Volt egyszer a világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az uton haladva ugy elakadt, hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra. Most már mitevő legyen, hova tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se mutatkozik segitség; embert még aranyért sem lehetett volna látni.
A mint ott legjavában évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan nem, egy szőrös ördög termett előtte, ki senki más nem volt mint maga Plutó ő felsége.
– Hallod-e te szegény ember, szólt az ördög, akkor kísegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy nincsen.
– Jól van, legyen a te szived szándéka szerént, neked adom a házamból azt a legkedvesebb jószágomat a miről én még mitse tudok.
A fuvaros aztán elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől és a két pókos lótól kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a fejét rázta, hogy ez sem az, az sem az.
– Nekem tudtommal egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a házamnál, neked adom.
– Add ki hát irásban, kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed keresztvonásával erősitsd meg, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz.
A szegény fuvaros aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta, keze keresztvonásával megerősitette, hogy annak odaadja azt a legkedvesebb jószágát, miről ő mitse tud.
Az ördög aztán zsebre tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s félkézzel ugy kirántotta, mintha soha el nem lett volna akadva abban a feneketlen kátyuban.
– No szegény ember, most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudsz: azalatt az idő alatt, mig te odajártál, a felséged egy kis fiút szült, s ez az a legkedvesebb jószágod, kiről mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.
S ezzel az ördög megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha ott nem lett volna, – a szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé bandúkolt, ki, hogy az ördögöt mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a fiát s papnak szánta.
De mikor a fiú már a 17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a szegény ember meg a felesége mindig sirással fogadták, hogy ha megjött az iskolából. A fiú csak elnézte egy darab ideig, de már nem állhatta szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és az anyjához.
– Ugyan, tubus szüléim, nem felelnének egy kérdésemre?
– S mi lenne az kedves fiam? kérdé egyszerre az apja is, anyja is.
– Az biz nem egyéb, csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor megjövök az iskolából, mindég sirva-ríva találom kigyelmeteket?
– Hahó kedves fiam, szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak megmondjuk az igazat, hogy mért omlik a mi szemünk könye, valahányszor kijösz az iskolából: az biz nem egyébért folyik, mint, egyszer ebben meg ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve elakadtam, még pedig olyan helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a lovaim, akkor pedig megse mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába ütöttem-vertem a szegény pára jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet, mert biz azok, ha mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak, – segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm, egy emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: „Hallod-e te szegény ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogy ha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy nincs.“ – Én jó bolond létemre semmi roszat nem gyanitva, szavamat adtam s még rádásul irásban lekötöttem a lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig kiről mitse tudtam, senki más nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa emberforma, ki senki más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette az irást, felém fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az eszemben van, mintha csak tegnap történt volna: „Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.“ És az az óra kedves fiam, melyben elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön; mert mára 18-ik esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk könye, ezért siratunk téged éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.
– Ha csak ez a bajuk tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél, mert majd elmegyek én a pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s hacsak lehet, elhozom a kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi iskolát?
Aztán a szegény ember fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a füstölőt és a szentelt viztartót, s elindult a pokol felé.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer a mint egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen keresztűlment volna, egy hires zsivány útját állta; de hogyim látta az az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van dolga, félreállt az útból.
– Hová-hová lelki atya? kérdi a zsivány.
– Elmegyek a pokolba a kontraktusomért, felelt neki a kis-pap.
– No ha már odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én holtom után? s ha erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.
No jól van, ez abba maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a maga útját; annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig. Bemegyen rajta s ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a kiket elő-utó talált, mintha az istennyila kergette volna őket, futottak a tömjén szagától, mert az olyan volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek volna az orruk alá.
A kis-pap egyre tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a tömjénszag elől, orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni vele; mert az volt a boldog, a ki legelől futhatott.
A szegény ember fia minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége királyi rezidencziájáig eljutott s hogy ideért, rányitja ő felségére az ajtót s minden szó nélkül elkezdi füstölni az ördögöket.
– Ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol királya.
De a kis-pap mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a tömjénnel.
– Jaj, csak azzal a kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyet halunk! mit akarsz, mit kivánsz?
De a kis-pap még ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem elővette a szentelt vizet s el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik hogyim nem volt menekülés, az orditás és bőgéshez fogtak, mert az olyan volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.
– Mit akarsz, mit kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással hagyj fel! kiáltott a király.
– Akkor felhagyok, hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán megmutatod ennek meg ennek a hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan fekszik.
Plutónak az anyja ott feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a fiának.
– Vesd oda annak a kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires zsiványnak leendő fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!
A pokol királya aztán odadta a szegény ember fiának a kontraktust s megmutatta a hires zsivány fekvő helyét.
– Nézd, szólt Plutó, itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta és felette pedig lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.
A szegény ember fia aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból s hazafelé forditotta a szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a bizonyos helyen megvárta a kis-pap érkeztét s azt kérdi tőle:
– No megnézted-e azt a helyet, a hol én holtom után fekszem?
– Meg, válaszolt a pap.
– S mivel lesz az ágyam feneke kirakva?
– Éles borotvával.
– Mi lesz a fejem alatt a vánkus?
– Égő zsarátnok.
– Mi lesz a takaróm?
– Lobogós láng.
– S mennyi ideig kell ott nekem senyvedni?
– Ezer esztendeig.
– Hát nincs szabadulás a számomra?
– Van; hogyha azt megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször agyon?
– Az apámat.
– S másodszor?
– Az anyámat.
– Megvan-e az a botod, a melylyel az apádat agyonütötted s mi fa az?
– Megvan, itt van a kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről vágott almafa.
– Hát az a botod megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az mi fa?
– Az otthon van s ha jól emlékszem, tőről vágott körtvefa.
– Hát látod-e azt a nagy hegyet, mely itt előttünk az eget támasztja?
– Látom.
– No, ha látod, eredj föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az almafa- mind a körtvefa-botot tővel lefelé s térden csúszva ebből a forrásvizből mindaddig hord a szádban azoknak a tövére a vizet s mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a körtvefa ki nem hajt, virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer kizöldül, kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal sose hunyd be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is ellopnak, minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint elszáradna a fa, lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem viritanának, mig azt a munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd; még ismét térden csuszva abból a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel mindaddig nem öntözöd, mig mind a kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem hozna s gyümölcsöt nem teremne.
S ezzel a kis-pap ott hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a szempillantásban fölment arra az irdatlan magas hegyre s a leghegyében mind a körtvefa-, mind az almafa-botot elültette egymás mellé, aztán két térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz a bizonyos forrásvizhez melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért telemeritette a száját s térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az irgalmatlan magas hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot tövét; – aztán ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén a száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s megöntözte a szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, mind az almafa-bot tövét. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot kihajtott, kivirágzott vörös levéllel, fekete virággal s piros gyümölcscsel.
Mikor a két gyilkosfa meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett egyebet, mint éjjel-nappal ott ülvén a két fa tövében, soha be nem hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a gyümölcsfákat őrizte.
De itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer, hogy-hogy nem, a zsivány eltalált aludni; egy fekete varju pedig a szomszéd fáról csak ezt várta. S hogyim látta, hogy a hires zsivány se holt, se eleven: rárepült az almafára s egy szép piros almát leszakasztott róla; – erről aztán a körtvefára szállt s arról is szintén leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.
Itt lelkem teremtette mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént abban a szempillantásban minden levél s minden gyümölcs lehullván, elszáradtak, a töveikből pedig hangos sirás-rívás és jajveszéklés hallatszott.
A híres zsivány csak a nagy sirásra-rívásra ébredt föl s tüstént megösmerte, hogy az, a ki az almafa tövéből jajveszékel, senki más, mint tulajdon nemző apja, az pedig a ki körtvefa tövében sir-rí, senki más, mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a sirás-rívás, mind a jajveszeklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy nagy kést ütöttek volna.
– Ne sirj anyám, ne jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy megloptak, de majd máskor jobban vigyázok; könyeimmel öntözlek, szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra kihajtanotok.
S csakis igy nem hallatszott többé a nagy sírás-rívás és a keserves jajszó, csakis igy hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.
A hires zsivány aztán a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott ahhoz a bizonyos forráshoz, majd tele meritvén a száját a vizből, azon az úton és módon visszament a magas hegyre s megöntözte mind az almafát, mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap ugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind a körtvefa, mind az almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a levele: vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros.
Mikor a gyümölcsfák megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem tett egyebet, mint odaült a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.
Itt lelkem teremtette egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó vágtatott el a két gyümölcsfa alatt, de már ekkor érett volt ám mind a körtve, mind az alma s csakugy piroslott, hogy jobban se kellett. Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő püspök, ki senki más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a gyümölcsökből vagy egy párt.
A huszárnak sem kellett ezt kétszer mondani, ízibe lepattant a bakról, oda szalad az almafa és körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet róluk, s odaviszi az urának; de a mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik egy falevél s megszólal:
– Ne szakits mi rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te öntöztél szájban hordott vizzel!
A huszár a világért se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a püspökhöz s mondja neki:
– Nagyságos uram! biz én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról, mert a hogy ép szakitani akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s megszólal, mondván: „Ne szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te ültettél ide, s nem te öntöztél szájban hordott vizzel!“ S ezért biz én isten látja a lelkemet nem mertem a gyümölcshöz nyulni.
– Jól tetted édes fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe, hogy micsoda alma- és körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos hintóból, odament a két fa alá, hát a tövében ott ül ám a vén ősz zsivány.
A püspök aztán megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a fákon. Mind a körtve, mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S mikor a legutolsó gyümölcsre került a sor, s mikor azt is a többi közé számitotta, azok megrázkódtak s fehér galambképében elrepültek. Ott repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.
Volt egyszer a világon egy király s ennek egy hasznavehetlen bognárja, ki örökkön örökké nem tett egyebet, mint a korcsmában muzsikáltatta magát, egész álló napokon és egész tengernyi éjszakákon keresztül dinom-dánom, eszem-iszom, hisz van a királynak elég pénze. A király már restelni kezdte a dolgot s pirongatóriumhoz fogott, de hiába huzod a kutya fejét az asztalra, mert a kibe az ördög belebujt, benne is marad az; biz a haszonvehetlen bognárt hijába vasalták a munkára, mert aztán is csakugy muzsikáltatta magát, mint annak előtte. Ezért a király a hasznavehetlen bognár életére törekedett, hogy azt elveszithesse. Ezért behivatta magához s azt mondja neki, szót szólván:
– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! – ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan száz akós hordót nem csinálsz, melyen egy furás, faragás nem sok, de még annyi se lássék: nyársra huzatlak.
A hasznavehetlen bognár minderre nem szólt semmit, hanem a hátára vetett egy tarisznyát, a kezébe vette a faragófejszét s kiballagott az erdőre, hogy majd kiválasztja a száz akós hordónak való fát.
Mire kiért az erdőre, megis éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, csak előtte terem egy kis róka s enni kér.
– Adok biz én, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.
S ezzel egy darab kenyeret és egy darab kolbászt odahajitott a rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és kolbászt, csak elkezdi:
– Hallod-e te, hasznavehetlen bognár, minthogy te könyörültél rajtam, én is könyörülök rajtad, mert jótét helyébe mindig jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre; ugy is tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a száz akós hordót, melyen egy fúrás-faragás nem sok, de még annyinak sem szabad látszani, csak te feküdjél le s pihend ki magad.
Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár lefeküdt, megpihent, a kis róka pedig azalatt elkészitette a száz-akós hordót, még pedig ugy, hogy azon egy furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.
Mikor készen volt a száz-akós hordó, a hasznavehetlen bognár haza vitte s átadta a királynak, ki annak láttára, mint a juh, szemét-száját eleresztette, mert még az apja, nagyapja, de még a szépapja se látott oly mesterségesen készült hordót, mint az volt; mert azon furást vagy faragást aranyért se lehetett volna látni.
No jól van, ez abba maradt, de egy kevés idő mulva ujra maga elé hivatja a király a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom a lelkedet! – ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan vasasszekeret nem készitsz, mely magától szaladjon minden ló nélkül: kerékbe töretlek össze!
A hasznavehetlen bognár erre sem szólt semmit, hanem a hátára vetette a tarisznyáját, kezébe vette a faragó fejszéjét s kibandúkolt az erdőre, hogy majd kikeresi a szekérnek való fát.
De mire kiért az erdőbe, meg is éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, ujra előtte terem a kis róka, s enni kér.
– Adok biz én, kis rókácska, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.
S ezzel egy darab kenyeret, meg egy darab szalonnát odahajitott a kis rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és a szalonnát, megszólalt.
– No, hasznavehetlen bognár, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre, ugy is tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a szekeret, mely magától szaladjon minden ló nélkül, csak te feküdjél le s pihend ki magad.
Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár nyugalomra hajtotta le a fejét, a kis róka pedig azalatt szépen elkészitette a szekeret, mely magától szaladt minden ló nélkül. Mikor készen volt vele, felköltötte a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
– No, hasznavehetlen bognár, itt van, el van készitve a magától szaladó szekér, csak te ülj bele s parancsold neki, hogy a király udvarában álljon meg. De még azt is akarom mondani, hogy ne, itt van ez a kis síp, tedd el, mert majd hasznát veszed még s ha valami ügyes bajos dolgod lesz, csak ebbe fuj bele, majd segit ez rajtad.
A hasznavehetlen bognár aztán megköszönte a kis rókának a hozzája való szivességet, beleült a magától szaladó szekérbe s meg sem állt hazáig, vagyis a király udvaráig.
Mikor a király meglátta a magától szaladó kocsit, nem szólt semmit, csak a fejét csóválta, majd nagy mérgesen a hasznavehetlen bognár felé fordult s azt mondta neki:
– Hallod-e te dologkerülő, hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! – az ólamban van száz nyúl, s ha te azokat három napig meg nem őrzöd, reggel ki nem hajtod a mezőre, estve pedig haza nem tereled, de ugy, hogy egy hija se legyen a száznak: leüttetem a fejed gombját.
Mit volt mit tenni a szegény bognárnak, kénytelen kelletlen kieresztette az ólból a száz nyúlat s kihajtotta a mezőre; de a nyúlak alighogy ennek a széléhez értek, valahány volt annyiféle futott. Ki tereli ezt már össze? A szegény hasznavehetlen bognár hol az egyik után, hol a másik után futott s egész nap kergetőzött velük, mégis csak egyet sem tudott összeterelni.
Itt már alkonyodik, haza is kellene már a nyulakat hajtani, de a száz százfelé volt, egyik a pokolban, másik a fenekén: ezért a hasznavehetlen bognár szörnyen elbúsulta magát s tán még az életének is véget akart vetni, hisz már mindegy, akár ő maga vessen véget az életének, akár a király; mert sehogy sincsen szabadulás. Ezért már benyult a kebelébe, hogy kiveszi a bicskáját és a szivébe üti; de a bicska helyett a kis rókától kapott síp akadt a kezébe.
Ennek sem kell több, kiveszi a sípot, belefúj, hát ihun jőnek a nyúlak s olyan szelidek valának mint a kezes bárány, melyet szüntelen marokból etetnek.
Mikor a nyúlak mind együtt valának, hazafelé kezdte terelgetni. A király ott várakozott rá a kis ajtóban, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint s kezdte számolni: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy híja sincsen a kerekszámnak.
Itt másnap ujra kihajtotta a nyúlakat a mezőre a hasznavehetlen bognár; de a nyúlak alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé futott.
De most a hasznavehetlen bognár mitse gondolt a nyúlak szanaszét-futásával, hisz gondolta magában, majd előveszi a kis sípot, belefúj s annak a hangjára majd összefutnak; hanem lefeküdt egy szép árnyékos helyre s aludt kedvére.
De a király sem nyughatott; törte a fejét, hogy és mint veszithesse el a hasznavehetlen bognárt. Ezért maga elé hivatta egyetlen egy legkedvesebb leányát s azt mondja neki, szót szólván:
– Kedves leányom! Nekem egy nagy kérésem van hozzád.
– S mi lenne az királyi atyám?
– Az biz nem egyéb, hanem öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a mezőre, hol a hasznavehetlen bognár őrizi a száz nyúlat s kérj tőle egyet. Ha szépszóért nem ad, hát majd édes csókért; de nekem nyúl nélkül haza ne jőj, ha mindjárt a testedből kivánna is érte!
No jól van, a királykisasszony engedelmeskedett édes atyja kivánságának, kapja a lelkét mit-mit nem cselekszik, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a hasznavehetlen bognárhoz, ki még most is kedvére aludt az árnyékos fa alatt.
Megrugja a királykisasszony a lábát a bognárnak, az fölébredt, de ki mindjárt észrevette, hogy kivel van dolga.
– Isten jó nap nyúlak pásztora!
– Fogadj isten királykisasszony! Hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak?
– Nem hoztam én egyebet, csak azért jöttem, hogy szeretnék egy kis nyúlra szert tenni: azért nem adnál el belőlük jó pénzért vagy egyet!
– Fölséges királykisasszony, pénzért nem adok, hanemha három csókot ad, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, adok egy nyúlat.
Igy a királykisasszony három pár csókért kapott egy nyúlat, s azzal aztán nagy vigan hazafelé futott; de mikor ép a kilincset fogta, hogy benyítja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a nyúl mint az istennyila kiugrott a leány öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.
A nyúlpásztor hazafelé terelte a nyáját, a király pedig ott várakozott a kis-ajtóban az érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor harmadszor is kihajtotta a nyúlakat a mezőre, s hagyta azokat a magok útjára menni.
A király most meg a feleségét hivatta be a fehér szobába s azt mondja annak, szót szólván:
– Szivem szép szerelme! nekem egy nagy kérésem van hozzád.
– S mi lenne az kedves férjem?
– Az biz nem egyéb, mint öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a nyúlpásztorhoz s kérj tőle egy nyúlat, ha szép szóért nem adja, hát majd ad édes csókért; de nekem, ha mindjárt a testedből kivánna is, nyúl nélkül haza ne jőj!
No jól van, a királyasszony hajlott férje-ura kérésére, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a nyúlak pásztorához, ki most is kedvére aludt a hűsben.
Megrugja a talpát a királyasszony a nyúlpásztornak, az fölébredt, de mindjárt elösmerte, hogy ki van a paraszti ruhában.
– Isten jó nap nyúlpásztor!
– Fogadj isten királyasszony! hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak, s mi jóért jött, hogy ha merem kérdezni?
– Nem jöttem én egyebért, csak azért, hogy nem adnál-e el nekem egy nyúlat jó pénzért?
– Pénzért királyasszony nem adok, hanem ha három csókot ád, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, rászánom a fejemet, adok egy nyúlat.
A királyasszony nem szólt semmit, hanem lehajolt s megcsókolta a nyúlpásztort háromszor, az pedig visszaadta azokat.
Igy a királyasszony három pár csókért kapott egy nyúlat s aztán nagy vigan hazafelé vette az útját; de mikor ép a kilincsre tette a kezét, hogy majd benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a kis nyúl pedig mint a villámlás kiugrott a királyasszony öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.
Mikor a nyúlak mind együtt valának, a nyúlpásztor hazafelé terelte a nyájat, a király pedig a kis-ajtóban várakozott azoknak érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor újra kihajtotta a nyúlakat, de most maga a király ment ki a mezőre, felöltözvén paraszti ruhába.
Mikor a nyúlpásztorhoz ért, köszön neki.
– Isten jó nap nyúlak pásztora!
– Fogadj isten szegény ember! hát mi jóért keresett meg?
– Mi türés-tagadás, én biz nem egyébért, csak azért, hogy szeretnék tőled egy nyulacskát venni jó pénzért, bizony nem bánod meg!
– Pénzért nem adom, hanem ha tizenkét botot a farodra sózhatok, nem bánom, ráadom a fejemet.
Mit volt mit tenni a királynak, lefeküdt a gyepre s a nyúlpásztor amugy káplárosan rávágta a tizenkettőt, hogy csakugy porzott az ülepe; de a király mindezt föl se vette, csakhogy nyúlra tehetett szert, gondolván magában, megállj ilyen amolyan dologkerülő bognárja, mégis te húzod a kurtábbikat.
De biz az mégse húzta, mert mikor a király ép a kilincsre tette a kezét, hogy már benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sipot, és a kis nyúl mint a villámlás kiugrott a király öléből s meg sem állt addig, mig a nyájhoz nem ért.
Aztán a hasznavehetlen bognár negyedszer is hazahajtotta a száz nyúlat, a király pedig most is ott állott a kis-ajtóban, maga számolta meg, de nem lelhetett hibát, mert a nyúlak mind megvoltak.
A nyúlpásztor aztán ötödször is kihajtotta a száz nyulat a mezőre legelészni, a király pedig felülvén arra az ördöngös szekérre, melyet a hasznavehetlen bognár csinált, kiment a nyúlak pásztorához, de három üres zsákot is vitt ki magával.
– Hallod-e te ilyen amolyan dologkerülő nyúlpásztor – szidom a lelkedet! – ha te nekem ezt a három zsákot tele nem csinálod igazsággal: leüttetem a fejedet!
A nyúlak pásztora minderre csak ezt felelte, szót szólván:
– Kijött a királykisasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a királyasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a király én is adtam, ő is…
– Csak hadd el, csak hadd el, közbe vágott a király, tele van már mind a három, csak hadd el… s inkább szeretnék a pokolba lenni, mint ezt hallani.
Erre a szóra, mintha parancsolták volna, megindult az ördöngös szekér a királylyal s meg sem állt vele a pokol fenekéig.
Aztán a hasznavehetlen bognár elvette a királykisasszonyt, király lett s még most is uralkodik a feleségével együtt, hogyha meg nem haltak.
Volt egyszer a világon egy czigány és egy molnármester, ki a czigánynak komája volt.
Egy bizonyos napon a czigány vagy félvéka buzát fölvetett a hátára s elment a komájához a malomba őrletni; de mig a molnár a szobába ment, addig a czigány a tribét és bakot elcsente, uzsdi be a zsákba a liszt tetejére, s aztán ő is bement a komájához.
– No koma, kérdi a molnár, jó-e a liszt?
– Jó jó, felelt a czigány, de nem azt mondom én, hanem tribé és bakó a zsákban.
– Hát a komámasszony, hogy van?
– Mint a makk egészséges, de nem azt mondom én, hanem tribé, bakó a zsákban.
– Hát a kis keresztfiam?
– Annak sincs kutyabaja sem, de nem azt mondom én komám uram, hanem azt: tribé, bakó a zsákban.
A molnár még most se jött észre.
– Ehj, fakadt ki végre, menjen komámuram pokolba azzal a tribével és a bakóval; mindig csak azt hajtja…
– Csak hazsa megyek, nem a pokolba, válaszolt neki a czigány.
És a tribét és bakot csakugyan elvitte.
A molnár csak másnap vette észre, hogy oda a tribé és a bakó s csak ekkor jött észre, hogy mért emlegette olyan gyakran a komája azokat.
No megállj, gondolta magában, minden kölcsön van Bartaként, majd megtréfállak.
Hogy ezt elgondolta, elment a komájához, ki ép szegeket vert, a felesége pedig fujtatott.
– No mit álmodott komám-uram? kérdé a molnár.
– Én szépet álmodtam; olyan szépes veres nadrágom és ezüstgombos mentém volt, válaszolt a czigány, csak azs a kár, hogy álom volt, veté utána. – Hát komám uram mit álmodott?
– Roszat koma, roszat.
– De ép te rólad! Hát azt álmodtam, hogy lóképü fehér halál a ránk következő éjjel eljön érted, kirántja alolad a gyékényt s elvisz a pokolba.
A dáde egészen elszomorodott s olyan nagyokat ütött a szeg fejére, mintha már az volna a lóképü fehér halál.
A molnár aztán elment, a czigány pedig mindegyre szomorubb lett, hijába vigasztalta az anyjok és a purdé sereg, hogy igy agyonütik, ugy agyonverik azt a lóképü fehér halált, hogyha el találna jönni: nem ért semmit, a dádet nem lehetett megvigasztalni.
Mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, nagy sohajtozva feküdt le a vaczokra, végre ugy tizenegy óra felé mégis elszenderült. A molnár pedig, ki az ablakon leselkedett, ép ezt várta; mert a dáde szénhordó szürke lovát tüstént a czigány viskója ablakvasához kötözte.
A szürke aztán csakugy nézte az ablakon át, hogy hánykódik a gazdája a vaczkon. Addig-addig hánykódott a czigány, mig ugy éjfél után egy órakor fölébredt s tekintete az ablakra esett.
– Júj, ott a lóképü fehér halál, orditott a czigány. Pörölyre, kalapácsra fiúk!
De ki volt frisebb mint a vén czigány; ízibe felugrott a vaczokról, kezébe ragadta a huszfontos pőrölyt s az ablakon keresztül ugy főbe vágta a saját lovát, hogy az menten kilehelte szegény páráját.
Csak mikor a szegény pára jószág elbődült és eldült s mikor erre az egész czigányság kiszaladt, vették észre, hogy a saját szénhordó szürkéjük a lóképü fehér halál.
A czigány csak ekkor jött észre, hogy a komája tréfát űzött vele s meg nem állhatta, hogy fel ne kiáltson:
– Minden kölcsön van Bartaként!
Volt egyszer egy igen gazdag juhász s ennek egy leánya, meg egy juhászbojtára.
A legény is szép barnapiros fiú volt, de a leány sem volt semmivel sem hitványabb, sem alábbvaló; ezért ugy illettek egymáshoz mint egyik piros alma a másikhoz, mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. De szerették is egymást annyira, hogy majd meghaltak egymásért és mégis, mivel a legény ágrulszakadt szegény árva fiú volt, a számadó nem adta össze őket.
Itt lelkem-teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer a mint a juhászbojtár az erdőben legeltetné a nyáját, irtóztató nagy tüzet lát és ebből nagy jajgatás, sirás-rívás hallatszott ki.
Megyen a juhászbojtár a tűz felé, hát látja, hogy egy kis aranykigyó jajgat oly keservesen a nagy tüzben. A juhászbojtár megszánta a kis aranykigyót, ízibe letört egy hosszu póznát, benyujtotta a nagy tűz közé s a kis aranykigyót kivette belőle.
– No szép juhászbojtár, szólt az aranykigyó, jótét helyére jót várj, vigy haza azért az én királyi atyám hajlékába, majd megjutalmazza az a te szivességedet, de te egyebet ne kérj tőle, mint azt, hogy minden állat nyelvét megérthesd.
A szép juhászbojtár ugy tett, miként a kis királyfi mondta.
A kis aranykigyót bebocsátotta a kebelébe s elindult aztán a kigyók királya palotája fölkeresésére.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy irgalmatlan sziklaüreghez ért, melyben lakott a kigyók királya.
Bemegyen a juhászbojtár a kigyókirály elé s köszön neki e szózat szerint:
– Isten jó nap kigyók királya!
– Fogadj isten juhászbojtár, hát mi járatban vagy s mi jót hoztál nekem, kigyók királyának?
– Biz én nem hoztam senki mást, csak azt, a ki fölségednek legkedvesebb s szive minden gyönyörüségét ebben leli.
– Ugyan mi, vagy ki lehet az?
– Az biz senki más, mint fölséged egyetlenegy legkedvesebb fiacskája.
S ezzel a juhászbojtár kivette a kebeléből a kis aranykigyót s átadta az apjának. Nagy lőn a kigyókirály öröme, mikor elveszett fiacskáját ismét láthatta s a juhászbojtárnak helyét se találta, hogy hová ültesse.
– No szép juhászbojtár, szólt a kigyókirály, ezért a tettedért, a mit kivánsz, azt adok.
– Nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak a nyelvét érthessem.
– Oh te bolond, minek lenne az neked, mit nyernél te azzal, mikor semmi hasznát sem vennéd!
– Akár venném akár nem, már az fölségednek mindegy: azért szóm és mondásom most is az, hogy nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak nyelvét érthessem.
– Oh te golyhó, kivánj inkább aranyat, ezüstöt, kivánd inkább koronámat, vagy ezt a tejfehér kigyófújta huszast, mely olyan tulajdonsággal bir, hogy akárhányszor költöd el, mindig visszamegyen a zsebedbe, ezt is odadom.
– Nem kivánom én sem aranyodat és ezüstödet, sem gyémántos koronádat, sem a kigyófújta tejfehér huszast, csak te nekem add meg azt a tulajdonságot, hogy én mindenféle teremtett állat nyelvét érthessem.
Mit volt mit tenni a kigyókirálynak, látta, hogy ezzel a vaskalapossal ugy sem boldogulhat, megadta a juhászbojtárnak azt a tulajdonságot, hogy ő mindenféle teremtett állatnak nyelvét érthette; de a dolognak egy kis farka vége volt, egy kis bunkó volt a végén; mert a kigyókirály rádásul még ezt is hozzá tette:
– Jól van juhászbojtár, legyen a te szived szerint, legyen meg a kivánságod, de tudd meg azt is: hogyha te nem többet csak egy kukkot is elárulsz abból, a mit az állatoktól hallasz, legyen az bárki, ha mindjárt a feleséged is: tüstént szörnyet halsz.
No jól van, ez abba maradt. Itt egyszer, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a sült hazugságnál, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer, mondom, a mint a juhászbojtár a nyáját legeltette, egy kolompos ürű, a nyáj vezére oda dörgölőzött egy nagy fához s csak elkezdi:
– Hej, ha a mi gazdánk tudná, hogy ebben az odvas fában mennyi kincs van, hiszem azt az egyet, hogy mindjárt elnyerné a számadónk leányát.
És a juhászbojtár ezt mind jól hallotta, mert hisz nem messze állott a vezér-ürűtől. Ennek sem kell több, rögtön kivágta a vén odvas fa oldalát és a sok arany csakugy dülött ki belőle, hogy jobban se kellett. A sok aranyat aztán csuhujjra és tarisznyára szedte és két füles juhász-paripa alig birta hazaczipelni.
Mikor a számadó előtt kizúditotta a szám nélküli sok pénzt, az nemcsak egy, de két kézzel is odaadta a szép leányt a szép juhászlegénynek. Igy lett a juhászlegény- és leányból férj és feleség.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, egyszer a juhászlegény meg a felesége a szomszéd városba vásárra mentek, volt pénz annyi, hogy fele is elég lett volna. Az asszony a kanczafülesre ült, a férfi pedig a csődörre s aztán elindultak a vásárra.
A mint mentek mendegéltek, egyszer a juhászbojtár azt találja mondani a feleségének:
– No szivem szép szerelme édes feleségem, ugyan próbáljuk meg, hogy melyik szamár futósabb, a tiéd vagy az enyém?
Az asszony ráállt s futtatni kezdtek, de a csődör messze elhagyta a kanczát s ekkor a gazda, hogy bevárja a feleségét, megállitotta a lovat.
A mint ott álldogál, egyszer csak megszólal a csődör:
– Nyihahaha! be elmaradtál édes feleségem!
– Könnyü neked henczegni, válaszolt neki vissza a kancza, mert te csak másodmagaddal, de én negyedmagammal futottam!
Hogy megértette a lovak beszédét a gazda, elnevette magát.
– Mit nevetsz szivem szép szerelme? kérdé az asszony.
– Mit nevetek? nem asszony gondja az; mert nem jó mindent az orrukra kötni!
– Hát nem mondod meg?
– Mért?
– Azért!
– De mégis, hogyha szépen kérlek?
– Már ha a tenyeredre teszed is lelkedet, mégse mondhatom én azt meg neked.
– De hát mért, add okát?
– Hát csak azért, mert nem lehet.
Az asszony oldalát elkezdte a kiváncsiság furni, hogy valjon mit nevethetett az ura s ezért annak a fejét az egész úton gyötörte, kéréssel s rimánkodással kinozta; de hogyim látta, hogy ez nem fizeti ki magát, durczáskodott s visszamenet az egész úton sem szólt az urához csak egy kukkot sem.
Mikor hazamentek, bár megfőzte az ételt, de azért nem ült az ura mellé az asztalhoz, mint annakelőtte tette, hanem a fazékban hagyott magának s vagy a tüzlóczán evett, vagy pedig egy falatot sem vett a szájába, s csak akkor látott hozzá, mikor az ura kihajtotta a nyájat; egész álló nap pedig mindig görbe szemmel nézett az urára s ha szólt is, csakugy félvállról vetette oda mint a kutyának a kenyeret s lefekvéskor a széles világért sem feküdt volna az ura oldala mellé, hanem a ládára vetett magának ágyat s ott virradt meg.
S ez igy ment napról-napra, hétről-hétszámra. Az ura végre megunta ezt a fura mulatságot s azt találja mondani a feleségének:
– No asszony, ha már annyira fartatsz, teljék szived kivánsága; megmondom hogy mit nevettem: hát tudd meg azt, hogy én azért, mivel a kigyókirály kis fia életét, megmentettem egy nagy tüzből s a miért hazavittem az apjának, azt a jutalmat nyertem, hogy minden teremtett állat nyelvét érthessem, s akkor, mikor az imént, mikor a vásárra mentünk, semmi egyében nem nevettem, mint a lovak beszédén.
– De hát mit beszéltek? veté ellen a juhász felesége.
– Azt szivem szép szerelme én meg nem mondhatom, mert ha én abból nem többet csak egy kukkot is elárulnék: tüstént szörnyet halnék.
Furcsa portéka ez a fehér népféle, most meg azért nem hagyott az urának békét, hogy vallja ki, mit beszéltek akkor a lovak. Az ember, hogyim látta, hogy nincs menekülés és szabadulás, elment az asztaloshoz, hogy csináljon neki egy koporsót.
Az azt el is készitette s mikor hazavitte, a juhász behíta a feleségét s azt kérdi tőle:
– No asszony, kivánod-e még, hogy eláruljam az állatok beszédét, most midőn látod, hogy itt a koporsóm s meg kell halnom?
– Kivánom hát, mert kend csak gyötör engem, mert kend csak lóvá akar tenni, mert kend csak bolondot űz belőlem!
– No mindjárt megmondom, csak elébb megpróbálom, hogy valjon jó lesz-e a koporsó?
S ezzel a juhász belefeküdt a koporsóba s a mint ott próbálgatja, hogy valjon milyen fekvés lesz benne, minthogy a pitvar ajtó nyitva volt, a vén komondor nagy szomoruan bejött a házba, lefeküdt az ajtószegbe.
A juhász, hogy a tekintete kedves kutyájára esett s látta, hogy az milyen szomoru, azt mondja a feleségének:
– Asszony! vess annak a kutyának egy darab kenyeret.
Az asszony szót fogadott, kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a kenyeret, vágott egy darabot s azt odadobta a kutyának; de a vén komondor megszagolta a kenyeret s ott hagyta, nem ette meg.
A kakas, mely ép a pitvarajtóban állott, meglátja a ház földjén heverni a darab kenyeret, beugrik s híni kezdi a tyukokat:
– Kata kata-kató! jertek be édes feleségeim, itt egy darab kenyér!
– Oh te szemtelen, szólt hozzá a vén komondor, hogy tudsz te most enni, mikor a gazdánk a koporsóban fekszik?!
– Ugy kell neki! lám én nekem hány feleségem van, mégis mindegyiknek tudok parancsolni s azonkivül néha még a szomszédba is átszállok, még ott is legénykedem s neki csak egy van s még annak az egynek sem tud parancsolni?!… Már én azóta igy megvertem, ugy megvertem volna!
Meghallja ezt a juhász, tüstént fölkelt a koporsóból, nem szól semmit, kimegyen a házból s egy jó vastag kötelet beáztatott.
Mikor a kötél jól megkeményedett, bemegyen a házba s bekiáltja a feleségét s amugy magyarmiskásan jól helybenhagyta, ki aztán sose kérdezte, hogy mit beszélnek az állatok.
Ez az orvosság használt s kinek szüksége van rá, hát adja be a feleségének.
Volt egyszer a világon egy czigány, ki azzal a gonosz szándékkal indult el otthonról, hogy mivel neki egy bogara sincsen, majd ennek és ennek az urnak a hizó sertései közűl kiszakít magának egyet. Mondom, hogy a czigány ilyen gonosz szándékkal volt eltelve; útközben összeakadt az ördöggel, a ki szintén disznót akart lopni arról a bizonyos helyről. Mondom, hogy összeakadtak, csak elkezdi az ördög:
– Hallod-e te czigány – szidom a zúzádat! – hogyha nem mondod is, ugyis tudom, hová igyekszel, és mi szándékban vagy; de én is oda ügetek és én is abban a szándékban vagyok: azért egyet mondok, kettő lesz belőle, menjünk együtt s tán igy jobban boldogulunk.
A czigány, hogy-hogy nem, ráállott az ördög beszédére; elmentek mindaketten hizó sertést lopni.
Volt annak a bizonyos urnak elég, mert csak az imént hajtottak a makkról vagy száz darabot haza.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, az ördögöt egy teremtett lélek se látta, hisz azért volt ördög a neve, ki aztán azt a mesterséget is megtette, hogy a czigányt se vette észre senki sem. Aztán mindaketten be az ólba s kihajigáltak belőle vagy ötven darabot. Azaz biz a czigány egyet se hajitott ki, csak az ördögnek hagyta ezt a mulatságot; de azért kinek volt nagyobb szája mint a czigánynak, hogy ő ennyit dobált ki, annyit dobált ki, pedig gonosz volt még a zúzája is, mert csak egyetlenegyet hajitott ki az olból, de még az is beteg volt.
Mikor aztán mindaketten, már mint az ördög és a czigány, jó darabra elhajtották a hizott sertéseket, megszólal a czigány.
– No koma, már most honnan tudjuk meg azt, hogy te melyiket dobtad ki?
– Bizony nem tudom én, válaszolt neki az ördög.
– De én tudom, hogy melyiket hajítottam én ki; mert én mindegyiknek a farkát megcsavartam, mikor a kezemben volt: azért a melyik sertésnek fel van kunkorodva a farka, azt én dobtam ki, az az enyém.
– Jól van, felelt az ördög, a melyiknek tehát fel van kunkorodva a farka, az a tiéd; én nem bánom koma, legyen ugy.
Mikor aztán a holdvilágnál kétfelé akarják szakasztani a nyájat, a czigány csak elkezdi:
– Ez is kunkorodott farkú, az is kunkorodott farkú. Ugyannyira, hogy az ördög azon vette észre magát, hogy biz ő neki nem maradt egyéb hátra, mint az a beteges disznó, a melyiknek le volt eresztve a farka; mert hisz tudjuk, hogy a hizott sertés mindegyikének fel van kunkorodva a farka.
Mit volt mit tenni az ördögnek, hisz maga mondta: „legyen ugy czigány“: vagy akart vagy nem, bele kellett egyeznie az elosztásba; csakhogy aztán elhatározta magában, hogy soha többé, mig a világ lesz, czigánynyal nem megy többet disznót lopni; mert az még az ördögöt is megcsalja.