De a vén banya már akkor nem hogy alhatott volna, de bújában sehol helyét nem találta, s mondja a leányának: az eszi meg a te fejedet és az enyémet, kinek helyt adál határodon, mert elhozta Jankalovics a muzsikafát: De vagy dicsértél meg valaha valakit vagy sohasem, azt a királyfit dicsérd meg. Kimennek mindhárman a királyfi tiszteletére, és mondja a vén banya: no sohasem láttam ily szép két aranyhajú gyermeket, ily aranyvárat, aranysátorral, s aranyhidat aranyalma és muzsikafákkal. S mondá Jankalovics, hogy a királyfi invitálná a királyt minden udvari cselédestől magához ebédre. S mond a királyfi Jankalovicsnak, mikor már a király elment: de mit adunk a vendégnek, mikor üres a konyha? Feleli Jankalovics: ne búsúlj rajta; csak azon légy hogy eljőjön a király minden udvari cselédestől. S azzal mindjárt öszveüt háromszáz kilencven kilenc karszéket a vendégek alá, s fordúl a királyhoz, hogy jönne minden udvari cselédestől, mert már minden készen van, s azzal visszatért a várba; utána ment a király egész udvarával. Mikor bejöttek az ebédlő szobába, Jankalovics mindenkit rangja szerint ültet az asztalhoz, s beülteti mind a karszéket; csupán egy maradt üresen; s mondja a királynak Jankalovics: még egy cseléd hibázik, s lehet hogy a legkedvesebb. Itten a királyfi mindösszenézi ki hibáznék az ő legkedvesebb cselédei közűl, s mond: nem tudhatom, ki lehetne az. – Felel Jankalovics: még az is a felséged cseléde, aki bivalbőrbe varrva van a templom eleibe ország csúfjának kitéve; s azt is ide kell hozni. Mindjárt akart érette menni a vén banya; ki miatt a szegény királyné szenvedett, de Jankalovics nem engedé; nem lehet, ugymond, hogy vendég menjen érette, mert én azért vagyok mint cseléd. Elment tehát a királynéhoz a templom elibe, s úgy szét metélte róla a bivalbőrt, hogy még a madár sem rakhatott volna fészket, akkor ölébe vette a királynét s bevitte az aranyvárba, s mivelhogy a király mellett levő székbe senki sem ülhetett – mert ha belé ült a vén banyának a leánya, ki mint királyné volt, tehát a székből mindjárt kivettetett – abba tette tehát a bivalbőrbe bevarrott királynét.

Mikor a vendégek mind ben voltak, hogy egysem hibázott, bemegy Jankalovics a konyhájába s megrúgja, kiugrik belőle huszonnégy szakács és a fáinabb-nál fáinabb ételek s italok készűltek a konyhán. Hordják az ételt befelé az inasok, és a vendégek vígadnak; mikor már ebéd után jó kedvök volt s egyről másról beszélgettek, bezzeg főzte ám Jankalovics a taplót, mert mindig a banya felé forgatta a vizes lepedőt. – Mikor már kibeszélte mindenik magát, Jankalovicsra, mint utolsóra került a beszéd. A többi közt volt egy királyfi, a ki elvett egy hajadonleányt, – igy kezdi beszédét, – a ki megszülvén, két aranyhajú gyermeket hozott a világra; de mivelhogy a király a két gyermek születése napján nem volt oda haza, mert ellenségre kellett az ármádiával mennie, hitvesét egy vén banyára bízta. Mikor a királyné a két aranyhajú gyermeket megszülé, az a tűz alá való vén banya a két gyermeket elrejté tőle, egy kis ládába tétette, s a tenger vizére ereszté és a királyné alá két kopókölyköt tett. Mikor a király hazaérkezvén az ellenségtől, az ajtót benyitja hitveséhez, hát már a két kopó erősen megtámadta, min ő igen elszomorodott s hitvesét, méltatlan büntetéssel, bivalbőrbe varratá, s a templom eleibe kitéteté. – Mond a király: abban igazságod van, fiam, Jankalovics. – A két aranyhajú gyermeket, folytatá Jankalovics, kifogta a fekete tenger partján lakozó molnár s fel is tartotta, s azon megismerheti a felséges király ártatlan hitvesét és két aranyhajú gyermekét, kikkel én is megismertetem szüléiket. – Köszönöm mond a király, hogy ezt a jót tetted velem, hitvesemmel és gyermekeimmel.

És vagy volt oly mulatság vagy soha; de volt ám akkor, midőn Jankalovicsnak két nagy szarva támadott s az egyikre ölti a vén banyát, a másikba leányát, és elment ezen két neki igért lélekkel.

Igy volt vége a gyermekek bujdosásának, és oztán éltek boldogabb napokat.

XI. A HÁROM TANÁCS.

Történt Ugocsa vármegyében Csedreg faluban, hogy egy gazda embernek felesége meghalálozott; ők pedig mindketten azt fogadák, hogy akármelyik hal meg közűlök hamarébb, a másik megmarad özvegynek holtig. Tehát a parasztgazdának meghalván a felesége, ő meg akarta tartani fogadását, gazdasszonyra pedig nagy szüksége volt, mert a nélkül igen nehéz a gazdaságot folytatni; a fia tíz éves vala, tehát meg nem lehetett házasítani; így volt hát gazdasszony nélkül három évig. Ekkor a fia tizenhárom esztendős lett, tehát megházasítja egy tizenhét éves leánynyal; de a fiu a ki megházasodott, még némelykor elment a gyermekekkel játszani. Első az aratás ideje, kimegy a gazda a munkára és megparancsolá a menyének, küldene ki férjétől enni; főzött tehát a menyecske tejben kását, és odadta férjének, vinné ki az atyjuknak és a munkásoknak. Ő tehát elmegy, az étellel, a falun kivül játszanak a gyermekek bikát, hivják őt is; letette az ételt és játékba índúlt; játszanak, s meg is éheztek, kapják, a kásához ültek és megették. Már most gondolja a derék házas ember, hová megyek az üres edénynyel? s indúl haza felé, haza is ér; mindjárt kérdezi a felesége: hát oda vitted az ételt? – Dehogy vittem, mikor a gyermekek falun kivül elvették és megették. – No várj, csak jőjön haza az atyánk, majd megkapod a kutyaporciót. – Hazajön a dologból az öreg gazda a munkásokkal, mindjárt mondja a menyének: no, édes leányom, miért nem küldöttél enni? – Én küldöttem, de a férjem megeteté a falun kivül a gyermekekkel, akikkel játszott. – Feleli az öreg gazda: édes menyem, tehát semmi az, ne szólj neki felőle. – Másnap ismét dologra megy az öreg gazda a többi munkásokkal, ismét meghagyá, hogy ételt küldene a menye; fogadta hogy minden bizonynyal fog küldeni; főzött tehát túrós csíkot s parancsolá a férjének, hogy vinné ki az atyjuknak az ételt. Elmegy ő az étellel, már most föltette magában, hogy pajtásaival játékba nem ered, sem pedig az ételt meg nem eteté velök. A falun kivül volt egy erdő amin keresztül kellett mennie, beért az erdőbe, a gyermekek pedig, kik pajtásai voltak, ismét hivják, hogy menne rigót szedni; elmegy velek, s addig addig mászkáltak a fákon, hogy megéheztek, tehát újra megették az ételt, és valamin összevesztek, s a mellett hogy a túrós csíkot megették, megis verték és a szélkét eltörték. Megy ő már most haza felé sírva, látja a felesége hogy sírva jön a férje, kérdezi mi baja volna; feleli hogy a gyermekek megették a csíkot, a szélkét eltörték és őt megverték. Akkor elővette a felesége és helyesen megverte. Hallotta pedig, hogy szégyen ha a feleség megveri férjét; tehát nem is várta az atyja hazajövetelét, s elbujdosott.

Megy már ide s tova az országban s egy városba ér, hol egy gazda ember lakott, kinek nem volt semmi magzata. Mivelhogy igen szép gyermek volt, tehát felfogta őt örökbe és iskolába jártatta. Tanúlt az ífju igen jól, s a gazdag embernek nagy öröme lett a felfogadott gyermekben. Jár ő már az iskolába huszonhárom éves koráig; ekkor mondja a fogadott apja: fiam, elegendő már a te tudományod, tehát már most időd van a házasságra. Feleli a legény: kedves atyám, én meg nem házasodhatom. – Miért nem? – Azért mert feleségem van, aki miatt elbúcsúztam hazámtól és ide vetődtem; mert fiatal koromban meg kellett házasodnom, mivel az atyám felesége meghalálozott, ők pedig megfogadták, hogy sem az atyám meg nem fog házasodni, sem pedig az anyám férjhez többé nem megy; az anyámnak a halála történt hamarább, és az atyám, fogadását meg nem akarván szegni, tizenhárom éves koromban megházasított, nekem pedig még akkor is megvolt a gyermekekkel való játékra hajlandóságom. Küld egykor ételt a tőlem a feleségem az atyámnak és vele dolgozó munkásoknak, én pedig játékba estem a gyermekekkel a falun kivül, elfáradtunk és megettük az ételt; ekkor csak haza mentem nagy szomorúan, akkor általnézték; másnap is küldenek tőlem ételt, de hogy egy erdőn kellett keresztül mennem, ott találtam a többi gyermekeket, a kik madarásztak, tehát hívtak ők is rigót szedni, reá álltam, a sok járkálásban elfáradtunk és megéheztünk, tehát ismét megettük az ételt; evvel haza megyek; itten a feleségem kérdezi, hogy elvittem-e az ételt? mondám hogy nem vittem, hanem a gyermekek megették és a szélkét is eltörték. Itten előkap a feleségem és megver; hallottam pedig, hogy szégyen volna az, ha a feleség férjét megveri, tehát azon okból eljövék hazámból és ide jöttem. – Erre feleli a fogadott apja: no, fiam, már, tudom, hogy ezután nem ver meg a feleséged; itten ad neki pénzt elegendőt az útra, kikisérte mind a fogadott apja mind az anyja, és mondották: no, fiam, egyebet nem mondok, hanem a járt utat a járatlanért sohase add; ahol szép azaz fiatal korcsmárosné és öreg korcsmáros van, vagy pedig fiatal korcsmáros és öreg korcsmárosné, soha oly korcsmában meg ne hálj; és az estveli haragot hadd reggelre, a reggeli haragot pedig estvére.

Ezt mind jól eszébe tartotta a fiu, ezek után megköszönte minden jótéteményeiket és elvált. Megy már ő haza felé, itten előtalál két furmányos szekeret, akik meg voltak drága portékával terhelve; összeakadván, ezek is azon nemzet voltak ki ő; megszólítá mindjárt a magok nyelvén: jó napot, urak. Ezek felelik: jó napot az úrnak; s tovább beszélgetnek, hogy hol járt volna. Mondá, hogy itt s itt járt iskolába. A furmányos szekereket, mivel igen meg voltak terhelve és lassan mentek, el akarta hagyni, de ezek a kereskedők, akik voltak nyolcan, minden kocsinál négy-négy és egy-egy kocsis, ló pedig minden kocsiba hét-hét, tehát kérték a kereskedők hogy barátság okáért mint földi, maradjon velek. Nem bánom, mondá, s felült a szekérre. Mennek, már beestveledett, s amint mennek, itten volt egy vak út. Mondák a kereskedők: menjünk ezen az úton, hamarább érünk abba a városba. – De, földieim, sohase adjuk a járt utat a járatlanért; de nem beszélhette reá őket. No de én nem megyek ki a járt útból, mondá, s leszállt a kocsiból és elhagyta őket, mondván, hogy majd összetalálkoznak nem sokára. Itten a mint elváltak egymástól, leült a legény magányosan, hallja egykor, hogy nagy lárma támad az erdő közt, gondolá hogy bizonyosan a kereskedőket valami útonállók előlkapták; fegyver levén nála, tehát kapja magát, siet arra felé, hol a lárma hallatszott; oda ér, hát látja hogy már kettőt a haramiák megöltek; itten közikbe lőtt, elszaladtak a haramiák mindjárt, és ő mondá nekik: nem mondám, hogy a járt utat a járatlanért sohase adják. – Az igaz. – Visszafordúltak a szekerekkel s mondják a kereskedők: no a te jótéteményedért legyen az egyik szekér minden portékával együtt tiéd, akár melyiket válaszd magadnak, mind a kettőn sok ezer forint áru portékák vannak. Egyikre felült a legény, hogy az lesz az övé.

Már most vannak ők mindössze kilencen, mivel kettőt megöltek a haramiák; mennek az országúton, elérnek egy vendégfogadót, mindjárt mondják: itt kieresztünk, mert itt igen szép korcsmárosné van, és sok ízben már megháltunk itt. Feleli a legény aki hozzájok akadott: meghálunk ha nekem tetszeni fog. Beszálltak az udvarba, mivel semmi móddal el nem beszélhette őket hogy ott meg ne háljanak; a hat kereskedő ágyat vettetett magának a szobába, a legény pedig a kocsisával maradt a kocsinál, és a kocsi alá csináltatott ágyat magának.

Éjféltájban látja hogy jön az udvarba egy valaki farkasbőr bundában s legelőször is a kocsikhoz jött, megköté a lovát és nézi, aludnának-e vagy sem. Tették magokat, mintha aludnának; evvel elmegy a farkasbőr bundás ember a korcsmárosné ablakára, megzörgette, azonnal mindjárt kijött az asszony, s megcsókolták egymást. A ház háta megett volt egy szalmakazal, oda hátrahúzódott a korcsmárosné azon emberrel. Itten a kocsi alatt fekvő legény felkölt és ment utánok alattomban, látja hogy a farkasbőr bundát leveté magáról az ember; itten oda megy és egy jó darabot az egyik sarkából elmetsz a késével. Ezt mikor visszafordúlt, észre nem vette mindjárt, hogy a bundája szélét elvágták, ezután bemegy a korcsmárosnéval az ember a szobába, és egy kevés idő mulva látja hogy kijön s felült a lovára. A lovának pedig a füle hegyét is elvágta az ott kin fekvő legény, ki az egyik kocsi portékát elnyerte, azért hogy megmentette a haramiáktól a kereskedőket. Elmegy tehát a lován a farkasbőr bundás ember, nem tudta hogy a lovának a füle el van csípve, sem pedig hogy bandájának szárnya el van vágva. Egy két óra múlva lárma támad a szobában, sikolt a korcsmárosné, jajgat, hogy megölték legyen a férjét a kereskedők. A korcsma körül nagy majorságok voltak, onnan mindjárt a lármára összeszaladt a sok ember s megkötözték a kereskedőket s bevitték a városba, mely csak egy órányi járás volt onnan. Az asszony mondá: hogy ez az úr, a legényre mutatva, ben sem volt a szobában kocsisával együtt, tehát elmehet isten hírével. – Magam is bemegyek a városba, feleli a legény, és megtudom, mi történik velek. Felült a maga kocsijára és elment, a másik kocsit mind a portékával együtt vitték a vármegyére.

Elérkezett tehát a vármegyére az ífju legény, kérte mindjárt a vármegye urait, vizsgálják meg a dolgot igaz-e vagy sem. Itten mindjárt előhívják az asszonyt és a kereskedőket, az asszony erősen mondotta hogy ők cselekedték, a kereskedők pedig hogy ártatlanúl szenvedik e gyalázatot. Feleli az ífju: én meg fogom mutatni hogy ki ölte meg a korcsmárost; nem más hanem azaz ember, aki lóháton jött a korcsmába tizenegy óra után, és legelőször is jött engem nézni, aluszom-e a kocsi alatt, én pedig aluvónak tettem magamat a kocsisommal együtt; mikor látta hogy aluszom, megkopogtatta a korcsmárosné szobaablakát, és az asszony mindjárt kijött, itten megcsókolták egymást és hátra mentek a ház háta megett levő kazalhoz; az ember leveté magáról a farkasbőr bundát s a szín alatt hagyta, én pedig oda mentem és elvágtam az egyik széléből ezt a darabot; itt van, nézzék az urak; a lovának a füléből elcsíptem ezt a darabot.

Az idő pedig mintegy ősz tájban volt, tehát hűvös szelek fújdogáltak, így tehát sokan voltak az ott jelenlevő urak közül farkasbőr bundában; tehát mondá a legény: a mint képzelem, itt lesz az a bunda a melyből vágtam, mindjárt illesztem mindenikhez. És ekkor reá találnak, hogy a főszolgabíró bundájának a széléből volt ép oly darab elvágva és most ki van toldva, és még most is a bélésen látszik mintha vér fecskendezett volna reá. Itten mindjárt gyanúba jött a főszolgabíró, tehát, hogy még jobban megtudnák a dolog mivoltát, elküldik a darabantokat, néznék meg a szolgabíró lovait, s a melyiknek meg volna csonkítva a füle, tehát hoznák el. Megtalálták a darabantok a lovat, elhozzák, hát látják hogy fris vágás volna a fülén, itten a szolgabírót mindjárt betették a korcsmárosnéval együtt, a kereskedőket pedig kieresztették. Megköszönték a kereskedők, hogy a haláltól megmenté, neki adták még a másik szekeret is kocsistul, kocsisostul, lovastul és portékástul, magok pedig elmentek gyalog a városba hová valók voltak.

A fiu is megy a két portékával terhelt szekérrel, eléri a faluját, hol atyja és felesége lakott, s beszállt estve felé a korcsmába. Itten kérdezi a korcsmárostól: meghálhatok-e itt? – Meg, uram. – Van-e elegendő széna, abrak, és étel három személyre? – Fog lenni minden. Kifognak, étettek itattak, és magok is vacsoráltak. Itten mond a korcsmárosnak: ezelőtt tíz évvel valék e faluban és voltam szállva egy ilyen nevezetű embernél, ugyan él-e még? Felele a korcsmáros: kedves úr, meghalt már vagy hét esztendeje. – Hát a fia él-e? – Azt nem tudja senki hová lett, mert tizenhárom esztendős korában megházasodott, és még mint gyermek elment az utcára játszadozni, a felesége pedig már volt tizenhét éves; miért miért nem, megverte a felesége a férjét, azóta nem tudja senki hová lett. Kérdezi tovább a korcsmárost: ott lakik-e még ahol ezelőtt? – Feleli hogy ott. Evvel nem kérdezte a korcsmárost, hogyan viselte magát azóta a felesége, hanem csak, kiment, és magához vett két pisztolt, és ment a megholt apja házához; itten benéz az ablakon, mindjárt megismerte a feleségét, látja hogy az asztalnál egy fiatal suhanc nevetkőzik; mindjárt haragra indulván, kapja a pisztolt, fölhúzza és agyon akarja lőni. Akkor eszébe jut a fogadott apjának szava, hogy mindig jobb az esteli haragot reggelre hagyni, a reggelit pedig estvére, tehát leereszti a pisztol szerszámát és visszament a korcsmába. Itten ismét kérdezi: hogyan viselte magát azóta az az asszony? – Igen jól. – Van-e gyermeke? – Egy van, mert mikor a férje elment, teherben maradt tőle. Akkor gondolja magában: de jó hogy eszembe jutott a fogadott apám tanácsadása, hogy az estveli haragot hagyjam reggelre, a reggelít pedig estvére. Ezek után lefeküdtek, reggel fölkeltek, mondja a korcsmárosnak: venne-e annyi időt magának, hogy vele eljönne ahoz a menyecskéhez? Feleli a korcsmáros: szívesen, miért ne. – Elmennek. Az asszony meg nem ismerte, tehát kérdezi, hogyan van mióta halt meg az öreg, és hogy a férje hol van? – Mond az asszony: én igen szerencsétlenül jártam a férjemmel, már tíz esztendeje elmúlt mióta semmit sem tudok felőle, hová lett; s el kezde sírni. Tovább kérdezi miért ment el innét hazulról? – Nem egyebért, hanem ételt küldöttem ki a földre az atyánknak, és ő megétette a többi gyerekpajtásaival, így tett két ízben, és hogy a szélkét is eltörte, tehát megvertem; akkor elment, azóta se láttam. – Akkor kérdi: ugyan megismerné-e ha haza jönne? – Talán csak megismerném, feleli, talán nehezen. – No, lásd, én vagyok az, és még sem ismersz el. Akkor megölelvén férjét, igen megörűlt az asszony. – Nem sokat beszélgetett a fiú, hanem mondja hogy neki dolga volna, az asszony azt gondolá hogy megint itt akarja hagyni és sírt keservesen; de ő értésére adta, hogy csak általmegy a korcsmába. Befogatott a két portékával rakott kocsijába, behajtatott az udvarába; látja a felesége mily szerencsés lett az ura, s megújúlt az öröme. Ezek után éltek együtt csendességben.