Mire megvénülünk (2. kötet)

Topándy nem engedé magát levetkőztetni, ágyba fektetni.

– Toljátok székemet Czipra mellé. Hadd tanuljam meg tőle, hogyan kell magát viselni egy halottnak? Az én halálom nem lesz olyan szép, mint az övé: én nem lehellem lelkemet szeretőm lelkébe; hanem azért víg útitárs leszek.

A kín félbeszakítá szavait.

Mikor engedett a fájdalom, elnevette rá magát.

– Hogy protestál az ostoba hústömeg! Nem engedi magát kapaczitáltatni. Pedig csak vendégek voltunk itt! «Animula, vagula, blandula! Hospes, comesque corporis. Quæ nunc adibis loca? Frigidula, palidula, nudula! Nec, ut soles, dabis jocos.» Bizony extra dominium fogsz lenni mindjárt. És gyomor uram, ő nagysága, és szív uram ő kegyelmessége, és fej uram, ő excellentiája, mind kiesnek hivatalaikból.

Az orvos azt állítá, hogy iszonyú kínokat kell neki kiállani azalatt, míg gúnyolódik és mosolyog; s mikor felkaczag, olyankor más ember fogcsikorgatva ordítana fel.

– Sokat vitáztunk, Loránd – szólt az öreg, mind inkább elhaló hanggal: azon német tudós felett, a ki azt állítá, hogy a más csillagzatok lakói sokkal nemesebb emberek, mint mi itt a földön. Ha kérdik, hová lettem? Mondjad, hogy avanzsiroztam. Olyan planétába mentem, a hol nincsen paraszt; bárók tisztítják a grófok csizmáját. Ne nevessetek rajtam, kérlek, ha bolondokat mondok. – De a halál, igazán furcsa verseket diktál.

A kézszorítás, mivel Lorándot üdvözlé, bizonyítá, hogy ez az utolsó.

Azontúl keze lankadt, szemei elborultak: arcza egyre viaszsárgább lett.

Még egyszer fölemelte szemeit.

Loránd tekintetével találkozott.

Mosolyogni akart: csak súgva, töredezett hangon mondhatá:

– Most mindjárt – megtudom: – hogy mi van – az északi vadászkutya ködfoltjaiban: – s a szemnélküli féreg – veséiben?…

Azzal hirtelen, egy erőszakos végső görcsös erőfeszítéssel megragadá széke támláját s felegyenesedve, jobbját felemelé s a szolgabiróhoz fordult.

– Uram! kiálta erős teljhangon. Én appelláltam!

És azzal visszarogyott a karszékbe.

Néhány percz mulva minden redő eltünt arczáról, sima lett az, mint a márvány; és nyugodt, mint a halottaké szokott lenni.

Loránd ott állt összekulcsolt kézzel két halottja között.

*

Másnap jó hajnalban útra kelt a szekrénybe zárt ólomkoporsóval, s vitte haza halott menyasszonyát.

A második levél, melyet Topándy írt anyjához, s melynek pecsétjével saját élete végét pecsételte be: nem lett feladva; nem előzheté meg jöttét.

Otthon csak az első levelet kapták.

Azt az örömhírt hozó levelet, mely mámort, diadalt gerjeszte az egész háznál.

Hiába, csak őt szerették legjobban most is. Anyjának, nagyanyjának ő volt a kedvencz fia. Dezsőről szólnunk sem kell, mert hisz annak a szíve az övéhez van nőve most is: s a jó Fanny kétszeresen boldog volt abban a gondolatban, hogy nem egyedül lesz azután boldog nő a háznál.

Oh milyen örömmel várták!

Kételkedhetett-e valaha abban, hogy a kit ő szeret, szeretve fog lenni mindenkitől? hogy nem kell annak erényeiről beszélni; mindenki ismeri azokat, mihelyt ő azt mondja: «én szeretem.»

Bizony nagyon jól történt, hogy azt a levelet nem küldte el anyjának, melyben Czipráról írt s áldását kéri; – hogy nem sértette meg azzal a végsorral a legdrágább anyai szívet: «ha pedig te megátkoznád azt, a kit én szeretek!»

Megátkozni azt, a kit ő szeret!

Oh, dehogy tették azt! Ünnepnap volt ez a levél a háznál. A falusi lakot újra rendezték; Dezső átköltözött a városba, átengedve a legifjabb jogát az apai ősi lakhoz, bátyjának.

Még a legöregebb Áronffyné is letette örök gyászát. Ne lásson Loránd menyasszonya semmit, a mi szomorú gondokra emlékeztet. El van minden temetve a föld alá.

Dezső annyi kedveset tudott regélni a szép czigányleányról; Loránd levelei az elmult tíz hallgató évről mindig megemlékeztek a szegény elvetett gyémántról, kinek hű ragaszkodása képezé Loránd életének napos oldalát. Most az elrakott leveleket újra, meg újra elolvassák: a két anyának ez tanulmánya lett. A mit néhol Loránd csak egy futó szóval vetett oda: abból ők nagy magyarázatot tudtak venni, és az mind Czipra javára ütött ki.

A gondviselés is így rendelte azt!

Az első találkozás óta, a pusztai csárdában, úgy volt az elrendelve, hogy Loránd megszabadítsa Cziprát, gyilkos kezéből, hogy azután egykor boldog legyen vele.

… Hiszen a czigány leány már boldog is volt.

Topándy levele azt tudatá, hogy Loránd a levél kelte után azonnal megesküszik Cziprával s együtt lemennek a szülői házhoz.

Tehát tudva volt már a nap is, ki lehetett számítani az órát is, a mikor meg fognak érkezni.

Dezső benmaradt a városban, Lorándot várni. Azt igérte, bármi későn jönnek is, még éjszakára kihozza őket.

A nők tehát fenmaradtak éjfélig. Künn vártak a folyosó alatt. Szép, meleg, holdvilágos éj volt.

A jó öreganya átölelve Fanny vállát, elmondá neki, hogy sok sok év előtt épen így vártak egy éjjel a két testvér megérkeztére; hanem az nagyon rút éjszaka volt, és az nagyon szomorú várakozás volt. A szél zúgott az akáczok között, a felhők kergették egymást az égen, az ebek vonítottak a faluban, a kapun egy szénásszekér döczögött be – és abba volt elrejtve a koporsó. – Ez a nép nagyon babonás: azt hiszi, a jég elveri a határát, ha halottat visznek át rajta.

Hanem most egészen más világ van. A lég csendes, szellő sem fuvall: ember, állat alszik körül, csak azok vannak még ébren, kik menyasszonyt várnak.

Milyen más az idők járása!

Egyszer aztán szekér áll meg a kapuban: a cselédek sietnek azt kinyitni.

Szénásszekér döczög be rajta, miként akkor.

És a szénásszekér után gyalog, miként akkor, a két testvér, egymás kezét szorítva, jő.

A nők eléjük rohannak, Loránd az első, a kit ölel, csókol mindenki.

– Hát nőd? kérdi minden ajk.

Loránd némán a szekérre mutat, és nem tud szólni.

Dezső válaszol helyette.

– Nejét itt hozzuk a koporsóban.

Tizenhét év mult el már azóta, hogy Loránd ismét itthon van!

Milyen öreg emberek lettünk azalatt!

Tizenhét év különben is nagy idő; hát még tizenhét ilyen súlyos év?

Soha sem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint a kik kortársaink voltak.

Olyan időket élünk, a mikor minden elmuló év utolsó napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már! s nem akarjuk hinni, hogy a mi utána jő, még mindig rosszabb napokat hoz.

Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás iránt való szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy, társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, a mivel a napok eseményei elé nézünk.

Egy év mulva azon nap után, melyen szegény Czipra meghalt, Loránd fegyverrel oldalán ment el bizonyos mulatságba, a hol ingyen lehet kapni a halált.

Nem emlegetem én a multak dicsőségét, mi hasznom belőle? úgy is kevesen tudják már azt.

Loránd jó katona volt.

Az lett volna bizonynyal bármely esetben is, mindene volt hozzá a természettől: hősi bátorsága, athlétai ereje, heves vére, soha nem csüggedő lelke. A harcz különben is gyönyör lett volna rá nézve; – hát még e kedélyállapot mellett?

Szíve összetörve, zúzva, első szerelme oly csúful sárba taposva, a másik, szenvedélye égő hevében legyilkolva, lelkén az életunalom terhével s azzal a súlyos végzettel, a mi családját terhelé. Mindig az a rém állt előtte, hogy ez úton elébb-utóbb mégis csak oda kell jutnia, abba a nyolczadik, üresen hagyott ágyba.

Mikor elkezdődtek a harczok, egészen felvillanyozódott roskatag kedélye. Mikor egyenruháját felölté, odajött hozzám, s kezemet megrázva, villogó tekintettel mondá:

– Most megnyilt hát a vásár, a hol az ember száz perczenttel adhat túl az ütött-kopott életen.

Hanem ő nem adott túl azon.

Vakmerőségéről hirhedett lett, hőstetteit megénekelték, szerzett hírt, koszorút, csak a mit keresett, a dicső halált, azt nem tudta megtalálni.

A zászlóaljból, melynél kezdé, vége felé csak egy tizedrész volt már meg. Ő azok között volt, a kik még csak sebet sem kaptak soha.

Pedig mennyi szép golyó elrepült feje fölött.

Hogy tekintgetett e szomorú zizegő hangon fütyülő hírnökei után a halálnak, hogy várta azokat a búgva közelítő öreg ficzkókat, a kiknek egy embert egy percz alatt átszállítani egy más csillagba – semmi! Nagyon jól ismerték már, nem bántották.

Olyan ez a csatatéri zengő méh, mint az igazi méh, a ki bátran jár közötte, elzúg a füle mellett, a ki fél tőle, azt megcsípi.

Egyszer a csákóját lyukasztá át a golyó.

Hányszor hallottam tőle:

«Miért nem egy hüvelykkel alább?»

Végre egy csatában egy elpattant gránát darabja megbénítá karját, s mikor egy kardcsapástól elszédítve lebukott lováról, még egy kozák lándzsával keresztülszúrta.

Még abba sem halt bele.

Hetekig feküdt eszméletlenül a közkórházban, sátor alatt, míg érte mehettem és haza hoztam. Fanny ápolta. Meggyógyult.

Mire felépült, akkorra már aztán vége is volt minden harcznak.

Mennyiszer hallottam tőle:

– Oh, milyen rossz emberek vagytok ti, hogy engem úgy szerettek! Oh, milyen rosszat tettél velem, öcsém, hogy elhoztál a csatatérről. Oh, milyen kegyetlenség volt tőled, Fanny, hogy mellettem virrasztottál! Oh, milyen hiába való munka volt tőletek engem életben tartani! Oh, mint haragszom én tirátok, mily kiállhatatlan emberek vagytok ti: azért, hogy engemet úgy szerettek!

Hanem mi azért csak szerettük őt.

És aztán így megvénültünk csendesen.

Eltemettük jó nagyanyánkat, aztán édes anyánkat is; magunk maradtunk, nem osztoztunk meg soha.

Loránd mindig velünk lakott: míg a városban laktunk, néha hetekig sem hagyta el a házat.

Az új idők új rendszere engem is kényszerített, hogy arról a pályáról lemondjak, a mit még apáink az élet díszes czéljának tartottak. Sutba dobtam a diplomámat, s kimentem szántani, vetni.

Lett belőlem jó paraszt ember.

Még most is az vagyok.

Itt is együtt maradt velünk Loránd.

Nem volt élet már az övé, hanem csak a napok számlálása.

Siralom volt ezt tudni és őt látni.

Egy délczeg alakot, kinek hivatása volt, hogy hőssé legyen.

Egy forró szívet, ki földi mennyországa lehetett volna egy nőnek!

Egy képzett, lángeszű főt, ki vezérszellem lehetett volna egy országban.

És a ki tétlenül, szerettelenűl, boldogtalanul hullatott levelet levél után, és nem várt a holnaptól semmit.

Hanem félt a jövő napoktól.

Gyakran előhoztam neki, hogy annak a magányos épületnek ott a patak mellett befalaztatom az ajtaját.

Ne kérdezzék gyermekeim, mi lakhatik azon belül? ne iparkodjanak találgatni annak rejtelmes feliratát, mint én találgattam gyermekkoromban.

Loránd nem egyezett bele.

«Még egy üres szállás van benne.»

És ettől irtóztunk mi valamennyien.

Ő is, mink is.

Minden este úgy váltunk el, mintha végbúcsút mondanánk.

Nem örült már semminek az életben. Nem foglalkozott semmivel, a mivel más ember foglalkozik. Nem kártyázott, bort nem ivott; örökké józan volt és egykedvű. Nem olvasott mást, mint mathematikai könyveket. Rá nem tudtam venni soha, hogy egy hírlapot kezébe vegyen.

«Hazugság az egész világtörténet!»

Mindennap, akár télen, akár nyáron, korán reggel, mielőtt valaki fölkelt volna a háznál, kisétált a temetőbe; oda, a hol Czipra nyugszik «az illatos fűgyökér alatt», ott töltött néhány perczet s aztán ismét visszajött: nyáron egy szál eleven, télen egy szál aszú füvet hozva el a sírról.

Volt egy naplója, abban nem volt írva egyéb, mint a kelet mindennapról, alá tűzve, írott sorul, az aszú fűszál.

Egy élettörténet, melynek ezernyi ezer aszú fűszál képezi sorait, a hány sor, a hány szál, annyi napról összegyűjtve.

Lehet-e szomorúbb könyv ennél?

Egyetlen tárgy, a mi érdekelte, gyümölcsfái voltak és méhei.

Az állatok és növények nem csalják meg azt, a ki őket szereti.

Egész nap őrizte fácskáit, csemetéit s viselt harczot a rovarok ellen és tanult naphosszant életbölcsészetet e nagyszerű alkotmányos monarchistáktól, a méhektől.

Sok ember van, kivált a mai nap, hazánkban, a ki el tudja ölni az időt, Loránd csak küzdött az idővel, s minden lefolyt nap egy vereség volt rá nézve. Vadászni soha sem járt, azt mondá, nem jó neki töltött fegyvert venni kezébe.

Éjjel gyermekeim közül egy mindig ott aludt szobájában.

«Félek magamtól», vallá meg előttem.

Félt magától és attól a csendes háztól, ott a patak mellett.

«Szeretnék ott aludni az illatos fűgyökér alatt!»

Egy elveszett élet!

Egy szép nyári délután kis fiam azzal a hírrel rohan be hozzám, hogy Loránd bátyja a szoba közepén a földön fekszik, és nem akar fölkelni.

Én a legrosszabbat sejtve rohantam át hozzá.

Midőn beléptem szobájába, már nem feküdt a földön, hanem az ágyon. – Arcza az ágyon.

– Mi bajod? – kérdezém, kezét megfogva.

– Semmi sem; csak egy kicsit meghalok.

– Az istenért! mit tettél?

– Ne ijedj meg. Nem az én kezem volt.

– Mi bajod hát?

– Egy méhcsipés. Nevess ki. Meghalok bele.

Még reggel beszélt róla, hogy méheire orvméhek ütöttek, azokat megy pusztítani. Egy orvméh halántékába ereszté fulánkját.

Tehát még sem oda:… nem oda, – rebegé hagymázos lélekzettel; nem a nyolczadik ágyba.

Kinn az illatos fűgyökér alatt. Ott heverünk a porban egymás mellett. Falaztasd be azt az ajtót. Jó éjszakát.

Azzal lehunyta szemét és soha sem nyitotta fel többet.

Mire Fannyt odahívtam hozzá, már halva volt.

A délczeg hős, ki egymaga csapatok ellen küzdött, a vasember, kit nem tudott megölni a kard és a dárda, tíz percz alatt elmult egy picziny kis rovar parányi orgyilka által.

Isten jár közöttünk!

Mikor már a kisértés utolsó percze eljött, hogy az életunalom az ősi átokkal felfegyverezze kezét, akkor elküldötte repülő szolgáinak legeslegkisebbikét s elszállítá őt egy méhszárnyon, oda, a hol a boldogok laknak.

Mi pedig vénülünk tovább, és ki tudja, hogy mire vénülünk meg?!

TARTALOM.

• XIII. Melyik téríti el a másikat 1
• XIV. Két leány 36
• XV. Ha szereti, hát szeresse 57
• XVI. Az a gyűrű 68
• XVII. A sárgaruhás nő a kártyában 79
• XVIII. A halálra intő 90
• XIX. Fanny 111
• XX. A végzetes nap 117
• XXI. Az a levél 135
• XXII. A tudtán kívül rém 144
• XXIII. Az örömnek napja 167
• XXIV. A bolond tréfa 178
• XXV. A míg a zene szól 193
• XXVI. A szerelem babonája 207
• XXVII. Mikor a dali madár megszólal 220
• XXVIII. Az éjjeli küzdés 233
• XXIX. A pók a szögletben 251
• XXX. Credo…! 270
• XXXI. A menyasszony-vivés 284
• XXXII. Mikor megvénültünk! 292

KÉPJEGYZÉK.

• 1. Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van 7
• 2. A leány is együtt nevetett vele 42
• 3. Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd 71
• 4. Karom alá vontam Fanny kezét 114
• 5. Ugy szoritottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér 133
• 6. Sárvölgyi remegve iparkodott magát fölemelni ingadozó kezével 160
• 7. A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre 201
• 8. Vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe 232
• 9. Felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé 256
• 10. Te bölcs ember! látod, mégis csak neked volt igazad! 286