ÁLOM.

Mintha egy hatalmas hegytetőn állottam volna. Fekete volt a szikla, mint a pokoli bazaltkő-oltár, melyen Beliál szokott áldozni az alvilági hatalmaknak. Nap nem ragyogott a magaslatban, szürke derengés fátyola borította a végtelen határt.

Alattam, szédületes mélységben, a világ morajlott. Úgy hallott föl hozzám szakadatlan zúgása, mintha nagy messzeségben millió nehéz lovas ügetett volna dobogó hídon át. A hamuszín levegő néha villózott, apró gyémántcsillagokat szikrázott ki magából; néha vörös bengáli fény festette fantasztikus képekké a mélység erdős és dombos tájait.

Nem láttam, de sejtettem, hogy odalenn valami szörnyű szép színjáték folyik.

Ennek a láthatatlan tragédiának csak a zenéje szürődött el hozzám. Olyan elálmosító, zsongó morajlás volt ez, mint a vízesés távoli robaja. És mégis csalt, ingerelt, vonzott.

Rebbenéstelen szemmel bámúltam az ingerlő sötét mélybe, nem ismert erők forrongó fekete katlanába. Sokszor úgy éreztem, hogy a sziklatető megrendűl alattam; néha mintha fölfelé emelkedném, néha mintha lefelé sülyednék.

Valami hideg lehellet suhintotta meg hátúlról arcomat. Nem mozdúltam. Kis idő múlva karomon éreztem hideg szorítást. Úgy rémlett, valaki áll mögöttem. Megfordúltam s egy különös emberalakkal álltam szemközt.

Nem tudom, hogy szemközt állottam-e vele, mert arca nem látszott; egész alakja sötét, mély árnyékhoz volt hasonló, amely úgy sötétlett mögöttem, mintha csak magam vetettem volna.

Karomat önkéntelenűl fölemeltem. Ekkor az árnyékember jobb karja is föllendűlt vízszintesre és a végtelen távolba mutatott. Messziről jövő különös hang ütődött a fülembe:

– Látod?

Akaratlan is abba az irányba néztem, amerre mutatott; de nem láttam semmit, csak gomolygó szürkeséget, amelyben sötétebb foltok tűntek föl és múltak el.

– Nem látok semmit, – feleltem – csak alaktalan ködöket.

Az árnyék most egészen mellém suhant; idegen hidegség fagyasztott át, amint vállamra tette sötét kezét.

– Csak szegezd oda szemedet erősen, meglátod, milyen szép panoráma kápráztat odalenn.

Karja rám nehezült. Mintha szemem az ő hatalma folytán új erőt kapott volna: a láthatatlan lassanként láthatóvá lett. Úgy rémlett, mély vízbe tekintek alá, melynek méhében különös, megdöbbentő jelenetek zűrzavara gomolygott.

– A természetes kiválás! – nyerített hátam mögött valami távoli Mefisztói hang.

Odalenn hangyabolyok rendkívűl érdekes háborúja forrt. Hangyáknak kellett lenniök, mert végtelen láncolatban nyüzsögtek, mozogtak; kibocsátó fészkük egyre új rajokat ontott s egy ellenkező irányból megindúlt másik raj vont élő gátat elébök; sokszor egymásba gabalyodtak, előremozogtak, hátravisszakoztak, különös geometriai vonalakban hullámoztak és cikcakoztak, mintha lálthatatlan rajzoló eleven figurái lettek volna.

– Mik ezek? Kik ezek? – kérdeztem kiváncsian. És gyermeki öröm futott át szívemen: ilyen királyi játékszerről álmodoztam én valaha! Eleven pici figurákról, amelyek emberi módra sorakoznak, indúlnak, futnak, versengenek; parányi városokat építenek, pirinkó házakban laknak és fájdalomtalan bajjal játsszák előttem le az élet színjátékát. Hiszen ez isteni játékszer! – kiáltottam fel elragadtatással.

– Úgy van, – mondotta az árnyék, – ezt én vettem neked, ünnepi játékszerűl, mert jól viselted magadat. Újesztendei ajándék. Úgy-e, milyen pompás? A törpék és az óriások csatája.

Törpék és óriások? Gyermekkorom gyönyörű tündérmeséi, hát valóra váltatok? Beteljesültetek?

Egész valóm kiváncsi, mohó szemmé vált, úgy néztem, ittam magamba a miniatür alakok szívremegtető játékcsatáját.

Csakugyan, ezek parányi emberfigurák. De mind egyformák: mind törpe. Hol vannak az óriások?

– Nem az alakjuk óriás és törpe, hanem a belső gépezetük. Lásd, ezek a tömegben mozgók mind elevenebbek és harciasabbak; ezekben a szerkezet erős robajjal forog, gyorsan lejárnak s ha egyszer lejártak, nem lehet őket többé felhúzni. De azok ott, a félrevonúlók, a magánosak, azok finomabb gépezettel vannak ellátva; ezeknek minden hamarabb megárt, de ezerszerte tovább jár a rugójuk. Ezek a törpe szerkezetek.

– És mi a cél? – kérdeztem. – Mi a játék tartalma?

– A játék tartalma az, hogy a durvább gépezetek összetörjék egymást, a finomabb szerkezetek pedig kiváljanak, megmaradjanak és újra csoportosúljanak.

– Érdekes, – mondtam én. – S most már olyan izgalommal kezdtem figyelni a nagyszerű játékszer produkcióját, mint a szenvedélyes turfista a dopingolt lovak előretörését.

Kis folyó-vonalak, parányi kővárosok, füstölgő pirinkó vaskocsik, apró négylábú bogaracskák zűrzavarában tolongtak össze-vissza a durvább gépezetre járó figurák. Úgy tetszett, vezetőjük is van s egy mozdulatlan alak pedig hátúlról dirigálja őket. A tömegek összeomlanak, a hosszú vonalak felgöngyölődnek, a mozgó figurák gépezete hirtelen lejár, felfordúlnak s ott maradnak a miniatür hegyecskék alján, parányi erdőcskék belsejében, cérnaszál-folyócskák habjaiban vagy gyüszűnyi tengerecskék fenekén.

– Aha! már fogynak a durvább szerkezetek, – mondja diadallal az árnyék.

És a fürgébb figurák csakhamar kidőlnek a sorból. Míg lehet, pótolják őket a főrendezők, de egyszer vége szakad a láncolatnak. Most mozdulatlanúl állanak a kis tömegek.

– Mi lesz most? – kérdem izgatottan.

– Mindjárt meglátjuk, – dongotta messziről az árnyék-hang.

A finomabb szerkezetű figurák, az úgynevezett törpék, lassan megmozdúlnak. Búvóhelyekről előlopakodnak, kis csoportokba verődnek s messzelátókkal figyelik a durvább alakok egymástpusztító játékát. Mikor már alig van egy-két gyorsan mozgó: a finomabb törpék láncba fogóznak és álomszerű lassúsággal körré formálódnak. Ez a halk eleven kör-lánc bekeríti azt az egész tájat, ahol a játékcsata lezajlott.

– Az erősek kihaltak, most a gyöngéknek áll a világ, – magyarázta az árnyék.

– Hát ez a természetes kiválás? – kérdeztem én.

– Igen. A gyöngék egymásra szorúlnak és nem bántják egymást. Csak az erősek szeretik az ilyen játékcsatákat.

Érdekes, gondoltam. De már nem láttam tisztán, mi történik odalenn.

– Menjünk lejebb, menjünk közelebb, – szóltam a kisérőmhöz.

– Közelebb? – nevetett föl hideg, metsző nyerítéssel az árnyék. Jó, annál érdekesebb.

És megindúltunk a hegyről lefelé.

Nagyon sokáig kellett mennünk; de az út olyan volt, mintha szárnyakon szállanánk lefelé. Hanem egyre különösebb lett a változás bennem és körülöttem. Ahogy közeledtem a miniatűr emberkék világához: egyre nőtt az alakjuk, vagy talán én törpültem egyre jobban. Igen, én törpültem, mert kísérő árnyékom egyre nőtt, óriásodott, úgy, hogy aggodalom fogott el s megálltam.

– Most már nem lehet megállni, – zúgott északi szélzúgással a fejem fölött s valami forgatag megkapott és sodort tovább.

A pici ezüstszalagok hatalmas folyókká nőttek, a játékvárosocskák megóriásodtak és zúgtak, a gyűszűnyi tengerecskék a végtelenségbe hullámoztak el; pirinkó vaskocsikból dübörgő ágyúszörnyetegek és vágtató gőzmozdonyok lettek; s a hangyaboly emberi milliók sötét tömegévé rettenetesedett. Az a távoli andalító morajlás részekre tagolódott és borzasztó tisztán kezdettem kihallani belőle a fegyverek dörejét, leomló házak robaját, rohanó tömegek földrengető dobogását; a levegőt szakgató jajkiáltásokat, fetrengő haldoklók nyögését, sebesültek ordítozását, az árvák szakadatlan siralmát, a megháborodottak idegtépő kacagását és sikoltásait. Félelem fogott el, halálraváltan szállottam lefelé. Valami vonzott, ragadott magával, parányi voltom olyan testvérien hasonlónak tetszett a miniatür, vérző vagy lihegő játékfigurák testéhez.

Fölöttem a fél eget beborító, kolosszusi vad árnyékfelhő lebegett: az én szörnyű kísérőm. Mint közeli mennydörgés dörömbölt hangja fölöttem:

– Tovább! Tovább!

Belekavarodtam a véres-tüzes forgatagba. A hegytetőről olyan csöndes játéknak tünt föl az egész, idelenn pedig a végítélet iszonyatával zuhant a lelkemre. Éreztem a halál sötét szárnya csapását. Akármerre léptem: sírokba ütődtem és temetetlen halottakba botlottam. Láttam szegény anyámat, amint sírva támolygott az utcák szegletén, egyik fiának a nevét kiáltva. Láttam öcsémet, fegyveresen, ahogy körülfogják idegen vadalakok s eltűnik a füstfelhőben nyomtalanúl. Láttam apámat, amint összerogyik a gyötrelmek terhe alatt és belezuhan egy nem neki ásott sírba. Egy hatalmas folyam hömpölygött előttem és ultramodern leleményességgel pirosak voltak a hullámai. Ezrek és százezrek vánszorogtak nehéz megterheléssel, sok acélgolyóval, késsel és ásóval előre. Valami földöntuli üvöltözéssel, hörgéssel rázták az égre véres-sáros öklüket; arcukról verejték szakadt, bluzok elején kis piros foltok lángoltak: talán vitézségi szalag, talán meleg vér. Nem tudtam: kik a fínom szerkezetűek és kik a durvábbak. Csak azt láttam, hogy az elhagyott tereken pompás autók száguldanak keresztűl s azokban kövér, cilinderes urak ülnek, akiknek mellén egész karvastagságú aranylánc csörög és ragyog. Az autók után éhes kutyák, rongyos gyermekek és züllött asszonyok loholtak, ugattak, nyöszörögtek irtózatos kórusban.

– Kik ezek? – kiáltottam föl réműlten és haragvón.

– Ezek a finom szerkezetűek, akik megmaradnak, – dörgött valahonnan a magasságból.

Megréműltem.

A föld iszamos volt a lábam alatt valami nehéz nedvességtől. Távolról ragyogott le hozzám az a tető, ahonnan leszállottam a borzalmak völgyébe.

– Vissza akarok menni! – sírtam keservesen.

És megindultam, fel a hegynek. Nem voltak már szárnyaim, a magam nyomorúlt erején kellett fölfelé vergődnöm. Óriási kísérőm, a kolosszusi árnyék, ott imbolygott előttem a roppant hegy meredekén. Vágtam az útat, lihegve, elfulladva, tikkadtan, de szakadatlanúl. Milyen nehéz, istenem, milyen nehéz a fölfelé menetel! Távoli mély zengésű hang csapott meg:

– Ez a fölemelkedés. Azért olyan nehéz.

Mentem, mentem napokon, hónapokon, talán éveken keresztűl. A pokoli zaj lassan messze morajló zugássá tompult s mikor egyszer visszanéztem: már olyan törpe, olyan játékszerforma volt az egész zűrzavar.

A hegynek körülbelűl a közepetáján aranyos bibor páholyok ragyogtak; márványlépcsők csusztak föl a drága ülőhelyekig s a trónforma székek fölé remek baldachin borúlt. Minden páholyban egy sápadt, ideges, izgatott úr ült, messzelátón figyelték a nagy cirkusz lenn folyó repertoárját. Egy-egy szolga állt a hátuk mögött s fekete lapokra valamit jegyzett.

– Kik ezek? – kérdeztem az árnyéktól.

– Ezek a főbérlők, akik az egész játékot intézik. Óriási tétekben fogadnak, egyik elnyeri a másik figuráit és mezőcskéit. Aki leromlik, az ott hagyja a páholyt és beáll játékrendezőnek.

Kevesen voltak ezek a nagy bérlők, össze-vissza huszan, huszonketten. Elbámúltam, hogy ilyen pompás játékszert találtak ki maguknak, amelyen nyernek is az isteni gyönyörűség mellett. Mert ilyen magasságból igazán lelketemelő volt a lenn folyó játék. De nekem fájt, hogy azok odalenn áruba vetik testüket, lelküket, húsz sápadt nagy bérlőnek.

– Miért nem cserélik meg a helyüket? – kérdeztem naivul a hozzám egyre közeledőbb és kisebbedő árnyékot.

Gúnyos kacagás nyerített a levegőben:

– Azok ott lenn sohasem néznek fölfelé! Nem tudják, hogy egy kis fáradsággal ők lehetnének a páholyból nézők. Hiszen milliárdan vannak! Ha föl tudnának ide emelkedni: övék volna az egész játékmező s ha akarnák: ők játszanák a finom szerkezetűeket és a nagy bérlő huszakat odalenn. De nem néznek soha felfelé!

Szegények, gondoltam szomorúan.

És örültem, hogy én kiszakítottam közülök magamat. Én fölfelé néztem. A csúcs még messze volt, a víz ömlött rólam, de nagyszerű vágy sarkalt fölfelé. Mindig csak fölfelé.

És hosszú évek múltán újra elértem a tetőt. Az árnyék már épp olyan magas volt, mint én. Mintha csak magam vetettem volna az üvegtiszta levegőbe. A színjáték folyt tovább odalenn, csöndesen, alig hallható morajjal. Az árnyék most átölelt, éreztem idegen hidegségét a derekamon; lemutatott a messze, végtelenbe vesző világra:

– Mindezt neked adom, ha leborúlva tisztelsz engemet.

Ezekre a szavakra már emlékeztem valahonnan. Valaki mondta ezt már valaha. Nekem? Álmomban? Nem tudom.

– De hát ki vagy te tulajdonképpen?

Az árnyék halkan kacagott:

– Én vagyok a nagy Sugalmazó. Én szerkesztettem ezt a pompás játékszert, én láttam el gépezettel a kis figurákat, én emeltem páholyba a nagy bérlőket. Én űzöm el a lenn valók unalmát, mert leleményem kifogyhatatlan. Ha már feltörted magadat a csúcsig, köss szerződést velem; te fogod kidolgozni jövendő eszméimet.

Megdöbbentem. Hiszen ez a fekete árnyék, maga a Rossz! Hát én a kárhozat útját futottam volna meg? – Irtóztató. Nem testem, hanem a lelkem veszett hát el! Hol vannak a szüleim? Testvéreim? Barátaim? A fajtám? A nemzetem? Mindtől elszakadtam, itt állok rideg egyedülvalóságomban, egy árnyék hatalmában.

Előttem szakadék, alattam határtalan mélység. Egy ugrás – és lenn vagyok a kis figurák között.

De amint ugrani akartam: az árnyék fejemre tette hideg kezét és én úgy maradtam, mozdulatlan.

A. B. F. R. A.

Megyek a havas úton a temetőbe. Ez valamikor a Csokonai halhatatlanságának volt tornáca; ma halott katonák szellemei bukdosnak keresztűl-kasúl a dombokon. Mindennap temetnek. Tegnap egy magyart, ma egy orosz fogolyt, holnap egy német népfelkelőt. A halálban való örök egyenlőség gondolata száll rám, ez a nagy sötét madár, amelynek a szárnyarebbenése hideg fúvalom.

Az út havas fejfák néma ezredében visz tovább. Olyan csodálatos ez a vidék; amerre nézek, ameddig látok: mindenütt sírok, mindenütt temető. Régebben sokkalta szűkebb volt ez az ország; most végejárhatatlan. De nekem haladnom kell előre, mert szegény öcsém eltűnt az északi harcmezőkön és nekem meg kell keresnem.

Már oly régóta megyek és semmi fáradtságot nem érzek. Keresztek és fejfák, kis dombok ezre, százezre jön elébem, halad el mellettem és bámul utánam. Bizonyosan összenéznek, összesugnak: hova megyen ez a szomorú ember?

Néha úgy rémlik: ismerős arcok ködlenek a kis katonasírok fölött. Mert minden dombon szürke árnyék virraszt: az arcukat jól kivehetem, csak a testük foszlik szét a fehérségben. Az imént egy hatalmas, bronz fejet láttam távoli halmon; vídám szép szemével felém intett, kacagott, mintha jégcsengők csilingeltek volna; megismertem: az én kedves ügyvéd barátom. A homloka közepén kis biborfekete pont. Tovább, tovább. Valaki megfogja hátul a kabátom szárnyát; visszanézek: egy daliás férfias alak néz rám, orrán-száján ömlik a vér, de energikusan köszönt: megismertem, tanár volt szegény. Valami láthatatlan áram sodor tovább. Egy magasabb sírdombról már messziről int felém valaki; közelebb megyek: tudom már, három aranycsillagja van, az én kedves, okos, jó kapitányom. Jobb kezével a távolba mutat – hazafelé és úgy kérdez a szemével: hogy van Ő? Fiatal szép özvegyét köszönti: tiszteleg s akkor veszem észre, hogy a hóna alól folyik a vér. Tovább, tovább. Az út emelkedik, mintha hegyek oldalába futna föl. Milyen óriás, havas csúcsok rémlenek ott a távolban! Mik azok? Szörnyű határőrök, fehér kucsmás népfelkelők, zuzmarás fürtű Kárpátok. Itt még iszonyatosabb a katonasírok zűrzavara. Minden lépten egy sír, be az erdők mélységéig, föl a hegyek hátáig. Megint ismerős: egy leányarcú, kedves kis fiu lengeti sapkáját; olyan halovány, mint az álom, nem is golyó érte, csak elhervadt ebben a rémletes tikkasztó tűzben. A bátyját kérdezi, én az öcsémmel felelek rá. Nem értjük egymást; haladok tovább. Új ismerősre bukkanok: kivont karddal űl a sír tetején és rohamot vezényel; gyönyörű vad magyar feje előreszegűl, csak a szemével hunyorít, mintha azt mondaná; úgy-e jól csináltuk? A bluza csupa vér elől, mintha a szíve nőtt volna rajta ki. Ez nem ábrándozik, pedig háromhónapos özvegyet hagyott hátra. Óh mégsem jön, akit én olyan reszketve keresek! Jönnek új sírok; jön egy hármas sír, ismerem a lakóit: egytestvérek voltak, egymás után hullottak el; a legkisebbik mellén egy aranyérem ragyog. Úgy néznek rám, hogy szinte Lóthtá dermedek; ősz édes apjukat kérdik…

Tovább, tovább!

Most már látom, hogy temető az egész világ. Ez a szomorú földgolyó tele van lyukgatva apró kis vermekkel: mindenikben egy katona fekszik. Hol van az, akit én keresek? Merre vagy szegény kis öcsém? Hozzád kiáltok, halld meg az én szómat, hiszen jól ismered.

Kérdezem az ezernyi ezer halott ezredeket: nem tud róla senki. Lefestem nekik az én kis katonámat: szőke haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, a szeme világoskék. Rendesen szomorú volt, mert előre megmondta, hogy a halálba megy. A menése ám fürge volt, mint a fiatal szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Két fehér csillag a chargeja; káplár volt az én öcsém. Hiába beszélek: nem tud róla senki.

Szaladok tovább.

Félek, hogy elmúlik az idő s én elkésem. Soha rá nem találok kis katonámra; akkor hogy menjek vissza édes anyámhoz, mit mondjak neki?

Ezek itt orosz sírok. A dombokon szürke kucsmás kozákok és lapos sapkás gyalogosok ülnek. Hátha ezek látták az én öcsémet? Oroszok, ruszok, moszkoviták, muszkák: nem láttatok rohamkor veletek szemben egy kis magyar katonát? Honvédet? Tudjátok, honvédet? Szőke haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, a szeme világoskék. Futása fürge, mint a fiatal szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Rohamkor is előre nézett. Két fehér csillag reszketett a bluzán, káplár volt az én kis öcsém. Szóljatok hát: nem láttátok valahol?

Az orosz szellemek szomorúan bámúlnak rám, hiszen nem értik magyar szavamat. Óh, hogy a halottak sem értik a fájdalom beszédét!

De még nincs vége mindennek. Hahó! Ott új sír-ezredek! Germán csúcsos sisakokat látok. Kik vagytok, vitézek? Nem a Hindenburg táborából maradtatok itt? Megálljatok csak: nem ti vagytok a huszadik hadosztály elesettjei? Az öcsém is oda volt beosztva; bizonyosan ismertétek! Szőke haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, szeme világoskék. Futása fürge, mint a fiatal szarvasé, a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Két fehér csillag ragyogott a bluzán, káplár volt az én öcsém. Óh, szóljatok hát, mi történt vele? Hova lett?

A germán szellemek nem-et intenek. És távolba mutatnak jobb kezükkel. Arra nézek: mi van ott? Sík pusztaság, határtalan havas mezők; kis Szibériák, a nagy borzasztó Oroszország küszöbe.

Mit mutattok arra, ti szőke Lohengrin-fejek? Csak nem azt akarjátok mondani, hogy…?

Óh Istenem, magyar nép istene! Fogj kézen és vezess. Nekem meg kell találnom szegény öcsémet.

Most már elmaradnak a sűrű sírok, csak a havas pusztaság nő határtalanná. Idegen ország földjén járok. Nyomorult falvak húzódnak el mellettem s néha nagy városok úsznak elébem. Mintha a levegőben lábolnék: a fekete-fehér föld visszafelé fut alattam. Nem tudom, mennyi ideje bolyongok; nincs nappalom és nincs éjszakám, csak kétségbeesésem percei hullanak szakadatlanúl.

Különös, vörös város vadonába tévelyedek. Mindenkit megszólítok, senkisem ért. Jaj, igaz, hiszen ez itt Oroszország, a rémséges, jégverem Oroszország! Megálljatok, ti néma, sebesült katonák, nem láttátok az én szegény öcsémet? A haja szőke, az arca fehér, a szeme kék…

Milliom és milliom ember él, de az én öcsémet egyikben sem ismerem föl. Százezer és százezer halott aluszik kis sírokban, de az én öcsém szelleme nem vírraszt a keresztes, fejfás dombokon.

Tovább, tovább!

Megbotlom valamiben. Rohanásomban megállok. Mi ez itt a lábom alatt? Ah, kidőlt fejfa; fekete sírhalomőr. Gazdája nevét már lemosta az idő; csak öt különös betű gyászol rajta: A. B. F. R. A. Istenem, hiszen ez magyar sír, kálvinista halott fejfája. Itt egy ember aluszik: „A boldog feltámadás reménye alatt.“ Ki vagy, te bízó szellem, aki hiszed az új életet? Felelj! Miért nem kiáltod lelkembe kilobbant nevedet? Ki fejti meg rejtelmedet, sötét öt betű? Ki nyugoszik itt a boldog feltámadás reménye alatt?

Hűs szél csapja meg arcomat. Széttekintek a világ temetőjében és megdöbbenek. Hiszen ez itt a mi városi temetőnk, a mi szegény katonáink havas országa. Hol jártam, hova tévelyedtem?

Most haza kellene mennem és megvídítanom édes anyánkat, hogy az öcsém él, él, boldogan él! Két fehér csillag ragyog a bluzán, a piros szalagon arany kereszt. A haja szőke most is, az arca fehér, a szeme kék…

Hol vagy, kis katonám? Hát egy sír sem jutott neked az óriás temetőben, mely a Visztulától a Száváig, a Szávától a Kolubaráig ér?

Mikor találkozunk, a boldog feltámadás reménye alatt? Mikor?

TARTALOM.

• Balgatag szerelem3
• A kém30
• Vass Mihály jó napja47
• Julis néni elkésett56
• A lengyel herceg64
• Köd ült a lelkemen76
• Álom86
• A. B. F. R. A.95