«Napoleon Lajos két hónappal azelőtt, hogy mindenhatóvá lett, semmi sem volt.
Victor Hugo lépett a szószékre. Nem ért el sikert. Meghallgatták ép úgy, mint Felix Piat-t, de nem aratott hasonló tetszést. «Nekem nem tetszenek ezek a gondolatok – mondja nekem Vaulabelle Félix Piat-ról szólva; de ez Franciaországnak egyik legnagyobb írója és legkiválóbb szónoka.» Edgar Quinet, ez a ritka és hatalmas szellem semmire sem ment. A gyűlés megnyitása előtt volt pillanatnyi népszerűsége, de az űlésen semmi.
«A politikai gyűlések azok a részei a földnek, hol legritkábban látható a zseni fénye. Itt csak a körülmény és helyzet számára kisajátított ékesszólást becsülik, ez a pártoknak és nem a hazának tesz szolgálatot. Hogy Lamartine iránt 1848-ban és Thiers iránt 1871-ben elismeréssel voltak, azt a kényszerítő és elodázhatatlan érdek úgy hozta magával. Ahogy a baj elmúlt, az emberek a félelemmel együtt az elismerést is sutba dobták.»
Ezt a helyet a tények miatt idéztem, nem az előadott magyarázat kedvéért. Pszichológiájuk nagyon gyönge. A tömeg azonnal elvesztené tömegjellegét, ha a végzett szolgálatokat beszámítaná a vezetőknek, történjenek azok akár a haza, akár a pártok érdekében. A vezetőnek engedelmeskedő tömeg a presztizsnek veti magát alá, s itt nem jöhet szóba sem az érdek, sem a hála érzelme.
Viszont az elegendő presztizzsel rendelkező vezérnek teljes korlátlan hatalma van. Tudjuk, hogy egy kiváló képviselőnek, ki bizonyos pénzügyi események miatt a legutóbbi választásokon megbukott, mily rendkívüli befolyása volt presztizse folytán évek hosszú során keresztül. A miniszterek az ő puszta jeladására megbuktak. Működésének jelentőségét igen ügyesen jegyezte meg egy író a következő sorokban:
«Főleg X. úrnak tulajdonítható, hogy mi háromszor olyan drágán vettük meg Tonkint, mint amennyibe kerülhetett volna és hogy Madagaszkárban bizonytalan a poziciónk, s az alsó Nigernél elestünk egy nagy birodalomtól, Egyiptomban pedig elvesztettük az előbbi kedvező helyzetünket. X. úr elméletei nekünk több területveszteségbe kerültek, mint I. Napoleon vereségei.»
A szóban lévő vezetőre ne nehezteljünk túlságosan. Bizonyos, hogy ő nekünk nagyon sokba került; de befolyása nagy részt azzal függ össze, hogy a közvéleményt követte, s ez a gyarmatügyi kérdésekben egyáltalában nem az volt akkor, ami manapság. Ritkaság, hogy a vezér a közvéleményt megelőzze; sőt mindig arra szorítkozik, hogy kövesse és minden tévedését magáévá tegye.
A rábeszélés eszközei a vezetőknél a presztizsen kívül azok a tényezők, melyeket már több ízben előszámláltam. Ügyes alkalmazásuk céljából a vezetőnek legalább is öntudatlanul meg kell értenie a tömegek lélektanát és tudnia kell, hogy hogy kell velük beszélni. Tisztában kell lennie a képek és alakzatok varázslatos hatásával. Kell, hogy meglegyen nála az ékesszólásnak az a különös adománya, amely áll erős és bizonyítástól ment állításokból és olyan képekből, melyek hatásos és nagyon összegező reflexiókba vannak burkolva. Ilyenfajta ékesszólással minden testületben találkozunk, beleértve az angol parlamentet is, ámbár az valamennyi közül a legkomolyabb.
«Folyton olvashatunk az alsóházban lefolyt vitákat – mondja Maine angol filozófus – hol az egész tárgyalás jelentéktelen közhelyek és goromba személyeskedések váltogatásából áll. A tiszta demokrácia képzeletére bámulatos hatása van az ilyen általános szóképeknek. A tömegekkel sohasem lesz nehéz elfogadtatni a közhelyekben kifejezett általános tételeket, ámbár ezeket sohasem igazolják, sőt tán nem is igazolhatók.»
A «közhelyek» jelentősége, amiről a föntebbi idézetben szó van, nincsen túlbecsülve. Már többször hangoztattuk, hogy milyen különös erejük van a szóknak és szóképeknek. Csak úgy kell őket megválasztani, hogy a legelevenebb képeket ébresszék. Kitünő példa erre a következő frázis, amit egyik pártvezérünk beszédéből vettem:
«Majd azon a napon, amikor ugyanaz a hajó viszi a száműzetés láztokozó földjére a becstelen politikust és a gyilkos anarchistát, tárgyalhatnak egymással s egyik a másiknak úgy fog feltünni, mint ugyanazon társadalmi rend két kiegészítő része.»
Az így felidézett kép eléggé világos, s a szónok minden ellenfele érzi, hogy ugyanaz vár reá. Egyszerre látják a lázt okozó földet és a hajót, mely őket oda viheti; vajjon ők nem tartoznak a fenyegetett politikusok nem épen jól elkülönített osztályába? Ők is érzik azután azt a sötét aggodalmat, amit a konventtagok éreztek, kiket Robespierre kétes értelmű beszédei csaknem állandóan guillotinnal fenyegettek és a félelem nyomása alatt mindig engedtek neki.
Minden vezetőnek érdeke, hogy a legvalószínűtlenebb túlzásokba kapaszkodjék. Az a szónok, akitől a frázist idéztem, nagyobb ellenmondás nélkül állíthatta, hogy a bankárok és papok bombavetőket tartanak zsoldjukban és hogy a nagy pénzintézetek igazgatói ugyanazt a büntetést érdemlik, amit az anarchisták. Az ehhez hasonló állítások mindig hatnak a tömegekre. Az állítás sohasem túl erős, s a deklamáció sohasem túlságos fenyegető. Semmi sem rendíti meg úgy a hallgatóságot, mint az efajta ékesszólás. Tiltakozni nem mernek, hogy árulóknak vagy bűntársaknak ne gondolják őket.
Mint mondottam, ez a különös ékesszólási mód uralkodott mindig a gyűlésekben; s a kritikus időszakokban még inkább kiélesedett. Nagyon érdekes ebből a szempontból olvasni azoknak a nagy szónokoknak beszédeit, kik a francia forradalom testületeit alkották. Azt hitték, hogy beszédjüket lépten-nyomon meg kell szakítani, hogy ostorozzák a bűnt és magasztalják az erényt; átokban törnek ki a zsarnokok ellen és megesküsznek, hogy szabadon élnek vagy halnak. A hallgatóság fölállt, vad tapsviharban tört ki, majd ismét leült helyére.
A vezető néha értelmes, tanult egyén; de ez rá nézve általában inkább káros, mint hasznos. Az értelem rámutatva a dolgok összetételére, lehetővé teszi kifejtésüket és megértésüket, mindig engedékennyé tesz és jelentékenyen csökkenti a meggyőződés fokát és erejét, ami pedig szükséges az apostoloknál. Minden kornak, de főleg a francia forradalomnak nagy vezetői szánalomra méltó korlátoltak voltak; és épen a legkorlátoltabbaknak volt legnagyobb befolyásuk.
Köztük a leghírhedtebbnek, Robespierrenek beszédei zavarólag összefüggéstelenek; ha csak olvassuk őket, nem leljük meg a hatalmas diktátor roppant szerepének kielégítő magyarázatát.
«Iskolás szónoklásra és latin képzettségre valló közhelyek és zagyvaságok egy inkább gyerekes mint alantas szellemnek szolgálatában, s úgy látszik, hogy egész tudománya a támadásban és védelemben egyaránt abban áll, hogy «gyere elő», mint a diákok mondják. Semmi eszme, fordulat vagy vonatkozás – ez az unalom a zivatarban. Kedve volna az embernek ezután a lesújtó olvasmány után a szeretetreméltó Desmoulins Camillal óh jaj-t sóhajtani».
Néha borzad az ember, ha arra a hatalomra gondol, amihez egy presztizzsel felruházott embert a legnagyobb fokú korlátoltsággal párosult erős meggyőződés juttatott. Mindazonáltal szükség van ezekre a feltételekre, hogy ne ismerjen akadályt és tudjon akarni. A tömegek ösztönszerűleg urukra ismernek az ilyen erős meggyőződésű egyénekben, kikre mindig szükségük van.
A parlamenti gyűlésen a beszéd sikere kizárólag a szónok presztizsétől függ és nem az előadott észokoktól. Erre nézve legjobb bizonyíték, hogy mihelyt a szónok bármely okból elveszti presztizsét, rögtön elveszti minden befolyását, vagyis azt a képességét, hogy a szavazatokat tetszése szerint irányítsa.
Az ismeretlen szónoknak azonban még csak kilátása sem lehet arra, hogy meghallgassák, ha beszéde helyes érveket, de csupán érveket tartalmaz. Descubes, egy volt képviselő röviden a következő sorokban adja elő a presztizstelen képviselő állapotát:
«Amint elfoglalja helyét az emelvényen, kivesz az irattáskából egy csomó iratot, ezt bizonyos módszerrel maga elé rakja és bizalommal teljesen hozzákezd.
Azzal ámítja magát, hogy meggyőződését, mely őtet lelkesíti, átülteti a hallgatóság lelkébe. Hangsúlyozza és újra hangsúlyozza érveit, el. van telve számokkal és bizonyítékokkal és biztos a felől, hogy igaza van. Előadásának bizonyossága előtt minden ellenállás hiábavaló lesz. Elkezdi beszédét, bízva teljes igazságában és kollégái figyelmében, kik bizonyára meghajolnak az igazság előtt.
Beszél, de rögtön meglepi a teremben támadt mozgás és bántja egy kissé a zaj.
Miért nem lesz csönd? Miért van ez az általános figyelmetlenség? Mire gondolnak azok, kik fecsegnek? Mi az oka, hogy egyik-másik elhagyja helyét?
Nyugtalanság vesz rajta erőt. Összeráncolja szemöldökét és megáll. Az elnök bátorítja és újra kezdi emeltebb hangon. Hangja erősebb lesz, kézzel-lábbal beszél: a lárma még nagyobb lesz körülötte. Már nem tud többet magáról, megint elakad, de aztán szépen tovább folytatja, attól tartván, hogy majd haragosan oda kiáltják: vége! A zaj tűrhetetlen.»
Amikor a parlamenti gyűlések elérték az izgalomnak bizonyos fokát, épen olyanok lesznek, mint a közönséges heterogén tömegek, következőleg érzelmeik a legszélsőségesebb formában mutatják különlegességüket. Látni fogjuk, hogy készek a legnagyobb hőstettekre és a legvadabb kitörésekre. Az egyén többé nem önmaga, s annyira nem az, hogy megszavaz személyes érdekeivel legellentétesebb rendszabályokat.
Forradalmunk története mutatja, hogy a gyűlések mennyire tudattalanok lehetnek és hogy vetik alá magukat érdekükkel legellenkezőbb szuggesztióknak. Ilyen rendkívüli áldozat volt a nemesség részéről, hogy lemondjon kiváltságairól és ezt mégis tétovázás nélkül megtette az alkotmányozó gyűlés ama híres éjszakáján. A konventtagokra nézve állandó halálos fenyegetést jelentett a sértetlenségi jogról való lemondás, ezt mégis megtették, nem féltek attól, hogy önmagukat kölcsönösen megtizedelik, jól tudván, hogy a vesztőhely, hová ma hivataltársaikat küldték, holnap nekik is készen áll. De már a teljes önkivületlenségnek arra a fokára jutottak, amit leírtam és semmiféle meggondolás nem gátolhatta őket abban, hogy hipnotizálóik szuggesztióinak engedelmeskedjenek. Ebből a szempontból teljesen tipikus a közülök való Billaud-Varennes emlékiratainak a következő része: «A szemünkre vetett határozatokat egy nappal, két nappal megelőzőleg legtöbbször magunk sem akartuk, csak a válság idézte elő.» Semmi sem igazabb ennél.
A tudattalanságból származó hasonló jelenségek a konventnak minden viharos ülésén fölléptek.
«Elfogadták és elhatározták – mondja Taine – amitől maguk is borzadtak, nem csak badarságokat és ostobaságokat, hanem vétkeket is, ártatlanoknak és barátaiknak megöletését. A baloldal a jobboldallal egyesülve, egyhangúlag nagylelkesedés közben küldte vesztőhelyre Dantont, természetes fejét, a forradalom fő-fő mozgatóját és vezérét. A jobboldal a baloldallal egyesülve egyhangúlag viharos lelkesedéssel szavazta meg a forradalmi kormány legborzasztóbb határozatait. A konvent egyhangúlag a csodálat és lelkesedés hangján Collot d’Herbois, Couthon és Robespierre iránti szenvedélyes rokonszenv jeleivel többszöri önkényes újraválasztás által tartotta meg helyén a gyilkos kormányt, melyet a völgypárt utált, mert gyilkos, a hegypárt megvetett, mert őt megtizedelte. A hegypárt és völgypárt, a többség és kisebbség, határozottan egyetértett abban, hogy a saját maga megtizedelésében közreműködjék. Prairial 22-én az egész konvent tartotta nyakát; thermidor 8-án Robespierre beszéde után következő első negyedórában ismét.»
A kép talán szomorú. De mégis hű. A parlamenti gyűlések ugyanezeket a jellemvonásokat mutatják, ha eléggé fölizgatják és hipnotizálják őket. Mozgékony és minden ingernek engedelmeskedő nyájjá lesznek. Egészen tipikus az alábbi leírás az 1848-iki gyűlésről, amely egyik parlamenti tagtól Spullertől származik, kinek demokrataságát nem lehet kétségbe vonni; a Revue littéraire szerint idézem. Itt megtaláljuk a tömegek túlzott érzelmeit, amit már leírtam, a rendkívüli változékonyságot, ami előidézője annak, hogy a legellentétesebb érzelmi fokozatokon pillanat alatt átcsapnak.
«A viszályok, féltékenység, gyanú, majd ismét a vak bizalom és határtalan remény vesztébe sodorták a köztársasági pártot. Az általános bizalmatlansághoz csak naivságuk és együgyűségük fogható. Semmi érzék a törvényesség iránt, semmi fegyelem; határtalan terror és önámítás: csak parasztok és gyerekek tudnak ilyenek lenni. Nyugalmuk türelmetlenségükkel vetekszik. Egyforma bennük a vadság és engedelmesség. Ilyen a még meg nem állapodott és fegyelmezetlen vérmérséklet. Semmi sem lepi meg őket és minden megzavarja. Remegnek, félnek, majd egyszeriben rendületlen hősök, lángok közé akarják vetni magukat és megijednek az árnyéktól.
«Sejtelmük sincs a dolgok eredményéről és viszonyáról. A csüggedés épen olyan hirtelen náluk, mint a fölbátorodás, minden rémület lenyügözi őket, mindig túlságos nagyon vagy túlkevéssé, sohasem azon a fokon és abban a mértékben, mint kellene. Mozgékonyabbak a víznél, minden színt visszatükröztetnek, minden alakot felöltenek. Rájuk támaszkodva, milyen kormányzási alapra számíthatunk?»
Nagy szerencse, hogy a leírt jellemvonások a parlamenti gyűléseknél nem állandók. Csak bizonyos pillanatban válnak tömeggé. Az egyének, kik alkotják, sok esetben megőrzik egyéniségüket. Innen van, hogy az ilyen gyűlés kitünő szakszerű törvényeket tud kidolgozni. Igaz, hogy ezek a törvények szakember művei, ki dolgozó szobájának csöndjében készíti elő őket és a megszavazott törvény egy ember és nem a gyűlésnek műve. Természetesen ezek a törvények a legjobbak. De végzetes rosszak csak akkor lesznek, ha a módosításokat kollektiv úton eszközlik. A tömeg munkája mindenütt és mindenkor alatta áll az izolált egyénének. A szakemberek védik meg a gyűléseket a túlságosan szertelen és tapasztalatot nélkülöző intézkedésektől. A szakember ilyenkor momentán vezető. A gyűlés nem hat ő rá, de ő hat a gyűlésre.
A parlamenti gyűlések működésük minden baja ellenére azt képviselik, amit a nemzetek legjobbnak találtak arra nézve, hogy önmagukat kormányozzák; de főleg arra, hogy minél könnyebben szabadulhassanak meg a személyes zsarnokság igájától. A kormányzásnak mindenesetre ez az eszménye, legalább is a filozófusok, gondolkodók, írók és művészek és tudósok, szóval azok szerint, akik a civilizáció tetőpontját alkotják.
Különben csak két komoly veszedelmet rejtenek magukban, egyik az állami pénzek elpocsékolása, a másik az egyéni szabadság fokozatos megszorítása.
Ezek közül a bajok közül az első szükségszerű következménye a választó tömegek rövidlátó követeléseinek. Ha valamely parlamenti tag indítványoz egy javaslatot, mely látszólag eleget tesz a demokrácia elvének, például nyugdíját akar biztosítani a munkásoknak, emelni akarja az útkaparók vagy tanítók fizetését stb., a többi képviselők a választóktól való félelem miatt szuggerálva még látszatát sem merik adni annak, hogy az utóbbiak érdekeivel nem törődve, elvetik az indítványt, ámbár jól tudják, hogy az majd érzékenyen megterheli a budget-t és új adók kivetését vonja maga után. A megszavazástól nem lehet visszarettenniök. A kiadások növekedésének következményei még odébb vannak, s rájuk nézve nincs káros hatása; ugyanakkor a szavazat megtagadásának eredményei szemmel láthatók lesznek a legelső napon, amikor a választók előtt meg kell jelennie.
A kiadások emelkedésének van még egy másik oka is, s ez nem kevésbé kényszerítő: t. i. helyben kell hagyni minden csupán helyi érdekű kiadást. A képviselő nem szegülhet ellen, mert az épen a választók követelése és mert minden képviselő csak úgy érheti el azt, amire választókerülete érdekében szüksége van, ha enged kollégái hasonló követeléseinek.29)
A föntebb említett bajok közül a második az t. i., hogy a parlamenti gyűlések szükségképen megszorítják a szabadságot, kevésbé feltünő, de nagyon is reális. Ez annak a sok korlátozó törvénynek következménye, amit a szűk látókörű parlamenti gyűlések nem látva a következményeket, megszavaznak abban a hiszemben, hogy kötelességük.
Ez a veszély mindenesetre kikerülhetetlen, mert még magának Angliának sem sikerült tőle megszabadulnia, pedig bizonyára itt van a parlamentáris kormányformáknak legtökéletesebb tipusa és itt a képviselő legfüggetlenebb választóitól. Herbert Spencer egy régebbi munkájában kimutatta, hogy a látszólagos szabadság növekedését a valódi szabadság csökkenése követte. Egy újabb művében, a «Man versus state»-ben föleleveníti ezt a kérdést és az angol parlamentről ezt mondja:
«A törvényhozás ettől az időtől fogva az általam előadott utat követte. A hirtelen megsokasodott diktátori rendszabályok mindjobban törekedtek korlátozni az egyéni szabadságot és pedig két módon: évről-évre több törvényes rendszabályt hoztak életbe, s ezek a polgárság előbbi, teljesen szabad tevékenysége elé korlátokat szabnak és olyan ténykedésre kényszerítik, amit eddig saját jószántából tehetett vagy nem tett. Ugyanakkor a mind nyomasztóbb és többnyire helyi jellegű közterhek szabadságát már eleve korlátozták, megnyirbálva jövedelmeinek azt a részét, amivel eddig tetszése szerint adózhatott és fölemelve azt a vészt, amit elszedtek tőle, hogy elköltsék a közhatalmak kényekedve szerint.»
A szabadságnak ez a fokozatos megszorítása sajátságos formában nyilvánul minden országban, amit Herbert Spencer nem fejtett ki és amely a következő: Azáltal, hogy rengeteg mennyiségű és általában korlátozó jellegű törvényes rendszabályt gyártanak, szükségképen növelik a számát, hatalmát és befolyását azoknak a közegeknek, kik alkalmazásukkal vannak megbízva. Ezek mindjobban törekszenek arra, hogy a művelt országok igazi urai legyenek. Hatalmuk annál nagyobb, mert a kormányhatalom szüntelen váltakozása közben az adminisztrativ kaszt az egyedüli, amely nem változik, ez felelősségtelen, személytelen és örökkétartó. Már pedig nincs nyomasztóbb zsarnokság mint az, amelyik e hármas formában mutatkozik.
A törvényeknek és korlátozó rendszabályoknak ez a szakadatlan gyártása, amelyek még hozzá a legbizantinusabb formaságokba burkolják az élet apró-cseprő mozzanatait, azzal a végzetes eredménnyel jár, hogy hova-tovább mind szűkebbre szorul az a kör, melyben az állampolgárok szabadon mozoghatnak. A népek, áldozatai levén annak az illuziónak, hogy a törvények szaporításával jobban biztosítják a szabadságot és egyenlőséget, napról-napra több súlyos bilincset vesznek magukra.
De nem veszik magukra büntetlenül ezeket a bilincseket. Mivel mindenféle igát megszoktak, előbb-utóbb már keresve keresik az effélét, végre elvesztik minden akaratelhatározásukat és energiájukat. Így nem egyebek többé, mint üres árnyak, passziv automaták, akarat, ellenállás és erő nélkül.
Mikor az ember nem találja meg önmagában az erőt, kénytelen önmagán kívül keresni. A kormányok jelentősége szükségszerűleg abban a mértékben nagyobbodik, amint növekszik a polgárok közönyössége és tehetetlensége. Bennük kell meglenni a kezdeményező, vállalkozó és vezető szellemnek, mert a polgárságban nincs meg többé. Neki kell mindent vállalni, igazgatni és védeni. Az állam mindeható istenné lesz. De a tapasztalat azt mutatja, hogy az efféle isteneknek hatalma sohasem volt sem nagyon tartós, sem nagyon erős.
Az összes szabadságoknak folytonos csorbítása bizonyos népeknél, jóllehet bizonyos külső szabadosság azzal ámítja őket, hogy birtokában vannak, úgy látszik, vénülésüknek és kormányformájuknak következménye. Annak a sülyedési folyamatnak előjelei ezek, amit egyetlen civilizáció sem tudott elkerülni.
Ha fontolóra vesszük a multnak tanúbizonyságait és az általánosságban jelentkező tüneteket, akkor a mi mai művelődésünk eljutott a teljes vénhedtségnek ahhoz az alakulatához, amely előljárója a dekadenciának. Úgy látszik, hogy minden népnél végzetszerűen előfordulnak ugyanazok a tünetek, mert látjuk, hogy a történelem milyen gyakran megismétlődik.
Nem lesz nehéz ezeket az alakulatokat a művelődés egész folyamatában összefoglalnunk, s ezzel az összegezéssel fejezzük be munkánkat.
Mit látunk, ha nagy vonásokban tekintjük a mienket megelőző kulturák nagyságának és sülyedésének lényegét?
A művelődés kezdetén a vándorlás, invázió és hódítás véletlenül összehozott egy különböző eredetű emberből álló csoportot. Ezek közt az emberek közt, kiknek más-más volt a vérük, nyelvük, hitük, egy főnöknek félig-meddig elismert törvénye volt a közös kapocs. Ezekben a zavaros tömkelegekben a legmagasabb fokon találjuk meg a tömegek lélektani jellemvonásait. Meg vannak bennük a pillanatnyi összetartás, hősiesség, gyöngeségek, vad ösztön és erőszak. Semmi sem állandó náluk. Ezek még barbárok.
Az idő végzi munkáját. Lassanként hatással lesznek rájuk a környezet azonossága, az ismételt kereszteződések, az együttes élet szükségei. A különböző elemekből álló csapat össze kezd vegyülni, fajt alkot vagyis közös tulajdonságokkal és érzelmekkel bíró embercsoportot, amit aztán az öröklődés mindjobban állandósít. A tömeg néppé lett és az a nép ki fog tudni jutni a barbárság állapotából.
De csak akkor tud ebből az állapotból kikevergődni, ha hosszú erőfeszítések, szakadatlan ismétlődő küzdelmek, töméntelen újra hozzákezdés után, valami eszményre tesz szert. Hogy mi ez az eszmény, Róma kultusza, Athén hatalma, Allah győzelme, ez nem határoz, elég, hogy a képződő faj egyéneinek megadja az érzelmek és gondolatok teljes egységét.
Így most már létrejöhet egy új művelődés intézményeivel, hiedelmeivel és művészetével együtt, A faj, álmaitól ragadtatva, lassacskán eléri mindazt, amit neki a fény, az erő, a nagyság kölcsönöz. Kétségtelen, hogy bizonyos órákban még tömeg marad, de ilyenkor a tömegek ingadozó, változékony jellemvonásai mögött ott van az állandó szubsztrátum, a faji lélek, amely szigorú határok közé szorítja az illető nép szertelenségeit és szabályozza a véletlent.
De miután teremtő munkáját elvégezte, az idő megkezdi romló művét, amit sem istenek, sem emberek nem háríthatnak el. A művelődés, eljutva az erőnek és belső összetételnek bizonyos színvonalára, megakad a fejlődésben, most már nem növekszik tovább, hanem gyors sülyedésre van kárhoztatva. Ütött neki vénülés órája.
Ezt az elkerülhetetlen órát mindig a faji lelket ébren tartó eszmény gyöngülése jelzi. Amint ez az eszmény halványul, omlani kezdenek mindazok a vallásos, politikai és társadalmi épületek, melyek lelkesítőül szolgáltak. A faj eszményének fokozatos eltünésével veszti összetartását, egységét és erejét. Az egyén személyisége és értelme növekedhetik, de ugyanakkor a kollektiv egoizmus helyére az egyéni önzés túltengése lép, ezt követi a jellembeli gyöngeség és a tetterő elsekélyesedése. A nép először egység, együttesség volt, végtére összetartás nélküli egyének tömeglege lett, kiket a hagyományok és intézmények mesterségesen tartanak össze még egy ideig. Ilyenkor aztán bekövetkezik, hogy az emberek érdekektől és törekvésektől megosztva, nem tudják önmagukat kormányozni, követelik, hogy a legcsekélyebb dolgaikban is irányítsák őket, s az állam érezteti mindent elnyelő hatalmát.
A faj elvesztve régi biztos eszményét, végkép elveszti lelkét is; most már csak izolált egyének csoportja, tömeggé lett, ami kezdetben volt. Megvannak benne az összes átmeneti állandóság- és jövőnélküli tulajdonságok. A művelődésnek nincs többé szilárd alapja és ki van téve minden véletlennek. A plebs-é az uralom és jönnek a barbárok. A műveltség még látszólag ragyog, mert megvan a külső homlokzat, mit a hosszú múlt alkotott, de valóban már roncsolt épület, misem tartja össze, s az első vihar ledönti.
Kijutni a barbárságból a civilizációba, nyomon követve egy álmot, aztán hanyatlani és meghalni, mikor az álom elvesztette erejét, ez a körforgása egy nép életének.
1) Ez a nagyhirtelen klasszikussá lett munka különböző országokban számos közleménynek lett forrása. Midőn az első kiadás 1895-ben megjelent, nem volt egyetlen összefoglaló mű sem, mely a tömegek lélektanával foglalkozik.
2) Les lois psychol. de l’évolution des peuples, (A népek fejlődésének lélektani törvényei), 1894.
3) Ehhez különben legügyesebb tanácsadói sem igen értettek többet. Talleyrand azt írta neki, hogy «Spanyolország szabadítóként fogadja katonáit». Úgy fogadta őket, mint fenevadakat. Egy pszichológus, ismerve a fajnak öröklött ösztöneit, előre láthatta volna ezt a fogadtatást.
4) Néhány író foglalkozott eddig a tömeglélektan tanulmányozásával, de azok, mint föntebb mondottam, büntetőjogi szempontból vizsgálták. Mivel ennek a munkának csak egy rövid fejzetét szenteltük ennek a tárgynak, ezt a speciális részt illetőleg utalom az olvasót Tarde munkáira és Sighele Les foules criminelles című művére. Ez az utóbbi munka nem a szerzőnek saját felfogását tartalmazza, hanem adatok gyűjteménye, melyeket a pszichológusok használhatnak. A tömegek bűnösségét vagy erkölcsösségét illető következtetéseim azonban merőben ellenkeznek az említett két író következtetéseivel.
A «Szociálizmus lélektana» című munkámban találhatni a tömeglélektan törvényeiből levont néhány következtetést. Ezeknek a törvényeknek különben már a legkülönbözőbb tárgyakban van alkalmazása. A Gevaert, a brüsszeli zeneakadémia igazgatója igen találóan alkalmazta azokat a törvényeket, amelyeket a zenéről szóló egyik munkámban kifejtettem. «Az Ön két műve – írja nekem a kiváló tan férfiú elküldve munkáját – megoldott nekem egy kérdést, melyet azelőtt megoldhatatlannak tartottam, azt t. i., hogy milyen csodálatos érzéke van a tömegnek bármely zenedarab iránt, legyen az új vagy régi, hazai vagy idegen, egyszerű vagy komplikált, föltéve természetesen, hogy szépen játszák és az előadóknak lelkes karmesterük van. Gevaert ügyesen kimutatja, hogy mi az oka, hogy «egy zeneművet, amelyet egy kiváló zenész otthoni magányában a partitura áttekintése alkalmával nem tudott megérteni, gyakran rögtön megértett egy olyan hallgatóság, amelynek semmiféle technikai képzettsége nincs.» Azt is nagyon szépen kimutatja, hogy az esztétikai benyomások miért nem hagynak semmi nyomot.
5) Azok, kik ott voltak Páris körülzárásánál, nagyon sok példát láttak arra nézve, hogy a tömegek mennyire hisznek leghihetetlenebb dolgokban. Egy magasabb emeleten kigyujtott gyertyafényről azt hitték, hogy az ostromlóknak adott jel és csak néhány másodpercnyi gondolkodás után jöttek rá, hogy mégis lehetetlenség ennek a gyertyának a fényét több mérföldnyi távolságról észrevenni.
6) Éclair, 1895. április 21.
7) Vajjon egyetlen csatáról is tudjuk pontosan, hogy mi módon ment végbe? Nagyon kételkedem. Tudjuk, hogy kik voltak a győzők és a vesztesek, de többet nem. Amit d’Harcourt, mint szemtanú és résztvevő a solferinói csatáról mond, mindegyikre alkalmazható: «A tábornokok (természetesen úgy mint a tanúk százával előadják nekik) megteszik a hivatalos jelentést. A parancs végrehajtásával megbízott tisztek módosítják ezeket a dokumentumokat és megszerkesztik a végleges tervet. A vezérkari főnök vitát kezd és új lére ereszti. Viszik a fővezérhez és az így kiált föl: «Teljesen elhibázták!» és újra megszerkeszteti. Az eredeti jelentésből semmisem marad. D’Harcourt ezt annak bizonyságaképen beszéli el, hogy mennyire lehetetlen a legvilágosabb és legjobban megfigyelt eseményből is megállapítani az igazságot.
8) Ez érteti meg velünk, hogy mi módon eshetik meg néha, hogy az összes szinházigazgatóktól visszautasított darabok csodálatos sikert értek el, ha véletlenül eljátszották őket. Ismerjük Coppée Pour la couronne darabjának sikerét, melyet az elsőrendű szinházak igazgatói a szerző neve ellenére tíz éven át visszautasítottak. A La marraine de Charley című darabot, melyet minden színház visszautasított, s végre egy börzeügynök költségén került színre, Franciaországban kétszázszor, Angliában több mint ezerszer adták. A föntebb adott magyarázat nélkül, t. i. hogy a színházigazgatóknak lehetetlen a tömeget lelkileg helyettesíteni, érthetetlen a hivatottak tévedése, kiknek érdeke az ilyen otromba baklövések elkerülése. Ezt a tárgyat ezúttal nem folytatom, pedig nagyobb tanulmányt érdemelne.
9) Ezt a még teljesen új tant több fejezeten keresztül tárgyaltam «a népek fejlődésének lélektani törvényei»-ről szóló munkámban. Az olvasó itt látni fogja, hogy ámbár vannak megtévesztő látszatok, sem a nyelv, sem a vallás, sem a művészet, szóval a művelődésnek egyetlen eleme sem juthat át más néphez anélkül, hogy át ne alakuljon.
10) E tekintetben nagyon világos Fourcroy-nak, egy volt konventistának nyilatkozata, melyet Taine idéz: «Mindaz, amit vasárnapokon és egyházi ünnepségek alkalmával látunk azt bizonyítja, hogy a franciák többsége vissza akar térni a régi szokásokhoz és nem időszerű többé ennek a nemzeti hajlamnak ellenállni… Az emberek nagy többségének szüksége van a vallásra, kultuszra és papokra. Néhány modern filozófus tévedése, melybe magam is beleestem, olyan műveltség lehetőségében hinni, mely elég elterjedt arra, hogy a vallásos előitéleteket megtörje. Vigasztalás forrásai ezek sok szerencsétlen számára… A néptömegnek tehát meg kell hagyni az ő papjait, oltárait és kultuszát.»
11) Ezt még a leghatározottabb republikánusok is elismerik épen az Egyesült Államokban. Ezt a véleményt fejezte ki újabban a Forum című amerikai lap, melyet a Review of Reviews 1894. decemberi száma után idézek: «Ép az arisztokrácia leghevesebb ellenségeinek nem szabad sohasem feledniök, hogy Anglia ma a világ legdemokratikusabb országa, hol az egyén jogait legjobban tisztelik és ahol az egyénnek legtöbb szabadsága van.»
12) Ha egybevetjük azokat a mélyen gyökerező vallási és politikai viszályokat, melyek Franciaország különböző területeit elkülönítik, s amelyek főkép a fajkérdéshez tartoznak, és a még a forradalom korában föllépő szeparatisztikus törekvéseket, melyek a francia-német háború vége felé újolag mutatkoztak, azt látjuk, hogy az országunkban elő különböző fajok távol vannak még attól, hogy egyesüljenek. A forradalom erélyes központosítása és a mesterséges département-ok létesítése a régi tartományok egyesítése céljából bizonyára nagyon üdvös munka volt. De ha megvalósulna a decentralizáció, melyről az előre nem látó elmék ma annyit beszélnek, a legvéresebb viszályokra vezetne. Aki ezt be nem látja, elfelejtette egész történetünket.
13) Lásd: Psychologie de l’éducation, 3. kiad. Psychologie du socialisme, 5. kiad.
14) Ez különben nemcsak a latin népekre jellemző tünet. Megvan Kínában, ahol szintén egy állandó mandarin hierarchia kormányozza az országot és ott, hol a mandarinságot, mint nálunk vizsgák által érik el, melyeknek egyetlen követelménye vaskos tankönyvek hibátlan felmondása. A foglalkozásnélküli tanultak csapata a mai Kinában már valóságos nemzeti veszedelem. Ugyanigy van Indiában, hol mióta az angolok megnyitották a bennszülöttek számára az iskolákat, melyek nemcsak nevelnek, mint Angliában, hanem tanítanak is, az iskolázottaknak egy sajátságos osztálya fejlődött, a Babous-k, kik ha nem kapnak hivatalt, az angol hatalomnak engesztelhetetlen ellenségévé válnak. Az összes Babous-knál akár van hivataluk, akár nincs, a tanításnak első hatása, hogy rendkívül lesülyesztette erkölcsi színvonalukat. Ezt a tényt részletesen kifejtettem az «Indiai civilizáció» című munkámban, amit ugyanígy állapítottak meg az összes szerzők, kik jártak a nagy félszigeten.
15) Taine. Le regime moderne 1894. II. k. Ezek a végső lapok Taine könyvéből. Csodálatos módon összegezik a nagy gondolkodó tapasztalatainak eredményét. De sajnos, azt hiszem, hogy a mi egyetemeink tanárai képtelenek megérteni, mert sohasem jártak idegenben. A nevelés az egyetlen eszköz, mellyel hatni lehet valamelyest a nép lelkére és mélyen elszomorító még gondolni is arra, hogy jóformán senki sincs Franciaországban, aki megértené, hogy a mi mai oktatásunk a gyors sülyedés borzasztó előidézője és ahelyett, hogy tökéletesbítené az ifjúságot, sülyeszti és megrontja.
16) «A Les lois psycholog. de l’évol. d. peuples» című munkámban kimerítően tárgyaltam a különbséget, mely a latin és angol-szász demokratikus eszményt elválasztja egymástól.
17) A tömegvélemény ebben az esetben nem hasonló dolgoknak hebehurgya társításából alakult ki, melynek mechanizmusát már előbb kimutattam. A mi akkori nemzetőrségünk békés és kiképzetlen nyárspolgárokból állott, kiket nem lehetett komolyan venni; tehát minden, aminek ez volt a neve, ilyen képeket idézett föl, s azt hitték, hogy ugyanilyen ártalmatlan. A tömegek tévedését a vezérek is magukévá tették, ami annyira gyakori az ilyen általános nézeteknél. Egy államférfiú, Thiers, ki nagyon gyakran követte a tömegek véleményét, de soha meg nem előzte, egy beszédében, melyet 1867. december 31-én mondott a képviselők kamarájában, mely E. Ollivier újabb munkájában jelent meg, ismételten kijelentette, hogy Poroszországban a rendes hadsereg kivételével, mely a mienkkel egyenlő számú, csak a mienkhez hasonló, következőleg jelentéktelen nemzetőrség van. Ezek a következtetések ép olyan exaktak, mint ugyanennek az államférfiúnak a vasút kevés jövőjéről való sejtelmei.
18) Első megfigyeléseim a tömegek befolyásolásának művészetéről és arról a csekély segélyforrásról, amit a logika törvényei nyújtanak, Páris körülzárásának idejére esnek, arra a napra, amikor láttam, hogy V… marsallt a Louvre-be hurcolják, a kormány akkori székhelyére, kit a dühöngő tömeg épen azon kapott rajta, hogy az erődítményi terveket elvitte, hogy a poroszoknak eladja. A kormány egyik tagja, G. P… az ünnepelt szónok kiment, hogy beszédet intézzen a tömeghez, mely a fogoly haladéktalan kivégzését követelte. Én azt vártam, hogy a szónok a büntetés esztelenségét fogja bizonyítani, s azt mondja majd, hogy a vádlott marsall az erődítmény tervezőinek egyike és hogy a terv már minden könyvárúsnál kapható. Nagy meglepetésemre – akkor még nagyon fiatal voltam – a beszéd egész más lett. «Az igazságnak kérlelhetetlenül eleget teszünk» kiáltotta a szónok, s közben a vádlott felé közeledett, «engedjék meg, hogy ügyüket a nemzeti védelem kormánya végezze el. A vádlottat egyelőre bebörtönözzük». Ez a látszólagos elégtétel lecsillapította a tömeget, s szétoszlott, a marsall pedig negyed óra múlva vissza mehetett lakására. Biztosan agyonütötték volna, ha a szónok azokkal a logikus érvekkel áll a dühöngő tömeg elé, melyeket akkor még fiatal létemre nagyon meggyőzőknek találtam.
19) Lásd: Gustave Le Bon. L’homme et les Sociétés, II. köt. 116. l., 1881.
20) A címeknek, rendszalagoknak és uniformisnak a tömegekre való hatását megtaláljuk minden országban, még ott is, ahol a személyes függetlenség érzete legjobban ki van fejlődve. Ennek megvilágítására idézek egy érdekes részletet egy utazónak újabb könyvéből, bizonyos személyek presztizséről Angolországban.
«Nem tudtam megjegyezni, hogy mi az a különös zavartság, amit még a legintelligensebb angolok is elárulnak, ha egy angolországi pair-t megpillantanak vagy közelébe jutnak. Feltéve, hogy a külső fény, amit kifejt, megfelel méltóságának, már előre megkedvelik, s közelébe jutva, mindent elragadtatással vesznek tőle. Látjuk, hogy pirulnak az örömtől, ha közeledik hozzájuk és ha megszólítja őket még növekszik a pirosság és a szemek szokatlan fényben ragyognak. Vannak nekik vérbeli lordjaik, ez olyan náluk, mint a spanyoloknál a tánc, a németeknél a zene, a franciáknál a forradalom. A lovak és Shakespeare iránti szenvedélyük nincs ilyen erős és nincs ilyen nagy az az öröm és megelégedés, amit ezek nyújtanak nekik. A pair-ek könyvének igen nagy kelendősége van és bármerre menjünk, minden kézben megtaláljuk ép úgy, mint a bibliát.
21) Napoleon nagyon tudatában volt presztizsének s ezt még növelte azáltal, hogy a köréje sereglő nagy urakkal, kik közt több híres konventtag is volt, kiktől Európa annyira félt, rosszabbul bánt, mintha béresek lettek volna. Az egykorú híradások tele vannak erre vonatkozó eseményekkel. Egy napon az államtanácsban Napoleon gorombán ráförmedt Beugnot-ra, kivel különben ügyetlen inas módjára bánt: «No maga buta lény, megtalálta a fejit». Ekkor Beugnot, aki akkora szál volt, mint egy ezreddobos, földig hajolt és a kis ember a nagyot megragadta fülénél fogva – «jele a mámorító kegynek és bizalmas, kifejező mozdulata az emberszeretet nyelvén beszélő nagy úrnak» – írja B. Az ilyen példák kétségtelenül bizonyítják azt az aljas hasoncsúszást, mit a presztizs előidéz. Megértetik a nagy zsarnoknak a köréje sereglők iránti mélységes megvetését, kiket egyszerűen csak ágyútölteléknek tekintett.
22) Egy idegen újság, a bécsi Neue Freie Presse közölt Lesseps szerencsétlen sorsa alkalmával igen ügyes lélektani megjegyzéseket, amit épen ezért idézek: «Lesseps Ferdinánd elitélése után nincs jogunk csodálkozni Kolumbus Kristóf szomorú végén. Ha Lesseps Ferdinánd szélhámos, minden nemes illuzió vétek. Az ó-kor a dicsőség fénykoronájával koronázta volna Lesseps emlékezetét s a nektárserleget üríttette volna vele az Olympuson, mert megváltoztatta a földnek képét és véghez vitte azt a munkát, mely betetőzi a teremtést. A föllebbezési törvényszék elnöke Lesseps elitélésével hallhatatlanná tette magát, mert a népek mindig tudakolni fogják annak az embernek nevét, mert nem félt századát annyira lealacsonyítani, hogy fegyencruhába öltöztetett egy aggastyánt, kinek neve kortársainak dicsősége volt.
«Mert nem beszélünk tovább a hajthatatlan igazságszolgáltatásról ott, hol bürokratikus gyűlölet dühöng minden merész vállalkozás ellen. A nemzeteknek szükségük van bátor emberekre, kik bíznak magukban és tekintet nélkül saját énjükre erőt vesznek minden akadályon. A lángész nem lehet előrelátó, előrelátással sohasem tudná szélesíteni az emberi tevékenység körét.
… Lesseps Ferdinánd megismerte a dicsőség mámorát és a csalódás keserűségét: Szuez és Panama. Itt föllázad a lélek a siker morálja ellen. Mikor Lessepsnek sikerült összekötni két tengert, fejedelmek és nemzetek halmozták el ajándékaikkal, és most, hogy hajótörést szenvedett a Cordillerák szikláin, csak közönséges szélhámos… Ez most a társadalmi osztályok harca, a bürokraták és hivatalnokok harca, kik a büntetőtörvénykönyv segítségével bosszút állnak azokon, kik a többiek fölé akartak emelkedni… A mai törvényhozókat aggodalomba ejtették az emberi szellem nagy gondolatai; a közönség pedig még kevesebbet ért belőle és a főügyész könnyedén megállapítja, hogy Stanley gyilkos, Lesseps pedig csaló.»
23) Jól megértsük, filozófiailag barbárok, gyakorlatilag azonban egy merőben új civilizációt teremtettek meg és tizenöt évszázadon keresztül láttatták az emberrel az álomnak és reménynek elbűvölő paradicsomát, melyet sohasem fog ismerni többé.
24) Ami céhbeli tanáraink könyveinek egyes lapjai nagyon érdekesek ebből a szempontból és bizonyítják, hogy a kritikus észt mily kevéssé fejlesztette ki ami egyetemi nevelésünk. Példaképen idézem a Sorbonne egy volt történettanárának, aki közoktatásügyi miniszter is volt, a «Francia forradalom» című könyvéből a következő sorokat: «A Bastille bevétele rendkívül fontos esemény nemcsak Franciaország történetében, hanem az egész Európa történetében is; ez vezetett be az új korszakba a világtörténelemben. Ami Robespierret illeti, meglepődve tanuljuk meg, hogy az ő diktaturája főleg a vélemény, rábeszélés és erkölcsi tekintély diktaturája volt; a pontifikátus egy módja volt egy erényes (!) ember kezében.» (91. és 220. l.)
25) Mellesleg jegyezzük meg, hogy az esküdtszéknek ösztönszerűleg helyes megkülönböztetése a társadalomra veszélyes és nem veszélyes bűntények között, épenséggel nem igazságtalan. A büntető törvények világos célja nem a bosszúállás, hanem a társadalom oltalmazása a veszedelmes bűntények ellen. Törvénykönyveink és főleg bíráink telítve vannak még az elavult kezdetleges jog bosszuló szellemével és a «megtorlás» (vindicta, vengeance) kitétel még mindennapi használatban van. A bíróságnak ezt a célját az is bizonyítja, hogy sokan közülük vonakodva alkalmazzák a Bérenger-féle kitünő törvényt, mely az elitéltnek elengedi a büntetést addig, míg vissza nem esik. Minden bírónak kell tudnia – a statisztika is bizonyítja –, hogy az első büntetés kivétel nélkül visszaesést szül. Ha a bírák szabadon eresztenek egy bűnöst, úgy vélik, hogy a társadalmért nem álltak bosszút. Hogy ez bosszulatlanul ne maradjon, inkább egy veszedelmes visszatérő bűnöst teremtenek.
26) A bírói intézmény valóban az egyetlen hatóság, melynek tettei semmiféle ellenőrzésnek nincsenek alávetve. A demokratikus Franciaországnak összes forradalmai dacára sincs habeas corpus törvénye, amire Anglia oly büszke. Száműztük az összes zsarnokokat, de minden városban szerveztünk hatóságot, mely kénye-kedve szerint bánik a polgárok becsületével és szabadságával. Egy kis vizsgálóbírónak, aki alig hagyta el a jogi iskolát, oly nagy hatalma van, hogy tetszése szerint fogságba vetheti puszta gyanú alapján a legtiszteletreméltóbb polgárokat és ezért senkinek sem felelős. Vizsgálati fogságban tarthatja őket hat hónapig, sőt egy esztendeig és elbocsátja őket anélkül, hogy szüksége volna mentségre vagy igazolásra. Az elővezetési parancs teljesen egyenlő értékű a «lettre de Cachet»-val, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi, amit igazságosan vetettek szemére a régi monarchiának, csak nagy személyiségeknek állott rendelkezésére, addig most az egész polgári osztály kezében van, mely távol van attól, hogy legfölvilágosodottabb és legfüggetlenebb legyen.
27) A bizottságok bármilyen név alatt szerepeljenek: klubok, szindikátusok stb. talán lehető legveszedelmesebb formái a tömeghatalomnak. Ezek szolgáltatják valóban a zsarnokságnak legszemélytelenebb, következőleg legnyomasztóbb alakját. A bizottságok vezérei, kik látszólag a sokaság nevében beszélnek és cselekszenek, fel vannak mentve minden felelősség alól és mindent megengedhetnek maguknak. A legelvetemültebb zsarnok sem mert volna sohasem álmodni a forradalmi bizottságok által elrendelt proskripciókról. Ők megtizedelték – mondja Barras – és szabályosan szétvagdalták a konventet. Robespierre korlátlan úr volt, míg nevében beszélhetett. A szörnyű diktátor azon a napon vérzett el, mikor önzésből elkülönítette magát tőlük. A tömegek uralma a bizottságok uralma, vagyis a vezetőké. Álmodni sem lehet ennél keményebb zsarnokságról.
28) Épen az előbbi, választói érdek folytán megszilárdult és megmásíthatatlan képviselői véleményekre vonatkozik bizonyára egy idősebb angol képviselőnek az a megjegyzése: «Ötven éve, hogy a Westminsterben ülök, száz meg száz beszédet hallottam; egynéhány megváltoztatta a véleményemet, de a szavazatomat egy sem változtatta meg.»
29) Az Economiste 1895. április 6-iki száma érdekes áttekintést közöl arról, hogy a tisztán választói érdekekből származó kiadások, nevezetesen a vasutak, évenként mennyibe kerülnek. Langayes-t (3000 lakossal bíró város) – hegyen fekszik – Puy-vel összekötő vasút megszavazása 15 millióba fog kerülni. Beaumont (3500 lakossal) összekötése Castel-Sarrazin-nal 7 millióba. Oust falu (523 lakossal) összekapcsolása Seix-vel (1200 lakos) 7 millióba. Prades összekötése Olette (747 lakossal bíró) falucskával 6 millióba stb. Csak 1895-ben 90 milliót szavaztak meg vasúti sinekre, anélkül, hogy a közérdek kivánta volna. Jelentékenyek a többi kiadások is, melyek szintén választói érdekeket szolgálnak. A munkás nyugdíjról szóló törvény csakhamar évenként minimum 165 millióba fog kerülni a pénzügyminiszter szerint, és 800 millióba Leroy-Beaulieu akadémikus szerint. Világos, hogy az efféle kiadások fokozatos növekedése szükségképen csődre fog vezetni. Ide jutott már több európai ország: Portugália, Görögország, Spanyolország, Törökország; a többiek is minél előbb idejutnak. De ezzel nem kell sokat törődnünk, mert a közönség lassankint minden nagyobb ellenmondás nélkül elfogadta, hogy a különböző országok a coupon-fizetéseket 4/5 részre redukálják. A csődnek ez az elmés módja így aztán lehetővé teszi, hogy a kárt szenvedett költségvetés gyorsan helyreálljon. A háborúk, a szociálizmus, a gazdasági küzdelmek még sok egyéb katasztrófát készítenek elő számunkra, s az általános sülyedés korában, melybe jutottunk, meg kell azzal elégednünk, hogy napról-napra élünk és nem sokat törődünk a holnappal, mely nincs hatalmunkban.