Van egy rózsatő,
Rózsás-kertben nevelje
A jó teremtő.
Szálljon áldás a fejére!
Az Istentől ezt kérem,
Piros tojás a bérem.
– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya.
– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az apa.
– Nagyobb koromban? Ezt ni:
Kedves nénémasszony, ennek kedves nője,
Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap:
Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap.
De már kiszabadult a halálfogságból,
Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.
Egy kedves leánkát ide szalasztottunk,
Akinek mi mindég a nyomában voltunk;
Nyájasan akarunk mi ő vele bánni,
Őtet egy pár tojás meg fogja váltani.
Még pedig pirosra meglégyen az festve,
Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve.
– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, – -incselkedik az apa, – hol a piros tojás?
Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug a tékozló fiu zsebébe.
Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu. Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egyenest az asztalnak tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba. A közeledő dráma főpróbája.
Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be, amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.
– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss kalácsot s az – ujságot.
– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni.
– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója.
– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.
– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével: Tudtam, hogy igy lesz. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: Ugy-e, megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!
– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra. Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.
– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel… Talán a pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába feleresztette…
– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a temetőbe kivisznek?
– Oh! Virrad! Virrad! Virrad!
A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás ismét: másodszor is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.
– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó pillanatban!
Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül, simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott hevernek a haláltjelentő levelek, a pisztoly – – hol a pisztoly? A párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát, visszafekszik az ágyba.
Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya, hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.
– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát?
– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.
– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.
Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen, futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat alatt a neve, tulajdon az ő neve!
– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. – Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van, Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy, Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!
Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy itt is halad a világ. Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja, honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez husvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is. Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és – meginditó.
Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!
*
A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, amely már nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s azon egy rend ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében előre!
Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a pillantás egy szent fogadalom.
– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!
(Vége az első kötetnek.)
[1] A besztercei, néhol Berzenczey-nek nevezett szilvát igy hivják nálunk felé.
[2] Erdélynek a Székelyföldön kivül eső részét vármegyének hivják a székelyek.
[3] A juharmag tokja.
[4] Hegy tetején egy nagyobb darab szántóföld neve, ma is a Benedek–Huszár-nemzetség birtokában.
[5] Cserge: házilag szőtt gyapjutakaró.
[6] Cocó: a ló gyermekes neve.
[7] Első izben 1916 augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918 október végén az oláh megszállás elől.
[8] A temető mellett volt a házuk, innen a Temető melléknév.
[9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal. Ezt a nyargalást mondják bogározásnak.
[10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“ hangja.
[11] Bübájosok, boszorkányok.
[12] A hagyomány szerint fejér (szőke) és fekete magyarok voltak a nagybaconi őslakók. A falut egész hosszában patak szeli ketté, egyik partján a fejér, másik partján a fekete magyarok települtek le.
[13] A székely a házát és udvarát együtt élet-nek nevezi. Megtojult = megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jó asztalra került abból, ami egy jó székely háznál az idők során felhalmozódik.
TARTALOM
- Az Olvasónak3
- Első fejezet. Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be.5
- Második fejezet. Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola.39
- Harmadik fejezet. Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása.59
- Negyedik fejezet. Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kisgyermekkorában látta.68
- Ötödik fejezet. Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek megfiatalodtak.88
- Hatodik fejezet. Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel láttam.118
- Hetedik fejezet. Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről lesz szó.135
- Nyolcadik fejezet. Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie.155
- Kilencedik fejezet. Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem szabadultak fel.177
- Tizedik fejezet. Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból úr, s többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció?191
- Tizenegyedik fejezet. Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is.212
- Tizenkettedik fejezet. Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy az „ország szive“ nem magyar.226
- Tizenharmadik fejezet.Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen.248