MESÉK ÉS MONDÁK.

SZÉKELYFÖLDI GYÜJTÉS.

BALLADÁK ÉS ROKONNEMŰEK.

KRIZA JÁNOS GYÜJTÉSE.

1.
FOGARASI ISTVÁN.

Ablakba’ könyököl Fogarasi István,
 Mellette könyököl az ő testvérhuga.
 ‚Hallottad-e hírit, édes testvérhugom:
 Elköteleztelek be Törökországba,
 Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?‘
 »Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám!
 Adjon Isten nekem inkább víg vacsorát,
 Víg vacsora után könnyü betegséget,
 Szép piros hajnalba’ világból kimulást.«
 Meghallgatá Isten az ő kévánságát,
 Ada Isten neki egy jó víg vacsorát,
 Víg vacsora után könnyü betegséget,
 Szép piros hajnalba’ világból kimulást.
Eljöve, eljöve a nagy török császár,
 Kérdezi: »Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?«
 »Virágos kertiben virágokat plántál.«
 Oda mene, oda a nagy török császár,
 Hát a virágok is mind elhervadoztak,
 Az ő szeretője pedig sehol sincsen.
 Visszajöve, vissza a nagy török császár,
 Kérdezi: »Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?«
 »Leányok házában magát öltözteti.«
 Oda mene, oda a nagy török császár,
 Hát a leányok is mind gyászba öltöztek,
 S az ő szeretője nyujtópadon fekszik.
»Add ide, add ide, Fogarasi sógor,
 Add ide én nékem gyürüsöm, jegyösöm!
 Csináltatok néki márvánkő koporsót,
 Be is behuzatom földig bakacsinnal,
 Meg is megveretem arany fejü szeggel,
 Meg is gyászoltatom hatvan katonával.«
 »Nem adom, nem adom, te nagy török császár,
 Csináltatok én is márvánkő koporsót,
 Be is behuzatom földig bakacsinnal,
 Meg is gyászoltatom hatvan katonával,
 Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával
 Apjával, anyjával szülötte földibe’.«

2.
KEREKES IZSÁK.

Hallottad-e hirét a hires Szebennek,
 A hires Szebennek s a hires Mohának,
 A Mohában lakó Kerekes Péternek,
 S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?
 Ez egyszer ittason ment az istállóba,
 Ott is lefeküvék a lovak jászlyába.
Egyszer csak kimene az ő édes apja
 A tornáczba s lenéz onnan a határra.
 Hát bizony jődögel nagy fekete sereg,
 Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg,
 Nem tudják, miféle, kurucz-e vagy labancz,
 De mégis gondolják: a szebeni ráczok.
Ekkor csak lemene Izsák édes apja
 A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja:
 »Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!
 Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
 Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg,
 Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz,
 De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.«
Ekkor megfordula az első álmából,
 De mégsem kele fel a lovak jászlyából.
 Másodszor kimene az ő édes anyja,
 S ilyen szókkal költi igen hamarjába:
 »Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
 Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
 Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,
 Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
 De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.«
Ekkor megfordúla második álmából,
 De mégsem kele fel a lovak jászlyából.
 Harmadszor kimene szép gyönyörü mátka
 A tornáczba s mindjárt lenéz a határra.
 Hát jő az ellenség igen hamarjába’,
 És leszalada ő a lovak jászlyához,
 És igy kezd beszélni a kedves urához:
 »Kelj fel, szivem, kelj fel; itt van az ellenség,
 Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz,
 De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.«
És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
 Igen hamarjába’ a lovát kihozák,
 Felköté a kardját mindjárt oldalára,
 S felfordúla szépen jó barna lovára,
 És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt:
 »Kiontatom vérem apámért, anyámért,
 Megöletem magam szép gyürűs mátkámért,
 Meghalok én még ma magyar nemzetemért.«
E szók után lovát sarkantyúba kapja,
 S az ellenség felé nagy bátran ugratja;
 Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van,
 Kard-emelve vágtat igen iszonyuan.
 »Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák’.«
 – A ráczok előre neki azt kiáltják –
 »Látjuk, hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
 A reménység téged most mindjárást itt hagy,
 Akár mint mesterkedj’, a mi kezünkbe vagy!«
»Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok!
 Kard nem jár meg engem, akár mint vágjatok.«
 Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra,
 Hullatja a ráczot a kardja egymásra,
 Egy elémentébe’ gyalog ösvényt vága,
 És visszajöttébe szekérutat nyita,
 De ekkor megbotlék a lovának lába,
 Ő meg a lováról a földre borúla.
Jó Kerekes Izsák igy járt a lovával,
 A ráczok pediglen karddal és dárdával
 Vágják, ölik őtet s mindaddig göbődik,
 A mig egyet sem rug s nem is vergölődik.
Igy pusztitották el Kerekes Izsákot,
 A ki a kardjával levága sok ráczot.

3.
A MEGÉTETT1) JÁNOS.

»Hát te hol jártál, szivem lelkem Jánosom?«
 »Jaj, én ángyoméknitt, édes anyám aszszony!
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«
»Hát ott mit adtak, szivem lelkem Jánosom?«
 »Ott négy lábu rákot2) édes anyám asszony,
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«
»Hát azt mibe’ adták, szivem lelkem Jánosom?«
 »Azt egy szép tányérban, édes anyám aszszony
 Jaj, fáj szivem, fáj vesd meg ágyamot!«
»Azért vagy tán beteg szivem lelkem, Jánosom?«
 »Az a földbe viszen édes anyám aszszony.
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«
»Hát mit hagysz apádnak, szivem lelkem Jánosom,«
 »Jó vasas szekerem édes anyám aszszony,
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«
»Hát mit hagysz bátyádnak, lelkem szivem Jánosom?«
 »A szép négy ökrömet, édes anyám aszszony.
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«
»Hát mit hagysz ecsédnek, szivem lelkem Jánosom?«
 »Négy szép hámos lovam, lelkem anyám aszszony,
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«
»Hát mit hagysz hugodnak, szivem lelkem Jánosom?«
 »Házi rakományom, édes anyám aszszony,
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«
»Hát mit hagysz ángyodnak szivem lelkem Jánosom?«
 »Örök kárhozatot, édes anyám aszszony,
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot.«
»Hát mit hagysz anyádnak szivem lelkem Jánosom?«
 »A bút s a bánatot, édes anyám aszszony,
 Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!«

4.
SZÉP JULIA.

»Szép Juliám, szép leányom,
 Kertemben nyilt tulipánom,
 Ne szeresd te jobbágyodat!«
Nem szeretem jobbágyomat,
 Csak szeretem az ifiat,
 Szép ifiat, a lelkemet!
Jaj kimene öreg király,
 Megfogatá az ifiat,
 Fölteteté csonka torony,
 Csonka torony tetejére.
Hej kimene szép Julia,
 Meglátá őt az ifiu:
 »Hej Juliám, szép Juliám,
 Kertbe’ nyiló szép violám,
 Menj be te is az apádhoz,
 Essél térdre eleibe,
 S mondd meg neki ilyen szókkal:
 »Atyám, atyám, öreg király!
 Vétesse be az ifiat,
 Csonka torony tetejéből,
 Ne veresse az esővel,
 Ne fútassa hideg széllel,
 Ne süttesse a napfénynyel.«
Hej bemene szép Julia,
 Térdre esék apja előtt
 S monda neki ilyen szókkal:
 »Atyám, atyám, öreg király!
 Vétesse le az ifiat
 Csonka torony tetejéről,
 Ne veresse az esővel,
 Ne fútassa hideg széllel,
 Ne süttesse a napfénynyel!«
Jaj kiméne öreg király,
 Levéteté az ifiat
 Csonka torony tetejéről,
 Kiviteté sik mezőre,
 Sík mezőnek közepére,
 Ott őt mindjárt megöleté,
 Szivét, máját kivéteté,
 S Juliának haza küldé.
Hogy meglátá szép Julia,
 Hogy megölték az ifiat,
 Fejét földre csüggesztette,
 Magát halni eresztette.
Hogy meglátá öreg király,
 Hogy haldoklik Juliája:
 »Hej Juliám, szép leányom,
 Kertembe’ nőtt tulipánom!
 Ha én ezt igy tudtam volna,
 De hogy megölettem volna,
 Fiamnak fogadtam volna,
 Királyságom, országomat,
 Mind, mind neki adtam volna.«

5.
UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

A pogány király leánya
 Szépen sétál az utczába’
 A szép kedves ifiuval.
Azt meglátá pogány király,
 Megfogatá szép ifiut,
 Betéteté a tömlöczbe,
 A tömlöcznek fenekére;
 Ott tépeté a békákkal,
 Ott szivatá a kigyókkal.
Oda sétál szép Lilia,
 Szépen termett szép viola:
 »Itt mit csinálsz szép ifiu?«
 ‚Én bizony csak, mint egy árva,
 Ki társától el van válva.‘
Haza sétál kis Lilia,
 Szépen termett szép viola:
 »Atyám király, egyet szólnék,
 Ha nehezen nem is esnék,
 Azt izente szép ifiu:
 Vétesse ki a tömlöczből,
 A tömlöcznek fenekéből.
 Jaj mint tépik szálkás húsát,
 Jaj mint szívják piros vérit.«
Kivéteté pogány király,
 Föltéteté a várfokra,
 Oda sétál szép Lilia,
 Szépen termett szép viola:
»Itt mit csinálsz szép ifiu?«
 ‚Én bizony csak, mint egy árva,
 Ki társától el van válva.‘
Haza mene kis Lilia,
 Szépen termett szép viola:
 »Atyám király egyet szólnék,
 Ha nehezen nem is esnék.
Azt izente szép ifiu:
 Vétesse le a várfokról,
 Ne fúvassa hideg széllel,
 Ne veresse az esővel!«
Megfordula pogány király,
 Ugy megrugá a leányát,
 Vörös szoknya elhasada,
 Piros vére megindula
 Ahajt szörnyü halált hala.
Húzni kezdék a harangot,
 Azt meghallá szép ifiu:
 »Vajon kinek harangozank,
 Talán az én Liliámnak,
 Jaj, hogy ha ő meghalt értem,
 Jaj, én is meghalok érte.«
Lefordula a várfokról,
 Ahajt szörnyü halált hala.
 Fölviteté pogány király,
 Egymás mellé nyújtóztatá,
 Az egyiknek csináltatott
 Fejér márván kő koporsót;
 A másiknak csináltatott
 Vörös márván kő koporsót;
Az egyiket temettette
 Az oltárnak elejébe,
 A másikat temettette
 Az oltárnak háta mögé;
 Az egyiken nevelkedék
 Fejér márván liliomszál;
 A másikon nevelkedék
 Vörös márván liliomszál;
 Addig addig nevelkedtek,
 A mig öszszekapcsolódtak.
Oda sétál pogány király,
 Le akará szakasztani…
 Megszólalék a leánya:
 »Atyám, atyám, édes atyám,
 Éltünkbe’ se hagytál békét,
 Bár holtunkba’ hagynál békét.«

6.
SZÉP ILONA.

»Isten jó nap, biró gazda, kelmed házában!«
 »Hozott Isten szép Ilona az én házamban!
 Mért sirsz, mért sirsz szép Ilona az én házamban?«
 ‚Én elhajtám lúdaimat szép zöld pázsitra,
 Oda jöve biró fia, lúdam behajtsa,
 Agyon üté kelmed fia szép gunáromat!‘
 »Ne sírj, ne sírj szép Ilona szép gunárodért,
 Megfizetem szép gunárod, mondsza: menynyit ért?«
 ‚Minden legkissebb tolláért egy-egy aranyat,
 Hátul legyező farkáért arany legyezőt,
 A szárnyáért, két szárnyáért két arany tányért,
 A lábáért, két lábáért két arany kalászt,
 A nyakáért, szép nyakáért hat sing pántlikát.
 A fejéért, szép fejéért egy arany almát,
 Abban égő két szeméért két égő gyertyát,
 Hajnal-visító torkáért, arany trombitát,
 Benne lévő költségéért hat font rizskását,
 A zúzáért, a májáért, hat fejkáposztát.‘
 »Számtalan sok kivánsága szép Ilonának,
 Akasztófa helye tehát biró fiának!«
 ‚Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa,
 Két karom két szép karfája, akasztófája.‘

7.
MAGYARÓSI TAMÁS.

Honnét házasodol Magyarósi Tamás?
 »Én is házasodom, aj bé-Barassóból
 Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát,
 Vajda Ilonáját!«
 Hindógál a hintó, sirdogál a leány,
 Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
 »Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
 Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem
 Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.«
 »Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.«
 – Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó:
 »Add ide, add ide Magyarósi Tamás,
 Gyönge gyolcs ingedet al-pókaruhának!«
 »Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet
 Al-póka-ruhának a beste kurának!«
 Hindogál a hintó, sirdogál a leány
 Vissza-viszsza tekint Magyarósi Tamás:
 »Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
 Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen
 Jó csata ménesem, jó esztena juhom.«
 »Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!«
 – Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó:
 »Add ide, add ide Magyarósi Tamás
 Selyem sinór öved al-póka-kötőnek.«
 »Nem adom, nem adom selyem sinor övem
 Al-póka-kötőnek a beste kurának!«
 »Kocsisom, kocsisom, forditsd meg a hintót,
 Mond meg az anyjának, az ördög adtának,
 Ha igy nevelt leányt, igy is vegye hasznát!«

8.
IHON NEVEKEDÉK.

Ihon nevekedék
 Egy arany almafa,
 Körül folyta tövét
 Gyenge gyopár virág;
 Alatta üldögél
 Szegény árva leány.
 Köti koszoruját,
 Siratozza magát:
 – »Sem apám, sem anyám,
 Sem gondom viselő.«
Az ajtón hallgatja
 Egy kevély katona:
 »Ne sirj, ne keseregj,
 Szegény árva leány,
 Leszek apád, s anyád
 Mint gondod viselő.«
»Nekem bizony ne légy,
 Te kevély katona,
 Mert nekem is vagyon
 Jegyösöm, gyürüsöm,
 Kiért én elvártam
 Hét szép esztendeig,
 Hét szép esztendeig
 Teljes harmadnapig.
De én még elvárom
 Hét szép esztendeig,
 Hét szép esztendeig,
 Teljes harmadnapig;
 De ha akkor se jő,
 Én aztán elmegyek
 Az apáczák közé,
 Az apácza földre,
 Ott én a mig élek
 Istent is szolgálok,
 Ha pedig meghalok:
 Isten előtt állok.«

9.
KIS-GERGŐ-ISTVÁNNÉ.

»Uram édös uram, édös jámbor uram!
 Ereszsz el engemet, igen szépen kérlek,
 Legkissebb leányod’ látogatására;
 Hallottam felőle, nem szánja a szegént!«
 El is elindula, reá is talála,
 Kapuban áll vala legkissebb inassa.
 »Inasom, inasom, én édös inasom.
 Mondd meg aszszonyodnak, ne sajnáljon tőlem,
 Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret,
 Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.«
 »Asszonyom, asszonyom! én édes asszonyom!
 Azt mondja egy koldus, ne sajnáljon tőle,
 Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.«
 »Mint sem kenyeremet egy koldusnak adnám,
 Komondor kutyámnak oda hajitanám:
 Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám
 Palotám földjével inkább fölitatnám.«
 »Hallod-e hallod-e, te nagyságos asszony!
 Mikor leány voltál, ki leánya voltál?«
 »Kis-Gergő Istvánné legkissebb leánya.«
 »Bizon ha te voltál legkissebb leánya,
 Úgy hát én is vagyok az ő hütös társa.«
 »Te vagy-e, te vagy-e lelkem édes anyám?
 Gyere be, gyere be, sietve jere be!
 Csináltatok neked jó köményes levet,
 Adok neked, adok, patyolat gyolcs inget,
 Neked adom, neked, irott palotámot,
 Neked adom, neked, gyontáros hintómot,
 Neked adom, neked, hat szép paripámot.«
 »Köményes levedet egye meg a kutya,
 Patyolat-gyolcs inged, fujja el a nagy szél,
 Irott palotádot égesse meg a tűz,
 Gyantáros hintódot egye meg a rozsda,
 Hat szép paripádot verje le döghalál,
 Nem kell nekem semmid, te magad sem kelleszsz,
 Maradj csak magadnak szép nagyságos aszszony!«

10.
MÓNUSI JÁNOSNÉ.

Ablakba’ könyököl Mónusi Jánosné,
 Ott himet varr vala fekete selyemmel,
 Hol selyme nem éri a könnyivel tölti.
 Lábával rengeti kis futkosó fiát
 »Beli fiam, beli, Mónusi Samuka,
 Beli fiam, beli Mónusi Samuka,
 Ha az Isten neked emberkort ad érni,
 Ne hídd te apádnak a Mónusi Jánost
 Hanem hídd apádnak a dersi főbirót.«
 Ajtóban hallgatá jó Mónusi János:
 »Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!«
 »Mindjárt megnyittatom édes, jámbor uram!«
 És Mónusi János berugá az ajtót.
 »Meg ne tagadd asszony mostan beszédedet!«
 »Nem tagadom, uram, a szolgálót hittam.«
 »Megtagadád asszony úgy-e beszédedet?
 Meghagyom életed, hogy ha nem emlited
 A dersi főbirót, de ha megemlited
 A fejét vétetem ő neki és neked!«
 »Dehogy nem emlitem, el sem is felejtem,
 Az eszemből soha, soha ki nem vetem.
 Fejem a fejével egy gödörbe hulljon,
 Vérem a vérével egy patakot mosson,
 Lelkem a lelkével Isten előtt álljon!«
És Mónusi János haragra gyulada,
 A dersi főbirót rögtön elhivatja,
 A dersi főbiró a mint oda ére
 Mind a kettőt egybe állitotta térdre.
 És mind a kettőnek fejét elütteté,
 És mind a kettőt egy gödörbe teteté.

11.
BETLEN ANNA.

Sárosi Mihály, Betlen János
 Egy asztalnál ülnek vala,
 Együtt esznek, isznak vala,
 Együtt beszélgetnek vala. –
 Szóval mondja Sárosi Mihály:
 »Hallja-e kend, kedves komám,
 Fenyitse meg kend a hugát,
 Éjtszakának ideiben
 Ne járjon az istálóba.
 Kocsisomot szeretgeti
 Hiv paripám ébresztgeti.« –
 »Hallja-e kend, kedves komám,
 Az én hugom jámbor leány.«
 Szóval mondja Sárosi Mihály:
 »Meg mutatom jámborságát
 Két karomnak erejével,
 Fényes kardomnak élével.«
 Hallja kapu csikorgását,
 Magos patkó kopogását,
 Selyem szoknya suhogását.
 Mindgyárt ment az istálóba,
 Az istáló ajtajába.
 Szóval mondja kocsissának:
 »Nyisd ki kocsis az ajtódat:«
 Nem nyithatom, kedves gazdám,
 Szabadon van hiv paripám,
 Ha kinyitom, elszalasztom,
 Tudom soha meg sem fogom.
 Úgy megrugá az ajtaját
 Hogy két felé esék mindgyárt.
 Hát ott vagyon Betlen Anna.
 Kardját belé akasztotta,
 Selyem szoknya elhasada,
 Piros vére kicsordula. –
 Haza méne Betlen Anna,
 Lefekvék a vetett ágyba.
 Reggel oda ment az ángya:
 »Mi lelt, mi lelt Betlen Anna?«
 »Aj mi nem lelt, kedves ángyom!
 Béhágék a kőkertembe,
 Rózsabokor megakaszta,
 Selyem szoknya elszakada,
 A vér mingyát kicsordula.
 Talpig vagyok aludt vérben,
 Magam pedig haló félben.«
 »Hallod-e te Betlen Anna!
 Állj ki te az udvarodra,
 Imádkozzál az Istennek,
 Bocsássa meg büneidet.«
 Ángyom, ángyom, kedves ángyom,
 Mossanak meg ürmös borba,
 Takarjanak gyenge gyolcsba,
 Küldjenek ki Kolozsvárra,
 Vegyen minden példát róla,
 Az árvának hogy van dolga.

12.
BIRÓ SZÉP ANNA.

Aj Biró szép Anna ablakba ül vala,
 Himit varja vala fekete selyemmel,
 Hol selyme nem érte, könnyeivel tötte,
 De ki es tekinte egyszer az ablakán.
 Hát ott sétál vala három hajdu legén;
 Szóval felfelelé aj Biró szép Anna:
 »Hova valók vagytok három hajdu legén?«
 »Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi«
 »Hallottátok hirit az én édösömnek,
 Az én édösömnek, Hajdu Benedöknek?«
 »Aj bizon hallottuk, igen jó barátunk,
 Igen jó barátunk s kinyeres pajtásunk.«
 Szóval felfelelé aj Biró szép Anna:
 »Ha tü nem bánnátok s ha tü akarnátok,
 Magam es elmennék az én édösömhöz,
 Az én édesömhöz, Hajdu Benedökhöz.«
 Szóval felfelelé nagyobb hajdu legén:
 »Jaj de hogy nem bánjuk, igen is akarjuk«
 Mindjár’ felőtözik aj Biró szép Anna:
 Nyakába veté a szép selyem szoknyáját,
 Eleibe tette fátyol karinczáját,
 Tiz ujjába huzta tiz arany gyürüjét,
 Jobb felől zsebibe háromszáz aranyát,
 Bal felől zsebibe három száz forintját.
 Se szél nem fuvinta, se ág nem csapinta,
 Még is elhasada fátyol karinczája.
 Szóval felfelelé az ő édes anyja:
 »Ne menj el, ne menj el én édös leányom,
 Mert nem lösz szöröncsés a te utazásod.«
 Mégis csak elmöne aj Biró szép Anna,
 Ők is mönnek vala röngetög havason,
 Röngetög havason, röngeteg erdőkön.
 Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna:
 »Jaj én úgy ihatnám, hogy szinte möghalok!«
 Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
 »Várj kicsit, nem sokat aj Biró szép Anna!
 Elmegyünk, elmegyünk rózsa mezejibe,
 Rózsa mezejibe, rózsabokor alá.«
 Mindaddig menének, mig oda érének,
 S ők es leülének rózsabokor alá.
 Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna:
 »Jaj én úgy alhatnám, hogy szinte meghalok,
 Ha tü nem bánnátok, ha tü akarnátok,
 Egy csöppöt alunnám rózsabokor alatt.«
 Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
 »Jaj dehogy nem bánjuk, igen is akarjuk.«
 Ekkor elaluvék rózsabokor alatt.
 Aval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
 Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Annát.
 Szóval fölfelelé kissebb hajdu legén:
 »Ne öljük meg szegént, hagyjuk meg életét,
 Hagyjuk meg életét, hadd jöjön el velünk.«
 Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
 »Ha őt meg nem őjük, őjünk meg tégedet!«
 Meg es csak megölik aj Biró szép Annát,
 Róla le es veszik dȧrága gunyáját.
 Ők es mennek vala röngetög havason,
 Távulról meglátták Hajdu Benedököt:
 Szóval, fölfelelé aj Hajdu Benedök:
 »Hova valók vagytok három hajdu legén?«
 »Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.«
 »Hát ti hol kaptátok dȧrága gunyákat?«
 Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
 »Hát bizon mi kaptuk Barassó piaczán,
 Barassó piaczán kótya-vetyén kaptuk.«
 Szóval felfelelé Hajdu Benedök is:
 »Hazudtok, hazudtok mert én jól ismerem!«
 Fölütte a kardját s belé ereszködött.

13.
UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Mögállnak mögállnak három hajdu legén,
 Biró Jánosnénak kötött kapujába!
 Oda leülének, ahajt kisétála
 Aj Biró szép Anna s szóval így fölmondja:
 »Hova valók vagytok, három hajdu legén?«
 Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén:
 »Aj bizon mi vagyunk mező-dētrehēmi,«
 »Hát üsmeritök-e Biró Benedököt, az én édösömöt?«
 Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legény:
 »Üsmerjük, üsmerjük kinyeres pȧjtásunk«
 Szóval igy felmondja aj Biró szép Anna:
 »Álljatok mög kissé hadd mönjek veletek,
 Az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz.«
 Ahajt besétála aj Biró szép Anna,
 A nyȧkába veté kamuka szoknyáját,
 Elejibe köté selyöem karinczáját,
 A fejire köté feteke fátyolát,
 A lábába huzá piros szép csidmáját.
 Jobb zsebébe tevé háromszáz aranyát,
 Bal zsebébe tevé háromszáz tallérát,
 Az ujjába huzá tiz ez arany gyürüt.
 Szóval igy fölmondja az ő édös anyja:
 »Ne mönj el, ne mönj el édös szép leányom,
 Mett bizon megölnek az hajdu legényök.«
 »Bizon elmönyök én az én édösömhöz,
 Hajdu Benedökhöz, az én édösömhöz.«
 El es elindula aj Biró szép Anna. –
 Úgy mönnek-ugy mönnek három hajdu legén
 Elhagyott utakon, felhagyott utakon.
 Egyszer egy szép mezőn mikor mönnek vala,
 Se szél nem fuvallék, se meg nem akada,
 Még es végig hasadt selyöm karinczája.
 »Istenöm, Istenöm! szerelmes Istenöm!
 Ma bételik rajtam édös ȧnyám szava,
 Mett bizon megölnek az hajdu legényök.«
 Szóval igy fölmondja aj Biró szép Anna:
 »Üljünk le, üljünk le három hajdu legén!«
 Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén:
 »Ne üljünk, ne üljünk, aj Biró szép Anna!
 Ehejt elébb vagyon egy kis csitnye bokor,
 Annak árnyékába nyugodjunk meg mü es.«
 Oda leülének, oda leülének.
 Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén:
 Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Ānnát.
 Szóval igy fölmondja küssebb hajdu legén:
 »Hadd jöjön el velünk az ő édösihöz, Hajdu Benedökhöz.«
 Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén:
 »Ha őtöt nem öljük, megölünk tégedet.«
 »Ingöm se öljetök, őtöt se öljétök!«
 Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén:
 »Bizon megöljük mü, bizon megöljük mü,
 Aj Biró szép Ānnát! aj Biró szép Annát!«
 Szóval igy fölmondja aj Biró szép Anna:
 »A fejemön vagyon feteke fátyolom,
 A lábamba vagyon piros patkós csidmám,
 Tiz ujjomba vagyon tiz ez arany gyűrü,
 Jobb zsebembe vagyon háromszáz aranyom,
 Bal zsebembe vagyon háromszáz tallérom,
 Azt es néktek adom, csak meg ne öljetök.«
 Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legény:
 »Gyűrünk es elég van, pénzünk es elég van,
 Bizon megölünk mü, bizon megölünk mü!«
 Szóval igy felmondja, aj Biró szép Anna:
 »El ne mocskoljatok, el ne röcsköljetök,
 Egyszeri ütésbe szörnyü halált haljak.«
 Úgy megüté főbe nagyobb hajdu legén,
 Mingyát Biró Anna szörnyü halált hala,
 Őtöt es megfoszták sok szép gunyájától, –
 Csutakkal s bokorral oda bétȧkȧrák.
 Úgy mönnek, úgy mönnek három hajdu legén,
 Egy küs fogadócskát ők es elérének,
 Oda bémönének, s oda bémönének.
 Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén:
 »Mérjed a bort mérjed, küs korcsomárosné!
 Ha kell, gunyát adunk, ha kell, pénzt es adunk.«
 Szóval igy felmondja küs korcsomárosné:
 »Hol kaptátok tü es azt a sok szép gunyát?«
 Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén:
 »Egy szép hugom megholt ’s annak a gunyája.«
 Szóval igy felmondja küssebb hajdu legén:
 »Megölték, megölték aj Biró szép Annát
 S annak a gunyája, s annak a gunyája.«
 Azon elé szökék Hajdu Benedök es.
 »Hol öltétek tü meg, hol öltétek tü meg
 Az én édösömöt, aj Biró szép Annát?«
 Ő es megfogatá a két hajdu legént.
 »Gyere velem, gyere s mutasd meg én nékem:
 Hol öltétek tü meg az én édösömöt,
 Aj Biró szép Annát, az én édösömöt?«
 El es elindulnak, el es elmönének,
 Meges meg érköztek hamar arr’a helyre.
 Szóval igy felmondja aj Hajdu Benedök:
 »Te holtál érettem, s énis halok érted!«
 S mingyát ereszködék az élös kardjába
 S mingyát szörnyü halált ő es ahajt hala.