagyta Rómát és Orvietóban, majd Viterbóban kolostorba vonúlt vissza.

„De több ízben eltávozott Viterbóból és Rómába jött, semmi egyéb okból, csak azért, hogy Michelangelót lássa… Ez pedig szerelmes volt az ő isteni szellemébe és Vittoria is viszont szerette őt. Michelangelo sok levelet kapott tőle, amelyek telve voltak tisztességes és édes szerelemmel. Csak ily lélekből fakadhattak.256)… E hölgy kivánságára a keresztről levett Krisztus meztelen alakját alkotta meg. Az erőtlen holttest szent anyjának lábaihoz esnék, ha két angyal karjainál fogva nem támogatná. Mária a kereszt tövében ül, könnyes és fájdalmas arccal és mindkét karját égnek emeli, e szavakkal, amelyek a kereszt fájára vannak írva: Non vi si pensa quanto sangue costa…257) Vittoria kedvéért elkészítette még a kereszten függő Krisztus rajzát is. Krisztus nem halott, ahogy rendesen ábrázolják, hanem isteni mozdulattal az Atya felé emeli arcát, mintha az Eli, Eli! szavakat ejtené ki. Teste nem ereszkedik meg hulla gyanánt, hanem élve érzi a kínokat, amelyekben vonaglik.“

Talán Vittoria adott ihletet a Feltámadást ábrázoló két nagyszerű rajzhoz is, amelyek a Louvreban és a British Museumban vannak. A Louvreban levő rajz heraklesi testű Krisztusa ledobta magáról a sír nehéz fedőkövét. Egyik lába még a sírban van. Emelt fővel, fölfelé kitárt karokkal emelkedik az ég felé, hatalmas lendülettel, amely a Louvreban levő Rabszolgák egyikére emlékeztet. Visszatérni Istenhez! Elhagyni ezt a világot, ezeket az embereket, akikre nem is néz reá és akik bárgyún, elszörnyűlködve kúsznak lábainál! Elszakadni e világ undorától, végre, végre!… A British Museumban levő rajz derültebb. Krisztus kikelt sírjából és erőteljes teste a levegőben lebeg, amely hízelegve veszi körül; karjai keresztbe vannak téve, feje hátraszegve, szemeit elragadtatásában lezárta, – mint a napsugár úgy emelkedik fényben fölfelé.

Vittoria így újból feltárta Michelangelo művészete előtt a hit világát. Még többet is tett: lendületet adott költői géniuszának, amelyet már a Cavalieri iránt táplált szerelme ébresztett fel.258) Nemcsak a vallásos kinyilatkoztatásokról világosította fel, amelyeket homályosan sejtett, hanem – mint Thode kimutatta – példát adott arra, miképen énekelje meg azokat költeményeiben. Barátságuk első idejében jelentek meg az elsők Vittoria Sonetti spiritualijai közül.259) Egymásután, ahogy írta őket, elküldte azokat barátjának.260)

Michelangelo vígasztaló édességet, új életet merített belőlük. Egy szép szonett, amelyet válaszúl intézett Vittoriához, gyengéd hálájáról tesz tanúságot:

Az 1544. év nyarán Vittoria ismét Rómába ment lakni, a Szent Anna-kolostorba, hol haláláig maradt. Michelangelo meg szokta látogatni. Vittoria szeretettel gondolt reá, igyekezett életét kellemesebbé és kényelmesebbé tenni és titokban apró ajándékokat juttatott neki. De a csökönyös aggastyán, aki „senkitől sem akart ajándékot elfogadni,“262) még azoktól sem, akiket legjobban szeretett, neki sem okozta ezt az örömet.

Vittoria meghalt. Michelangelo látta meghalni és gyengéd szóval juttatta kifejezésre azt a szűzies tartózkodást, amelyet nagy szerelmük megőrzött volt:

„Leginkább azon bánkódott, hogy midőn halála előtt meglátogatta, nem csókolta meg homlokát vagy arcát is, mint ahogy kezét megcsókolta.“263)

„Halála miatt“ – mondá Condivi – „gyakran egészen odavolt, mintha eszét vesztette volna.“

„Igen jó szívvel volt irántam – mondá utóbb szomorúan – és én nem kevésbbé ő iránta. (Mi voleva grandissimo bene, e io non meno a lei.) A halál igaz barátot ragadott el tőlem.“

Vittoria halálára két szonettet írt Michelangelo. Az egyiket, amely telítve van plátói szellemmel, zord játsziság, fantasztikus idealizmus tölti el: olyan, mint az éj, amelyen villámok cikáznak át. Michelangelo Vittoriát az isteni szobrász kalapácsához hasonlítja, aki az anyagból életre kelti a magasztos gondolatokat:

Gyöngédebb a másik szonett, amely a szerelem győzelmét a halál fölött hirdeti:

* * *

E komoly és derült barátság idején266) készültek Michelangelo utolsó nagy festészeti és szobrászati művei: az Utolsó itélet, a Cappella Paolina freskói és végül II. Julius pápa siremléke.

Midőn Michelangelo 1534-ben elhagyta Firenzét és Rómában telepedett le, azt hitte, hogy VII. Kelemen halála által minden más munkától megszabadulva nyugodtan fejezheti majd be II. Julius síremlékét és hogy halála előtt legördül lelkiismeretéről az a teher, amely egész életén át reá nehezedett. De alig érkezett Rómába, eltűrte, hogy új láncokat rakjanak reá.

„Alig hogy trónra lépett, III. Pál pápa magához hívatta, nyájasságokkal és ajánlatokkal halmozta el s felkérte, hogy szolgálja őt… Michelangelo vonakodott és azt mondta, hogy nem teheti, mert az urbinói hercegnek szerződéssel le van kötve, míg csak be nem fejezi Julius síremlékét. A pápa megharagudott efölött és így szólt: Harminc év óta ez a vágyam és most, hogy pápa vagyok, ne elégítsem ki? Össze fogom tépni a szerződést és kívánom, hogy mindenkép engem szolgálj.“267)

Michelangelo közel volt ahhoz, hogy elmeneküljön.

„Arra gondolt, hogy génuai területre menekül, az aleriai püspök apátságába, aki Julius pápa kegyeltje volt és Michelangelo jó barátja. Ott akarta befejezni művét, mert onnan könnyen megközelíthette Carrarát… Arra is gondolt, hogy elmegy Urbinóba, hol – mint nyugodalmas helyen – már korábban letelepedni szándékozott abban a reményben, hogy Julius pápa emlékére való tekintettel szivesen fogják ott látni: azért már néhány hónappal azelőtt elküldte oda egy emberét, hogy házat vásároljon számára.“268)

Midőn azonban határoznia kellett volna, akarata – mint mindig – cserben hagyta. Félt cselekedeteinek következményeitől és azzal az örökös reménynyel áltatta magát, noha örökösen csalódott benne, hogy valami megalkuvással majd csak megoldódik a helyzet. Ujból lekötötték tehát és bilincseitől többé nem szabadult.

1535 szeptember 1.-én Pál pápa brévével az apostoli palota vezérépítészévé, szobrászává és festőjévé nevezte ki. Az előző év április hónapja óta Michelangelo elvállalta az Utolsó itélet festését.269) 1536 április hónapjától 1546 novemberéig, vagyis Vittoria római tartózkodása idején, teljesen ez a feladat foglalta le. Ez óriási munka közben – kétségkívűl 1539-ben – az aggastyán leesett az állványról és súlyosan megsértette lábát. „Fájdalmában és dühében nem engedte, hogy bárki is gyógyítsa.“270) Ki nem állhatta az orvosokat és leveleiben komikus nyugtalanságot nyilvánított, ha arról értesűlt, hogy családjának valamelyik tagja könnyelműen gondjaikra bízta magát. „Történetesen azonban egyik barátja, Baccio Rontini, igen szellemes firenzei orvos, akire művészete nagy hatást gyakorolt, megsajnálta őt és bekopogtatott hozzá. Miután senki sem válaszolt, sem ő, sem szomszédai, titkos úton fölmászott és végre, szobáról szobára menve eljutott Michelangelóhoz. Ez kétségbe volt esve. Baccio mester azonban nem akarta elhagyni és mellőle távozni, míg csak meg nem gyógyult.“271)

Mint egykor II. Julius, most III. Pál pápa is elment megnézni, hogyan fest Michelangelo és véleményt mondott a munkáról. Szertartásmestere, Biagio da Cesena kísérte, akitől egy alkalommal megkérdezte a pápa, mint vélekedik a műről. Biagio, aki – Vasari szerint – igen akadékoskodó ember volt, kijelentette, hogy rendkívül illetlen dolog, hogy Michelangelo ilyen szent helyre oly sok megbotránkoztató meztelenséget festett. Az ilyen festmény – jegyezte meg – jó lehet arra, hogy fürdőszobát vagy korcsmát diszítsenek vele. Miután Biagio távozott, a méltatlankodó Michelangelo emlékezetből megfestette képmását, még pedig a pokolban, Minos alakjában, amint ördögök kegyétől körülvéve nagy kígyó csavarodik lábaira. Biagio panaszt emelt a pápánál, aki kigúnyolta: „Ha Michelangelo csak a Purgatoriumba helyezett volna, még segíthettem volna rajtad, de mivel a pokolba száműzött, nincs hatalmam, hogy kiszabadítsalak, mert onnan nulla est redemptio.“272)

Biagio nem volt az egyetlen, aki Michelangelo festményein megbotránkozott. Itália szemérmeskedett és már nem volt távol az idő, midőn Paolo Veronese az inkvizició elé kerül a Lakoma Simon házában című képének illetlensége miatt.273) Akadtak olyanok, akik botránynyá igyekeztek felfújni az Utolsó ítélet esetét. Pietro Aretino kiabált a legerősebben. A pornografia e mestere arra vállalkozott, hogy illendőségből megleckéztesse a tiszta életű Michelangelót.274) Tartuffe szemérmetlenségére emlékeztető levelet írt neki.275) Azzal vádolta, hogy olyan dolgokat festett, „amelyek még egy rossz házat is elpirítanának“ és az akkor keletkezőfélben levő inkviziciónak istentelenségért panaszolta be, mert, mint mondá, „kisebb bűn az, ha valaki nem hisz, mint ha ily módon másnak hitét támadja meg.“ Felszólította a pápát, hogy semmisítse meg a festményt. Protestáns érzésre irányuló vádaskodások mellett aljas gyanúsításokkal illette Michelangelo erkölcseit,276) betetőzésül pedig még azzal is megvádolta, hogy meglopta II. Julius pápát. E gyalázatos zsaroló levélre,277) mely sárba rántotta mindazt, ami Michelangelo lelkének legmélyén gyökerezett – jámborságát, barátságát, becsületérzését, – e levélre, melyet Michelangelo nem olvashatott anélkül, hogy megvetésében ne nevessen és szégyenében ne sírjon, mitsem válaszolt. Kétségkívül reá is vonatkoztatta azt, amit némely ellenségéről lesujtó kicsinyléssel mondott: „hogy nem érdemes ellenük hadakozni, mert legyőzésüknek semmi jelentősége sincs.“ – Midőn azután Aretinónak és Biagiónak az Utolsó ítélet-ről táplált felfogása tért hódított, semmit sem tett, hogy megcáfolja, hogy útját állja. Nem szólt semmit, midőn művét „lutheránus piszoknak“ minősítették.278) Nem szólt semmit, midőn III. Pál le akarta veretni a freskót.279) Nem szólt semmit, midőn a pápa parancsára Daniele da Volterra nadrágba bújtatta hőseit.280) – Midőn véleményét kérdezték, harag nélkül, szánalommal vegyes iróniával így szólt: „Mondják meg a pápának, hogy ez nem nagy dolog, amelyet ugyan könnyű elintézni. Ő szentsége iparkodjék csak a világot rendbe hozni: egy festmény ráncbaszedése nem kerül nagy fáradságba.“ – Tudta, mily izzó hittel festette meg művét, Vittoria Colonnával folytatott vallásos beszélgetései idején és e szeplőtlen lélek ihlete alatt. Pirult volna heroikus gondolatainak szűzies meztelenségét megvédelmezni a képmutatók és aljas szívek piszkos gyanúsításai és kétértelműségei ellenében.

Midőn a Sixtus-kápolna freskója elkészült,281) Michelangelo azt hitte, hogy végre van joga II. Julius síremlékét befejezni. De a telhetetlen pápa azt követelte, hogy a hetvenéves aggastyán fesse meg a Cappella Paolina freskóit.282) Kevés híja, hogy nem tette reá kezét a II. Julius síremlékére szánt egynémely szoborra, hogy saját kápolnájának diszítésére vegye igénybe azokat. Michelangelo még szerencsésnek tarthatta magát, mert megengedték neki, hogy II. Julius örököseivel az ötödik és utolsó szerződést megköthesse. E szerződés értelmében átadta befejezett szobrait283) és vállalta két szobrász fizetését, akiknek az emléket be kellett fejezniök. Ezáltal örökre fel volt mentve minden kötelezettség alól.

De bajai még nem értek véget. II. Julius örökösei továbbra is zaklatták a pénzért, amelyet állításuk szerint valamikor neki előlegeztek. A pápa azt izente neki, hogy ne törődjék vele és szentelje magát teljesen a Cappella Paolinának. Michelangelo így válaszolt: „Az ember agyával fest, nem kezével és aki nem ura agyának, az szégyenben marad. Ezért míg csak ügyem rendbe nem jön, nem csinálhatok jó dolgot… Úgy állok itt, hogy egész ifjúságomat elvesztettem, hozzáláncolva ehhez a síremlékhez és folyton igazolnom kellett magam Leo és Kelemen pápák előtt. Túlságos jóhiszeműségem, melyet nem akartak elismerni, tett tönkre! Ilyen az én sorsom! Sok embert ismerek, akiknek két- és háromezer tallér jövedelmük van, pedig csak hevernek, én pedig a legnagyobb fáradsággal is koldusbotra juttatom magam… És még úgy bánnak velem, mint valami gazemberrel!… Az emberek előtt – nem mondom, hogy Isten előtt is – jóravaló embernek tartom magam, mert sohasem csaltam meg senkit, de hogyha alávalók ellen kell védekeznem, még megbolondulok… Nem vagyok uzsorás gazember, hanem firenzei nemes polgár, jóravaló ember fia…“284)

Hogy kielégítse ellenfeleit, saját kezével fejezte be a Tevékeny élet és Szemlélődő élet szobrait, noha a szerződés erre nem kötelezte.

Végre, 1545 januárjában, II. Julius pápa síremlékét felavatták a San Pietro in Vincoli-templomban. Mi maradt meg az eredeti szép tervből? – Csak a Mózes, amely immár az emlék középpontjává vált, holott egykor annak csak részlete volt. A nagy tervnek valóságos torzképe!

Legalább véget ért. Michelangelo megszabadult egész élete lidércnyomásától.

II.
HIT