Rab Ráby: Regény

TÖRTÉNELMI BEFEJEZÉS.

A ki azt hitte, hogy regényt olvasott, az jól teszi, ha nem olvassa tovább a következő lapokat, a mik már csak a történet-buvárt érdekelhetik, a ki e rendkívüli ember életviszontagságaiban egy érdekes korszak illustrátióját fogja megtalálni.

A mint az agyonkínzott Ráby a szeretetteljes ápolás mellett annyira magához jött, hogy lábon tudott állni (már akkor szüret felé volt az idő), haza sietett Szent-Endrére, a házát rendbehozni s megszüretelni.

A házában már lakókat talált s a szőlőjét leszüretelve.

Nagy lármát csapott, hogy mi dolog ez? Arra előjött a szolgabiró s tudtára adta, hogy mindenféle kártételekért, a vármegyének okozott költségekért, a börtönben való tartásdíjért, de különösen tizennyolczezer forintnyi adósságért a házát és földeit biróilag lefoglalták.

Ráby tudta, hogy senkinek sem adósa. Hanem azért nem jött indulatba. Egész nyugalommal arra kérte a szolgabirót, hogy küldje át hozzá azokat a periratokat, a mikben az említett tartozásokért el van marasztalva, ő készpénzzel kifizet minden követelést.

A szolgabiró belement a kelepczébe s elküldte neki a nagy percsomagot. Csakugyan szabályszerü processus volt az, polgári perrendtartás szerint, a mit az alatt folytattak ellene idekinn, a míg odabenn a criminális eljárás kezét-lábát vasban tartá. A követelések rendesen instruálva voltak, exceptivák, replicák, duplikák, appellaták szépen következtek egymásután; csakhogy minden instrumentum «hamis» volt. Kötelezvények, császári rendeletek, mind egy szálig falsumok.

Ráby nem gondolkozott rajta sokat, összenyalábolta az egész, hamisítványokkal teljes actacsomagot s minden servus humillimus nélkül vágtatott fel vele Bécsbe. Meg akarta azt mutatni a császárnak.

Hanem a császár nagy beteg volt; Rábyt nem eresztették eléje. A magyar udvari cancellárhoz lett utasítva.

Annak előadta az egész szent-endrei ügyet; végig hallgatták kegyesen.

Akkor az mondta neki a cancellár:

«Önnek tökéletes igaza van. A szent-endrei előljáróság százötvenezer forintnyi sikkasztást követett el. Ezt ön adatokkal bebizonyította. Ez összegből önt illeti egy harmad, mint feladórész. Itt az utalvány, fizettesse ki magának a kincstárnál.»

Erre nem hogy örömében összeütötte volna a bokáit Ráby Mátyás, hanem még felfortyant.

«Nekem nem kell a feladórész! Én nem a pénzért fáradtam, szenvedtem, hanem a nép felszabadításáért. Én nem kérek magamnak jutalmat, azért, hogy a bűnt felfedeztem, hanem megtorlást és büntetést azoknak, a kik a bűnt elkövették.»

A bolond! A helyett, hogy a gyönge ötvenezer forintokat beseperte volna a táskájába s azzal örök időkre «karsamadinert» mondott volna az egész udvari és dicasteriumi pereputtynak, csak azt követelte, hogy neki állítsák vissza a becsületét! Mintha nem régen meg volna irva, hogy «pénz – becsület!»

Erre aztán vállat vont a cancellár s azt mondta neki, hogy: no hát adja be a memorandumát a cancelláriához, aztán lássa, hogy mi lesz belőle.

Beadta és járt utána.

Az pedig épen olyan mulatság, mint mikor valaki egy mókust szelidített meg, s azt elereszti a gyümölcsös kertben. Azt azután kergetheti egyik fáról a másikra, csalogathatja dióval, mézeskalácscsal, hogy újra kézrekeríthesse. Soha se fogja azt el!

Expeditor, registrator, protocoll-director, egyik a másikhoz utasítgatta a memoranduma keresésében, mikor már azt hitte, hogy no most leborítja a sipkájával, huss! megint a másik fára szaladt fel a memorandum. Utoljára nem találták sehol; – bizonyosan bebujt valami lyukba.

Ekkor egyszer egy napra megnyilt ismét a controllor-folyosó.

A császár annyira felgyógyult, hogy a panasztevőket újra személyesen elfogadhatá.

Itt látta őt újra Ráby. A császár még jobban össze volt törve, mint ő. A betegség halált jósló rózsái égtek az arczán.

Végighallgatta Ráby szenvedéseit s akkor azt kérdezé tőle, hogy volna-e bátorsága még harmadszor is visszamenni ellenségei közé?

– Harmadszor! és tizedszer is! Mig megtorlom őket.

A császár ezúttal olyan biztosítékot adott Rábynak, a mi csalhatatlanul megvédje őt minden bántalmazás ellen.

S jó sikere volt e találmánynak. Ráby keresztül-kasul járta vele Pestet, Budát, és senki rá nem tette a kezét. Leutazott Szent-Endrére is ezen «ægis» alatt s ott fényes nappal járta sorba a zsellérházakat, a honnan bizonyítékokat kellett gyüjtenie. A szolgabiró megtudva ezt a lábatlankodását, nagy hirtelen utána küldé a két ismerős hajdut; az utczán találkoztak össze vele. Az egyiknek a kezében volt egy kötél, a másikéban egy láncz. Ráby engedte őket egészen közel jönni magához; akkor egyszerre szétcsapta a köpenye szárnyait előttük, mire mind a két hajdu megszeppenve húzta magát a falhoz s dugta a kötelet meg a lánczot a háta mögé; Ráby ezúttal a hajdani huszárezrede egyenruháját viselte, s a katona-uniformis előtt éktelen respectusa volt mindig a digának.

– No hát mit akarnak kendtek? kérdezé tőlük Ráby.

– Csak tiszteletünket kivántuk tenni alássan.

– Örülünk, hogy jó egészségben láthatjuk.

– Furcsa kis öröm, meg tisztelettétel: lánczal és kötéllel a kézben!

A huszáregyenruha ezuttal megőrzé mindenféle veszedelemtől. Szerencsésen beszerezte a szükséges bizonyítványokat mind s azzal sietett vissza Bécsbe.

Mikor minden adattal felszerelve, egész diadalelőérzettel sietne a császári várlak felé, nagy néptömeggel találkozik össze, mely egy papot kisér, a ki kezében a szent feszületet viszi, levett süveggel, előtte a ministrans, füstölővel és csengetyüvel. Kérdezősködésére azt a választ kapja, hogy most adják fel a császárnak a halotti szentségeket.

Ráby kétségbe esett. Minden reménye tönkre volt téve. Megfordult, haza sietett s levelet irt a császárnak:

«Uram! Mielőtt az Isten szigoru itélőszéke előtt megjelennél, szolgáltass igazságot az elnyomott községeknek, hogy ne kelljen számadásra vonatnod ott fenn igazság nevében meggyilkolt annyi ártatlan embernek véreért, s az özvegyek és árvák könyhullátásáért!»

Ráby régi jó barátja, a cabinet-titkár bevitte azt a levelet a császárhoz s a császár elolvasta azt.

Ráby nyugtalan éjszakát töltött szállásán.

Reggel hat óra tájban, február 20-ikán az István-templom lélekharangja költé fel álmából. Sietett fel a Burgba.

Mire odaért, II. József már elköltözött e földről.

A cabinet-titkár könyező szemekkel jött ki Ráby elé s egy czédulát adott át neki; azt a császár diktálta végleheletével. Ez iratban bocsánatot kér tőle és minden alattvalójától, a kinek életében panaszra adott okot; ő is csak ember volt, mint a legszegényebb koldus; s minthogy e világtól megválva, az ártatlanul szenvedőnek többé elégtételt szerezni nem tud, utasítja őt az utána következő trónörököshöz.

Ugyanezek a kifejezések fordulnak elő II. Józsefnek a végrendeletében is, mit a kormány nyomtatásban is közzé tett.

*

Ennél a catastrophánál már csakugyan befejezhette volna a maga drámáját Ráby Mátyás; de még ekkor sem hagyta megpihenni nyughatatlan lelke.

A mint II. Lipót mint megkoronázott magyar király a trónra lépett, Ráby újra elővette a sérelmes ügyet. Leírta a sokszor kárba veszett memorandumot még egyszer, s azt átadta az uralkodó fiának, Ferencz főherczegnek. Rövid időn hivatta őt II. Lipót. Beléptekor így szólt hozzá:

– Ön az a derék férfi, a ki az állam javáért vérét és vagyonát áldozta? örülök, hogy önt láthatom.

S mikor Ráby elő akarta adni az ügyet, azt mondta neki:

– Mindenről értesítve vagyok, a fiam Ferencz elmondta az egész esetet. Legyen ön nyugodt. Igazságot fogok önnek szolgáltatni, hogy meg lesz vele elégedve. Meg is jutalmazom önt érdemei szerint! Jőjjön vissza ön nyolcz nap mulva.

Nyolcz napig Ráby Mátyás a legboldogabb ember volt a világon. A nyolczadik napon azzal a hírrel költik fel álmából, hogy II. Lipót hirtelen meghalt.

Ez is a sírba vitte a Rábynak tett igéretét.

*

Most már csakugyan minden közönséges ember fia azt tette volna, hogy elfogadja a kinált ötvenezer forintot s aztán fidibusnak vágja az egész szent-endrei processust; de Ráby nem tartozott a kigyógyítható betegek közé.

Most már a meggyilkolt becsületét akarta föltámasztani.

Halottakat föltámasztani mindig emberfölötti küzdelem volt; pedig azoknak csontjaik, izmaik vannak; hát még egy megölt, eltemetett becsületet, a mi egy megmarkolhatatlan fogalom: egy semmi!

És mégis vannak emberek, a kik nem sajnálják úgy a koporsóban fekvő kedvest, nem az egyetlen gyermeket, mint ezt az eltemetett becsületet; a kik viselik miatta a gyászt évről-évre szakadatlan, a kik nem beszélnek egyébről, csak erről a halottjukról, kik mindennap megzörgetik a kripta-ajtót és hivogatják: jőjj vissza! támadj fel! És aztán ilyen kriptája az eltemetett becsületnek annyi van, a hány ember a nevüket ismeri; s mikor egy nagy társaságba belépnek, az egy egész temető. Minden embernél el van temetve az ő halottjuk.

Ráby valamennyi ismerőse arczáról leolvasta, hogy az tud annyit, hogy ő éveken át aljas gonosztevők közé volt elzárva nehéz lánczok között, és azt senki sem tudja, hogy miért? Az emberek kitérnek előle, s vigyáznak a szavaikra; azt mondják róla, hogy «denuncians!»

Rettenetes szó! Utálatosabb a rablónál, a méregkeverőnél; a hóhérlegény, a kutyapeczér szégyenlene egy asztalnál ülni vele! És azokban az években hemzsegett Bécs, Buda ettől a fajától a kétlábu kigyónak; mindenütt jakobinusok, forradalmárok után leskelődtek, tele volt e mérges hüllőkkel minden salon és lebuj.

S Rábynak éreznie kellett, hogy őt minden ember ezek közé számítja.

Addig könyörgött Ferencz császár-királynak, mig az 1792. márczius 9-én kiadott egy cabineti rendeletet, s azt megküldte minden dicasteriumnak, a miben az volt kimondva, hogy minden névtelen feladás olvasatlanul félrevetendő; csak az olyan méltatandó figyelemre, a melynek a feljelentő aláirja a nevét, s a bevádlottal szemtül-szembe kész szavának állni. Végzi e rendelet e szavakkal: «mert a milyen utálatos az árulkodó, ép oly megbecsülendő az, ki a veszélyeket jókor felfedezi, a mik az államnak, rosszakaratu emberek, vagy hanyag tisztviselők részéről kárt okoznak». E rendelet a hamisan árulkodónak szigoru büntetést, az igaz bevádlónak jutalmat igér.

Ráby azt hitte, hogy ezzel ő most ki van fényesítve.

Rövid időn rájött, hogy nincs.

Valami peres ügyben tanubizonyságot kellett volna letennie, s ekkor a törvényszék előtt a szeme közé vágták, hogy ő nem lehet tanu, mert Magyarországon el lett itélve gonosz tettekért hosszu nehéz fogságra, a mely alól csak a császár kegyelme szabadította ki.

Hogyne rohant volna ennél a szónál Ráby a fejével a Burg kapujának.

Nem kellett már neki se pénz, se boszuállás, csak az eltemetett becsületét követelte vissza.

De hogyan jusson annak a koporsójához?

Egy kulcsa volt a kripta-ajtónak: a Pestmegye által hozott itélet. Ezt sohasem kézbesítették neki. És semmi utána járásra nem tudott hozzá jutni.

Utoljára arra a vakmerőségre vetette a fejét, hogy álruhában, az arczát elváltoztatva, lement még egyszer Pestre. Ott álnév alatt felkereste a királyi tábla pertárnokát, a ki őt soha sem látta. Annak elmondta, hogy neki Ráby Mátyás ellen valami nagy pere van, a minek a megnyeréséhez szüksége van a Ráby ellen hozott itéletre. És aztán, hogy annál nagyobb sikere legyen az instantiájának, legyalázta a pertárnok előtt azt a Rábyt irgalmatlanul. S ezzel járta meg legjobban. A pertárnok jól összeszidta, hogy meri azt a derék embert rágalmazni? ő nem ismeri a személyét, de az actáit olvasva, azt meri mondani, hogy az egy derék, becsületes hazafi, a kivel igazságtalanság történt, azért annak az itéletét nem is engedi elolvasni, takarodjék innen. Utoljára, hogy Ráby nem szünt saját magát szidalmazni, a derék pertárnok annyira haragba jött, hogy kilökte őt az ajtón.

Meg volt tehát az az elégtétele, hogy saját magáért kidobták. Egyetlen jóakarójára talált rá véletlenül, s az meg a saját ellenségének nézte s úgy megvédelmezte ellene, hogy nem férhetett hozzá.

Akkor aztán még veszedelmesebb módszert kisértett meg. Egyenesen a megyei pertárból akarta lemásoltatni bizalmas emberei segélyével az itéletét. Ezen meg majd rajta vesztett. Neszét fogták, hogy itt lappang a városban; alig tudott a hegyeken keresztül elmenekülni gyalog Vörösvárig.

Ebbe egy esztendő beletelt.

Ráby már ekkor kezdett a becsületének a bolondja lenni.

Addig járt a királyra az igazoltatását követelni, mig I. Ferencz megtette azt, a mi eddigelé hallatlan a törvénykezés történetében. Becsületbiróságot nevezett ki, mely Ráby Mátyás egész peres ügyét átvizsgálja.

A király előre figyelmeztette Rábyt, hogy gondolja meg a dolgot; mert ha csak egyetlen egy, ha csak a legkisebb vádpontban is bűnösnek fog találtatni, az végveszedelme lesz.

Nem félt tőle; kivánta a vizsgálatot.

A becsületbiróság állt két magyar és két német tanácsosból, a kikhez elnökül egy osztrák minister lett kijelölve (a kit Ráby csak N. betüvel jelez). A király megparancsolta, hogy Pestmegyéből szállítsák fel Bécsbe Ráby Mátyás összes actáit. Megküldték azokat egy egész tele szekérrel. A becsületbiróság nekiült.

Ráby a német tanácsosok részrehajlatlanságában bizott; de ugyancsak felsült velük. Azok gyávák voltak a magas dicasteriumokkal collisióba hozni magukat, s mind a ketten himeztek-hámoztak; azt mondták, hogy nincsenek tisztában a dologgal.

Ellenben a két magyar tanácsos, a kiktől Ráby inkább tartott, határozottan azt mondta ki, hogy Ráby semmiben sem bűnös, a mivel vádoltatik.

Hátra volt az ötödik szavazat, az elnöklő miniszteré.

Hogy mennyire érdekelve voltak ebben az ügyben a legmagasabb körök is, bizonyítja az, hogy a döntő szavazatu minisztert a bécsi udvari körök legünnepeltebb szép asszonya által akarták rávenni, hogy ejtse el Ráby ügyét.

A minister ellene tudott állni a szép szemeknek, s ő is a két magyar szavazatához adta a magáét.

Ki volt hát mondva a becsületbiróság által, hogy Ráby ártatlanul szenvedett. A miniszter egy huszonkét ívre terjedő előadást nyujtott át az uralkodónak, melyben Rábynak tökéletes igazsága fényesen ki volt derítve. A király erre maga elé hivatta Rábyt, s örömét fejezte ki megérdemlett diadala felett.

Az itélet mellette szólt. S az igazságos volt, megtámadhatatlan, gyanusíthatatlan.

Csak az kellett, hogy ezt az itéletet már most a kezébe kapja.

Hanem itt akadt fenn megint.

A dolog a minisztertanács elé került, s ott azt mondták, hogy az ugyan nagyon szép, hogy a Ráby Mátyás ilyen igaz ártatlan ember, de azért mégis neki ezt az itéletet nem lehet kiadni, mert ha a kezébe kapja, az azt bizonyosan ki fogja nyomatni, szétküldi a világba, még a hirlapokba is beiktatja. S ez most rossz vért fog szülni; a magas dicasteriumok megneheztelnek érte; azt pedig a mostani háborus, revolutiós időben nem szabad koczkáztatni; tehát csak elégedjék meg a Ráby azzal, hogy ő maga tudja, hogy a becsületbiróság ártatlannak itélte.

Ez meg nem akart abba belenyugodni. A becsület nem olyan, mint a boldogság, a mi azt akarja, hogy elbujjanak vele, az dicsekedtetni akar magával.

Ráby folyvást törte a fejével a Burg ajtaját; de már nem eresztették a király elé.

Végre rálesett egyszer a templomajtóban; ott nem parancsolnak udvaronczok, ott vetette magát a lábaihoz s megragadva a király kezét, úgy könyörgött neki, hogy ne tartsa tovább kriptába zárva a becsületét; hiszen él már, fel van támasztva.

A király azt mondta neki:

– Fiam, én most már nem tehetek semmit; holnap indulok az armádiához, hogy ennek a szerencsétlen háborunak véget vessek, fordulj a palatinushoz, Sándor főherczeghez; ő viszi távollétem alatt a kormányzás ügyeit.

Másnap már betört Ráby a palatinushoz, s követelte tőle a becsületbiróság itéletét.

A nádor ezt felelte neki:

– Azt az itéletet nem lehet kiadni. Önnek a világ szemei előtt vétkesnek kell maradnia; mert azt lehetetlen kihiresztelni, hogy annyi magas hivatalnoka az országnak goromba vétséget követett el önkényileg.

Ráby elkeseredésében kemény szavakat mondott a nádornak.

Akkor azt tanácsolta neki, hogy indítson az ellenfelei ellen pert a királyi tábla előtt; mire így szólt Ráby:

– Ahhoz énnekem Mathuzsálem életére, Croesus kincsére s Job béketürésére volna szükségem. Én csak az Isten elé appellálhatok már, a ki előtt mindnyájan állunk, a ki nekünk és fenségteknek úgy fog igazságot szolgáltatni, a hogy fenségtek igazságot szolgáltatnak alattvalóiknak.

E vakmerő szavak után útjára ment Ráby.

A palatinus néhány nap mulva egy tűzjátékból eredt szerencsétlen felrobbanásnál halálra sebesült.

Rábynak azonban a rendőrfőnök által tudtára adatott, hogy minden további nyugtalankodástól eltiltatik, s ha még egy szót beszél a maga dolgáról, a rezidencziából el lesz távolítva.

Várnia kellett, mig a császár ismét visszatér abból a szerencsétlen háboruból, a mit nem végezhetett be.

Ismét megjelent előtte, kérve, könyörögve az itéleteért.

Ekkor azt a választ nyerte, hogy a becsületbiróság munkálata mindenestül együtt elveszett, nem található sehol.

Annyi kézen ment keresztül, hogy nem tudni, merre tévedt el!

Ráby most már kezdett futó bolond lenni. Egyik embertől a másikhoz futott. Egyik tanácsostól a másikhoz nyargalt, keresni azt az irást, a miben a becsülete helyre van állítva. Sehol sem találta.

Utoljára kezdett alkalmatlanná válni. Valamit kellett kigondolni vele, hogy megszabaduljon tőle a világ.

Mindig panaszkodott a magyar igazságszolgáltatásra; úgy volt helyes, hogy egyszer már az osztrák igazságszolgáltatásból is adjanak neki egy kis kóstolót, a mitől kigyógyuljon.

Egy napon hivatják a rendőrfőnökhöz, a ki elmondja neki, hogy ime azzal van vádolva egy bizonyos L** által, hogy ő tőle száz forintot fogadott el egy magas államhivatalnok megvesztegetésére. Az ilyen bűntény pedig Ausztriában szigoruan megtoroltatik. Bizonyítsa be, hogy ártatlan.

Ráby nagyot bámult; az egész világon mindenütt a vádló az, a ki bizonyítani tartozik, nem a vádlott! Nem hitték el neki. Az ő dolga bebizonyítani, hogy nem akart vesztegetni. Adnak neki három napot. Ha az alatt elő nem hozza a bizonyítékait, szabad lesz választania, hogy itt akarja-e magát elitéltetni Bécsben, vagy pedig odahaza a honi birák elé akar állíttatni?

Biztató alternativa!

Az a három napi haladék világosan arra volt neki engedve, hogy szedje a sátorfát s szökjék a merre lát.

Bizonyos volt, hogy most már ilyen kigondolt aprólékos bűntettért akarják elitéltetni, becsukatni; akkor aztán, ha egy kis folt van ejtve a becsületén, mosogathatja azt már; rajta szárad az örökké!

Nagy elkeseredésében elment egy jó barátjához, elpanaszolni neki azt a keserves baját. Annál történetesen egy idegen is volt jelen, a ki végighallgatva Ráby panaszát, a mint a vádló L** nevét meghallá, diadalmasan kiálta fel: «hisz ez egy notórius rágalmazó, ki a bécsi fenyítő törvényszék által hamis feladásért már el volt itélve! Jőjjön velem, kikerestetem az itéletét».

Ezzel az itélettel a kezében aztán visszament a rendőrfőnökhöz Ráby.

– No lássa az úr, monda neki az, úgy-e hogy tud az úr bizonyítványt találni, ha keres. Ez hát rendben van. Ezúttal felszabadult az úr félesztendei tömlöcztől. Hanem csendesen viselje magát, mert gyanuban van!

Ráby most már vehette észre, hogy vederből cseberbe jutott.

Az alkalmatlan embert Bécsben is el tudják tenni láb alól, nem csak Pesten.

E naptól kezdve minden lépten-nyomon titkos rendőrök kisérték.

Az udvarnál levő bizalmas barátjai tudatták vele nagy titokban, hogy fel van jelentve, mintha a jacobinusokkal állna szövetségben.

Egy ilyen gyanuper pedig akkoriban elég volt arra, hogy akárkit is elveszítsen. Egy suttogó szó, «ez is jacobinus», veszedelmesebb fegyver volt, mint a szélpuska.

Átlátta, hogy neki innen futnia kell.

De merre?

Hazájába lehetetlen, a külföldre útlevél kellene; de ahhoz semmi reménység. Egész Európában a megújult háboru dühöng.

Úgy látszik, hogy barátjai között mégis voltak jacobinusok, mert azt tanácsolták neki, hogy meneküljön Francziaországba, s ajánló-leveleket is adtak neki a convent előkelő tagjaihoz.

Egy napon aztán szereztek a számára egy barátruhát, felöltöztették carmelitának, a kis inasára ministrans ruhát adtak, s úgy ment ki a lakásából, előtte a csengető gyermek a lámpával. A leskelődő rendőr azt hitte, valakit gyóntattak odabenn s békével engedte őt odább menni.

A mint a vámvonalhoz ért, kegyes bucsujárónak adta ki magát, a ki a passaui csodatevő szent szűzhöz zarándokol. Így nem kértek tőle útlevelet.

Passauban aztán szereztek a számára egy vándorlókönyvet, a mivel, mint könyvkötő-legény, a császári hadsereg vonalán keresztül hatolhatott.

Itt társzekeresekkel szövetkezett, a kik kereskedői málhákat szállítottak. Ulmnál mindenestül együtt belekerült a császári és franczia előhadak heves csatájába, a mi a francziák győzelmével végződött.

Azok aztán elfogták a fuvarosokkal együtt. Vitték a generális elé. Az sehogy sem akarta neki elhinni, hogy könyvkötő-legény. Mindenképen osztrák katonatisztet akart belőle csinálni.

Vesztére, a mint a többi innen-onnan összeszedett osztrák-magyar foglyokkal összeterelték, azok között egy Splényi huszárezredbeli közvitéz ráismert mint hajdani hadnagyára, s ezt nem birta eltitkolni.

Most aztán azt hitték róla szentül, hogy kém.

«Fel kell a legközelebbi fára kötni!» ez volt felőle a vélemény.

Ekkor vezette oda a sors La Roche tábornokot, a franczia dandár főparancsnokát, a ki azt mondta, hogy «puszta gyanura nem szabad egy embert elitélni!»

(Első szó, mely így hangzott biró ajkáról Ráby feje felett.)

Rábynál megtalálták az egész életirását, melyben keserves sorsának változatai fel voltak jegyezve; csakhogy az mind magyarul volt. A tábornok talált a kiséretében valakit, a ki tudott magyarul, azt előhivatta s átadta neki az emlékiratot, hogy mondja el annak tartalmát. Addig Rábyt fogva tarták az őrszobában.

Azt hitte, hogy utolsó órája ütött. Emlékirataiból meg fogják tudni, hogy ő nem kézműves, hanem bécsi udvari hivatalnok s a franczia forradalmi birák előtt elég valakinek megtudni a nevét és rangját, hogy a fejét elveszítse.

Néhány óra mulva egyike a veres huszároknak jött érte, ki őt az őrszobából egy nagy kivilágított terembe vezette, a hol egy hosszu asztal körül franczia katonatisztek ültek.

Azt hitte, a hadi törvényszék előtt áll.

Ekkor azonban egyike a katonatiszteknek hozzá ment, megfogta a kezét s így szólítá:

– Testvér!

– Jó barátok között vagy! mondának a többiek.

Aztán a tábornok szólt hozzá:

– Bajtárs! bocsáss meg a tévedésért. Leveleidből és irataidból megtudtuk, hogy üldözött szabadsághős vagy; részt veszünk sorsodban, s mindenben elősegítünk. Addig is vacsorálj velünk!

Azzal leültette őt maga mellé az asztalhoz, adatott neki ételt és italt, s azután a legjobb ágyat a háznál, a hol Ráby, annyi idő óta először nyugodtan alhatott.

Hajnal felé ágyúdörgés verte fel álmából, követve a dob- és trombita-riadótól. Felugrott fekhelyéről. Az osztrákok támadták meg a helyet újból nagyobb erővel.

Ki akart futni a szobából.

Az ajtóban találta a tábornokot.

– Ne siess, testvér! van idő. Mindjárt kész lesz a reggelid; behozzák. A verekedés a mi dolgunk, te csak kávézzál nyugodtan.

Azzal kezet szorított vele s magára hagyta.

Ráby az ágyudörgéstől reszkető ablakok zöreje mellett költé el reggelijét, s mire készen volt vele, már jött a tábornok hadsegéde hozzá s átadott neki huszonnégy arany carolinet utiköltségül, s egy útlevelet, mely így szólt:

«Polgár Ráby Mátyásnak megengedtetik, Magyarországból Straszburgba utazhatni, a mit jogosan megérdemel, mert hazafias elveiért üldözte ki őt hazájából a zsarnokság.»

Adtak neki egy lovat is, a min Straszburgig mehessen.

Itt érezte (saját szavai) húsz szenvedésteljes év után a szabadság és emberjogok áldásait, törvény által biztosítva.

Mindenütt tárt karokra talált, a hová fordult; barátja lett, a ki megismerte. Elragadtatással beszél róla, hogy szenvedéseinek megtalálta minden jutalmát a jók és igaz nemesek elismerésében.

Itt fejezte be életrajzát, melyből a czímzett regényt merítettem.

Ez egy terjedelmes nagy könyv, mely megjelent «a köztársaság ötödik esztendejében» (1797) Straszburgban kevés példányban, úgy, hogy a tulajdonomban levő példány a ritkaságok közé sorolható.

Azt mondja az emlékirat végén Ráby:

«Nem azért irtam le ezt a történetet, hogy az ifju világpolgárt visszarettentsem attól, hogy a közjónak szolgálni törekedjék, hanem azért, hogy tanulja meg belőle, hogy az, a ki testvérei, hazafiai jóléteért küzd, soha sincs a szerencsétlenségben magára hagyatva, minden becsületes ember szivében megtalálja mentsvárát. Talán elő fogja mozdítani ez az én történetem hazám politikai reformját, a nagy erőteljes nemzetnek fölébredését. Talán érezni fogja e történet olvasásakor a szükséget, boldogságának, szabadságának kivivása után. Talán szét fogja törni kinzói bilincseit és szabad lesz! Csak akarat, bátorság és testvéri egyetértés kell hozzá, és bizony szabad lesz.»

Végül felhivja valamennyi ellenségeit és biráit, hogy álljanak vele szembe Európa bármely törvényszéke előtt s védjék magukat, vagy czáfolják meg, ha tudják! Ő helytt áll nekik bárhol és bármikor.

Mi történt a rendkívüli emberrel tovább? Azt nem tudjuk.

Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve.

Pedig magvető volt, – s a mag kikelt.

TARTALOM.

• Első fejezet és mintegy előljáró beszéd. Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, és mi ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc? 1
• Első fejezet. Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc hegedültetnec, és edjebb bolondsaagoc mevweltetnec wala 5
• Második fejezet. Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemellel edjedemben; nem különben edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto leezen! 10
• Harmadik fejezet. Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe: «canis tota mater» 14
• Negyedik fejezet. Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo embernec, hogy az ev newe legien «Gievngievm Misca» 20
• Ötödik fejezet. Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen nepnec az ev iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoô leezen contribvtiocrvl ees egiebb Isten chapaasairvl, weegezetre penig az kiss laadaarol, megh az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi wagion? 32
• Hatodik fejezet. Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew fevlevtti pvnctvmochcaarul 45
• Hetedik fejezet. Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiaass olvasoo nem fog megtvdni semmit 53
• Nyolczadik fejezet. Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol 56
• Kilenczedik fejezet. Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala 69
• Tizedik fejezet. Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec akkeeppen lenni, az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az mikeeppen lehetneenec 78
• Tizenegyedik fejezet. Mellben kimagiaraztatic, millen naghi kewlevmbseegh leegien ioo baraatoc ees az ellenseegec kevztt 84
• Tizenkettedik fejezet. Kiben gengeen tvdtvl adatik, hogi meeg az kinchneel is wagion naiobb kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni 96
• Tizenharmadik fejezet. Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk wagion 100
• Tizennegyedik fejezet. Meg vagion irwa; hogi «ne maazz az faara, nem esel le rola!» – ees meeg iss socac wadnac akkic felmaaznac az faara 112
• Tizenötödik fejezet. Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth? 119
• Tizenhatodik fejezet. Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi kell lenni, de azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec kimenetele zomorusaaghoss leezen 127
• Tizenhetedik fejezet. Ennec az ember maga sem tvdhatia, hogi mi lesz a weege? 149
• Tizennyolczadik fejezet. Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi fazikasnac az kalháia volt az elsev, a mi nem tarthatott evrevkee 162
• Tizenkilenczedik fejezet. Mikeeppen zokoth vala dvellaalni az Gievngievm Misca? 170
• Huszadik fejezet. Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak meg tevbb adatic 178
• Huszonegyedik fejezet. Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy taalbvl cheresnieet enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc 195
• Huszonkettedik fejezet. Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi seoccupatio annac ideieebenn? 200
• Huszonharmadik fejezet. Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember ki nem tudna fvndaalni, ha meg nem lettec volna 211
• Huszonnegyedik fejezet. Kibenn meglaatandivc, millen nagi wezedelem, ha az ember wizet iszic 222
• Huszonötödik fejezet. Mellben ember meghghilkoltatik aneelkewl, hogi ember meghghilkolna wala 231
• Huszonhatodik fejezet. Mellben kezdevdic az «Rab Raaby» 249
• Huszonhetedik fejezet. Mellben leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ess annac az ev visselth dolghai 253
• Huszonnyolczadik fejezet. Kibenn leiratik az rabok traficája, mi modoonn evk az welaggal corespondealnac vala 261
• Huszonkilenczedik fejezet. Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az chaazaar zawaanaal? 265
• Harminczadik fejezet. Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn 276
• Harminczegyedik fejezet. Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzben egi bizonioss tekintetess vr? 286
• Harminczkettedik fejezet 294
• Harminczharmadik fejezet. Folytataassa ees variatiója az wizontagsaagocnac 303
• Harmincznegyedik fejezet. Egi seregeeli madaarnak, ees egi kiss egeernec az tevrteenete 310
• Harminczötödik fejezet. Bolondnaal bolondabb dolgok tevrteennec az fevldevnn, miket ember ki nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec volna 319
• Harminczhatodik fejezet. Megismertetic az hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki leegien? 329
• Harminczhetedik fejezet. Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl 338
• Harmincznyolczadik fejezet. Mellben meglaativc leezen az controlor foliossoot 344
• Harminczkilenczedik fejezet. Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga ninchen 355
• Negyvenedik fejezet. Mellbenn gonozvl iaarattatic egi bizonios ispion 365
• Negyvenegyedik fejezet. Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az prewchkevc olian nagion midevnn ziwatar keovzeledic? 376
• Negyvenkettedik fejezet. Kiben meglatiuc, millen hatalmaas aallatt az czethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaaval iss ioll tehetetlen 384
• Negyvenharmadik fejezet. Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss tevrteennec wala chvdaac az welaagonn 396
• Negyvennegyedik fejezet. Kibevl megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass? 403
• Negyvenötödik fejezet. Romanticus historia fog taamadni ebbevl 406
• Negyvenhatodik fejezet. Kibenn nagion soc newetni waloo dolgoc levznec 415
• Negyvenhatodik fejezet. Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot 421
• Negyvenhetedik fejezet. Az utolsoo leveel és a tinta, melylyel megirodott wala 428
• Negyvennyolczadik fejezet. Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere 431
• Negyvenkilenczedik fejezet. Egi nagi vrnak az ev tragoediaia elmondatic 434
• Ötvenedik fejezet. Mi tevrteent wala az titokteliess felsev zobaaban? 442
• Ötvenegyedik fejezet. Az halaal-iteeleth! 446
• Ötvenkettedik fejezet. Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac 450
• Történelmi befejezés 459