Title: Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet)
Author: György Gaal
Release date: April 2, 2012 [eBook #39352]
Language: Hungarian
Credits: Produced by Albert László (This book was produced from
scanned images of public domain material from the Google
Books project.)
KIADTÁK
KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.
HARMADIK KÖTET.
PESTEN,
EMICH GUSZTÁV SAJÁTJA.
M. DCCC. LX.
Pest, 1859. Emich Gusztáv könyvnyomdája.
E harmadik kötettel bérekesztjük a nemzet érzékeny köszönetére jogosúlt gyűjtő készletének kiadását, amennyiben az közlésre méltó, vagy egyébként alkalmatos volt.
Öt van ezen mesék közt, miket Gaal György, német kidolgozásában, utánbeszélt, (XXXIII. XXXV. XLIII. XLVII. LIII.), egy melyet e gyűjtemény kéziratából Erdélyi adott (L); azonfelűl egy (XXVIII), mely ettől függetlenűl, más gyűjtő által leírva, ugyan Erdélyi által a Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteménye III. kötetéből ismeretes, is mely az összehasonlításnak tanulságos momentumokot nyújt; végre egy (LII.), mely a Romai Gestákból népkönyveinkbe átmenvén, itt szájhagyomány után, jóformán elváltozva, s egy népembere által, elég választékos nyelven leírva, szinte felveendőnek látszott.
Tehát húsz merőben újat, sőt magyarban huszonötöt, hoz e harmadik s utolsó kötet. Felveendőnek hittük a Halászmesét is LIII. sz. alatt, mert ámbár a XXIII. számúnak (a II. kötetben) eszmében s mintegy rámájában csak változata, sok részletben tőle különbözik, s érdekesen mutatja, mikép vegyítik a népi elbeszélők a mesetőke mindenféle elemeit, s egyszersmind mily helyes érzékkel szerkesztenek azokból újakat meg újakat. Azt is látjuk ezekből, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból – mert a népi elbeszélők hol feledve holmit, hol toldva: majd egy előzmény, majd következmények hiányzanak nálok, s így a compositio ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a műköltészet öntudatosan törekszik – mint tudott, mondom – elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a müvészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A müvészi átdolgozó fő feladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék: az előadásban, nézetünk szerint, ép azon szabadsága, sőt kötelessége van, melylyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költői míveltséggel bíró olvasónak, tárgyának érdekét mind azon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak ethnologiai becse van. S így vajmi rosszúl fogná fel például Homer hirdetett „népköltőségét“ az, ki úgy gondolkodnék, hogy midőn a görög összes nép mondáit éneklé, compositióban és előadásban az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a herosokat, nem a földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernők meg a Gaal valóban költői s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait; bár valahára a Mailáthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétől több mint harminc év óta készen hevernek kéziratban. De azért is, hogy szűnnénk meg a népies költőnek, ki mindig műköltő – mint Kisfaludy K. és Czuczor „Népdalaik és népmondáikban,“ Vörösmarty a Tündérvölgyben stb – jogait a népköltőéire szállítani le, s oly irodalmi faj felállitására törekedni, mely épen a valódi népköltészetnek nem csak szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik, s így költészetünket, versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.
A népmesék, melyeket a jelen gyűjteményben adtunk, s melyek az Erdélyi által négy helyt adottak felett (kevés kivétellel) épen a népi kifejezés megőrzése által is jeleskednek, kedvesek lehetnek a lélektani vizsgáló előtt mint ethosi és mythosi adattár, kedvesek a mívelt olvasó előtt, ki koronként szívesen leszáll a néphez, meghallgatni ennek a müvészettől még illetetlen, primitív nyelvét; kedvesek a költő előtt, mint müvészi tárgyalás anyagja: de nem teszik feleslegessé a költő átdolgozásait, mik a természet e nyers adományaiból igazi műéldeletet nyújtó irodalmi műveket alkothatnak.
Pest, october 31. 1859.
A kiadók.
MAGYAR
MESÉK
A NÉP SZÁJÁBÓL.
XXVI–LIII.
A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen király a természet fő urától oly különös testbeli állatással vala alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig szűntelen sírt. Az urodalmába lévő mindenféle okosságú és bölcseségű emberek ezen csudán szörnyüképpen tünődtek és nyughatatlankodtak, nem tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tűnődésre való okot, mint az ő igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk szeme, egyike szűntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet, másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát. Meghatározták tehát egymás között, hogy a reájok jövő reggel ennek oka megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.
Másnap reggel tehát legelsőbben is bement a születés rendje szerint a legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No, kedves szerető fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily szokatlan időbe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a fia: Felséges atyám, kétségünk és tünődésünk rengeteg csoportja késztetett elődbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet híven szerető fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévő nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebből kivont egy nyilat, és egyenesen fiára lőtte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor megréműlvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelének megtudása végett. De csak megnémúltak, midőn semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középső fiának kivánja minden titkát kijelenteni.
Égvén a középső fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését előterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen: hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött, csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk. Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom, hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tőlem titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted, kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy tüzessen szaladott egy kivont tőrrel, de elmellőzvén a szúrást, a falat találta; fia meg nem réműlt, bátran állott, sőt így szólott: Kedves atyám, előtted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint neked tetszik. De hidd meg, addig előled ki nem megyek, mig meg nem mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívű és hűségű, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi bizodalmam nincsen, mivel csupa félelemből állanak. Kedves fiam, az én egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyörű és kellemes három fiaim vagynak, akiket legfőbb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam, hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szűntelen való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott Vénus madarának siratása, amelyet tőlem valami rabló ellopa; ettől függ pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a huszonnégy esztendős ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját, hogy legyen erántok annyi szerettel és hűséggel, hogy nékiek úti költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ők, hacsak a felső és alsó világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.
Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy úton, és útaztak ők számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy rengeteg és nagy sűrű erdő aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment egyenesen a nagy erdőségbe, a másik ága pedig az erdő mellett mene el. Itt tanácskozának, hogy mitévők lennének e két út felől, hogy ki melyik úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim, menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az útfélen vala egy nagy élőfa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felőle győződve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életből egy más világba hívattatott által: hogyha pedig víz fog belőle folyni, jelenten fogja mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást forró atyafiságos ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az erdőbe, ketteje pedig mellette.
A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdőbe egy kisded kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a benne lakó szörnyű formájú bűbájos vén asszonyt, fogadván őtet anyjának. Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi így szólt: Jószívű öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet, nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felőle, hanem van nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz esztendővel vénebb; ha csak e nem fog felőle tudni, én semmit sem tudok. Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midőn megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol van azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sőt még életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon erős helyen vagyon; annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy hazádba, mert ha akármi nagy erővel birnál is, ottan meg kelletik halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi mint semmi, sőt dicsőségnek tartom azt, ha gyenge csecsemőkoromtól fogva mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidőn be fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését szokta követni, tehát vágj először, minekelőtte bemennél, egy bokor töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz aludni bájoló hangjától a madárnak, a székről a tövis közzé bukván, minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod a madarat: de különben nem, sőt életedet elveszted. Itt a királyfi megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok lefolyásai után beért ő a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába, ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy őtet atyja familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog szerencsésen való megnyerése felől. Bement első nap a próbaházba, de minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba tőltötte idejét, félvén a következendő szerencsétlen esettől, hogyha tudniillik nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király azon minutumba életét végezte.
Ekkor három gyönyörű természet adományai, a király leányai, egyszerre idvezlésére és köszöntésére előállának az ífju királyfinak, ajánlván hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a királyi birodalmat. De ő nemes szívvel és indulattal bírván, mind a három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ők is hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni uralkodni, hát a lenne ottan a király: addig gondviselőre bízván az országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsből és egyéb szükséges holmikból annyit, amennyit elegendőnek lenni itéltek, azzal útnak indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak egymástól az erdőszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendőbeli hitves társakat, akik nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént ő hozta meg az atyjoknak fő örömét szerző Vénus madarát. Útaztak ők egy darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a nagyobbik testvér a középsőnek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségről is öcsénk gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepső a nagyobbnak: Kár volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás és zokogás között: hasztalan reménykedvén kőszivű bátyjai előtt. Azok pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de annyit se merészeljenek előhozni, különben halál leszen a jutalma nem hallgatásoknak.
Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta, mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt hitvese szomorú, aki szüntelen szeretője után búsonga. Az öreg király is száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges menyekzőhöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is megérkeznék. De hagyjuk őket a menyegzőhöz készülni, nézzük a kissebbik királyfi mit csinál a kútba? Amint ő ottan sír és tünődik magába, arra megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát; ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tőle el nem vehetünk. No de mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény ártatlan királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévő királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla: Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán, talált ő a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol ő magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy szóla: Soha jobb időbe nem jöhetett volna hozzám segítő: három leányaim férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime itten vannak a munkák. Kinek van mostan nagyobb aggódása és búsulása, mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen mostan, amidőn a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen veszedelmes kimenetelétől. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sőt úgy gondolkodik magába: hogy reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen ő nagyon elcsudálkozék, és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak lakodalma másnap fogna tartatni, ő is bement a maga koldusruhájában a rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétől, sőt igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid idő múlva vissza fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az öreg király, hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint a rezidencia kapuja előtt kéregetne a ki és bemenő emberektől, egy kapus jól reá űt hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendő ételt: melyre ő azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé? Erővel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement: egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a bátyjai és szeretője reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg király is, és őtet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék. Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De ő így szólott: No ti háládatlan és kőkemény szívet viselő bátyáim, akik nekem jóért gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is; de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekről, remélvén hogy ennekutánna elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és hűséggel fogjátok bebizonyitani és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos boldog esztendőket szemléltek víg örömök között.
Hajdanában volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdő ember, akinek voltak tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidőn azon időt elérték, hogy valami szolgálatra alkalmatosak lennének, elmentek egy királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált magának egy lovat. A legkissebbik fiú, aki magát bátyjai előtt legtunyábbnak és restebbnek mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységű volt, egy lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának elválasztott. A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma nélkül sok szép lovak lennének istállójába, miért nem választana ő is mint a többi bátyjai, olyan szép lovat? de ő minden módon megelégedvén a hitvány lóval, megköszönvén a királynak nagy kegyelmét, haza felé indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele menni, minthogy maga sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy nagy sáron kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban szeretéd a hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess magadra, mi veled nem bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei elmenének, megrázkodott a ló, egyszerre egy aranyszőrü paripa vált belőle, és így szólt a kis gazdájának: Ime itten van a fülembe egy pár arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas ló formáját vevén magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e mint a szél vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne essék. Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok időre kerűltek haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza volt.
Annakutánna hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel alatt, hogy mind addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem találnának, akinek tizenkét leányai volnának. Egykor sok utazásaik után egy a mezőségbe magába szántogató ember megszólítja őket, hogy hová szándékoznának? Amelyre a szántóvetőnek így szólának: hogyha hallott volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai volnának, férjhez menendők, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá hogy ebben a legközelebb lévő városban lakna egy bűbájos asszony, annak tud tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a városba lakó bűbájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s mind magok, mind pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidőn az istállóba bement a legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves kis gazdám, vigyázzatok magatokra, mert ezen az éjtszakán a bűbájos boszorkány mindenikünket meg fog ölni; hanem én azt javaslom, hogy majd valami tizenegy óra tájban légy ébren, én elmegyek az ablakra, és álmot lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd a bűbájos asszony leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden lovaitokat az asszony lovainak helyekre.
Ez meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy nagy bárdot fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta fejeket, azzal bement ismét házába, s mint aki igen nagy hasznot cselekedett, lefeküdt ágyába, és a Kelf tátosa ismét belehelvén az ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf felköltötte bátyjait, hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából, mert különben meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább, Kelf pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy leányait ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévő tátosára, kergette Kelfet; de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén asszonyé, utól nem érhette, hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya, majd reá jősz máskor. Ekkor a Kelf lova így szólt: Mostan sehová se nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint a sebes szélvész, egykor csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez azt kérdezte: Hát mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így szólott: Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált ő még egy aranylópatkót, és aranykacsatollat; mind felszedte őket. Annakutánna nem ment ő haza, hanem egy királynál beállott szolgálni.
Itten Kelf a leghűségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. Ő a tisztogatáshoz soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor a legtisztábbak voltak: ezért a többi kocsisok nagyon gyűlölték, hogy mi lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér, és még is olyan tiszták a lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó világánál tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midőn maga is a király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitől megkérdezte, hogy hol vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót, aranyhajszálat és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király elvette Kelftől, és bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet, így szólván neki: Hallod-e: azt parancsolom neked, hogyha azon leányt, aminek a hajából való ezen hajszál, nekem ide nem hozod, úgy tudd meg, hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan kimegyen az istállóba, egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak megszólal a tátos: Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol? nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így szól: Halál a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon hajszál, a királynak meg nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért mondtam hogy ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj. No de légy jó reménységbe; kérj mind nekem, mind magadnak útravalót.
Megnyervén az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla a tátos az ő gazdájához Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a bűbájos vén asszony kergetett bennünket: az ő házába van azon aranyhajú leány egy bölcsőbe, a maga ágya mellett rengeti szüntelen; hanem arra kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra az ablakon, sebesen menj be, és ragadd meg minden bölcsőstül, de hozzá ne nyúlj, mert különben életedet veszted. Úgy is cselekedett Kelf; megragadta minden bölcsőstül; de minthogy a bölcsőbe lévő aranyhajú leány nagyon szép és kellemetes formájú volt, Kelf meg nem állhatta hogy meg ne csókolja, amidőn az ablakon keresztűlvitte: mindjárt felserkent a vén asszony, és a maga tátosára hágván, kevésbe múlt hogy Kelfet el nem fogta, nagy fenyegetésekkel ijesztvén a jövendő oda meneteltől.
Nagy örömmel vette a király a gyöngy teremtés megjövetelét. Akinek a király ajánlván szívét lelkét, holtig való szerelmét: de erre így szóla a leány: Nem leszek addig birtokodba, míg azon aranykacsát, amelynek a tollából való ezen toll, ide nem hozatod. Ezt is Kelfre bízta a király. Egy száz öles mélységű kútba volt a kacsa; ide leeresztette Kelfet lova; de minthogy egyszerre meg nem kaphatta a kacsát, elkiáltá magát, és a vén asszony megragadta Kelfet. Itt a vén asszony megköttetvén Kelfet, befűtetett egy vas kemencét hétszer jobban mint máskor. De minthogy a szolgáló maga maradt, mondotta Kelfnek, hogyan üljön azon targoncába, amivel be akarta a kemencébe taszítani. Kelf mindig úgy ült, hogy be ne tudja taszítani; a leány hiába magyarázta, Kelf nem akarta érteni, mondván a leánynak, hogy mutassa meg, hogy miként kellessen ülni: akkor a leány mutatás végett bele ugrik a targoncába, Kelf pedig serény volt, betaszitotta a kemencébe, maga pedig a kacsát megfogván, hazament. Ekkor a király a szép leányt késztette házassági élet elfogadására, de a leány azt mondotta, hogy addig nem, míg azon ménest, amibe azon ménló van, aminek a lábáról való ezen patkó, ide nem hajtatod. Ezt is Kelfre bízta a király, akinek lova így szóla, hogy kérjen bőven zabot, egy ásót, és egy bialbőrt; ezeket megkapván, mentek ők egy nagy tenger mellé, ahol egy szigetbe megmutatta a ló a ménest; annakutánna egy gödröt ásatott Kelffel, abba bele feküdt maga Kelf és a tátos is abba volt betakarván a bialbőrrel. Megtanitotta a tátos Kelfet, hogy mikor ő vívni fog, a veres lángot locsolja, úgy a tátos meg fog mentődni. Ezután elnyeríté magát a Kelf lova. A szigetbeli ménló mindjárt meghallotta, és félig a tengerbe bejött; de minthogy a Kelf lova a gödörbe bújt, nem látta, visszament; második nyeritésre általjött, kereste, mindenütt nyerített; ekkor a Kelf lova kiugrott a gödörből, és addig viaskodtak, hogy a Kelf lova meggyőzte; annakutánna az egész ménes magába általjött, és haza hajták. A király készteté ismét az aranyhajú leányt az házassági életre; de a leány azt mondta, hogy addig nem, míg maga azon lovaknak tejébe meg nem fürdik, amit azoktól fognak fejni. Ekkor a Kelf lova megrugdosván sorba mindenik lovat, magoktól leadták a tejet; a tej úgy forrott, mintha a legnagyobb tűz lett volna alatta. A fürdést is Kelfre bízta a király, aki lovát kivivén, ez reá lehellett, és csak lágymeleg lett a tej; Kelf pedig hétszer szebb volt mint annakelőtte. De a leány azt kivánta, hogy a király személyesen megfürödjék. Kivitette tehát a király is a Kelf lovát, de amint ez reá lehellett a forró tejre, még sokkal jobban forrott, amibe a bele lehellés után beereszkedvén, mindjárt szörnyű halált szenvedett a király. Ekkor az aranyhajú leány így szóla Kelfhez: No kincsem, én a tiéd, te pedig az enyim vagy, éljünk számos boldog esztendőket. Így lett a szegény Kelfből király, aki élt és uralkodott vég nélkül való időkig.
Volt hol nem volt, még az árabs tengereken is túl volt, hegyen völgyön, még pedig a rongyos levelű erdőn is túl volt, volt egykor egy szegény ember, kinek a gazdasága csak egy rongyos kunyhóból állott; életét pedig csak úgy táplálgatta, az erdőből naponként száraz gallyakat hordott, és a piacon eladta, magát és feleségét abból táplálta. Míg fiatalok voltak mind a ketten, magzatjok nem volt. Egyszer az asszony teherbe esvén, már közelgetett a szülésnek az ideje. – Azon estve oda érkezett Krisztus Péterrel, és kéri, hogy adna a szegény ember nekie szállást; melyre mond a szegény ember hogy: nem adhatok, úgymond, mivel a feleségem ilyen s ilyen állapotban vagyon: azért hát nem lehet magoknak, jó barátim, a szobába feküdni. Kire monda Péter: Hiszen lefekszünk mink a pitvarba is, csakhogy a levegő alatt ne feküdjünk. Ekkor csinált a szegény gazda a pitvarba ágyat; azon éjtszaka pedig nagy fájdalmakkal kinoztatván a szegény asszony, monda Péter az urának: Uram szabadítsd meg szegényt, mert nagyon kinlódik. Monda az úr: Eredj Péter, nézd meg mit látsz az égen? Péter kiment és nézi: hát látott az égen két kardot, és három halálfejet. Mondván Péter az urának hogy mit látott, monda az úr: Hogyha ebbe a szempillantásba megszületik a fiú, tehát el kell neki vesznie vagy háborúba, vagy pedig döghalál által. Megint kezdi az asszony jajgatását, és kéri Péter az urát, hogy szabadítaná meg: az ura pedig mondja, hogy nézze meg viszont mit lát az égen. Péter pedig kimegy, és látja hogy vagyon az égen egy szép kinyílt rózsabokor. Melyet mondván az urának, no akkor legyen meg! monda ez, és az asszony megszülte a gyermeket.
Reggel felvirradtak szerencsésen, és kéri a szegény ember a két szállóját, hogy vigyék el a kis fiút a templomba, és kereszteltessék meg; melyet el is vittek, és épen akkor értek a királynak a magzatjával a templomba, de mivel ez leány volt, tehát mondja az úr hogy ezt kereszteljék meg, mivel ez fiu. Ezt nem akarván a pap cselekedni, tehát veszi Krisztus a gyermeket, és maga megkereszteli, azután megáldotta, és általadta az atyjának. Hogyha, úgy mond, egyszer a gyermek felnő és el fog valahova utazni, tehát add neki ezt a botot; és a maga botját általadta a szegény embernek. A királynak a leánya épen egy idős volt ezzel a szegény ember gyermekével. Már mind a ketten felserdültek, és már a leány az ő legszebb virágzó ideiben volt, és oly gyönyörű tekintete volt nekie, hogy hozzá hasonló nem volt körülbelül szépségére, amelyben is nagyon elbízván magát, gyülésben kihirdettette, hogy ő máshoz nem megyen férhez, csak ahoz, aki neki a Pelikán királynak az tollából hoz egyet. Erre a hirdetésre sok bárók, grófok, hercegek, válogatott cigánylegények indúltak a Pelikán királynak a keresésére, de senki nem tudta feltalálni. Végre mondja a feljebb emlitett szegény embernek a fia: Atyám én is elmegyek, és talán én leszek szerencsés hogy rá találok arra a drága kincsre. Kinek mondja az atyja: Eredj fiam, járj békével segitsen az isten. És az atyja készít nekie útravalót, hogy elmehessen; végre adja a fiának a keresztatyjától kapott botot, és ez elbucsúzik az atyjától, és útnak indúl, maga se tudja hogy merre menjen. Egy helyett megéhezett, és leül a földre, és a botját maga alá tette, és mely nagyon elbámult, midőn a botja maga alatt lóvá változott, és kérdi tőle a lova: Hogy akarod, édes gazdám, hogy most menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat? Mondá neki: Csak úgy menj édes lovam, hogy se énbennem, se tebenned semminemű kár ne essék. Ezzel megindúl szélmódjára, és viszi egész estvelig; estvére érkeztek egy nagy városba, ahol mondotta a lova; hogy itt meg fogunk hálni; és bementek mind a ketten a vendégfogadóba. Midőn a lovát az istállóba bekötötte, maga pedig a vendégszobába ment és bort kért magának, és bora mellett falatozta kedves pogácsát, melyet még az atyja tett a tarisznyájába; egy kevés idő múlván szemléli a korcsmáros, hogy messzéről való és külső országokból volna (mivel vele a lova repűlt) és hozzája mengyen, asztalánál leülvén, előre köszönti, azután kérdi, hogy honnan, és micsoda országból származott, és hogy hová utazik? Midőn ezt meghallotta, mondá hogy én, úgy mond, az Meltáfó országából való vagyok, és útazok a Pelikán királyhoz. Midőn ezt meghallotta a korcsmáros, hogy ezeknek a hatalmas madaraknak a királyához útazik, gondolván hogy ezt jó lenne a királynak megjelenteni, azzal felkészűl és szalad a királyhoz. Midőn jelentése után beeresztették a király eleibe, mindjárt elbeszéllette hogy micsoda ember vagyon nála. Mondá a király, hogy mindjárt hozzák hozzám az embert. A korcsmáros nagy sietséggel vezeti a királyhoz, és midőn a király mindeneket kikérdett volna tőle, kérdi végre, hogy valóban a Pelikán királyhoz utazik-é? kinek mondá emez, hogy oda. Mondja neki a király: hogyha egyszer a Pelikán királylyal beszélsz, úgymond, tehát kérdezd meg, hogy az én harminckét kerekű malmomra folyó forrás miért száradt ki, és hogyan lehetne megint a forrást folyóvá tenni? hogyha ezt neked megmondaná a Pelikán király, és nekem hírűl hoznád, tehát tégedet nagy embernek tennélek.
Elmegyen a királytól, elébb jó ajándékot vévén őtőle; azután reggelre kelve tovább indúlt. Midőn már egész nap útazott volna, tehát estvére viszont egy nagy városba megszálltak. Midőn a lovát jó karban helyheztette, maga pedig a korcsmába bement, hát kérdik hogy honnan való; erre megmondotta, és hogy hovámenne. Kit midőn hallott volna a király, hivatja magához, és mond neki: Hogyha te a Pelikán királyhoz mégy, tehát kérdezd meg hogy miért nem terem az én körtvefám a kertembe, aki ezelőtt ezüstvirágokat virágzott, és aranykörtvéket termett? Ezt is hogy eszébe vette volna, midőn a király jó ajándékka magától elbocsátotta, ő útnak indult, és kérdezvén őtet, hogy mikor jönne vissza, feleli hogy nem tudja.
És utazván, harmadnap múlva rettenetes vadonba érkezett, s egy városban talált, a melybe bement, hogy valami eleséget vegyen magának. Midőn a városban járna, kérdék tőle a király cselédjei, hogy hová utazik? ő pedig mondotta hogy a Pelikán királyhoz. Kit mindjárt vezettek a királyhoz, és midőn a király mindent tőle kitudakozott, mondja neki a király Hogyha egyszer oda érsz, tehát kérdezd meg hogy azon leányomat, aki már hét esztendeje hogy beteg, hogy lehetne kigyógyítani? Ezzel megajándékozta a király, és ő tovább útazott.
Az útjában monda az lova neki: Hallod-e látod amoda azt az erdőt; ott énrólam szállj le, és viszont én egy bot leszek, és engemet az erdőbe valami nagy fának a tetejében köss fel, magad pedig a tengernek partjára ballagj el, ahonnan nem messze leszen a te szándékodnak elérése. Melyet midőn hallott volna, tehát leszáll a lováról, és ebbül bot lett; kit midőn már felkötött a fára, és a fát jól megjelelte, maga a tenger felé vette az útját. És midőn a tenger partjához érkezett, lát ott egy hidegvette vén asszonyt, melynek az orra két öles volt, és az orrán hordta által a tengeren az embereket. Midőn hozzá ért volna az ífju, kérdi tőle a vasorrú, hogy hova útazik? Melyet elmondott nekie. Midőn meghallotta a vén asszony, azt mondja neki: Hallod-e fiam, hogyha vissza jősz, tehát azt is kérdd meg, hogy énnekem meddig kell szolgálni itt a tengeren őtet? és tovább útazik a vén asszonynak javaslása után. Végre elérkezett egy erdőhöz, melynek a szélin egy gyönyörű fényességű ház volt, melyet körülfogott egy legdrágább virágokkal teljes szép kert. Midőn hozzá érkezett, kint volt egy igen vén asszony, és midőn hozzá érkezett, köszönti a vén asszonyt; ez fogadja, és kérdi tőle, hogy hol járna ebben a vidékben, holott tőletek még a madár sem jöhet ide? Melyet midőn elbeszéllett volna, hogy miért jár, és legkiváltképen miért jött, és elbeszéllette az útjába hogy a három királyságok még mire is kérték, legjobban kérte hogy, ha lehet, csak egy szál tollat is szerezzen neki: a melyet meg is igért a vén asszony, hogy minden bizonynyal az Pelikánok királyának tollából fog nekie szakítani, mert ő az felesége. Behívja annakutánna a szobájába, ételt és italt ad nékie és azután bedugta őtet egy ágy alá, és betakarta egy teknővel, és mondotta neki, hogy: az éjtszaka ne aludjál, hanem mindég figyelmezz arra, amit én és az uram beszéllünk.
Végre eljött a Pelikán, nagy fényességgel megtöltötte a szobát, és nagyon perelt hogy micsoda más országból való ember vagyon itt? és add elő nekem mindjárt, bátor akárhol vagyon; de az asszony tagadta, hogy ő a felől semmit nem tud, hanem máma kenyeret sütöttem, és nagyon megizzadtam, és az ingemet levetettem, és annak van olyan nagy szaga. Melyet a felség elhitt, és az öreg kifüstölte a szobát, és mind a ketten feküdni mentek. Midőn fél éjtszaka az asszony a Pelikán királynak a tollai között vakarászott, kiszakajt egy tollat az gyémántfényességü hátából; melyen nagyon megharagudott a Pelikán, hogy miért szaggatja a tollait. Kinek mond a vén asszony: hogy neked én ezt nem készakarva cselekedtem, mert a tollaid nagyon öszve vannak ragadva; viszont még két tollat kiszakajtott, a kin még jobban megharagszik az Pelikán, és többet nem hagyott a feleségének az tollai között vakarászni, azután tetette magát az asszony hogy alszik. Egyszer csak felébred álmából, és beszélli az álmát, hogy még soha többé oly álmat nem látott mint most. Kinek mond a Pelikán király, hogy mit álmodott? Beszélli a vén asszonya úgy mond: Jöttek hozzánk három királyok, és mindegyiknek tőlünk egy-egy kérése volt; az első úgy mond: Vagyon nekem egy harminckét kerekű malmom, és most már a forrás, amely reá folyt, kiszáradt, s kérdezi, hogy miként lehetne megereszteni a forrást? A második viszont, hogy vagyon a kertiben egy körtvefája, s hogy miért az most nem terem, holott ezelőtt aranykörtvéket termett, és ezüst virágokat virágzott? Az harmadik pedig mondá, hogy nekie volt egy nagyon szép leánya, de már hét esztendeje beteg, és nem tudják meggyógyítani; kérdi miképpen lehetne meggyógyítani.
Ezekre mond a Pelikán király, hogy nem hiába, közel vagy háromszáz esztendőhöz, tehát azért álmodozol oly igen igazat; csak hallgass. Az első király, akinek a malma nem forog mivel nincsen vize: tehát ha valaki a forrás gödribe lévő malomkövet, amit leeresztett egy molnár legény, kihúzná, tehát elindúlna mindjárt a malom, és az elébbi nagy hasznot viszont hajtaná. A második, aki azt mondá, hogy drága körtvefája volt, és már többet nem terem: minek is teremne, gondolja ez magába, odafent, mikor a töve alatt vagyon huszonnégy kád pénz? míg azt onnan ki nem ássák, addig a fa nem terem. A harmadik pedig, akinek van egy beteg leánya, tehát az addig meg nem gyógyúl, míg azt az áldozatot, amit most hét esztendeje egy pap nekie adott, és mivel a papra haragudott, ő azt kiköpte, és egy béka azt hirtelen elkapta, és az oltár alá bevitte: míg onnan ki nem veszik, és a leánynak be nem adják, addig meg nem egészségesedik.
A beszélgetés között reggel lett, és a Pelikán onnan hazól elment; a vén asszony pedig kivette az ágya alól az ífjat, és általadta nekie a nagy drágaságú szép tollakat, és monja neki: A többit, a mit kérdeztél, már hallottad; de végre mondá az, hogy még itt is egy vasorrú bába mit mondott neki, hogy meddig kell szolgálni neki a tengerparton? Mondá az öreg, hogy őnékie addig kell nekie szolgálni, amíg a századik embert nem veszti a tengerbe, s hogy kilencven kilencet már befojtott. Ezzel megköszöni az ífju az asszonynak jó akaratját, és útazik vissza.
Midőn már a tengerpartra ért, és a vasorrú bába általvitte a tengeren, kérdi tőle ez, hogy meddig kell nekie még szolgálni? Mondá az ífju, hogy: Jőj ide velem az erdőbe, és ott megmondom. Midőn a vasorrú bába elkisérte volna a kis erdőbe, ott felmegy az ífju a fára, és leveszi a fárul a botját, és viszont megint ló lett belöle, és reája ül; akkor mondá a banyának, hogy már kilencven kilencet befojtottál a tengerbe, még egyet kell befojtanod, akkor elszabadúlsz. Mondá az: Köszönd, kutya anyáju, mert te lettél volna a századik.
Ezután útnak indult, és elért az első városba, akibe utóljára volt mondva, hogy őtet a királyhoz vezették. Midőn már a királynál lett volna, megmondotta a királynak, hogy a leánya miért oly nagyon beteg: Ekkor az áldozatot az ífju mondása szerint az oltár alól kivették, és a leánynak beadták, amely után a leány mindjárt jobban érzette magát, és három hét alatt meggyógyúlt. A király ezért a cselekedetiért sok kincscsel és katonasággal megajándékozta. Innen osztán ért a második királysághoz. Midőn már a király eleibe ment volna, és az ífju mondá hogy a körtefája miért nem terem, mindjárt felásatta a fát, az alatt pedig a nagy kincset meglátta, melyet onnan felvettek, és a fát újra elültették, aki mindjárt bimbózni kezdett, és virágozni. Ezt nagy örömmel látta a király, és a kincset szekerekre rakta és az ífjunak adta, és melléje nagyszámú katonaságot, és már mint egy nagy kincsekkel bíró nagy hatalommal ment az utolsó királysághoz. És midőn már mint egy generális elejére ment volna, megmondja neki, hogy mi az oka hogy a forrásod elszáradt, és nem őröl a malmod: a forrásod lyukába egy molnárlegény, akinek nem fizettél, egy malomkövet eresztett a forrásba: míg ki nem húzod, addig nem jár a malmod. Amelyet a király mindjárt mesterséggel kihúzatott, és a forrás nagy zúgással el kezdett folyni. Ezt látván a király, nagyon örvendett, és az ifjunak nagy sok pénzt és katonát adott. Már most az ífju mint egy nagy fejedelem ment haza felé, kinek már kincse és sok katonasága volt. Az atyja házához menvén, az ő atyja nagyon csudálkozott, hogy az ő fia nem csak gazdagságot, hanem még egy királyhoz illő sok katonaságot is hozott magával; de végre midőn megmutatta az atyjának, hogy még a Pelikán királynak a tollából is hozott magával, jelenti végre a királynak, hogy ő legyen az az ember aki a Pelikán király tollából hozott, a mit a kissasszony kivánt. Melyet midőn megmutatott, a kisasszony nem annyira a tollnak, mint a szép ífjunak megörült, s mivel hallotta és látta, hogy mely rettentő kincset hozott magával. Itt csakhamar kezet fogott a király leányával, és végre megesküdött a szép kisasszonynyal, és az öreg király halála után ő lett a király, s a királyságot bölcsen feltartotta, míg életét be nem zárta.
Volt hol nem volt, még az óperenciás tengereken is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, ennek a szegény embernek volt egy fia, akinek nagyon kevés gazdasága volt úgy, hogy már maga is alig tudott élni. Mondja a fiának: Látod-e kedves gyermekem, hogy már magamnak nincsen semmim, hanem eredj és keress magadnak valami szolgálatot, talán minket is tudsz boldogítani. Ezzel a fia felkészül, és elútazik, és jár kel, heted hét ország ellen bújdosik szegény mindenfelé. Egyszer ért egy rettenetes nagy hegyet, melyen felül volt egy nagy vár: felmegyen a várnak a kapujához, és kérdi a kapun állótól, hogy kié legyen a vár? emez pedig felelt, hogy a nagyságos Plútóé. Itt az ífju bemegy a várba, és jelenti magát hogy szolgálatot kapna. Midőn már felvitték a vár urához mondja ez magába: Jó lesz ez nekünk, mert bizony mondom hogy ily hamar embert nem kaphatunk. Befogadák hát őtet, és mondják: Hallod-e, itt nálunk csak három nap az esztendő, és hogyha te azt ki tudod szolgálni, tehát akkor háromszáz forintot kapsz. Adnak nekie enni, és mondják: Nálunk oly szokás vagyon, hogy csak éjtszaka kell szolgálatját az embernek tenni; tehát most feküdjél le, az éjtszaka pedig fogsz dolgozni. Lefekszik a fáradt fiú, és estve felé felkölt, és kérdi, hogy mi lesz a dolga? melyet megmutattak nekie: látod-e, úgy mond, amoda a vár alján azt a nagy erdőt? tehát azt neked az éjtszaka ki kell vágni, és a fát ölbe rakni; és adnak neki egy fejszét, és mondják, hogy ha ezt meg nem fogod cselekedni, tehát holnap beviszünk a pokol szolgálatjába. Nagy szomorúan kifelé indúl az erdő felé, és mikor elérte az erdőt, és nem tudta hogy miképpen fogjon a dologhoz: míg így szomorkodik, hozzája jött egy nagyon szép fiatal leányzó, és köszönti őtet, és mondja neki: Ugyan hogy jöttél te ide te szerencsétlen ífju? ki is könnyes szemekkel panaszkodik hogy nekie miket parancsoltak. Mondá a leányzó: Te csak ülj le, és itt, amit neked hoztam, edd meg, és azután feküdjél le: ne félj mert én neked mindent elvégezek. Ezek után feküdni ment, és a Rozália kezdett a dologhoz, oly serényen letakarította a fát, és ölbe rakta, hogy már midőn hajnallott, tehát már akkor az egész dolog készen volt.
Reggel hát felköltötte az ífjut, és mondja neki: No egyél most, tudom hogy nagy ebéd lesz már akkor mikor te fogsz früstökölni. Hazament tehát az ífju, és jelentette az urának, hogy amit parancsolt, már elvégezte. A Plútó kétfelé nézett, és mondá a feleségének: Hallod-e ez nagyobb ördög mint én vagyok, mert ez oly dolgot vitt végbe, melyet én magam se tudtam elvégezni: hanem majd parancsolok én neki holnap oly dolgot, melyet tudom hogy el nem tud végezni. Ezek után adnak az ifjunak egy kevés kenyeret és egy pohár bort, amely után parancsolják, hogy az éjjel azt a földet, amit a múlt éjjel irtottál, azt felszántsad, és kölessel bevessed, és reggelre a kölest meg is éreszszed, hogy az én asztalomon holnap kását a terméséből ehessenek; ezeket pedig hogyha el nem végzed, holnap a pokol dolgához küldelek. Ezek után nagy szomorúan eltávozik az ífju, és kimenvén jókor a földre, ott nagyon szomorkodván egy fa alatt leül: hát ime jön a tegnapi szép Rozália, kit midőn meglátott az ífju bágyadt szemeit reá vetette. Mond neki Rozália: No hogyan vagy szivemnek szerelme? Kinek mondá az ífju, hogy tegnap amit mondottak csak még álom volt a mai dologhoz, mert csak gondold meg, gyönyörű virágszál! hogy nekem most lehetetlen dolgot parancsoltak, mert a szántása a földnek csak meg lehetne még, de a köles megnyövesztése előttem lehetetlennek látszik. Mondá neki Rozália: Hallod-e, ne búsúlj semmit, mert én rajtad segítek, és helyetted mindent elvégzek, csakhogy majd egyszer hajdanába el ne felejtkezzél rólam, hanem légy hivem; melyet az ífju meg is igért nekie: Hogyha egyszer innen kiszabadúlhatok, tehát örökös híved fogok maradni, csak most, kedves angyalom, segíts rajtam. Ekkor mond Rozália: Feküdjél le, és aludjál reggelig: majd én elvégzek mindeneket helyetted. Ekkor az ífju lefeküdött, és Rozália mindent elvégzett helyette.
Reggelre felkelvén, mond neki a leány: No lelkem, gyere velem, és szedj a kölcsből, és vidd el az atyámnak, hogy teljék be a kedve. Ezek után szedvén kölest, viszi Plútónak eleibe és mondja: No uram, elvégeztem a parancsolatodat. Ezen Plútó nagyon elcsodálkozott, hogy ő ezt a nagy dolgot nekie elvégezte; melyet midőn meghallott az ördög felesége, monda Plútónak: Hallod-e, te nem tudsz parancsolni; majd meglátod, hogy én holnap oly dolgot parancsolok neki, melyet tudom hogy el nem végezhet. Ezek után adtak nekie viszont egy kevés kenyeret, és egy pohár bort, melyet midőn megett, monda Plútó: Hallod-e, már most én neked nem parancsolok, hanem eredj, a feleségem fog neked valamit parancsolni. Midőn bement volna az asszonyhoz, kérdi tőle, hogy mit méltóztatik parancsolni; s mond neki az asszony: Én most neked nem parancsolok oly sok dolgot, hanem csak azt, hogy azt az egy lovat, mely az istállóba vagyon, vidd el sétálni, és midőn már megjártattad, azután elvidd a kovácshoz hogy patkólja meg; de tudod, nem kötőfékszáron fogod vezetni, hanem reá fogsz ülni, és úgy fogod jártatni. Ne félj, mert szelid ló, és nem bánt az tégedet. Ezek után elmehetsz, hogyha a parancsolatot elvégezted. Ezzel elmenvén a fiú, viszont kiment sétálni az erdő mellé, ahol ennekelőtte dolgozott; és im már a szép Rozália ott várta őtet; és midőn hozzája ért, nyakába borúlt és megcsókolván mondá: Szerelmes gyönyörű galambom, mit parancsoltak? add elé, mert a balorcám nagyon fájt ma éjtszaka, netalán az anyám valamely oly dolgot parancsolt, melyet még én sem vihetek végbe. Monda az ífju: Oh kedves ártatlan kisasszony, a te szíved látom nagyon kegyes, és szánakozó; ne félj már rajtam, mert a holnapi parancsolat nem oly igen nagy, mint a többi volt, mert csak egy lovat kell jártatnom és megpatkóltatnom. Melyet hallván Rozália, nagyon elfejéredett, és monda: No most nem tudom hogy fogsz szabadúlni, mert az anyám lesz az a ló, melyet te fogsz jártatni, és megpatkóltatni; de még is, ne félj, mert az anyámat is éretted megtagadom, és inkább elvesztem, csak hogy te légy hív énhozzám. Hanem hallgass a szavamra, és eredj még ma a kovácshoz, és parancsold meg nekie hogy csináljon neked egy másfél arasztos sarkantyút és egy huszonnégy ágú taréjt bele; azok pedig oly erősen legyenek kiköszörűlve, hogy hegyesek legyenek mint a fullánk, és élesek mint a borotva; azután hogy, ha reá ülsz, hanem még az istállóba ülj reá, úgy jőj ki vele az istállóból: végre, majd ha az ég alatt leszel, tehát szorítsd meg jól, hogy a sarkantyúnak taréja megjárja a bélit; ne kíméld semmit, azután majd repül egészen a levegőig veled, de te ne tágíts semmit, hanem egyformán szorítsd: úgy nem vethet le. Azután vidd a kovácshoz, és veress rá oly nagy patkókat a milyet te kivánsz, mert ő azt gondolja, hogy téged e sétálás közben majd elveszejt. Már most fogd ezt a kis italt, melyet mostan neked adok, és idd meg, mert hogyha eztet megiszod, tehát nem fogsz félni tizenkét ördögtől se. Mikor az ífju megitta az italt, monda Rozália, hogy: amit én neked megmondottam, el ne felejtkezzél arról.
Ezek után haza fele vette az útját az ífju, és elment parancsolat szerint a kovácshoz, a ki is nekie parancsolatja szerint megcsinálta a nagy sarkantyút, és a csizmájára fel is üttette. Másnap korán még hajnalba felkelt, és bemegy az istállóba, és körűlnézte a lovat, és látja hogy mely tüzes szemekkel néz reája. Felnyergelte tehát, s még az istállóba reá ült, és úgy szorongatta a lovat sarkantyújával, hogy csak alig szuszogott. Midőn már kiért volna a várból vele, a ló szél módjára kezdi szaladását, a levegő felé kezde ugrálni, de emez mindég a sarkantyújával ösztönözte, úgy hogy már a sarkantyújának a két taréja összeért a bélibe; ezt nem állhatván már utóbb az ördögi ló, csendesedni kezdett és akaratja szerint vele ballagott. Midőn már a kovácshoz ért volt, tehát a ló alig állott a lábán, és amidőn már mind a négy lábát megpatkólták, haza vitte, és az istállóba bekötötte. Azután bemegy Plútóhoz és mond: Uram, én már kiszolgáltam az időmet, hanem, fizess már most ki, és én elmegyek. Ekkor elcsodálkozik Plútó, és nagy hamarsággal kifizeti, és kéri őtet, hogy távozzék el tőle, mert már félt Plútó tőle.
Az ífju tehát elmegy serénységgel, és midőn már ment volna az úton, tehát eleibe állott a szép Rozália, és monda neki: No kedves galambom, most mindjárt rosszúl lesz a dolgod, mert az anyámat jól megkínoztad. Hanem most én leszek mindjárt ló minden hozzá valóval, és te ülj reám. Ezzel megrázkodik, és ló lett belőle, és az ífju reá ült, és szél módjára repült vele Rozália. Amint szaladtak, mondja Rozália: Nagyon ég a jobb orcám, és aligha nem az atyám jön utánnunk; csak nézz hátra, hogy nem látsz-e valamit? Visszatekint emez, és lát egy nagy fekete felhőt utánnok jönni; mondja az ífju, hogy egy nagy fekete felhő jön. Mond a leány: Vessed az általvetőben lévő kefét a fejeden által; és amint levetette, tehát egy nagy felettébb sűrű erdő lett belőle, amelyen míg általmászott a fekete felhő, addig messze haladtak. – Viszont mond Rozália: Nem látsz-e valamit, kedvesem? Emez mondá, hogy már nem messze jön egy nagy tüzes felhő. Monda Rozália: Vessed a vakaródat a fejeden által; melyet midőn elvetett volna, tehát lett belőle egy egekig érő nagy kőszikla; míg a tüzes felhő azon általmászott, addig ezek messze haladtak. Újra monda Rozália: No most én egy föld köles leszek, te pedig leszel vén ember; s ha kérdik tőled, hogy nem láttál-e valamit hogy erre ment, mondd hogy akkor láttál, mikor ezt a kölest vetetted. Azzal úgy történt. Plútó arra megy és kérdi az öreget hogy nem láttál-e erre menni két fiatalt, egy ífju legényt és egy leányt? Mond az öreg, hogy akkor láttam, midőn ezt a kölest vetettem. Visszamegyen hát az ördög, és mondja a feleségének hogy mint járt a köles-őrzővel. Mond a felesége: Eredj hamar vissza, ez az öreg ember volt az az átkozott fattyu, a köles pedig a leányunk, ő ez után iparkodik. Az ördög viszont indul, és mint egy füst utánnok ereszkedik. Mond Rozália: Nézz vissza, nem látsz-e valamit? kinek monda az ífju, hogy lát egy nagy veres füstöt. Mond Rozália: Én kápolna leszek, te pedig pap, és ha kérdi tőled hogy nem láttál-e minket, mondd te: hogy akkor láttál, mikor ezt a kápolnát épitették. Oda érkezett tehát a Plútó, és kérdi, hogy nem láttál-e egy valami ífju legényt és egy leányt erre menni? igen is mondá emez, akkor láttam mikor ezt a kápolnát épitették. Megharagszik Plútó és viszamegy, mondá feleségének hogy mit látott; mire mond a felesége: Mit tudsz te, hiszen téged a gyermekek is bolonddá tudnak tenni; megállj, mert majd elmegyek én, és tudom hogy visszahozom őket, és megmutatom, hogy őket meg fogom tanítani. Utánnok indúl tehát Plútó asszony, és amint Rozália mondja: nem látsz-e valamit kedvesem? mondá amaz: Látok egy igen nagy tüzes kereket nagy sebességgel utánnunk forogva jönni. Kinek mondá Rozália, hogy most én kácsa leszek, tebelőled lesz egy nagy tó, és én a tóba fogok úszkálni; a mely is mindjárt megtörtént, és hozzá jut a tüzes kerék, és változott nagy kányává, mely a kácsát meg akarta fogni, de a kácsa, míg hozzá kapott, addig mindig lebukott a vízbe; és midőn sokáig így vesződtek egymással, és semmiképen el nem tudta ragadni, tehát kimegy a vízből, monda a vén asszony, hogy ha már te úgy vagy az ífjuval, tudd meg Rozália, hogy ha téged az ífju szeret, tehát téged úgy elfelejtsen, hogy többé soha ne is nézzen, mert te engemet megcsaltál: az én anyai átkom rajtad! Ezek után a vén asszony haza ment.
Midőn még egy mérföldnyire voltak az ífju atyjának a házához, monda: Rozália, kedves Rozáliám, én most elmenek haza, és teutánnad jövök kocsival, mivel nem illik hogy én a te szép személyedet gyalog vigyem be. Ezzel jó rendbe hagyta Rozáliát, maga pedig haza ment; és midőn már haza ment volna, tehát egészen elfelejtkezett róla, és eszibe se jutott többé. A pénzen, mit a szolgálatból hozott, ökröket vett, így gazdálkodott vagy esztendeig és Rozáliáról meg sem emlékezett. Rozália béresét kedvesinek magához hívta és mondá neki: Hallod-e barátom, mikor haza érsz, tehát mondd mindig ezt a szózatot az ökreidnek, hogy talán te is úgy elfelejtkeztél a páradról, mint az én uram Rozáliáról? Melyre a béres, midőn az udvarba ment volna, mindig a csás ökörre lármázott: Miért nem húzol? talán te is úgy elfelejtkezel el a párodról, mint az én gazdám Rozáliáról? Midőn a béres a kapun behajtott volna, az ífju gazda éppen ott állott, és magában gondolkozván, hogy mire menne ez a dolog, mintegy homályban eszibe jutott, hogy valamikor egy Rozáliát szeretett, és kérdezte a béresit, hogy miről mondja ő azon szavakat az ökröknek? Emez mondá, hogy egy szép kisasszony mondotta ezt neki, hogy ha az ökröket a kapuba behajtom, tehát ezt mondjam. Melyet hallván az ífju, egészen eszébe jutott az ő kedves Rozáliája, kit azután haza hozott, és megesküdött vele, és nagy gazdagságban és gyönyörűségben éltek mind végig.