Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

*

Junius 9.

Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legnagyobbá: ő a legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más magyar ember nagyságán felülemelkedő.

Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember, amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini, cseresznye! örvendezett a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a ropogós piros cseresznyét – ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk, mendegéltünk. – Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le nagyhirtelen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk, mendegéltünk. – Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth János – ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a hontalannak, testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal, mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy szenvedését.

Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott. Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni, hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel csüggedező szivüket.

– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból. Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel, bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek szózatos ajkán! És megteltek a szivek hittel, szebb jövendő hitével. Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar.

Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja, hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő.

– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem.

Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet feltámadásában, szabad-e nekem kételkednem ebben?…

*

Augusztus.

Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit – menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom, könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!

S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is emberfeletti. Meddig birom?

*

Szeptember 21.

Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el: Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e Isten szerencsétlen fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját? «Emberfeletti szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül versz!

*

Szeptember 30.

Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog «visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset – accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra, irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!

Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél. Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a Testamentum-ot… Ime, a levél:

«Édes, jó apám!

Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta szenvedéseitől a halál.

Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor is, ha nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem, csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle – és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit megsiratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy – ha lehet – még több melegséggel kell – helyette is – körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a világ valamennyi szülője közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.»

Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére. Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet!

Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád, Golgothát járó Mária!

Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal sirjukat.

Megyünk, megyünk…

Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez.

Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, végrendeletem e könyvben megmarad:

Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! Együtt álmodjuk át a Végtelen éjszakát.

…Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária.

TARTALOM.

• Első fejezet. Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó magyarok földjén, husvét hajnalán3
• Második fejezet. Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel kapcsolatosan a fészekrakásról23
• Harmadik fejezet. Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó49
• Negyedik fejezet. Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél89
• Ötödik fejezet. Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről98
• Hatodik fejezet. Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf halállal137
• Hetedik fejezet. Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen világháborunak neveztetik157
• Nyolcadik fejezet. Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan következik a nagy összeomlás214
• Kilencedik fejezet. Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de kénytelen beszélni224
• Tizedik fejezet. Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv befejeződik250