Szomoru napok: Regény

XVIII. AZ ELŐRE MEGÁSOTT SÍROK.

Hétfalusy Imre sietve érkezett meg a tábornok parancsával a zárvonalnál parancsnokló tiszthez. Az huszonnégy fegyverest adott rögtön a tábornok segédének vezénylete alá, nem tudhatva, hogy a többire nem lesz-e másfelé szükség.

Imre nem is mulasztott több időt azzal, hogy másik parancsnokhoz is menjen, hanem elindult a huszonnégy vitézzel egyenesen Hétfalunak.

Csak hárman voltak lovon, a tábornok segéde, Kamienszka és ő, a többi gyalog volt. A legnagyobb erőfeszítés mellett is betelhetett négy óra, míg Hétfaluba bevergődhettek.

E hosszú út alatt mindent elmondott Mária Imrének, a mit családja felől tudott. Semmi sem háborítá beszélgetésüket, az út igen üres volt és nesztelen.

A mint az első csárdához értek, az is csendes volt már, ajtók, ablakok kitépve helyeikből, széttört hordók, üvegek, palaczkok cserepei az úton elszórva, közbe egyes vérfoltok, mikbe valaki begázolt s messzire meglátszottak léptein a vérnyomok…

A kis csapat hallgatva vonult tovább.

Pár óra múlva az útféli erdők között három alakot vettek észre a cserje közt bujkálva, a kik meglátva a katonákat, megálltak s egy közülök nagy sebesen iramodott feléjök, mire odaért, úgy elfáradt a futásban, hogy szóhoz sem birt jönni, csaknem elbukott, ha Imre kantárjába nem fogózik.

Imre megismerte benne a jámbor bőrharangot.

– Mi történt, öreg? kérdé tőle aggodalmasan.

– Jaj, ifju uram, rettenetes dolog történt. Nem lehet azt szóval elmondani. Csak hogy azt az ártatlant megszabadíthatjuk bajjal.

– Miféle ártatlant?

– Hát ezt a gyermeket, a nagy úr unokáját, a kit Zudár titokban fölnevelt, a hóhérné elárulta. De az is meglakolt már. Most ezt halálra üldözik. Én rejtettem el őket a híd alatt s paraszt-gunyát adtam rájuk, úgy szöktettem idáig az erdőn keresztül.

Kamienszka e szavakra leszökött lováról, s a gyermekhez futott, az egészen ki volt már fáradva, lábacskái összekarczolva, sebezve, csak Zudárba kapaszkodva birt még előre haladni.

A bakó megismerte áldásthozó ifját, bár annak más alakja volt most, mint akkor. Most harczolni jött ő. Lehajolt hozzá s megcsókolta kezét. Mondá neki, hogy most már az ő kezei is tiszták, mert olyan vérben mosta meg azokat, melynek kiomlása kedves volt az Isten előtt.

A parancsoló tiszt ágakból hordágyat készíttetett s arra fektetve az alélt leánykát, négy fegyverest rendelt mellé, hogy szállítsák a kis csapattal tovább. Ott legnagyobb biztosságban leendett.

A bőrharang ezalatt mind elmondá a rémeseményeket, mik estétől reggelig történtek a kastély körül. Ő akkor hagyta el a helyet, mikor a doktor és Széphalmi is kézre kerültek.

Imre elfuladt az iszonyattól.

– Sietnem kell apámat megmenteni, vagy meghalni vele, rebegé elkeserülten.

A segédtiszt marasztalni akarta, hogy várjon, míg ők is odaérhetnek; nem hallgatott rá. Egyedül is kész volt a veszélynek neki rohanni. De hiszen nem volt egyedül. Ott volt mellette bátor kedvese: szerelemben egész nő, bajban egész férfi, és az nem maradt el tőle.

– Bátorság, bizalom! biztatá őt, megszorítva kezét s azzal a dalia-pár elvágtatott előre a gyepes úton.

* * *

Numa Pompilius elestével az utolsó maradványa is elmult a lázadásból minden rendszernek.

Az elbukott népvezér esete csak kétségbeejté őket s nem tanítá semmi jóra; az ott halt meg félóra alatt soha nem látott kinok között lábaik előtt; majd jajgató némberek vegyültek a tömeg közé, kiknek két-három halottjuk lett házuknál néhány óra alatt, a roppant helységet egy szörnyű jajkiáltás verte fel. Mindenki elveszté eszét, fenevad lett az ijedelemtől. Az utczákon hevertek a haldoklók, senki sem nyúlt már hozzájuk. Apa nem ismerte fiát, testvér nem testvérét többé… És mind ezen irtózatért az uraknak kelle lakolni.

Úgy volt nevelve a nép, hogy mikor kalitját kitörte, saját gazdáit tépje szét.

Nem hallgatott többé senki vezényszóra, csak a ki új ötletet tudott mondani, az volt a parancsoló.

A borzas Hanák jutott egy szörnyű gondolathoz.

– Ez a három nemes úr ne heverjen itt hiába; menjenek sírt ásni; ássanak sírt saját maguk számára.

Azzal eloldák kezeiket, ásót, kapát hoztak számukra s kimutatták nekik a kastély udvarán a helyeket, a hol sírt ássanak maguknak; szép helyeket szántak nekik: egy-egy terebély vad gesztenyefa tövében.

Az öreg Hétfalusynak nincs emberi ereje ily munkához, doktor Sarkantyús pedig határozottan kimondá, hogy őt, a ki bolondul akar cselekedni, megölheti, de hogy ő tegye azt a bolondot, hogy saját magának még sírt is ásson, arra ugyan nem fogják kényszeríthetni.

Csak Széphalmi fogadott szót. Ő térden állva fogadta, hogy csak ne kínozzák, inkább megássa mind a három sírt magának és társainak.

A zendülők odanyomták kezébe a kapát, s gúnyolódva tanogatták, hogyan hányja ki a földet a veremből, azután belefektették, hogy mérje meg: elég hosszú, elég mély-e?

Úgy kaczagtak e tréfának!

Egyszerre paripa-robogás hangzott s két lovag vágtatott az udvarra, kivont karddal jobbjaikban.

Olyan váratlanul jöttek, hogy csak a kapuban ácsorgó némberek sikoltozása értesíté felőlük a dühöngő csapatokat.

– Fiam! – kiáltá, végső erővel fölemelkedve helyéből az ősz nemes.

– Atyám! atyám! sikoltá az ifjú, s azzal a legsűrűbb néptömeg közé vágtatott, jobbra balra osztva súlyos csapásokat, míg odatört atyjának kínzott teteméig, s ott elfeledkezve magáról és a pillanat minden veszélyéről, lerohant nyergéből s ráborult atyjára s átölelte őt zokogva.

Az ádáz nép egyszerre rárohant veszett rikoltással; a midőn egyszerre két lövés dördült el, s két támadó holtan rogyott le az apa és fiu mellé. Ezek Mária lövései voltak, ki azzal hirtelen leugrott lováról s felrántá Imrét:

– Most vívni kell életre halálra és nem sírni, férfi!

Az ifju hirtelen magához tért, felragadta kardját s azzal a két bátor neki támadt a gyáva tömegnek, s dühödt viadallal kezdte a kastély ajtajától visszaszorítani.

Nemsokára hárman lettek; a doktor vérszemet kapott, s midőn a figyelem elfordult róla, felragadta a neki szánt ásót s úgy ütött vele nyakszirten egy szotyákot, hogy az menten elfeledett beszélni.

– Ide hozzánk, Széphalmi úr, – kiáltá a vitéz doktor, a vívókhoz csatlakozva, de Széphalmi nem fogadta szavát; a megásott sír szélén térdre esett őrei előtt, úgy könyörgött, hogy ő nem bánt senkit, tehát őt se bántsa senki. Ott azután egy nagy pőrölylyel ráütöttek a fejére, hanyatt beleesett a sírba, és meghalt.

Egy merész csapás után, melylyel Imre a leghatalmasabb pórlegény karját könyökben ketté vágta, a támadók harczkedve alábbhagyott, elkezdtek hátrább húzódni és távolról káromkodni. E rövid időköz elég volt arra, hogy a nemes vívók a kastély ajtajáig juthassanak s azt maguk után bezárhassák, az öreg Hétfalusyt kiszabadítva gyilkosai kezéből.

Szerencsére benn a kastélyban egy sem volt a lázadók közül; nem volt már ott mit keresni többé. Minden porrá törve, széthasogatva, kiürítve; a nagyobb rész lenn a pinczében dőzsölt és mozdíthatlan állapotban volt.

Hétfalusy Imre ölében vitte atyját, – most már édes atyját a pitvarba, egy felhasogatott szőrderékaljra lefekteté s akkor átölelte őt és az apa visszaölelte gyermekét, eltaszított, elátkozott fiát, és egyik sem tudott egy szót is szólni. Öröm volt az és fájdalom, mit névvel nem nevezhetni.

És most a védelemre!

Ők hárman az egész kastélyt meg nem védhették a visszatérő bőszült nép ellen, mely ha az ajtón be nem mehetett, felmászott az ablakokon: legczélszerűbb volt csupán egy szobát oltalmazniok. Erre legalkalmasabb volt a családi levéltár, vassal bélelt ajtajával.

Csak az volt a védelem czélja, hogy a katonaság megérkeztéig fentarthassák a nép ostromát.

Néhány pillanat mulva ujra hangzott a zendülők ostromzaja. Kövek repültek be az ablakon, ütések csattogtak az ajtón; káromkodás, vad fenyegetőzés rivalt a tornáczon. Az udvaron tolongó nép fölemelte fejére a két agyonlőtt pórt, néhány véresarczú ember sebeit mutogatta, egy özvegy asszony, az elesettek egyikének neje, síró gyermekét tartá feje fölé s ádáz keserűséggel lázítá a népet kegyetlen boszúra.

Egy ablaka volt a védett szobának az udvarra, s egy ajtaja a folyosóra. Az ablak védelmére Mária állt, az ajtóéra Imre. Az orvos ezalatt hivatalához illő nyugalommal kötözé be Hétfalusy vérző sebeit, saját ingét tépve szélylyel kötelékül.

A lázadók már elfoglalták a tornáczot, a hátulsó ablakokról lopózva be a kastélyba; diadalmas üvöltésök viszhangzott a boltozatok között.

– Imre, szólt az öreg nemes fiához. Jer hozzám közelebb.

Az ifjú odalépett szenvedő atyjához, féltérdre ereszkedve mellé.

– Isten úgy akarhatja, – rebegé az agg, – hogy egy óra mulva mind a ketten itélőszéke előtt álljunk. Igérd meg nekem, hogy nem fogsz engemet vádolni ott, hogy keserű atyád voltam, nem mondod el, hogy halálra üldöztelek. Fogadd meg, igérd meg.

– Szerettelek és szeretni foglak, zokogá az ifjú, megcsókolva azt a reszkető kezet.

– Ne váljunk el egymástól sírva; – szólt az öreg tovább. – Tegyünk úgy, mint a kik örülnek, hogy egymást viszont feltalálták. Tegyünk úgy, mint mikor az apa megáldja fiát, a ki elmegy a hosszú útra.

És akkor reszkető kezeit fia fejére nyugtatá, míg szemei az eget látszottak keresni és néma ajkai egy emberektől nem hallható imát rebegtek a sors láthatlan urához.

– És már most eredj arra a hosszú útra.

Mária odalépett hozzájuk.

– Munkára, barátom. A gonosz játék kezdődik! ha félórát nyerünk, egész életet nyerünk.

Hétfalusy suttogva kérdezé fiától:

– Ki ezen tünemény itt, a ki másodszor száll le az égből mentségemre?

Imre tétovázva tekinte Máriára. A nő biztatólag nézett rá vissza:

– Miért ne mondanád ki? Én nőd vagyok; a hirhedett Kamienszka Mária, a ki nem most van először a csatában. Bizalom, atyám, kebleden van fiad, egy óra mulva egyetlen unokád is ott lesz, gondolj az Istenre, és ne csüggedj.

Hétfalusy megdicsőülten emelé fel kezeit arcza elé s indulattól meleg szóval susogá:

– Nem lehet, én Istenem, – hogy ez órában meghaljak.

Az ifjú és bátor neje megszoríták egymás kezét, azzal védállásaikba mentek, a mire legfőbb idő volt már.

Az ostromlók beszaladgálva az egész kastélyt, végre ráakadtak a bezárt ajtóra s azon perczben vadállati véröröm üvöltéssel rohantak annak feszítő vasaikkal, míg más rész az ablak keresztvasait verte ki helyeiből éles csákányokkal.

A védőknek gazdálkodniok kellett a lövésekkel, mert csak négy töltényök volt; a védelem eszközeit tartogatni kellett az utolsó perczre, minden silány lélekre nem lehetett a halált elvesztegetni.

Az ostromlókat nem lehetett a halállal rémíteni többé. Mária több ízben odatartá a pór homlokához pisztolya végét, ki legjobban dolgozott a keresztvas kifeszítésével; az meg sem mozdítá fejét. A dühöngők legnagyobb része olyan ittas volt, hogy félni nem tudott. Benyultak kezeikkel az ablakszárnyakat kinyitni; Mária odavágott a karddal a kézhez, s egy percz mulva megint visszanyult ugyanaz a véres kéz, csonka ujjaival. A seb sem fájt már többé.

Az az időszak állt be, a mikor az ostromlottak perczre kiszámíthatják, meddig tart még az élet, a mikor az adott és vett csapások csak kicserélt pénz; a melyiké hamarább elfogy, az elveszett.

Mária tovább birta védeni az ablakot, mint Imre az ajtót; egyszerre az egyik küszöb nagy zuhanással omlott be s rést nyitott a kívül álló ostromlóknak, kik egyszerre a nyilásnak rohanva, hasztalanná tették az ifju erőfeszítését a döngetett ajtót tovább fentartani.

Mária meghallá Imre rémületkiáltását s azon perczben elfeledkezve saját veszélyéről, ott hagyta az ablakot és futott kedvese segélyére.

Néhány pillanatig dühödten erőlködtek a lázadók betörni a nyiláson, a két villámgyors kard döfései legyőzték a durva erőszak túlsúlyát, a két vívó ura maradt a helyzetnek, mindaddig, míg az ablak felől ostromlók be nem törnek, vagy hátulról le nem lövik őket.

Ezt minden pillanatban kellett várniok.

Mária rebegve súgá Imrének.

– A lövéseket tartogasd utoljára. Az egyiket az ellenségnek, a másikat nekem, élve ne jussak kezükbe.

Azonban az ablak ostromlói egyre késtek, az ajtó felől támadók is kezdtek széledezni, mindenki csodálkozva vevé észre, hogy a közeli lárma alább hagyott s pillanatnyi szünet állt be.

– Felmentőink jőnek! Kiáltá Mária, s azon pillanatban hallani lehetett a riadó dobpörgést, mely a kastély felé közeledett.

A lázadók ott hagyták az ostromlott ablakot s a kapu elé tódultak.

Az utolsó dobütés jelenté, hogy a katonaság a kastély elé érkezett.

Csak huszonöt férfi volt, azok is mind ujoncz ifjak és ellenükben ezernyi zagyvalék csoport hirtelen szerzett fegyverekkel és annyi vérszomjjal, mennyi egy egész tábornak elég.

A vezénylő ifjú tiszt kis csapatja élén állott, s midőn körülözönlve látta magát a féktelen szilaj hadaktól, bátor hangon felszólítá őket, hogy térjenek házaikba vissza, tiszteljék a törvényeket, adják ki az elfogott urakat és lázító vezéreiket.

E bátor felhivásra kivált a tömeg közepéből borzas Hanák, mellére ütve szólt:

– Nem térünk addig házainkba, a míg egy kastély lesz az országban; csinálunk törvényeket magunk, a milyenek nekünk kellenek, kiadjuk a fogoly urakat, de halva; ha pedig vezér kell közülünk való, fogj magadnak egyet, ha bírsz!

Szavainak nyomatékául megcsóválta borzas Hanák feje fölött a furkós botot s a tiszthez sujtott vele bolondul.

Ez kardjával felfogta a csapást s azon pillanatban egy fiatal ujoncz úgy szúrta keresztül a kérkedőt, hogy a szurony vége a földben akadt meg.

E véletlent jeladásnak vette az egész kis csapat, s egyszerre sortüzet adott a lázadók sűrű csoportja közé.

És azzal vége volt a rémes tragœdiának.

Egyetlen dördülés szét szórta az egész kisértet-tábort; halottak maradtak az udvaron, a többi szótlanul futott szét keresztül sövényeken, palánkokon, futott haza, elbujt, jámbor arczot öltött, megmosta kezét a vértől és elhallgatott.

A megszabadultak ölelő karokkal fogadták bátor megmentőiket. Csak egy óranegyed még, és azok igen szomorú emberekre találhattak volna itten.

Doktor Sarkantyús azonban mindenekelőtt azt sürgeté, hogy az egész társaság siessen innen a székvárosba, mert ha megmenekültek a véres haláltól, utolérheti őket a sápadt halál. A dögvész iszonyú mértékben dühöngött már a helységben, a haldoklók künn fetrengtek az utczákon. Ő maga ott kivánt maradni, hivatalos kötelességéhez képest meglátogatandó azok házait, kik őt egy órával elébb összekínzák, s kiknek családjaik szenvednek tán odahaza ismeretlen nyavalya kínjai közt. Hanem kíséretül mindenesetre kikért magának egypár fegyveres embert, mert a «tatár legyen ott doktor, a hol a betegek megitatják az emberrel a saját orvosságát».

Hétfalusy megérte, hogy elveszett unokáját megölelheté. A gyermek elfogadta őt nagyapjának, de arra kérte, hogy legyen ezentúl is a jó öreg Zudár az ő édes apja, a ki őt oly nagyon szerette.

Hétfalusy némán intett fejével, s megszorítá nagyúri kezével a hóhér durva tenyerét. Nem mondá senki a gyermeknek, hogy bizonyára édes apjának hívhatja ő azt ezentúl is, mert a ki valóban az volt, a ki őt elvetette magától, az most irtóztatóan eléktelenítve fekszik olyan sírban, melyet önmaga ásott magának.

Hétfalusy meg sem említé vejét soha.

Hintaját előkerítve, abba befekteték; a kis Elizke mellette ült és ölében tartotta fejét. Oh ő már nagyon megszokta azt: öreg embereket ápolni.

A hintót lóháton ülve kisérték Imre és Mária a székvárosig. Még egyszer kellett azután keresztülvágniok magukat gyülevész fegyveres nép csoportján, azontúl békében jutottak el a székvárosba.

A tábornok rendelést adott a határzárpontokon, hogy ha Hétfalusy megérkezik, egyenesen az ő házához szállítsák.

Határtalan volt a derék férfi öröme, midőn házánál elfogadhatá – egykor halálos ellenségét.

Most már megbocsáthattak egymásnak.

Hétfalusy megtudta, miért hagyta el a tábornok oly rögtön leányát? s a vas férfi hogyne bocsátott volna meg annak, a ki ő ellene sokat vétett, de mind azért megszenvedett.

A lélekizgalom fentartá a roncsolt test életét.

Hétfalusy még azután félévig élt, testi sebei kigyógyultak lassan, lassabban a lelkiek. Látta egyetlen fiát boldognak a legnemesebb, a legritkább nő szerelme által; látta kis unokáját szépnek, okosnak, szeretetreméltónak; érzett jótékony örömet, midőn ellensége családi boldogságában gyönyörködhetik és sokszor nevezte Kornéliát kedves jó lányának. Méltán is.

Egy jóltevő szélhüdés küldé őt haza az ő halottaihoz a hétfalvi családi sírboltba.

Imre nem maradt azontúl e vidéken.

Elutazott neje jószágaira, a kis Elizkével együtt, elhagyta örökre e tájat, melytől oly szomorú emlékek száműzték.

Velük távozott el Zudár Péter is. Nem folytatta többé szomorú hivatalát. Ama mestervágás után többé nem vette kezébe a pallost. Isten parancsára sujtott legutólszor, emberi parancsra nem akart többé halálkaszája lenni.

Ott Kamienszka jószágai közelében bérlett egy kis telket, ott ápolta virágait, dinnyéit, játszott a fehér galambokkal, tengeri nyulacskákkal és eljárt a templomba mindennap és énekelte áhitatos zsoltárait. – Senki sem mondta volna róla, hogy valaha…

A hétfalvi három ház pedig pusztulóra vált.

A magános elégett lak soha sem épült fel többé; az úri kastély nem népesült meg lakókkal, félt bele menni új család, mint a mely házban kisértetek járnak. Ablakait berakták téglával, kertje elpusztult, lépcsői leomlottak, enyészet dolgozik rajta.

A mohos tetejű viskó tartotta magát legtovább. A vén kuvik alig birta már tagjait, még is elvánszorgott odáig esténkint, hol a Hétfalusy család nagy fényes sírboltja állott, s ott leülve a vas ajtó elé, tartott mindenféle botor beszédeket, mintha valakivel feleselne.

– Lám, lám, öreg Hétfalusy, mondtam ugy-e: én böjtöllek ki téged, nem te engem. Mily kevés helylyel beéred most; milyen csöndes ember vagy most. Jól laktál valahára földdel, olyan éhes voltál rá életedben mindig. Pihennél már ugy-e, hogy ha én nem volnék. Vagy bánod, hogy nem folytathatjuk a pörpatvart? No majd ha én is megtalálom azt az ajtót, a melyiken te kimentél, akkor megint újra kezdjük…

Órákig elbeszélget ott ilyen ádáz bohó szavakat, a mikre senkisem ügyel. A mi por, az elnyugodott már, a mi szellem, az megtért az égbe; nincs, a ki feleljen neki.

A mohos tető is mindig összébb roskad; egyszer majd csak a vén kuvik is kimarad fészkéről, anélkül, hogy valaki elsiratná. Erdő vadait, mezők madarait ki vehetné számba!

TARTALOM.

• I. A halálmadár 1
• II. A hóhér családja 6
• III. Gyermek-gonosztevő 23
• IV. Isten látogatásai 30
• V. A nem szeretett fiu 34
• VI. Két famosus népnevelő 39
• VII. A vas-ember 53
• VIII. A lengyel nő 70
• IX. A mirigy 106
• X. A koriphaeus 114
• XI. Az első szikra 128
• XII. A tűz között 145
• XIII. A bőrharang 153
• XIV. A halálitélet 161
• XV. Olaj a tengerre 170
• XVI. Jó hogy az éj fekete 179
• XVII. Az Úr szólott 202
• XVIII. Az előre megásott sírok 208

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.