Eppur si muove – És mégis mozog a föld (1. rész) / Regény

Ez meg már épen nagylelküség volt! Bálvándy oly helyzetet választott magának hazatértig, a hol mindig háttal fordulva kell lennie a hölgyekhez, s egészen Kálmánnak engedte át a partiet.

Kálmán pedig nem szeretett ajándékba adott szerencsét élvezni, s csak daczból is a kocsinak arra az oldalára került, hol az öreg herczegnő ült, nem a hol Dorothea grófnő foglalt helyet. Hanem azért Bálvándy Lazzarinoját csak a vállára vette.

Azzal megindult a vadászmenet, a medvét lombokkal díszitett bivaly-szekérre tették; a nap hősnője és a bajuszt kapott vadászcsapat követte a diadalszekeret, utánok jött a könnyű bricska Decséryékkel; Bálvándy ült a bakon, mellette a főispán. A hintó mellett balfelől ment Kálmán, mögötte egy rusznyák puskás, öreg legény, ki magyarul is beszél s mesékkel, népmondákkal mulattatja az úrhölgyeket. Legalább felszabadítja Kálmánt az udvarlás kötelességétől.

Még más valaki is segít neki ebben a feladatban. Egyszer csak az előre haladt vadász csoportból hátramarad egy alak s csatlakozik a Decséryék kiséretéhez.

Aszályit ismerik meg benne.

Valjon miért sompolyog ide? sem az emlék, mely Kálmánhoz köti, sem a jó szándék, melylyel Bálvándy iránt viseltetik, nem magyarázza meg e különös ragaszkodást.

Megmagyarázza hát ő maga.

– Uraim! Báró úr, gróf úr, hebegi a hosszú nyaku ember, sápadt hüledező képpel, azok a vadász urak oda elől arról beszélnek, hogy az a vérmedve, a mi négy lövést elvitt, nem futott el messze, hanem elrejtőzött itt valahol a sűrűben.

– Az bizony meglehet, monda rá Bálvándy.

– És hogy annak az a szokása, hogy visszatér arra a helyre, a hol megsebesítették s a kit akkor elől-utól talál, azt mind összetépi.

– Annak bíz az a szokása.

No kapott ezen a thémán a vén rusznyák.

– Hjaj, kivált ha a boszorkánymedve talál az lenni; akkor aztán vigan vagyunk.

– Mi az a boszorkánymedve? rebegé Aszályi.

– Hát nem tudja az úr? Szörnyű állat az! Mikor az jön, nem várja ám, hogy a vadász lőjjön: ő lő a vadászra, fél mázsás, egy mázsás kő semmi neki; felkapja két kézre, úgy hajít vele, mint a parittyával; s a kit eltalál vele, azt sem mondja többet, hogy «bikkmakk!»

– Auh! csodálkozék ijedten Aszályi.

– Aztán abban áll a boszorkánysága, hogy akárhány golyót lőnek rá, csak elkapja a markával, mint a legyet s a szájába teszi, lenyeli. Másnap mind ott találják a golyóbisokat utána, megkövetem alásan, nem mondhatom meg, hogy miben?

– No ezzel veszedelmes állapot volna találkozni, sóhajta Aszályi; s melyik oldalra futott el a medve?

– Erre félénk ni.

Aszályi menten át is került a hintónak a tulsó oldalára, igen helyes ursopsychologiával okoskodván aként: hogy ha jönni talál a veszett medve, vagy lesz respectusa a grófok, főispánok és a földes úr előtt, akkor másfelé fordítja haragját, vagy nem lesz, s akkor elébb azokat eszi meg; csak van annyi izlése a medvének? ő védve marad.

Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végig gondolni sem merte. Ejh! A sors egy nap kétszer még vadász-szerencsét sem ad.

Már alkonyodott az idő; a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik; midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, melynek egyik meredélyét ős fenyőerdő borítja, míg a másik hegyoldal talán valamikor végig leéghetett s most sűrű boróka-bozóttal van benőve; csak itt-amott mered fel a csalitból egy-egy magasabb kevéslevelű veresfenyő.

Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel: azt sem szedi senki.

Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztül hatolt, egyszerre csunya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók rémletes ordítása veri fel egyszerre az erdőt; nehány puskaroppanás hallatszik itt-amott, azután kisértetes jajgatás, mint a halálra tépázott vadász segélyordítása és közbe az az ádáz mormogás, a miről olyan jól rá lehet a medvére ismerni.

Itt jön!

De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka viszhang miatt hirtelen kivenni.

Egyszer aztán kiemelkedett a fekete szörny alakja a boróka bozót közül.

Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire volt Decséryék kocsijától s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük tartana.

Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant nagy követ, valóban mázsás kő lehetett s nagyot ordítva hajítá azt a vadász felé. A következő perczben már látszott a vadász, a mint egy veres fenyőre rémülten felkapaszkodott.

– Jézus segíts! kiálta a vén rusznyák. Ez az ördöngős medve maga.

Aszályinak sem kellett több, futott a merre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadrózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint a ki halott. Így csak nem bántja a medve.

– Hopp! itt baj lesz! monda Bálvándy. Hol a fegyverem?

– Jó kézben van, felelt rá Kálmán s elhatározottan foglalt helyet egy fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát.

– De bajtárs, aztán jól czélozz: inté őt Bálvándy. Korán ne lőjj; közelre bevárd és sziven találd: mert az ilyen nagy vad kemény sebeket elvisz.

– De hiszen lőheted azt akárhol uram: dörmögé a vén rusznyák; elkapja az a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára.) Óh uram. Holnapra mind fekete czukor lesz belőlünk.

Kálmánnak lázasan dobogott a szive.

Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni; előtte bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a sors, mintha professionatus regényiró volna.

Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal sziveket.

Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra. Ritka hideg vér kell hozzá, hogy az a válságos tiz lépésre bevárja a maga ellenfelét, a honnan azután biztos a lövése.

Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő.

Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen.

Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó boróka bozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltesttel, a mint két talpára állt.

Kálmán akkor czélzott rá és lőtt.

A medve nagyot mordult és nem esett el.

– Mondtam, hogy elkapja a golyót! ordítá hátul a rusznyák.

A medve keresztül tört az utolsó borókacziheren is s hat lépésnyire állt Kálmán előtt.

Akkor legbiztosabban vette czélba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve megrázta a fejét s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahőkölt tőle.

«Fel a fára: fel a fára!» kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is. Most már csak ez az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen.

Hanem Kálmán a helyett, hogy eldobta volna a puskát, s hirtelen felmászott volna a bórfenyőre: megkapta a cső végét, boldog felét fordította a puskának s egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy:

«Doszta!»

«Doszta» pedig oroszul annyit tesz, hogy «elég».

Csak a szégyen, a düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése magyarázhatja meg, hogy a fiatal ember e merényt elkövesse.

Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja a mit kiáltoznak hozzá: hogy kapaszkodjék fel a fára, hát akkor az történt volna, hogy a medve utána kapaszkodott volna, s mikor utolérte, egy butykost huzott volna elő a medvebőr kebléből s megkinálta volna egy kis pálinkával.

«Nyek sza lubi, pán jáger!»

Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat; hanem egy hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a regényirói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó, minden vadász bele volt avatva a tréfába; csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy Kálmánnal a puskáját, melybe golyó helyett bodzafa bél volt leverve; azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről.

Egy kis megérdemlett leczke akart ez lenni tréfa alakjában a hetvenkedő fiatal embernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt; jönne csak a hím? Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el. No hát próbálja meg, mit tesz a hím medvével találkozni?

Hanem csalatkoztak a kisérletben.

És a szegény rusznyák fejének kellett megszerezni azt a psychologiai tanulmányt, még pedig puskaagygyal informálva (szerencsére vastag feje volt, s a medvebőr enyhitette a kommantást) miszerint egészen más ember az az úr, ki a Kordafőnél Katinka asszonyság előtt azzal producálja magát, hogy rá sem lő a medvére, mely menekül s fiait menti: meg az az úr, ki a Decséryek hintója előtt, a madona-arcz szeme láttára helyt áll annak a medvének, mely támadva jön és Dorothea grófnőt fenyegeti.

Az orosznak ettől a tudománytól persze akkorát nőtt a feje, mint egy czipó; hanem azért mások okultak belőle.

Katinka a kalapja mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor ezt hirül vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a sánczából.

Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy ez csak tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind összeesküdött ő ellene, egy maga ellen. És valamennyi között egy rokonlélek sem találkozott, a ki őt figyelmeztesse, hogy micsoda kegyetlen tréfa van ellene készülőben?

Bálvándy sietett őt kiengesztelni.

– No bajtárs. Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor vadász. Te azt nem tudhatád, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a puskaagygyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És egyuttal a festett bajusz-viselés büntetése alól is fel vagy oldva. Hölgy festette, hölgy törülje le. Dorothea grófnő lesz olyan kegyes.

Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni.

Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalához, a hol ő ült, halkan sugá neki:

– Eleget integettem önnek; de nem vette észre, hogy jöjjön erre az oldalra, én megsugtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni? A szegény álarczos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe.

(De bár agyon csaptam volna, gazdástul együtt!) gondolta magában Kálmán, míg a grófnő zsebkendője orra alatt babrált.

Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen? a zsebkendő egyik szögletét saját legédesebb ajkaival megnyálazá s e mennyei ambroziával törölte le onnan a megszégyenítő bajuszt.

Ettől aztán Kálmán egészen meggyógyult.

MI VAN A FENYŐK MÖGÖTT?

Ez órától fogva Katinka nem szólt többet Kálmánhoz. Gyűlölte őt.

Érezte a megaláztatást a két vadászkaland moráljában. Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős.

Ő akarta Kálmánt megszégyeníteni Decséry Dorothea előtt, s mennyire megalázta Kálmán őt!

Oh azért nem dobta el magától. Ne higyje azt soha a kegyetlen ifjú, hogy egy asszonyt, a ki csak szerelmének élt, úgy el lehet magától szakítania, azzal a szóval: «most már mást szeretek». Még sokszor keresztül fog ő botlani abban a fényes pókszövetben, a mit egy megbántott asszony haragja útjain átkötöz.

Még most csak főzi magában, hogy mit tegyen?

A vadászat után az egész vendégsereg ki volt fáradva, s mindenki meg volt elégedve azzal a rendezéssel, hogy kiki hazamehetett a maga paraszt házához, s ott fesztelen kényelembe tehette magát.

Az úrfiak még este sorbavették a hölgyes házakat, s Bunkó bandájával serenádot adtak az ünnepelteknek, azután hagyták őket aludni, reggelig egy kocsizörgésnek sem volt szabad megháborítani a pihenők nyugalmát.

A statutio ünnepélyes végrehajtása szabadban történt meg. A zöld pázsiton hosszú asztal volt felállítva, annál elnökölt a beiktató alispán, székeken, lóczákon körülülték az asztalt a meghivott vendégek, első sorban a hölgyek és urak, másodikban a parasztok.

Katinka is megjelent. Kissé későre is készült el a reggeli toilettjével; fekete lovag köntöst viselt, piros hajtókával, lóháton jött ide; fején prémes négyszögü lengyel kucsma volt, fehér tollal, öv helyett aranynyal áttört shawl szorítá karcsu derekát.

Abból, hogy legkésőbb jött, az a jó támadt, hogy mindenkit fölkeltett maga előtt, a ki az ő számára fentartott hely előtt telepedett le s legalább mindannyinak jutott valami selyem ruhája suhanásából, ragyogó szeme pillantásából és parfumje futó illatából, a míg végig feszengett az egész soron, miután az ácsorgó paraszt-tömegen nem akart keresztül furakodni.

A szertartás szokott hivatalos komolyságával ment végbe; a birtokbavételt igazoló okiratokat felolvasta a megyei főjegyző, a mire következett volna a birtokot jelképező hant ünnepélyes átadása. Előre volt az készitve egy fatálban, egy ökölnyi pázsitdarab, közepéből kinőtt fiatal fenyővel, a lágy földbe benyomkodva fényes ólomércz, czinóber és malachit darabok, s ragyogó marmarosi gyémántok. Mind a kordiczai uradalom terményei. Ezt kellett a beiktatottnak majdan kezébe adni.

Előbb azonban hangos fenszóval felhivattak a jelenlevők a főjegyző által, hogy ha netalán valakinek kifogása volna e birtokbahelyezés ellen, óvástételét most itt a helyszinén végezni el ne mulaszsza.

Mindenki el volt rá készítve, hogy az az előrenyuló nyaku ember ott az asztal végén azért furakodik olyan keményen az asztalhoz, mert ő protestálni jött ide. Aszályinak hivják. Tegnap óta semmivel sem lett kellemesebb; a medve elől menekülés a vadrózsa bozóton keresztül az arczából chaldeai ábéczé-lapot csinált.

– Én protestálok! kiálta hosszú kezét az asztal közepéig benyujtva, hogy mutató ujja hegyével a zöld posztót megbökhesse. Kérem ezt a jegyzőkönyvbe vétetni.

A főjegyző komoly képet csinált; hozzá sem nyult a tollához, hanem tréfás hidegvérrel mondá rá:

– Már be van irva.

A társaság nevetett.

Aszályi pedig folytatá:

– Protestálok és óvást teszek, mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Gödénylaki Csollán Bertalan úrnak, úgy is mint nagyságos és tekintetes sátorallyaujhelyi Sátory Katharina asszonyság törvényes férjének és így gondnokának meghatalmazottja.

– Hazugság! hazugság! hazugság! kiálta fel indulatosan Katinka, korbácsa gombos végével ütve ugyanannyit az asztalra.

– Kérem szavaimat protocollumba vétetni! Recsegett Aszályi hangja.

– Már be vannak irva, előre! monda gonosz nyugalommal a főjegyző.

– És az én szavaimat is utánuk! kiálta Katinka, korbácsnyelével ütögetve azt az átkozott protocollumot.

– Majd azokat a margóra.

A közönség nagyon mulatott ezen a tréfán.

Aszályinak még egy dolgot kellett elmondani:

– A tiltakozás okai elé fognak adatni egy esztendő lefolyása alatt a tekintetes királyi tábla előtt.

– Ez is be van már irva, monda a főjegyző. Tessék megnézni a jegyzőkönyvet.

A hallgatóság nevetett a tréfás ötletnek: mint mikor valakinek az adomája végét előre kitalálja a másik, a kinek mondja. Hanem Aszályi nem ment oda megnézni, mi van a protocollumban? Dehogy nézte! ő megtette, a miért ide volt küldve, s azzal igyekezett kikeveredni a sokaság közül s eltünni akármerre; ráhagyva a többiekre, hogy vivátozzák majd meg a földesurat, midőn a jelvényes hant átadatik neki a birtokos képében.

Pedig az a tréfa, a mit Csollán Berti ezzel a pajkossággal rögtönzött az ő kedves barátjának, Bálvándynak, nem volt olyan csekélység. Ez a játék nem megy tökmagba.

Csollán Berti ugyan nem fog a törvényes egy év alatt semmiféle indokokat bejelenteni a királyi táblán; hanem Bálvándynak ez mégis egy évi kordiczai jövedelmébe kerül.

Mert a kordiczai uradalom áll egynehány négyszög mértföldnyi erdőből, melyből, ha a birtokos egy fogpiszkálót magának lemetszett, hát azzal annak az egész évi haszonvételét kimerítette. Fa van, de út nincs, sem vevő hozzá. A mi főjövedelmét képezi, az a huszonkét falu jobbágya által fizetett dézsma, robot, füstpénz és kocsmáltatási jog. Ez sokra megy. De most az a huszonkét falu egy esztendeig egy árva garast sem fog fizetni Bálvándynak, mert mindenki azt mondja: hát ha te nem vagy az igazi földesur? holnap jön utánad a másik s az ujra megveszi rajtam. Hátralékot behajtani pedig – hogy mit jelent? azt tudják a kik próbálták.

Tehát ezzel a tréfával egy év jövedelme a kútba van ejtve.

De futott is a tett szinhelyéről Aszályi, a hogy csak négy mokányló vihette a szekerét, melyet jó közelbe rendelt, hogy rögtön menekülhessen, a mint idejét látja.

Puskát nem vitt ő magával védelemre, de a gyorsaságban bizott.

Jól tudta, hogy kétszáz forint a birsága egy olyan «actus majoris potentiæ» elkövetésének, mint mikor például egy nemes embert keményen eldöngetnek, s kétszáz forint Bálvándy úr előtt nem nagy pénz.

Igaz ugyan, hogy ez azzal a másik kétszázzal, a mit Csollán Berti igért jutalmul, épen négy. De mégis úgy hozta magával az izlése, hogy jobbnak találjon kétszáz forintot veretlenül, mint négyet bevert fejjel.

Annál fogva ugyan örült, mikor látta, hogy senki sem nyargal a szekere után, hogy nem üldözik. Hiszen nevettek rajta. Tréfának vették.

Azonban mikor legjobban örülne a szerencsés megmenekülésnek, egyszer csak rákiáltanak a mély útból: «megállj!»

A kiáltás asszonyi hang volt és szemközt jövőtől eredt.

Aszályi meglepetve látta, hogy egy lovagnő ugrat a kocsija mellé, a kiben Sátory Katinkára ismert.

A delnő az erdei gyaloguton eléje került a menekvőnek.

Nem igen jó szándékai lehettek iránta, a hogy arczáról s csillogó szemeiből ki lehetett venni.

– Meg ne moczczanj! kiálta a delnő a kocsisra; mert lelőlek!

A pisztolyok ugyan a nyeregkápában hevertek, de ez az asszonyság tud lőni! az már be van bizonyítva. A kocsis tehát szót fogadott; a fejére rántotta a lópokróczot, hogy ne is lássa mi fog történni? Tudta, hogy nem őtet kergetik.

– Mi tetszik? hebegé Aszályi.

– Beszéljünk németül, hogy ez a paraszt ne értse mit szólunk, monda Katinka s szemközt fordítá lova fejét a kocsiban ülővel. S már most hallgasson ön rám. Látja ön mi van a balkezemben? Erszény. Ebben van ötven arany. Én tudom, hogy ennek felét se igérte önnek Csollán, ezért a gyalázatos óvástételért, s hogy meg fogja-e adni? azt még ön sem tudja. Én tehát ezt az erszényt adom önnek, ha most visszajön és rögtön a biróság előtt kinyilatkoztatja, hogy óvástétele csak tréfa volt, s azt meghatalmazója nevében visszavonja. S látja ön, mi van itt a másik kezemben? Korbács. Arról pedig egészen bizonyossá tehetem önt, hogy Csollán Berti nem fogja önt úgy elverni karikás ostorral, ha megkaphatja, a mért óvását visszavonta: mint a hogy én elverem önt itt most mindjárt, a mért ön elég orczátlan volt, saját jelenlétemben Csollán urat az én gondnokom és uram képében megnevezni s az én jogomon az ő megbizásából tiltakozni. Már most tessék a választás! Jobb kezemből, balkezemből?

A megforditott hős nem menekülhetett a dilemmából.

Egyik felől a csábító sárgák, másik felől a fenyegető korbács.

Pedig megveretni egyáltalában nem kellemetes dolog; de asszony által megveretni meg épen nagy alkalmatlanság; az ember még csak panaszra sem mehet miatta, mert kinevetik.

Az asszonyság pedig nagyon komolyan beszélt.

– Határozza el ön magát, mert én nem akarok sokáig diskurálni!

– Visszamegyek. – Rebegé Aszályi, ösztönszerüleg nyujtva elé a tenyerét, talán békekötésre, vagy az erszény elfogadására.

Katinka gyöngén belecsapott az eléje nyujtott tenyerébe a korbács őzkörmös nyelével, s eltette az erszényt.

– Majd akkor kapja ön meg a pénzt, mikor visszavonta a tiltakozást. No, hát csak fordítsa vissza a lovait.

Aszályi felránczigálta a pokrócz alul a parasztot, s megmagyarázta neki kézzel lábbal és pantomimikával, hogy vissza kell menni, a honnan eljöttek, mely kivánságnak nagy búsan tett eleget a földi, sejtelmei levén az iránt, hogy ebből aligha az nem lesz, hogy őtet is végig fektetik a határdombon, s emlékezetnek okáért jól elhegedülik ősi szokás szerint. De hát csak engedelmeskedni kellett.

A statuáló alispán még javában tartotta a beiktatási szónoklatot a hivatalos vendégsereghez, midőn Aszályi ujra odafurakodott az asztalhoz. Most már azzal a mosolygó prætensioval jött, hogy ezuttal mindenki előtt kellemetessé fogja tenni magát.

Bátorságot vett magának a szava közepén félbeszakítani az alispánt.

– Kérem alássan! még ne tessék bezárni a protocollumot.

Az alispán mérgesen tekinte rá: épen ott szakította félbe, mikor azt mondta: «daczára annak, hogy»

– Hogy mer?

– Nagy dolgot akarok mondani! Visszavonom az óvástételt. Ime ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatom mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Csollán Bertalan úr meghatalmazottja, hogy elébbeni tiltakozásom csak tréfa volt és így semmis.

Szegény jó becsületes Aszályit, csakhogy meg nem verték ezért a helyreigazitásért. Az alispán megharagudott rá, a miért új contextust kellett a beszédében kezdenie, a főjegyző a miért új jegyzőkönyvet kellett fogalmaznia. S valamennyi birák uraimék, a miért egy esztendei nem fizetésnek már most ezzel kiesett a feneke. Hej de szidták minden oldalról.

Hanem hát Aszályi hozzá volt már ahoz szokva. Akkor érezte magát elemében, mikor nagyon szidták; kivált szemtül szemben. Az neki gyönyörüség volt. Csak a tettleges szidást nem szerette, az ütleget. Hanem azt is felvette, ha hasznát látta.

Nagyobb gondja volt most az, hogy hol találja meg a szép asszonyt a saláriummal?

Nem soká kellett keresnie; Katinka az inasa által küldé meg neki a papirba csomagolt aranyakat. Az erszényt nem adta hozzá emlékül.

Aszályi nem hitt az inasnak, s felbontá a papirost: mind arany volt biz az. Valjon meg van-e mind az ötven?

De hogyan számlálja meg annyi ember előtt? meglátják! Ugy tett, hogy az egyik markába fogva az aranyakat, a másik kezével egyenkint áthelyezte azokat, s leeregeté a jobbik zsebébe. Fejet csóvált, ötvenegynek számlálta. Azután a másik markába vette mind s egyenkint áteregette a bal zsebébe. Megint ötvenegy volt.

Meg akarta mutatni, hogy milyen nagy a becsületérzése!

Addig sompolygott, addig feszengett, míg oda birt oldalogni, a hol Katinka, Bálvándy és a lengyel földes urak beszélgettek egymással egy csoportban. Ott alázatos szemtelenséggel rávigyorogva Katinkára, felmutatá a fölösnek talált egy aranyat, két ujja hegye közé szorítva s a hű sáfár piruló becsületérzetével mondá:

– Nézze csak. Egygyel több volt.

Katinka végig nézett rajta, büszkén, haragosan, leránczolt szemöldökével a pólusig taszitva a közeledőt s azt mondá neki:

– Nem tudom, miről beszél ön?

S azzal hátat fordított neki, a mit Aszályi alázatosan megköszönt, s azután véglegesen eltünt.

Azt mégis kitalálták sokan, hogy a tiltakozás visszahuzatása kinek a műve volt?

Aztán törhette rajta a fejét, a ki akarta, miért lett olyan hive egyszerre Csollán Sátory Katalin Bálvándy bárónak?

Az ünnepélyt természetesen nagyszerű lakoma fejezte be.

A lakomán minden volt kapható, a mit az öt világrész az inyenczek számára terem, a parasztok számára künn a szabadban egész ökröt sütöttek s hordóból csorgott a bor, az úri rend egy hosszú deszkapalotában mulatott.

A deszkapalota hossza kivülről meglépve, lehetett husz öl, az a tér pedig, melyen a lakoma folyt, valami tizennégy, egy ölet foglalhatott el még a czigány zenekar erődített állása. De hát kinek jutott volna eszébe az iránt kérdezősködni, hogyhát a hiányzó öt ölnyi tér mit rejthet magában?

A zenekar emelvényén túl sűrű fenyőlombok takarták el a tért, egész sudár fenyők frissen levágva voltak sorba rakva egymás mellé s ha valaki kiváncsi volt a fenyőgalyakat szétvonni, azokon túl megint egy nagy gyékényfalat talált, mely sűrűn be volt tüzködve boróka lombokkal.

A lakoma eltartott este hét óráig; akkorra minden élvezet ki volt már merítve. A hajduk meggyujtották a csillárok gyertyáit, a szarvas agancsokból rögtönzött kandelaberek esti fényt adtak a mulatságnak. A szép hölgyek szemei még bűvösebben ragyogtak annál.

És Kálmán észrevette annál a nagy világosságnál, hogy ő rá semmi sem ragyog.

Katinka szemeivel nem találkozott többé, és saját napja előtt valami sötét test állt szüntelen: Bálvándy.

Valóban kezdte tapasztalni, hogy a kész nagy embereket többre veszik, mint a készülőben levőket.

Unta magát. Félrehuzódott egy szögletbe s azt várta volna, hogy valaki menjen oda hozzá és kérdezze meg tőle, hogy miért van olyan kifordított kedve?

De biz ilyen valaki most nem találkozott.

Valami izetlenséget érzett. Talán csak a pezsgő volt nagyon erős?

Mi van közel a végtelenséghez? A tenger, a hegy, a szép hölgy arcza, a ki igéri, hogy majd egyszer szeretni fog.

Eszébe jutott mindaz, a mit valaha attól a másik szép asszonytól hallott: az édes is, a keserű is, s úgy vette észre, hogy elrontotta vele a vágyát, minden egyéb édes és keserű után.

A czigányzene, a lárma, magyar, német, lengyel nyelven; a női kaczagás, mint egy zürzavaros álom kábította fejét: ugy érezte magát, hogy nagyon rosszul van.

S valami határozatlan vágy azt mondá neki, hogy ha ő abba az ismeretlen sötétségbe bejuthatna, a mi ott a fenyőkön túl van, ott ő meggyógyulna valamitől.

Egyszerre három taraczklövés hangzott künn; mire nagy suhogással váltak kétfelé a felállított fenyők, két oldalra omolva; s a mögöttük levő borókás gyékénysátor, mintegy szinpadi függöny vonult fel a magasba.

Mi volt a háta mögött?

Szinpad!

Valóságos, igazi theatrum; pompás díszitményekkel; a háttérben egy festett havas, hólepte várorommal, elől jégcsapos-ereszű gunyhók. S e gunyhók előtt lengyel ruhákban egy csoport férfi és nő; kik a függöny felemelkedtével rákezdték azt a szivgyujtogató kardalt lengyelűl:

«Estye Polszka nye zginyela!» (Nincs még veszve Lengyelország.)

Ah, minő meglepetés volt ez!

Szinpad, szinjáték! A vad rengeteg közepett. A lengyel és magyar határszélen, a hol magyar és lengyel urak és úrhölgyek összetalálkoztak, s danolják egymás nótáit.

Magyar és lengyel. Két nemzet, a ki alszik. S mint Hamlet mondja: «talán álmodik is».

A kardalt rettenetes tapsvihar fogadta; az igazgató alig tudott szóhoz jutni, hogy elmondja, miszerint a magyar szinjátszó-társaság a magas uraságok előtt ez alkalommal «Benyovszky Móricz» czimű vitézi szinjátékot fogja előadni.

Abban a szinház-igazgatóban Kálmán Borcsayra ismert.

Kálmánnak nagyot dobbant a szive! Ez a meglepetés ő rá nézve volt a legmegkapóbb. A hatalmas földes urnak sikerült a messze Ungvárról elhozatott szinész-társulatot oly rejtekben tartani egész a függöny felgördültéig, hogy vendégeinek egyike sem tudott a felől semmit.

És Kálmán ott látta maga előtt azt az embert, a kit anyai átok alatt kerülnie kellett. A nagyot dobbanó szív mondott neki valamit. Csakhogy azt, a mit a szív mond, olyan nehéz megérteni. Szemrehányás volt-e az, hogy ime, milyen jól megtartottad, a mire az a haragos nagyanya kényszerített, hogy másfél éven túl csak egy sort nem irtál a szökevényeknek, sem útjaikba kerülni nem akartál, megőrizted magadat tőlük? Ijedelem volt-e ez a szivdobbanás, hogy íme, összetalálkoztatok! hogy kerülöd most ki őket? hogy óvod meg magadat, hogy velök ne beszélj? hogy vonod magadra amaz öreg boszuálló haragját? Vagy talán öröm volt az a szivdobbanás?

Annyi bizonyos, hogy Kálmán igen vigasztaló gondolatnak találta, hogy a féloldalra dült fenyők árnyéka ideig-óráig tartó menedéket szolgáltatott a zugnak, ahová bevette magát; ott Borcsay nem látja meg.

Oh, ne tessék remegni! A szinész nem lát meg a szinpadról senkit. Reá nézve az egész egymásra zsufolt embertömegnek csak egy enharmonicus nagy ábrázatja van. Ez óriási arcz aként nevet, aként sir, aként figyel, ahogy ő akarja, vagy aként fütyül, ahogy maga akarja, de ő csak egy nagy vonását látja onnan a magasból; hanem ha egyetlen ember a tömeg figyelme között fecsegni kezd, azt az egy embert meglátja a szinész, s úgy hiszem, hogy mint a gyilkos arcza fénykép gyanánt ott marad a meggyilkolt szemének hártya-reczéjén: a szinész is örökké elhordja annak az egynek a képét, s látja maga előtt.

Kálmán ott állhatott volna akár magnesium világitásban Borcsay előtt, az nem látta volna őt meg.

De majd mikor jön az a másik, a kinek asszonyi szemei vannak! Mert azok egészen más hatalmú szemek.

Kálmán remegett és izzott, midőn Afanásiát kilépni látta. Czilike volt az.

De alig ismert rá.

Az egy ihlett művésznő volt, a kit maga előtt látott; a természettől bájakkal, csengő hanggal megáldva. De ki adta neki az ihletet, mely arczát körülragyogja, arczvonásainak e nemes szenvedélyt; hangjának a szivhez beszélő igaz kifejezést; ki tanitotta ily szépen szavalni a parasztok népének nyelvén? Ki tanitotta e plasticai mozdulatokra, e női finomságra? Kitől vette az izlést az öltözékben, egész külső megjelenésében? Ki magyarázta meg neki, mennyi elég a szinpadon, hogy az actio művészet legyen: ne nyegle produkálás?

Hiszen nem volt még akkor szini növelde.

Oh! a közönség el volt ragadtatva általa. A magyar és lengyel úrhölgyek, s a rusznyák parasztok odahátul a terem végében. Pedig magyar és lengyel úrhölgyek talán épen úgy nem értették a szavalat szövegét, mint a szegény rusznyák parasztok oda hátul.

Kálmánt magát hatotta meg legjobban ez a tünemény. Hisz ő költő volt. Az ő ideálja volt ez. A mit képzeleteiben álmodott.

Nem is rejtette magát most már a fenyőgalyak közé. Előbbre furakodott, hogy jobban hallhassa a művésznőt.

Czilike egy hosszú monologgal küzdött. Mindenki figyelve hallgatott rá. A rusznyákparaszt szájára tette a markát, hogy még szuszogásával se zavarja a csendet, s a lengyel főnemes hangtölcsért csinált a tenyeréből, hogy egy szavát se veszítse el a művésznőnek; a legérzékenyebb helyén a búsongó magánbeszédnek megpillant egy arczot a művésznő a földszinten, s egyszerre elfeledve Kamcsatkát és Koczebuet, örömrepeső mozdulattal tesz egy előrelépést s a kedves meglepetés utánozhatlan hangján kiált fel: «Kálmán!» A másik perczben aztán észreveszi magát; nagyon elszégyenkedik: a harmadik perczben ismét uralg önmaga fölött, és folytatja panaszos magánbeszédét, most már igazi könyekkel szemében.

Mind az önfeledt örömkiáltás, mind az elpiruló zavar, mind a visszatérő nyugalom oly művészi, oly elragadó volt, hogy a közönség meg volt bolondulva gyönyörében.

Hát még Kálmán!

A mint a függönyt leereszték, törte magát keresztül a fenyőgaly-torlaszon; nem törődött már sem fehér pantallonjával, a mit a fenyőágak zöldre tarkáznak, sem két szeme világával, mit a boróka tűlevelei fenyegetnek; sem azzal, hogy mit mondanak odalenn az ismerős szép hölgyek? sem azzal, hogy mivel átkozódik odahaza a kérlelhetlen öreg anya? hanem rontott keresztül fenyőgalyakon, gyékény-függönyön fel a szinpadra, s ott sirt egy percz mulva Czilike karjai között.

Ott volt ő igazán otthon. Ott talált azokra az ölelő karokra, a mik csak szeretetet adnak, nem követelnek érte semmit.

– «Oh Kálmán! oh kedves Kálmán!»

– No, hagyj hát belőle nekem is! szólt közbe egy férfihang, s átvette Czilike karjai közül saját ölelésébe Kálmánt Borcsay, vagy pardon! Bányaváry úr. Benyovszky Móricz sima arcza nem gátolá, hogy barátját összecsókolja, s a lengyel számüzött jellemétől nem ütött el, hogy magyar barátját szivesen lássa. A sibériai szenvedés, s a kamcsatkai kormányzó szigorú rendszabályai ugyan kissé érdessé tették s nem állhatta meg, hogy szemrehányásokat ne tegyen a megölelgetett jó barátnak.

– Valahára mégis találkozunk! Ugyan jól el tudtál előlünk rejtőzni; hiredet sem hallottuk. Pedig te hallhattad a mienket. Nagyanyád megátkozott ugy-e, ha hozzánk valaha közelítesz? Megtartottad a parancsát. Hanem csak addig tarthattad meg, míg velünk nem találkozol. Tudtam én azt. Csak az kell, hogy Czilikét meglásd a szinpadon, s elestél a lábadról, ha mindjárt olyan piedestálon állsz is, mint a Nelson szobra. Arczra esik az előtt az egész világ, a merre járunk. Ugy-e, micsoda művésznő! Bámulatos. A szinpadon kivül pedig olyan ügyetlen gyerek, mint egy iskolás leány. No majd meglátod! Mert most velünk maradsz, a míg itt tanyázunk ennek a bolond bárónak az erdejében. Eszeveszett ember. Ezer forintot dobott ki azért, hogy itt játsszunk az ő statutióján. Volt is nekem szükségem az ő ezer forintjára! Hanem a publikumért jöttem. Meg akartam magunkat mutogatni a lengyeleknek. A magyarok már ismernek bennünket; ide értve tótokat, ráczokat, oláhokat. Azokat mind meghóditottuk. Most a lengyeleken a sor. No, majd sokat beszélek én neked erről. Mert tőlünk most már el nem maradsz, a míg itt leszünk. Pompás szállásunk van. Egy deszka-sátor, a minek feneke nincs. Négy czölöp a földbe verve, arra friss bükkgaly teritve: az az ágy. Neked is verünk le mellénk négy czölöpöt, s úgy alszol rajta, mint egy kis Isten. – Egész éjjel nem hunyjuk le a szemünket, mindig mesélni fogunk. A társaságom ott alszik a borjuszinben; tudniillik, mikor a mécsbél elfogy s kártyázni nem lát többé. Mi pedig el fogjuk egymásnak mondani, két hosszú év óta mi történt? Hát csak eredj vissza a publikumhoz, s ha van, a kitől elkéredzkedjél, mondd meg neki, hogy most Czilike parancsol veled. Ugy-e kedvesem: te azt parancsolod Kálmánnak, hogy velünk maradjon, a míg el nem szökünk tőle? Látod, ő parancsolja. Annak pedig szót kell fogadni. Nos, ugy-e eljösz? Nincsen tán valakid ezek között a, ránézni nem szabad, úri arczok között, a ki féltékeny legyen rád? Hiszen odalenn nem megy a szerelem olyan hamar. Ott még elébb meg kell vénülni, meg kell nőni, meg kell gazdagodni: kedvbe kell járni, rá kell szolgálni, móringlevelet irni, papnak kihirdetni, mielőtt szabad szeretni. Hát még most nem félsz senkitől; még most nálunk vagy otthon. Tehát gyere haza!

Kálmán valóban úgy érezte, mintha ott volna az otthon.

A sugó elsőt csöngetett a második felvonáshoz, tisztulni kellett a szinpadról. Kálmán visszavándorolt a közönség közé a fenyő-kulisszák közül.

Ott minden ismerőse kérdésekkel ostromolta.

– Ki az a szép szinésznő, a ki önre lekiáltott? kérdezé összehunyorított szemekkel a herczegnő az ifjú embertől.

A főispán ugyan már tudatta a herczegnővel, hogy ki az; mert többször látta az öreg Jenőynével a k.-i szinházban, sőt beszélt is vele, s tudta, hogy Czilike Kálmánnak valami közeli rokona.

Annálfogva senki sem várt Kálmántól, mint jól nevelt és világban jártas ifjútól más választ, mint azt, hogy «valami távoli rokonom».

– «Ez nekem testvérhugom», felelt Kálmán.

Csak unoka-huga volt; de jól esett szivének, ha egy fokkal közelebb hazudhatta őt magához.

Pedig bizony Aszályi is ott van és mindent lát és hall, s bizonyos, hogy mindent el fog árulni az öreg asszonynak odahaza.

De hát arra nem gondol senki.

A játék folyik; jönnek benne tréfás helyzetek is. Rák bácsi extemporizál; a sugó ugyanazt teszi; két palaczk áll az utóbbi előtt; Rák bácsi megakad, kéri a sugót, hogy sugjon hamar; «elébb egyet iszok!» felel rá a sugó; s a közönség jól mulat rajta.

(Én ugyan ezzel a nyelvtani botlással koczkáztatom, hogy a magyar tudós társaságból kiteszik a szűröm; de már egyszer historicum, hogy a sugó azt mondta, hogy «elébb egyet iszok»; a miből azt kell sejtenem, hogy ennek a szónak két külön formája van: «iszom,» verbum deponens; «engedem, hogy igyam»; «iszok», ez pedig verbum activum: «cselekszem, hogy igyam». S a sugó cselekedte azt; s a közönség olyan jól mulatott rajta, mint a direktor magas páthoszán, s a primadonna könyhullatásain.)

TARTALOM.

ELSŐ KÖTET.

• A csittvári krónika 7
• A Rákóczy harangja 36
• A furcsa patronus 54
• Hová vezettek a levelek? 72
• Az édes otthon 98
• A theátristák 124
• Bálvándy 132
• A sárga violák 148
• A mit a patvaristák tanulnak 157
• A per-siettető 181
• A czáfolat 208
• Az első intés 217
• Az elefánt-csontra festett kép 242
• A messzelátó család 257
• Az első «Te» 269
• Ariadne 278
• A heczcz 286
• A hirhedett erőművész! 297
• Hátrafelé fölfelé 304
• A szivárvány közepett 308
• A hőstett 335
• Mi van a fenyők mögött? 349