Michelangelo élete

Vittoria Colonna halála után Michelangelónak az lett volna vágya, hogy visszatérhessen Firenzébe és „atyja sírja mellett pihentesse meg fáradt csontjait.“286) Miután azonban egész életén át a pápák szolgálatában állott, utolsó éveit Istennek akarta szentelni. Talán barátnője ösztönözte volt erre és az ő utolsó akaratát teljesítette ezzel. Egy hónappal Vittoria halála előtt, 1547 január 1.-én kelt brevéjével III. Pál pápa a Szent Péter-templom vezérépítészévé nevezte ki Michelangelót és az építkezésre korlátlan hatalmat adott neki. Michelangelo nem könnyen fogadta el és nem is a pápa rábeszélése indította arra, hogy hetvenéves vállaira vegye a legsúlyosabb terhet, amelyet valaha hordott. Kötelességet látott benne, isteni küldetést:

„Sokan azt hiszik – magam is azt hiszem, – hogy Isten állitott erre a helyre… Mert már öreg vagyok és nincs más, akire hagyhatnám, nem akartam otthagyni, hiszen Isten iránt való szeretetből szolgálok és benne van minden reményem.“287)

E szent feladatért semmi fizetést sem fogadott el.

Sok ellenséget talált magával szemben: „Sangallo pártját,“288) mint Vasari mondja és mindazokat az intézőket, szállítókat, vállalkozókat, akiknek csalásait leleplezte, holott Sangallo szemet húnyt fölöttük. „Michelangelo megszabadította a Szent Péter-templomot a tolvajoktól és rablóktól“ – mondja Vasari.

Valóságos szövetség alakult ellene. Élén az orcátlan Nanni di Baccio Bigi építész állott, akit Vasari azzal vádol, hogy meg akarta lopni Michelangelót és aki arra törekedett, hogy kitúrja őt. Elhiresztelték, hogy Michelangelo mitsem ért az építészethez, csak fecsérli a pénzt és nem tesz egyebet, csak lerombolja előde művét. Maga az építőbizottság is építésze ellen foglal állást és 1551-ben ünnepélyes vizsgálatot eszközölt ki, amelyen a pápa elnökölt. Ekkor a felügyelők és munkások Michelangelo ellen vallottak, Salviati és Cervini289) biborosok támogatásával. Michelangelo alig tartotta érdemesnek, hogy igazolja magát: minden vitát elutasított. – „Nem vagyok köteles“ – mondá Cervini biborosnak – „hogy eminenciáddal, vagy bárki mással közöljem, mit kell tennem, vagy mit akarok tenni. Csak az a teendőjük, hogy a kiadásokat ellenőrizzék. A többi az én dolgom.“290) – Hajlíthatatlan büszkesége sohasem engedte meg, hogy terveit másoknak bemutassa. Munkásainak, midőn panaszkodtak, így válaszolt: „A ti dolgotok, hogy falazzatok, faragjatok, ácsoljatok, folytassátok mesterségteket és teljesítsétek parancsaimat. Hogy mi az én gondolatom, azt sohasem fogjátok megtudni, mert méltóságom ellen való lenne.“291)

A pápák kegye nélkül egy pillanatig sem tarthatta volna magát az eljárása által szított sok gyülölet ellen.292) Csakugyan, midőn III. Julius meghalt293) és Cervini biboros lett pápa, Michelangelo már-már elhagyta Rómát. De II. Marcellus csak igen rövid ideig ült a pápai trónon és IV. Pál követte őt. Michelangelo, aki ismét bízhatott a pápa pártfogásában, folytatta a küzdelmet. Gyalázatnak tartotta, lelki üdvösségét féltette volna, ha elhagyja a munkát.

„Erőszakkal állítottak a Szent Péter-templom építésének élére és immár körülbelül nyolc éve szolgálok nemcsak ingyen, hanem még nagy káromra és hátrányomra is… Most, midőn arra került a sor, hogy a kupolát mielőbb beboltozzam, távozásom az építkezés romlása lenne, nekem nagy szégyenem az egész kereszténység előtt és lelkemnek nagy bűne.“294)

Ellenségei nem szereltek le és a küzdelem egy időre tragikus fordulatot vett. 1563-ban Michelangelo leghívebb segédjét, Pier Luigi Gaetát, lopás hamis vádja alatt bebörtönözték és az építésvezetőt, Cesare da Casteldurantét, tőrrel leszúrták. Michelangelo erre azzal válaszolt, hogy Cesare helyébe Gaetát nevezte ki. Az építőbizottság elkergette Gaetát és Michelangelo ellenségét, Nanni di Baccio Bigiót nevezte ki. Michelangelo, magán kívül, nem mutatkozott többé az épületnél. Elhíresztelték, hogy lemondott a vezetésről és a bizottság helyettesének Nannit tette meg, aki azonnal a mester szerepét kezdte játszani. Arra számított, hogy utoljára is majd kifárasztja a nyolcvannyolc éves, beteg és halódó öreg embert. Nem ismerte ellenfelét. Michelangelo azonnal felkereste a pápát és azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja Rómát, ha nem szolgáltatnak neki igazságot. Új vizsgálatot követelt, rábizonyította Nannira, hogy nem képes megfelelni és hogy hazudik, végül is elüzette.295) Ez 1563 szeptemberében történt, négy hónappal halála előtt. Igy, utolsó órájáig küzdenie kellett a féltékenység és gyűlölet ellen.

Ne szánakozzunk rajta. Tudott védekezni és még halálraváltan is képes volt egymaga „széttépni tízezer ilyen fajzatot,“ – ahogy egykor öccsének, Giovan Simonenak mondta volt.

* * *

A Szent Péter-templom nagy művén kívül Michelangelo élete végén egyéb építészeti feladatokkal is foglalkozott: a Capitoliummal,296) a Santa Maria degli Angeli-templommal,297) a firenzei Laurenziana lépcsőjével,298) a Porta Piával és főképen a San Giovanni dei Fiorentini-templommal, amely az utolsó volt nagy tervei közül és, mint a többi, ez is abban maradt.

A firenzeiek kérték volt fel, hogy építse fel nemzetük templomát Rómában; erre nézve maga Cosimo herceg hizelgő levelet írt neki és Michelangelo, akit Firenze iránt táplált szeretete éltetett, fiatalos lelkesedéssel vállalkozott a munkára.299) Azt mondta földieinek, „hogy ha végrehajtják tervét, sem a rómaiaknak, sem a görögöknek nem volt soha hasonló templomuk; ilyen szavakat – mondja Vasari – sem azelőtt, sem azután nem ejtett ki soha, mert rendkívül szerény vala.“ A firenzeiek elfogadták a tervet és semmit sem változtattak rajta. Tiberio Calcagni, Michelangelo barátja, az ő vezetése alatt készítette el a templom famintáját: – „oly ritka művészetű alkotás volt, hogy szépségre, gazdagságra és változatosságra nézve nem volt párja. Megkezdték az építést és 5000 tallért elköltöttek. Azután elfogyott a pénz, abbamaradt a dolog és Michelangelo igen nagyon bánkódott miatta.“300) Sohasem építették fel a templomot és még mintája is eltűnt.

Ez volt Michelangelo utolsó művészi csalódása. Miképen remélhette volna, midőn halála közeledett; hogy a Szent Péter-templom, amelyet alig kezdtek még meg, valaha elkészül, hogy műveinek bármelyike is túl fogja élni őt? Ha szabadságában lett volna, talán szétzúzta volna őket. Utolsó szobrászati művének, a firenzei székesegyházban levő Levétel a keresztről csoportnak története tanúságot tesz róla, mennyire elszakadt már a művészettől. Ha mégis foglalkozott még szobrászattal, ezt nem a művészetben, hanem Krisztusban való hitétől indíttatva tette „és mert szelleme és ereje nem állhatta meg, hogy ne alkosson.“301) De midőn elkészítette művét, szétzúzta.302) „Teljesen elpusztította volna, ha szolgája, Antonio nem könyörög érte, hogy adja neki.“303)

Ilyen közömbös volt már Michelangelo, a halál küszöbén, művei iránt.

* * *

Vittoria halála óta semmi nagy vonzalom sem derítette már fel életét. A szerelem eltűnt belőle:

Elvesztette testvéreit és legjobb barátait. Luigi del Riccio 1546-ban halt meg, Sebastiano del Piombo 1547-ben; öccse, Giovan Simone 1548-ban, legifjabb öccse, Gismondo, akivel soha sem volt bizalmasabb viszonyban, 1555-ben. Családias, bár zsörtölődő érzelmeit árván maradt unokaöccseire, legidősb öccsének, Buonarrotónak gyermekeire vitte át. Ketten voltak: egy leány, Cecca (Francesca) és egy fiú, Lionardo. Ceccát kolostorban helyezte el Michelangelo, gondoskodott kelengyéjéről, fizette tartásdíját, meglátogatta és midőn férjhezment,305) egyik birtokát adta neki hozományúl.306) Magára vállalta Lionardo nevelését, aki atyja halálakor kilenc éves volt. Vele folytatott hosszú levelezése, mely gyakran emlékeztet Beethovennek és unokaöccsének levelezésére, tanúságot tesz arról a komolyságról, amelylyel atyai hivatását betöltötte.307) De a gyakori mérgelődések nem maradhattak el. Lionardo nem egyszer próbára tette nagybátyja türelmét, amely különben sem volt nagy. A gyerek rossz írása elég volt arra, hogy kihozza sodrából Michelangelót. Az ő iránta való figyelem hiányát látta benne:

„Valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság, mielőtt el tudom olvasni: nem tudom, hol tanultál irni! Csekély szeretet jele!… Azt hiszem, hogy ha a világ legnagyobb szamarának kellene írnod, akkor is gondosabban írnál… Utolsó leveledet tűzbe dobtam, mert nem voltam képes elolvasni és így nem is válaszolhatok neked. Már több ízben megírtam, hogy valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság, mielőtt el tudom olvasni. Azért azt mondom neked, hogy ezentúl ne írj nekem és ha valamit közölni akarsz velem, keress valakit, aki irni tud, mert az én fejem nem arra való, hogy leveleiddel kínlódjam.“308)

Természettől fogva bizalmatlan volt és még gyanakvóbbá vált testvérei viselkedése következtében, nem áltatta tehát magát unokaöccse alázatos és mézes-mázos érzelmeinek őszinteségével, mert úgy vélte, hogy annak vonzódása főleg pénzes ládájára irányúl, amelyről a gyerek tudta, hogy örökölni fogja azt. Michelangelo tartózkodás nélkül meg is mondta ezt neki. Egy ízben, midőn halálos beteg volt, megtudja, hogy Lionardo Rómába sietett és itt tapintatlan lépéseket tett. Dühében ezt írja neki: „Lionardo! Rosszúl voltam, te meg Giovan Francesco úrnál úgy tettél, mintha már meghaltam volna és érdeklődtél, maradt-e hagyatékom. Hát nem juttatok neked Firenzében eleget? Nem tagadhatod meg, hogy atyádhoz hasonlítasz, aki Firenzében kikergetett házamból. Tudd meg, hogy olyan módon végrendelkeztem, hogy arra, amim itt van Rómában, nem is gondolhatsz. Azért menj Isten hírével, ne kerülj elém és ne is írj nekem többé.“309)

Ezek a kifakadások azonban nem nagyon hatották meg Lionardót, annál kevésbbé, mert rendesen szeretetteljes levelek és ajándékok követték őket.310) Egy évvel utóbb ismét Rómába sietett, ahová 3000 tallérnyi ajándék ígérete édesgette. Michelangelo, akit sértett az érdekből fakadó sietség, ezt írta neki: „Ami azt illeti, hogy oly lázas sietséggel jöttél Rómába, nem tudom, vajjon oly gyorsan eljöttél volna-e, ha nyomorban lettem volna és nem lett volna kenyerem… Azt mondod, hogy irántam való szeretetből volt kötelességed eljönni. Igen, a szú szeretete a fa iránt!311) Ha szeretnél, ezt írtad volna: Michelagniolo, csak költse azt a háromezer tallért magára, mert eleget adott már nekünk; kedvesebb előttünk élete, mint vagyona. Már negyven évig éltetek énbelőlem és sohasem volt hozzám egy jó szavatok, nem hogy egyebetek.“312)

Súlyos kérdés volt Lionardo házassága. Hat évig foglalkoztatta a nagybácsit és az unokaöccsöt.313) A simulékony Lionardo kedvében járt nagybátyjának, kitől örökséget remélt, elfogadta minden észrevételét, engedete, hogy ő válogasson, birálgasson a kinálkozó házasságok ügyében, hogy elvesse azokat. Ő maga közömbösnek látszott. Michelangelót ellenben annyira izgatta a dolog, mintha csak ő készült volna megházasodni. A házasságot komoly ügynek tekintette, melynek legcsekélyebb feltétele a szerelem, nem sokkal súlyosabban esett a latba a vagyon sem: a fő dolog az egészség és feddhetetlenség volt. Keresetlen tanácsokat adott, amelyek épen nem voltak költőiek, de egészségesek és józanok: „A házasság nagy elhatározás; jusson eszedbe az is, hogy a férj és feleség között mindig legalább tiz évnyi különbségnek kell lennie. A jóságon kívül tekints az egészségre is… Több személyről beszéltek nekem: némelyik tetszett, másik nem. Ha gondolsz reá, írj nekem, abban az esetben, ha az egyik inkább kedvedre való lenne, mint a másik: majd megmondom véleményemet… Szabadságodban van akár egyiket, akár másikat elvenni, ha ugyan nemes származású és jó nevelésű. Inkább ne legyen hozománya, mint hogy nagy hozománya legyen, – hogy békében élhess…314) A napokban egy firenzei polgár beszélt nekem egy Ginori leányról és elmondta, hogy szóltak neked róla és hogy tetszik neked. Nem hiszem, hogy igaz és nem adhatok tanácsot, mert nem tudok róla. De már az nem tetszik nekem, hogy olyant végy el, akit atyja nem adna hozzád, ha illő hozományt tudna neki adni. Azt szeretném, hogy ha valaki hozzád akarja adni leányát, az hozzád adja, ne vagyonodhoz… Csakis a lélek és test egészségét és a vér nemességét tekintsd és erkölcseit és hogy kik a szülei, mert ez igen fontos… Igyekezzél olyan asszonyt találni, aki szükség esetén nem resteli, hogy a konyhaedénynyel és egyéb házi dologgal foglalkozzék… Ami a szépséget illeti, ne törődjél vele túlságosan, hiszen te sem vagy a legszebb legény Firenzében, csak ne legyen nyomorék vagy visszataszító…“315)

Úgy látszik, mintha hosszú keresgélés után rátaláltak volna a ritka madárra. De utolsó pillanatban mégis találtak benne egy olyan hibát, amely meghiusította a dolgot: „Utolsó leveledből arról értesülök, hogy rövidlátó, amit nem tartok csekély hibának. Figyelmeztetlek tehát, hogy én itt még semmit sem igértem és mivel te ott sem igértél még semmit, azt hiszem, legjobb lesz bele nem bocsájtkozni, ha ugyan bizonyos vagy benne.“316)

Lionardo csügged. Csodálja, hogy nagybátyja minden áron meg akarja házasítani. „Megerősítlek benne“ – válaszol Michelangelo – „hogy családunk velünk ki ne haljon, ha azért a világ nem is pusztulna el, de hiszen mindegyik állat igyekszik, hogy fenntartsa fajtáját. Kivánom tehát, hogy nősülj meg.“317)

Végre Michelangelo is belefárad. Maga is szinte nevetségesnek tartja, hogy mindig ő foglalkozik Lionardo házasságával, az meg úgy tesz, mintha nem is lenne köze a dologhoz. Kijelenti, hogy nem fog többé beleelegyedni: „Hatvan év óta foglalkoztam a ti ügyeitekkel; most öreg vagyok és a magaméival kell törődnöm.“

Ugyanekkor értesül róla, hogy unokaöccse eljegyezte Cassandra Ridolfit. Örül neki, szerencsét kíván és 1500 arany hozományt ígér. Lionardo megnősül.318) Michelangelo üdvözli a fiatal házaspárt és gyöngysort ígér Cassandrának. De az öröm mégsem akadályozza meg abban, hogy ne figyelmeztesse unokaöccsét: „Nem értek az ilyesmihez, de úgy tűnik fel nekem, hogy mindent rendbe kellett volna hoznod, mielőtt házadba vetted az asszonyt… Az ilyen pénzdologból mindig egyenetlenség keletkezik.“ Ezzel a tréfás intelemmel fejezi be levelét: „Igyekezzél élni és gondold meg jól, mert mindig sokkal nagyobb az özvegyasszonyok száma, mint az özvegyembereké.“319)

Két hónappal utóbb az igért nyakék helyett két gyűrűt küld Cassandrának; egyiket gyémánt, a másikat rubin diszítette. Cassandra köszönete jeléül nyolc inget küld neki. Michelangelo így ír Lionardónak: „Igen szépek, főleg a vászon: nagyon örülök nekik. Mégis rosszul esik, hogy megfosztottátok magatokat, mert nekem elég van. Köszönd meg Cassandrának az én nevemben és ajánld föl neki azt, amit itt szerezhetek, valami római dolgot vagy egyebet. Nem fogok megfeledkezni róla… Most csak csekélységet küldhettem, más alkalommal majd valami olyat fogok keríteni, amire kedve volna, csak tudasd velem…“320)

Csakhamar megszületnek a gyermekek: az első fiú, akit Michelangelo kívánságára Buonarrotónak kereszteltek,321) majd a második, Michelangelo,322) aki azonban kevéssel születése után meghal. Az öreg nagybácsi, aki 1556-ban meghívja a fiatal párt, hogy látogassák meg Rómában, szeretettel vesz részt a család örömében, bánatában, de soha sem engedi meg rokonainak, hogy az ő ügyeivel, akár egészségével is foglalkozzanak.

* * *

Családi kötelékein kívül Michelangelónak kiváló és híres emberek barátságában is része volt.323) Zord kedélye mellett is hamis képet nyernénk róla, ha – Beethoven mintájára dunamelléki parasztnak képzelnők. Olasz arisztokrata volt, magas kulturájú és fínom fajtájú. Serdülő kora óta, melyet a San Marco kertjeiben, Lorenzo il Magnifico környezetében töltött, érintkezésben maradt mindazokkal, akiket Itália nagyurai, fejedelmei, főpapjai,324) irói325) és művészei326) legjobbjai közé sorolt. A szellemességben versenyre kelt Francesco Berni költővel,327) levelezett Benedetto Varchival, költeményeket váltott Luigi del Riccióval és Donato Giannottival. Keresték társalgását, a művészetről szóló mély észrevételeit és megjegyzéseit Dantéról, akit senki sem ismert úgy, mint ő. Egy római hölgy328) azt írta róla, hogy amikor akart, „fínom, lebilincselő modorú nemesember volt és mint ilyennek, alig akadt párja Európában.“ Giannotti és Francesco d’ Ollanda párbeszédei fínom udvariasságát és nagyvilágias modorát mutatják be. Fejedelmekhez intézett némely levelei329) még azt is elárulják, hogy könnyű szerrel tökéletes udvari ember válhatott volna belőle. A világ sohasem húzódott tőle vissza; ő tartotta magát távol tőle és csak rajta állott, hogy diadalmas életet éljen. Itália számára geniuszának megtestesülése volt. Pályájának végén, mint az egyedüli, aki a nagy renaissance művészei közül még életben maradt, annak személyesítője volt, ő magában egy egész dicsőséges évszázad. A fejedelmek meghajoltak királysága előtt. Nemcsak a művészek tekintették mintegy emberfölötti lénynek.330) I. Ferenc és Caterina de’ Medici hódolt neki.331) Cosimo de’ Medici szenátornak akarta kinevezni332) és midőn Rómába jött,333) mint egyenrangúval bánt vele, maga mellé ültette, bizalmasan társalgott vele. Cosimo fia, Don Francesco de’ Medici, levett süveggel fogadta, „tanúságot téve a páratlan ember iránt való határtalan tiszteletéről.“334) Nem kevésbbé becsülték benne géniuszát mint „nagy erényét.“335) Aggkorát ugyanannyi dicsőség övezte, mint Goetheét és Victor Hugóét. De más fából volt faragva. Nem szomjazott népszerűségre, mint az egyik és nem volt meg benne a világ és az uralkodó rend iránt való polgári tisztelet, mint a másikban, akármilyen szabad volt is ez. Megvetette a dicsőséget, megvetette a világot és ha pápákat szolgált, „ezt kényszerűségből tette.“ Nem is csinált belőle titkot, hogy „még a pápák is bosszantották és megharagították olykor, ha vele beszélgettek és érte küldtek“ és hogy „parancsaik ellenére nem jelent meg, ha nem volt hozzá kedve.“336) – „Ha valaki természettől, vagy akár nevelésénél, akár születésénél fogva megveti a szertartásosságot és képmutatást, bizony nem volna észszerű, ha meg nem hagynók a maga életmódjában. És ha az az ember oly szerény, hogy nem kér belőletek, mit akartok tőle? Miért akarjátok, hogy része legyen azokból a hiú dolgokból, amelyekre az ő magányossága nem való?… Nem lehet kiváló ember az, aki inkább a balga embereknek tesz eleget, mint a maga hívatásának.“337)

A világgal tehát csakis elkerülhetetlen összeköttetésben vagy teljesen szellemi érintkezésben állott. Nem eresztette közel magához és a pápák, a fejedelmek, az irodalom emberei és a művészek kevés helyet foglaltak el életében. Közülök csak kevés iránt volt igaz rokonérzése és azokkal is csak ritkán kötött tartós barátságot. Szerette barátait, nagylelkű volt irántuk, de hevessége, büszkesége, gyanakvása gyakran halálos ellenségeivé tette azokat, akiket leginkább lekötelezett. Ezt a szép, szomorú levelet írta egyszer: „A szegény hálátlannak az a természete, hogy ha megsegítitek szükségében, azt mondja, hogy ő előlegezte azt, amit adtok neki; ha valami munkához juttatjátok, hogy jót tegyetek vele, mindig azt mondja, hogy kénytelenségből tettétek és azért bíztátok reá, mert magatok nem vagytok reá képesek. Valahány jótéteményben részesül, mindegyikről azt mondja, hogy a jótevő kénytelen volt vele. Ha pedig a jótétemények, amelyek érik, nyilvánvalók és le nem tagadhatók, a hálátlan addig vár, míg az, aki jót tett vele, valami nyilvános hibát követ el, hogy legyen alkalma rosszat mondani róla, hogy elhigyjék neki, ha lekötelezettségét lerázza magáról. Velem mindig úgy jártak el és sohasem volt velem senkinek dolga (kézműveseket értek), hogy teljes szívemből jót ne tettem volna vele. Azt mondják, hogy különc és eszelős vagyok, de ez csak nekem árt, pedig ezen az alapon szidnak és gyaláznak engem: ez minden jóravaló ember jutalma.“338)

* * *

Saját házában elég ragaszkodó, de általában közepes segédei voltak. Azzal gyanúsították, hogy szándékosan választ ilyeneket, csak hogy tanulékony eszközei legyenek, nem munkatársai, – ami különben jogos lett volna. De Condivi azt mondja, hogy „nem igaz, amit sokan ráfogtak, mintha nem akart volna tanítani, sőt örömest tette… A balsors azonban úgy akarta, hogy kevéssé megfelelő egyénekre akadt, vagy ha megfelelők voltak is, nem volt kitartásuk, hanem alig hogy néhány hónapig az ő vezetése alatt voltak, már mestereknek tartották magukat.“

Kétségtelen különben, hogy az első dolog, amit segédeitől megkövetelt, az volt, hogy teljesen vessék magukat neki alá. Amilyen kérlelhetetlen volt azok iránt, akik vele szemben függetlenséget fitogtattak, annyira elhalmozta szerény és hű tanítványait elnézése és nagylelkűsége kincseivel. A lusta Urbano, „aki nem akart dolgozni“339) – jól tette különben, mert ha dolgozott, ügyetlenségével helyrehozhatatlanúl elrontotta a Santa Maria sopra Minerva Krisztusát, – betegsége alatt atyai gondjainak tárgya volt;340) Michelangelót „legjobb atyának“ nevezte. – Piero di Giannotót „úgy szerette, mintha fia lett volna.“ – Silvio di Cepparello, aki tőle kilépett és Andrea Doria szolgálatába szegődött, bánkódott és könyörög neki, hogy vegye vissza. – Antonio Mini megható története egyik példája annak a nagylelkűségnek, amelylyel Michelangelo segédei iránt viseltetett. Mini, aki Vasari szerint „jóindulatú volt, de kevéssé értelmes“, egy szegény firenzei özvegy leányát szerette. Szüleinek kívánságára Michelangelo eltávolította Firenzéből. Antonio Franciaországba akart menni.341) Michelangelo királyi módon megajándékozta „valamennyi rajzával és kartonjával, a Léda festményével342) és valamennyi viasz- és agyagmintával, melyet akkor készített.“ E kincsek birtokában Antonio elutazott.343) De a balsors, amely Michelangelo terveire nehezedett, még súlyosabban sujtotta szerény barátja terveit. Elment Párisba, hogy a Lédát a királynak bemutassa. I. Ferenc távol volt; Antonio egy olasz barátja, Giuliano Buonaccorsi őrizetében hagyta a Lédát és visszatért Lyonba, ahol letelepedett. Midőn néhány hónap múlva ismét Párisba ment, a Léda eltűnt: Buonaccorsi saját számlájára adta el I. Ferencnek. Antonio, őrjöngve, anyagi eszközök és védelem lehetősége nélkül elmerült az idegen városban és az 1533. év végén bánatába belehalt.

De valamennyi segédje közül legjobban szerette az Urbino néven ismert casteldurantei Francesco d’ Amadoret, akinek mestere szeretete halhatatlanságot biztosított. 1530 óta volt Michelangelo szolgálatában és az ő parancsai szerint dolgozott II. Julius síremlékén. Michelangelót nyugtalanította későbbi sorsa.

„Azt mondta neki: Mit csinálsz, ha meghalok?

Urbino igy válaszolt: Mást fogok szolgálni.

– Ó te szerencsétlen! – mondá Michelangelo, majd megóvlak a nyomorúságtól.

És egyszerre 2000 tallért adott neki: olyan ajándékot, aminőt csak a császárok és pápák adhatnak.“344)

De Urbino halt meg előbb.345) A halálát követő napon Michelangelo ezt írta unokaöccsének: „Értesítlek, hogy Urbino tegnap este négy órakor nagy fájdalmamra meghalt. Oly bánatban és keserűségben hagyott itt, hogy édesebb lett volna vele együtt meghalnom, annyira szerettem. Meg is érdemelte, mert derék ember volt, hű és becsületes. Halálával szinte magam is elvesztettem életemet és nem jutok nyugalomhoz.“

Fájdalma oly mély volt, hogy három hónap múlva még emésztőbbnek mutatkozik a Vasarihoz intézett híres levélben:

„Giorgio uram, kedves barátom! Nehezen írok ugyan, de levelére válaszolva mégis írok valamit. Tudja, hogy Urbino meghalt, ami reám nézve Istennek igen nagy kegyelme, de egyúttal súlyos veszteség és végtelen fájdalom is. A kegyelem abban áll, hogy míg életében életben tartott, halálával megtanított nem kelletlenül, hanem a halál óhajtásával meghalni. Huszonhat évig tartottam magamnál és igen megbízhatónak s hűnek találtam. Most, miután gazdaggá tettem és tőle vártam, hogy öregségemnek támasza lesz, eltávozott tőlem és csak az a reményem maradt, hogy a Paradicsomban viszont fogom látni. Ennek jelét adta Isten az ő boldog halálával, mert a halálnál sokkal inkább bántotta az, hogy ebben az álnok világban annyi baj között életben hagy engem. Igaz ugyan, hogy lényem nagyobb része vele ment és nekem csak végtelen nyomorúság maradt.“346)

E nyugtalan lelkiállapotában megkérte unokaöccsét, hogy látogassa meg Rómában. Lionardo és Cassandra, akik nyugtalankodtak bánata miatt, odautaztak és igen elgyengülve találták. Új erőt merített abból a kötelezettségből, amely azzal járt, hogy Urbino kérésére elvállalta fiai gyámságát; egyikök keresztfia volt és az ő nevét viselte.347)

* * *

Egyéb, különös barátságai is voltak. A társadalom kényszere ellen irányuló reakció szükségénél fogva, mely az erős természetekben oly erős, szívesen látott környezetében egyszerű lelkű embereket, akiknek váratlan ötletei és szabad modora ínyére voltak, – olyan embereket, akik nem voltak olyanok mint mindenki. Ilyen volt Topolino, a carrarai kőfaragó, „aki azt képzelte magáról, hogy jeles szobrász és sohasem eresztett el Rómába márványnyal megrakott bárkát anélkül, hogy ne küldött volna vele három-négy kis alakot, amelyeket ő mintázott és amelyek holtra nevettették Michelangelót“,348) – Menighella, a valdarnói festő, „aki időről-időre elment Michelangelóhoz, hogy rajzoljon neki egy Szent Rókust vagy Szent Antalt. Ezeket aztán kiszínezte és eladta a parasztoknak. És Michelangelo, akitől oly nehezen kapták meg a legkisebb munkát is a királyok, mindent félretett, hogy Menighella utasításai szerint elkészítse ezeket a rajzokat, köztük egy csudaszép Krucifixust,“349) – egy borbély, aki a festészetbe ütötte az orrát és akinek Szent Ferenc stigmatizálását ábrázoló kartont rajzolt, – római munkásainak egyike, aki II. Julius síremlékén dolgozott és aki azt hitte, hogy tudtán kívül nagy szobrász lett belőle, mert híven követve Michelangelo utasításait, csodálkozására szép szobrot hozott ki a márványból, – Piloto, a Lasca néven ismert csintalan ötvös; – a naplopó Indaco „aki épúgy szeretett fecsegni, mint amennyire utálta a festést“ és aki azt szokta volt mondani, „hogy az örökös munka élvezet nélkül nem keresztényhez méltó“350), főleg a nevetséges és ártalmatlan Giuliano Bugiardini, akit Michelangelo különösen szeretett. „Bugiardiniban valami természetes jóság és egyszerűség volt, semmi rosszindulat vagy irígység és ez végtelenül tetszett Michelangelónak. Nem volt más nagyobb hibája sem, legfeljebb az, hogy túlságosan szerette saját műveit. … Michelangelo boldognak nevezte, mert annyira meg volt elégedve azzal, amit tudott, mig ő boldogtalan volt, mert soha egy munkája sem elégítette ki teljesen… Midőn Ottaviano de’ Medici úr titokban megkérte Giulianót, hogy fesse le Michelangelót, az munkához látott. Miután Michelangelo két óra hosszat ült már, kedve támadt beszélgetni, mire Giuliano így szólt hozzá: Michelangelo, ha meg akarod magad nézni, gyere ide, mert már lekaptam arcod formáját. Michelangelo felállt és megnézte az arcképet, majd nevetve mondta Giulianónak: Mi az ördögöt csináltál? Hiszen egyik szememet a halántékra festetted, győződj csak meg róla. Erre Giuliano egy darabig csak állt, sokszor összehasonlította a képmást az eredetivel, majd frissiben így szólt: Én nem találom, de ülj le és majd meglátom úgy van-e. – Michelangelo, aki tudta, mi a hiba és ismerte Bugiardini tévedését, mosolyogva leült és Giuliano sokáig nézte hol Michelangelót, hol a képet, végre is e szavakkal állott fel: A dolog úgy van, ahogy én rajzoltam és a valóság ilyennek mutatkozik nekem. – Ez tehát – jegyezte meg Michelangelo – a természet hibája; folytasd csak és ne kegyelmezz se az ecsetnek, se a művészetnek.“351)

Ez az elnézés, amely Michelangelónak nem volt más emberekkel szemben szokása és amelyet ezekre a kis emberekre pazarolt, nem kevésbbé vezethető vissza gúnyolódó kedvére, mely az emberi ferdeségeken mulat,352) mint szeretetteljes részvétre e szegény bolondok iránt, akik nagy művészeknek tartották magukat és talán őt magát arra indították, hogy saját bolondságát meglássa. Sok mélabús és groteszk irónia volt ebben.

III.
MAGÁNY

L’anima mia, che chon la morte parla353)

Így élt ő, egyedül szerény barátaival: – segédeivel és bolondjaival – és még ezeknél is szerényebb barátaival, háziállataival, tyúkjaival és macskáival.354)

De valójában egyedül volt, mindinkább egyedül. „Mindig egyedül vagyok“ – írja 1548-ban unokaöccsének – „és senkivel sem beszélek.“ – Lassan-lassan elszokott nemcsak az emberek társaságától, hanem szükségleteiktől, gyönyöreiktől, gondolataiktól is.

Az utolsó nagy érzés, amely még korának embereihez fűzte – a köztársasági láng – szintén kialudt. Még egyszer, utoljára felcikázott, két súlyos betegsége idején, 1544-ben és 1546-ban, midőn barátja Riccio a köztársasági és száműzött Strozziak házába fogadta őt. Michelangelo lábbadozóban megkérte Roberto Strozzit, aki mint menekült Lyonban tartózkodott, hogy juttassa eszébe a francia királynak ígéreteit: megjegyezte, hogy az esetre, ha I. Ferenc visszaállítja Firenze szabadságát, ő saját költségén bronz lovasszobrot állít neki a Signoria terén.355) – Hogy meghálálja az élvezett vendégszeretetet, 1546-ban Strozzinak adja a két Rabszolgá-t, melyeket az I. Ferencznek ajándékoz.

De ez a politikai láznak már csak egy rohama volt, – az utolsó. 1545-ben a Giannotti-féle Párbeszédek némely helyén a küzdelem haszontalanságáról és a rossznak való ellenszegülés tagadásáról olyan gondolatokat hangoztat, amelyek Tolsztoj nézeteit közelítik meg: „Nagy vakmerőség, ha valaki meg mer ölni valakit, mert nem tudhatni biztosan, hogy annak halálából jó ered-e és hogy életéből nem eredt volna-e jó. Azért nem bírom elviselni azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy nem lehet jót előidézni, hacsak roszszal nem kezdik azt, vagyis gyilkossággal. Az idők változnak, új események következnek be, a vágyak átalakúlnak, az emberek kifáradnak… Végső eredményképen pedig mindig az következik be, amit nem láttak előre.“

Ugyanaz a Michelangelo, aki védelmébe vette volt a zsarnokgyilkosságot, most haragudott a forradalmárokra, akik azt képzelik, hogy a világot egy cselekedettel megváltoztathatják. Jól tudta, hogy maga is ezek közé tartozott és ítéletének keserűsége saját maga ellen fordúlt. Mint Hamlet, most már mindenben kételkedett, gondolataiban, gyűlölségeiben és mindabban, amiben egykor hitt. Hátat fordított a cselekvésnek. „Az a derék ember, aki Giovan Francesco kérdésére azt válaszolta, hogy nem vagyok államférfiú, igen kedvesen és tapintatosan járt el, mert igazat mondott: ha római dolgaim csak annyi gondot okoznának nekem, mint az állami ügyek!“ – írja unokaöccsének.356)

Valóban nem gyűlölt többé. Már nem volt képes a gyűlöletre. Már késő volt.

* * *

A Macel de’ Corvi-n lakott, Trajanus forumán. Háza és kertje volt ott. Egy szolgával,358) egy szolgálóval és háziállataival lakott benne. Cselédségével nem volt szerencsés keze. Gyakran változtatta őket és keserűen panaszkodott emiatt. „Mind hanyag és tisztátlan volt“ – mondja Vasari.359) Nem kevesebb küzdelme volt velük, mint Beethovennek és feljegyzései (Ricordi), mint Beethoven Társalgási füzetei megőrizték e házi perpatvarok nyomait: – „Ó, bár soha se lett volna itt!“ – írja 1560-ban, miután Girolama nevű szolgálóját elküldte.

Szobája olyan sötét volt mint a sír.360) „Pókok ezernyi hálót szőttek ott és legombolyították apró orsóikat.361) – A lépcső közepére a Halált festette, koporsóval vállán.362)

Szegény módra élt, alig evett363) és „mert nem tudott aludni, éjjel felkelt, hogy vésőjével dolgozzék. Papirosból süveget csinált magának és annak közepén égő gyertyát hordott fején, úgy hogy az, anélkül, hogy kezeit akadályozta volna, megvilágította munkáját.“364)

Minél öregebb lett, annál teljesebb magányba burkolózott; szükséglet volt reá nézve, hogy midőn egész Róma aludt, éjszakai munkában keressen menedéket. A csend jótétemény volt számára, az éj barátja volt: