Lábjegyzetek.
1) Gondoljunk az ismeretes példára a majomról, amely a tűznél melegszik, de azt a következtetést már nem tudja levonni, hogy fát kell a tűzre tenni, hogy égve maradjon. Ezzel ellentétben a primitiv ember, úgy látszik, a föld minden pontján eljutott a mesterséges tűzszítás valami módon való ismeretéig. A kétségbevonhatatlan oksági következtetések egész sorát különben kevésbbé komplikált esetekben számos állat is meg tudja csinálni.
2) Az európai mammuth-kori embernek megfelelően Amerikában minden valószínűség szerint, mint a Pampas-vidékek már rég kihalt mastodon-elefántjainak, óriás lajhárainak (Megatherium) és óriás örvös állatainak (Glyptodon) kortársa élt az ember. A két utóbb említett teremtmény volt talán a legkülönösebb és legfeltünőbb emlős állatforma, ami valaha létezett, valósággal démoni rút alakok, amilyeneket semmiféle fantázia nem tud megalkotni.
3) Az a furcsa eset, hogy a mult század huszas éveiben egy derék svájczi tudós, Seuchzer János Jakab, egy a harmadkorból való óriási szalamander csontmaradványait egy megfulladt özönvíz-kori ember csontvázának találta vélni, a későbbi időben sok nevetésre adott okot. Az «özönvíz-előtti» kifejezést különben a közéletben szokásszerűen használják minden kihalt állatformára s ebben a formájában ez a kifejezés sok fogalomzavarnak lehet okozója. Ideje volna már véglegesen leszámolni az ilyen szavakkal való visszaéléssel. Még ha föltesszük is, hogy egy állat, mint a kihalt mammuth-elefánt, egy «özönvíz»-ben pusztult ki, amire nincs semmiféle adat, akkor is ennek a mammuthnak még ma is élő kortársait, mint pl. a rénszarvast «özönvíz-előtti»-nek kellene neveznünk. A «diluvium» tudományos műszavának, mint egy hozzánk még nagyon közelálló föld-történeti kor megjelölésének, nincs az «özönvíz»-hez semmi köze.
4) A khinai hagyomány szerint már a Krisztus előtti harmadik évezredben két udvari csillagászt, Hi és Ho volt a nevük, halállal büntettek, mert dorbézolás közben elmulasztották egy napfogyatkozás előleges bejelentését.
5) Egy mammuth-elefánt rajza, belevésve egy meglehetős nagy mammuth agyarából való elefántcsontlemezbe, 1856-ban került elő a Vezère folyó jobb partján, Madelaine állomásnál, Francziaország délnyugati részében. Az ormány, a fölfelé hajlott agyarak, a sörény és egyéb, hideg klimához alkalmazott szőrözet néhány vonással elég jellemzően van visszaadva. 1874-ben már sokkal jobb állatrajzokat is találtak – csakhogy ezek nem mammuthot ábrázolnak – a thayingeni barlangban, Schaffhausen mellett. Sajnos, ezek közé kétségtelen hamisítványok is keveredtek, s ezek friss benyomása alatt nagyszámú kiváló kutató ellene fordult minden ősvilági állatrajz, tehát ama francziaországi rajz hitelességének is. Meggyőző ok azonban arra, hogy egy bebizonyított hamisítványból minden további ok nélkül, a legkülönbözőbb helyeken és legilletékesebb kutatók által talált holmik hamisított voltára következtessünk, nincsen. Az olyan általánosságban kimondott ok, hogy egy durva barlanglakó nép egyáltalán nem készíthetett abban a régi időben felismerhető állatrajzokat, teljesen értéktelen, ha olyan példára alkalmazták, mint a mi mammuth-vázlatunk: aránylag nagyon elmaradt természeti népek némelyike bámulatos ügyességet tanusít a rajzban és egyúttal bőséges anyagot ad a párhuzamnak.
6) A mi tizenkét részből álló állatkörünk, ahogy a görögöktől átszármazott miránk, minden valószínűség szerint még a babiloniaiaktól származik. A spekulácziók, melyeket évek előtt az állatkörnek egyiptomi ábrázolásához kapcsoltak, mely az 1821-ben Párisba szállított denderahi templom előcsarnokában látható, teljes cáfolatot nyertek e kép valódi korának megállapításából (a római császárság kora, nem pedig az ős-egyiptomi kor.)
7) Krisztus előtt 332-ben Nagy Sándor, Aristoteles tanítványa megalapítja Alexandria városát Alsó-Egyiptom partján. Mikor a maczedoniai király birodalma halála után összeomlik, egyiptomi örökösei, a Ptolemeusok Alexandriát választják székvárosukúl. Az ő védelmük alatt a város a görög tudománynak páratlanúl álló főiskolájává válik. Egy dúsan dotált intézet, a muzeum (Musaion), melylyel világhírű könyvtár van összekötve, módot nyújt a tudósoknak, hogy közköltségen, minden egyéb kötelességtől mentesen tanulmányaiknak élhessenek. Euklides, a mathematika «Elementum»-ainak szerzője, Eratosthenes geografus, valószínűleg Hipparchus csillagász és sokan mások élvezik ezt az azilumot, melynek csak a római császárság vége felé üt a halálos órája. Mindenesetre a görögség legnagyobb diadala volt, hogy abban az időben, mikor politikai önállósága megtört, a nagypompájú fejedelmi székvárosok, melyek ebből az összeomlásból kiemelkedtek, nem tudtak szebb ékességet kitalálni a maguk számára, mint a tudománynak ilyen ápolását.
8) Hogy Afrikának ez a legrégebbi és teljes két ezredévig meg nem ismétlődött körülhajózása megtörtént-e, vitás kérdés, de valószínü. Herodotos (Kr. e. 450) mint hihetetlen állítást említi, hogy a főnicziaiak (mikor keletről nyugat felé körülhajózták a Fokföldet), végül «jobb felől kapták a napot». Ez a hagyomány, a mely előttünk Herodotosz kételyeivel szemben épen a «leginkább meggyőző érv e tudósítás igazsága mellett», mint Humboldt mondja. A karthagóiak sokkal később, Hanno vezérlete alatt (mintegy 470-ben Kr. e.) a nyugati oldalról igyekeztek Afrika partját kikutatni a nélkül, hogy a Fokföldig eljutottak volna. Ez alkalommal fedezték fel a nagy emberszabású majmok létezését Nyugat-Afrikában s ezeket ők nevezték el gorilláknak. Ez a név megmaradt a mi zoologiánkban is.
9) Hogy a görögök kozmikus sejtelmeinek lánczolatához még egy utolsó szemet adjunk, megemlítjük, hogy Strabónál mint logikai következtetés merül fel az a sejtés, hogy az Oczeánnak Hispánia és India közti áthajózásakor hihetőleg közbeeső lakható földterületekre lehet bukkanni. A Medea drámában, mely a római császárság korából való és szerzőségét Senecának tulajdonitják, ezt jövendöli a kórus: «Fognak jönni évszázadok, melyek előtt meglazítja sorompóit és kitárul a föld kereksége. Thule (Izland!) nem lesz akkor a tartományok között a legszélső.» A kombináczió itt is szellemileg nyitva látta a kaput. Hogy valóság szerint is megnyissa, az egy fokkal későbbi kornak volt fenntartva.
10) Az az elevenség és jellemző élesség, melylyel a japáni rajzolók régi idő óta vissza tudják adni az állat és növényformákat, még meglepőbb, mint minden, a mibe a klasszikai népek ebben az irányban képesek voltak. Mai legjobb állatfestőink csak tanulhatnak tőlük. Már pedig a kinaiaknál és japániaknál olyan népekről van szó, kiknek tudományos, könyvekben letett zoologiai és botanikai leirásai egész a legújabb időkig nem multák felül az ó-kor leggyöngébb műveit (Plinius), a jobbakat ellenben el sem érik. Az ilyen példákban ép oly élesen szembe tűnik a művészi fejlődés önálló nagysága, mint – sajnos – terméketlensége is az egyetemes kulturhaladásra nézve, ha elszigetelt virág marad, kapcsolat nélkül egy kor tudásával és világnézetével.
11) A históriai viszonynak ez éles megfogalmazása természetesen semmiesetre sem érintheti azt a szerepet, melyet a kereszténység ethikai magva mindenütt, a hol humános elveiben csakugyan érvényre jutott, a tudományos odaadás morális alapja számára is játszott. Csakhogy ekkor a «kereszténység» szónak olyan jelentést adunk, a mely a históriáival, a hogy használni szoktuk, semmiképen sem esik össze. Ha a legrégebbi és legbecsesebb keresztény tételek kincséből kiemelünk egyet – mint pl. azt, hogy: «Az igazság szabaddá fog titeket tenni!» – akkor világossá válik, hogy egy ilyen tétel nem állhat ellenmondásban a természetkutatással és hogy ez mindenütt, a hol világosan megértették, a legtermékenyebb talajban verhetett gyökeret. Ez alatt a jelige alatt az alexandriai tudomány nyugton tovább dolgozhatott volna. Hogy azonban ez a sors nem jutott neki, sőt hogy az alapjában való átváltozás és egy nehezen és lassan gyógyuló szakadás állott be az igazság kutatásában, ez döntő bizonyiték kellett hogy legyen arra, hogy a középkori kereszténységben egészen más és külsőleg sokkal hatalmasabb tényezők jutottak túlsúlyra.
12) A romboló szájába azt a nyilatkozatot adják, hogy ezekben a könyvekben vagy csak az van, ami a Koránban, a mohammedánok szent könyvében, akkor tehát fölöslegesek, vagy pedig eretnekség van bennük, tehát elpusztítandók. Ez inkább úgy hangzik, mint a későbbi szűkkeblű koránmagyarázat paródiája s mintha valami szabadabban gondolkodó arab tudós találta volna ki. Az igazi alexandriai könyvtárról itt semmi esetre sem lehet szó, mert ez akkor már régesrég el volt égetve; legfeljebb keresztény könyvekről; de még ezeknek az arabok által való elpusztítása ellen is szólanak okok.
13) Madagaszkar az arab kozmografiában a Rok óriásmadárnak a hazája, mely szerintük mesés nagyságú tojást tojik. S csakugyan az utóbbi évtizedekben óriási, a struccztojásnál hatszorta nagyobb és tömegre 150 tyúktojással fölérő tojásokat találtak a szigeten. Az a talán struccz-fajta madár (Aepyornis maximus), mely ezeket tojta, úgy látszik, teljesen ki van irtva és csak töredékes csontdarabok révén ismeretes. Ez az eset arra tanít, mily óvatosaknak kell lennünk, mikor a régi források különös állításait egyszerűen besorozzuk a mesék közé. A legkülönbözőbb, egyenesen valószínütlen helyeken kellett az újabb kutatásnak a legősibb tradicziók becsületének megvédésére síkra szállania. Csak a mult század térképein tüntek fel újra a Nílus nagy forrás-tavai, melyeket a klasszikus ókor már ismert. Schweinfurt és Stanley révén a legújabb időkben ismerkedtünk meg a belső-afrikai törpe népekkel, holott a pygmaeusokról szóló monda már régesrégen ismert ilyeneket a legsötétebb világrész szívében. Az óriási tintahalak (Kraken) a nyilt tengeren, melyekről régi norvég írók hátborsóztató regéket regélnek, addig voltak nevetség tárgyai, míg kétségtelen maradványaik eljutottak muzeumainkba, – különböző lágyrészeik spirituszban, valamint egy Japánban fogott ily «Kraken» természethű modellje a berlini természetrajzi muzeumban láthatók.
14) Rogerius Bacon (nem tévesztendő össze Shakespeare kortársával, Verulami Baconnal) az egyházi állapotokról mondott éles kritikájával bizonyos értelemben előfutárja volt Luthernek. Csakhogy a reformáczió, melyért síkra szállott, és melyért több mint tíz évig szenvedett a börtönben, sokkal jobban a természettudományi kutatás hatása alatt állott, tehát ebben sarkalatos elvi különbség választja el Luther későbbi merőben egyházi kisérleteitől. A francziskánus rend tagja volt s Oxfordban mint tanító merész igazságérzettel lépett fel a vak tekintély-hit ellen és – mint Humboldt mondja – az egyik pápától (IV. Kelemen) megvédve és kedvezményekben részesítve, a másik kettőtől (III. és IV. Miklós) mágiával vádolva és bebörtönözve végigszenvedte minden idők nagy szellemeinek viszontagságos sorsát.
15) Toscaneli firenzei asztronomus (1397–1482), kora legkiválóbb kutatóinak egyike, a portugall kormány kivánságára 1474-ben szakvéleményt adott arról, hogy mily messze lehet a nyugati tengeri út Japánig. Már a legnevezetesebb ókori források is sokkal rövidebbre vették ezt az utat Spanyolország és Kelet-Ázsia közt, mint a milyen. Toscanellinél a közbeeső tér annyira összezsugorodik, hogy Japán körülbelül arra a fokra esik, a hol San-Francisko van és a közben fekvő Atlanti-Oceánba a térkép becsempészett egy Antiglia nevű rejtelmes szigetet, a mely a valóságban soha nem létezett és melynek nevét később úgy, a hogy megörökítették az Antillákban. Toscanelli térképe kisérte Colombust utján és épen tévedéseivel szilárdította meg bátorságát. Strabo gyanításait a föld másik oldalán levő szárazföldi területekről nem ismerte és ép oly kevéssé maradt fenn valami arról, hogy tudomása lett volna a normannok fölfedezéseiről és telepítvényeiről Észak-Amerika partvidékén. Ez mindenesetre még különösebb véletlen, ha fenn akarjuk tartani azt a különben erősen kétségbe vont állítást, hogy ő maga is volt 1477-ben Izlandban, a hol egészen bizonyosan tudtak a «Winland»-ról. A véletlenségek lánczolata épen ilyen időkben, a melyekben minden meglevő viszony megrázkódik, negativ és pozitiv irányban kimeríthetetlen szokott lenni, mert a legkisebb esemény is következményekben hasonlíthatatlanul gazdaggá lehet. Ha Colombus első útján 1492 október 7-én nagyon kicsinyes okból (egy repülő papagálycsapat, melyről egy délnyugat felé fekvő szárazföldre lehetett következtetni, volt elhatározásának magva) nem változtatta volna meg utjának irányát, akkor hajói a Golf-áram sodrában Floridába vagy talán északabbra, Virginiába jutottak volna és ha az aranyra való vágyakozás nem hajtotta volna őket mindig Közép-Amerika felé, akkor Észak-Amerikát a spanyolok szállották volna meg s nem vethette volna meg benne lábát a germán faj. De ha Columbus egész flottája ekkor elpusztult volna, akkor is, nagyon kevéssel utóbb, 1500 április 21-én, a portugal Cabral kényszerűségből felfedezte volna Dél-Amerikát. Cabral ugyanis a Jóreménység foka felé való utjában észrevétlenül belejutott az æquatoriális áramba és váratlanul szembe találta magát Brazilia partjával. Mindezek a félreértések, véletlenségek és lehetőségek azonban nem bizonyítanak semmit, ami az ellen szólna, hogy Columbus tette, amennyiben a föld gömbölyű voltára és Toscanelli térképére támaszkodott, tudományos gondolkodás eredménye volt.
16) A mexikói és perui kultura varázsa az óvilági befolyásoktól való függetlenségükben rejlik. Ismeretlen gyökerekből aránylag hirtelenül virágzott fel, hogy még hirtelenebb véget érjen. Mint minden kulturához, ehhez is a tudományos tevékenység sokat igérő kezdetei voltak kapcsolva. Az ismert mexikói «naptár-kő», mely évszázadokig be volt falazva a mexikói kathedrális egy oldalfalába, emlékeztető lehet a közép-amerikai asztronómia önálló csiráira. Eredetileg valószinűleg óriási napóra volt; közepén a nap képe van ábrázolva, sajátságos jelektől körülvéve, melyek valószínű, bár vitatható föltevés szerint az aztek nép vallásos ünnepeit jelentik.
17) Kopernikus könyvét 1543-ban, a szerző halála évében, nyomtatták ki Nürnbergben. Kopernikus csak a «De revolutionibus» czímet adta neki. A kiadó, Osiander lutheránus predikátor tűzte hozzá a címhez az «orbium coelestium» szavakat, elhagyta Kopernikus valódi előszavát és egy saját tollából származó, nagyon szelid előszót tett önkényesen helyébe.
18) Lionardo, az Urvacsora mestere a fizika és geologia terén (az utóbbiban különösen a földfelület előbbi változásainak éleselméjű felfogásával és a megkövült állati és növényi maradványok lényegének első felismerésével) fenomenális jelenség, mely évszázadokat előzött meg, ő azonban, mint Humboldt mondja, «életében a festészet nagy művei által hatott, melyeket alkotott és lelkesült beszéde által,» nem iratai által. Ha Lionardo da Vinci fizikai nézetei nem maradtak volna kézirataiban eltemetve, akkor a megfigyelés mezeje, melyet az új világ nyujtott, már Galilei, Pascal és Huygens nagy korszaka előtt sok részében tudományos feldolgozás tárgyaivá lettek volna. Mint Francis Bacon és pedig egy teljes évszázaddal előbb, az indukciót tartotta a természettudomány egyetlen biztos módszerének. Ha ehhez hozzáteszszük, hogy Lionardo életének munkája a véletlen különös rendeléséből nagyobbrészt elpusztult (Francesco Sforza lovasszobrának óriási mintáját 1499-ben francia ijjászok rombolták le; az Anghiari melletti csatát ábrázoló nagyszerű kartonja szintén elpusztult a kor zűrzavaraiban; a milanói Urvacsora-kép előbb gondatlanság miatt, később kontár helyreállítási kísérletek miatt önmagának árnyékává romlott) – akkor az ő sorsát a kultura történetének legtragikusabb sorsai közé kell sorolnunk és úgy kell rá emlékeznünk, mint az emberi személyes törekvés visszájára, annak a diadalmas szerencsecsillagnak említésekor, mely Kopernikus tette fölött ragyogott.