Elemér az, fénytelen fekete ruhába öltözve.
Komoly, meghatott arczczal lép Világosinéhoz, halk üdvözlés után.
– Azt mondtam önnek, asszonyom, hogy még egyszer találkozni fogok önnel: itt vagyok. Harter Nándor úrtól jövök. Ön azt mondá: gazdag úr vagyok, s nevemet átkos vagyon szerzése vádolja; ma már nem vagyok se gazdag, se úr, se Harter. Vagyonomat átadtam Harter Nándor úrnak, enyhítse vele, a hol sebet ütött; magam egy angol gépgyár ügynöke lettem, becsületes jövedelemmel, mely munkám szerint növekedik, s egy családot tisztességesen eltart; nevemet pedig megváltoztattam: mától Szivós Elemérnek hínak. Becsületes név lesz. Elfogad-e ön így vejének?
Világosiné keble elszorúlt. Csak kezével inte leánya felé. Kérdje a választ attól!
Ilonka ott állt kis testvérkéje koporsója mellett, és arcza olyan halavány volt.
Elemér őszinte, szerető tekintettel fordúlt feléje, kérdő szemeivel feleletre várva.
A leány ajkai remegtek, egész termete reszketett; utoljára odaveté magát kis testvére néma tetemére és zokogva rebegé:
– Megbocsáthatsz-e nekem, hogy én most boldog tudok lenni?
… És az bizony megbocsátott neki érte!…
«JÓ!»
A hernalsi kertek között van egy kis mulatólak; annak egyik titoktartó szobájában ül együtt bizalmasan egy boldog pár. Tihamérnak és Leonának szólítják egymást.
Előttük habozó poharak állnak, néhány palaczk a földön üresen hever már.
De a bornak ellentétes hatása van mindkettőre; míg a hölgy víg kedélyét a kicsapongó pajkosságig fokozza az, addig a férfit mélázóvá, búskomorrá teszi. Amaz játszani, enyelgni, kötekedni szeretne: emez bölcselkedni kezd, s egyre érzékenyebb lesz. S mikor ez féltékeny pillantásokat lövell rá s titkolt gondolatokért faggatja, amaz kaczagva dalolja neki: «Az asszony ingatag…
– Hallgass reám, Leona!
– «… Álnok, csalfa vér!»
– Akarsz-e egy komoly szót beszélni velem?
– «… Megbánja holnap, mit ma igér!»
– Ne csalfáskodjál, úgy is elég bűvésznő vagy!
A hölgy dévajúl karolja át nyakát.
– Te, bűnöm! Mit akarsz szememre vetni? Magadat?
– Magamat! Jól mondtad, hogy bűnöd vagyok, mert az vagyok. De hát mért nem lehetek erényed, dicsőséged, büszkeséged, mikor az akarok lenni? Mért nem tehetlek oda oltárképnek magam elé, a kit imádatommal környezzelek? a kiben felmutathassam életem végczélját, a kiért meg tudok halni? Mért nem vagy egészen az enyim; örökké az enyim; egyedűl az enyim?
A hölgy lenyomtatá rózsás mutatóujjával a beszélő ajkát.
– Csitt! A gyermekeknek nem kell minden kivánságukat megadni.
– Lásd: olyan rabod vagyok, mint egy hold a bújdosójának; a hova mégy, nap közelébe, nap távolába: veled megyek. Egész életemnek titka te vagy. Most eljöttem hazámból, s új pályát kerestem miattad, s ha innen is elmennél: ezt is félbeszakítanám; a te földönfutód lennék. Oh! légy az én paradicsomom tudásának fája, a honnan ne űzzön ki engem semmi lángkardu Cherubin többé.
– Ne hallgass a kigyóra, ha a paradicsomban lakol!
– Az én kigyóm a becsvágy. Nem tagadom. Mert kínoz a gondolat, hogy annyi silány cretin, annyi fél-ember áll fölöttem, s viseli a tőlem irígylett czímeket; pedig a férfi én vagyok! Az egyik azt hazudja, hogy ő a férj; a másik: hogy ő az állambölcs; pedig a szívet, mely boldogít, s a lelket, mely alkot, én viselem. S ők csak bábnak tekintenek engem, pedig a férfi én vagyok, s ők csak az álcza, melyet viselek.
– Elég, ha ketten tudják azt! sugá az asszony. Az egyik te magad, a másik én.
– Nem elég! kiálta nyersen a férfi. Én akarom már egyszer mutatni a világ előtt, mivel birok? A gyönyör titka nekem szomjat okoz, nem ittasít. Hallgass rám! Komolyan beszélek. Különös idők fognak következni, a mik az eddigi nagyságoknak nem lesznek kedvezők. Egy egészséges szél lerázza őket a fáról, mint a férges almát. Más kornak más emberei lesznek s én érzem magamban az erőt, a tehetséget, hogy az a kor engemet föl fog emelni. Magasabbra talán, mint a kik most a fejemen járnak. A nyomorúltak azt hitték, ők visznek engem, pedig én vittem őket; én emeltem őket, hogy mikor egyenkint lebuknak, egyenkint, mint a lépcsőn, menjek föl rajtuk oda, a honnan ők leszédűltek. Minek vágyom én oda? Mi kell nekem ott a magasban? Téged akarlak elérni. Akarom, hogy fény, tisztelet övezzen körül, a milyent még nem élveztél eddig. Azt akarom, hogy nőm légy.
Az asszony felkaczagott:
– Hahaha! Nem félsz-e tőlem?
– Igen! Azt akarom, hogy válj el férjedtől, ki nem törődik már veled. Légy igazán, egyedül, örökre az enyim. Ne nevess ki! Nem vagyok én bolond! Nem vagyok én ittas! Ne akarj elfutni tőlem! Hamarább kettétörik karcsú derekad két karom között, mint tőlem elfuthass. Hallgasd meg, a mit mondok! Én nem vagyok oly szegény, mint hiszed. Kinek észt adott a sors, s hozzá bolond gazdát, lehetetlen annak meg nem gazdagodni. Nekem vagyonom van: több, mint a mennyi elég, hogy úrnő légy vele; s van eszem újat szerezni, ha ezt elpazarlod. Válj el férjedtől, és légy nőm!
És e szónál oly szenvedélyesen szorítá őt magához, hogy a hölgy kérte, bocsássa el.
Azután gyöngéden odasimult hozzá ismét s hízelgő csábbal mondá neki:
– Szeretlek, imádlak, mikor keserű vagy; de jobban szeretlek, mikor édes vagy. A bor tégedet rendesen keserűvé szokott tenni; gyújtsd meg a theakatlan alatt a serpenyőt! Az megédesít.
És Tihamér meggyujtotta a thea alatt a borlélt.
– Égess nekem a csészémbe rhumos czukrot!
Tihamér szót fogadott; rhumot töltött czukorra s azt egy csészében meggyujtá.
– No, hát beszéljünk városi mendemondákról! szólt a hölgynek.
S azzal mind a ketten az asztalra hajoltak, és mind a ketten azt látták egymás arczáról, a mint az égő rhum lángja felvilágított rájuk, mintha az a másik arcz egy halott arcza volna.
– No, hát mi hír a városban?
– A kanczellár eladta a lovait.
– Ez politikai ujdonság. Ez nem a mi társaságunkba való.
– A szép Pepi ismét felpofozta a szinház igazgatóját.
– Ez meg már régi dolog, minden héten egyet.
– Kellenek borzasztó ujdonságok, fej nélkül talált kisasszonyról?
– Nem! Ne ilyenkor, este, mert vele álmodom.
– Hát valami jól eső, megnyugasztaló hír.
– Teszem föl.
– Hogy a cirkus kedvencze, a Tresor, a minapi esést már kiheverte. Az utczán is volt már.
– Ebcsont beforr! szólt cynikus egykedvűséggel a hölgy. Tégy még a theámba égetett rhumot, nem elég erős!
– Igazság! Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy kis pletyka, a mihez véletlenül jutottam. Egy fiatal magyar gentleman nőül veszi azt a bizonyos lovardai leányt, ki mindig páholyban ült, s ki előtt a «Filosof» bókokat szokott csinálni: «recognising his mistress.»
– Valóban? Ez már érdekes! Az a leány Pesten vívómesterné volt. Onnan elűzték.
– Meglehet. Nem ülsz közelebb hozzám?
– Várj! Elébb lefüggönyözöm az ablakot; künn sötét kezd lenni, s idebenn világos.
– Addig új theát csinálok neked.
– Kérlek! Nos, hogy hívják azt a magyar gentlemant? kérdé Leona visszatérve s közelebb húzva székét Tihamérhoz.
Tihamér átölelte a hölgy vállát s közönyös hangon mondá:
– Harter Elemérnek.
Minden újjahegye, mely a hölgy testéhez ért, érezte e perczben a villanyos ütést, a mit ez a név előidézett.
– Ah! Valóban? kérdé a hölgy, s visszanézett Tihamérra, hogy a felnyított szempillái alatt kilátszott a szeme fehére.
– Azt hiszem, hogy valóban.
– S megengedi azt az apja? kérdé a hölgy titkolhatlan hevülettel.
– Odadobta az apjának a nevét és vagyonát. Más nevet vett fel és üzér lett.
– És mindezt azért, hogy egy nyomorúlt lovarkomédiásnőt elvehessen?
– Én nem tudom, nyomorúlt-e az a leány? lovarkomédiásnő-e?… hanem azt tudom, hogy az az ifjú azt a leányt nagyon szereti.
– De hisz az botrány! Az lehetetlenség! pattogott a hölgy felélénkülten. Hisz azt mindenki tudja, hogy az a leány egy bohócznak volt a szeretője! Mindenki!
Tihamér úgy tett, mint a ki tréfás sarcasmusokra van hangolva.
– Mindenki nem tudhatja: mert példáúl én sem tudom, és valószinüleg Elemér sem tudja.
– Igen! igen! bizonyozott a delnő, egész önfeledtséggel belehevűlve az állításba. Én tudom bizonyosan, beszéli mindenki, hogy a bohócz kedvese volt neki. Minden este egyedül kisérte őt haza lakására; látták együtt kocsizni vele; nem is számítva azt a botrányt a cirkusban, a mikor úgy elárúlta magát, midőn a bohócz leesett a rúdról.
– Ezek még mind igen ártatlan dolgok.
– Ártatlan dolgok? szólt a nő s tekintete maenadi kifejezést öltött. Hát az ártatlan dolog-e, hogy a bohócz havonkint pénzt adott a leánynak? Ő tartotta azt ki. Ezt kibeszélte egy cseléd. Ha ezt tudatná valaki Harter Elemérrel!
Tihamér oda könyökölt az asztalra, úgy nézett a hölgy vonásaiba.
– De hát mi közünk nekünk mindehhez? Mi ketten nem fogjuk ezt Harter Elemérrel tudatni.
És csendesen a hölgy keze után nyúlt.
A hölgy keze izzadt és reszkedett.
– Oh! én ismerek egy asszonyt, a ki ezt meg fogja neki írni.
Most Tihamér mind a két kezével megfogta a hölgy kezét és szelidítő tekintettel nézve annak tűzbe, lángba borult szemeibe, tompa, áhítatos hangon mondá neki:
– Ha ismered azon asszonyt, ki ezt tudná és tudatni képes volna: mondd meg neki, hogy ha kedves előtte életének boldogsága, ha kedves előtte lelke üdvössége: ne tegye azt!
A hölgy kirántá kezét Tihaméréből s daczosan fölvetett ajakkal szólt:
– A hogy én ismerem azt az asszonyt, ha lelke üdvössége utána vész is, meg fogja tenni!
– Jó!…
QUITT!
Harter Nándor repült gyorsvonat szárnyain haza Pestre. Ott voltak letéve az Elemér örökségét képező peres állampapirok.
Fia elismervényére kiadták azokat rögtön, s a pénzváltással nem telt el több két napnál. A harmadnap esti vonattal még vissza is mehetett Bécsbe.
A délutánt a casinóban tölté. Jelen voltak többen a klubb tagjai közül.
Harter igen beszédes volt e napon.
– Képzeljétek: ma minő bonne fortune ért. Mikor haza megyek, a postáról egy ládikát hoznak oda, nekem czímezve: abban találok egy pompás művészi faragványú Venusszobrot carrarai márványból.
A klubb tagjai komoly arczczal állíták, hogy az bizony igen szép ajándék.
– Azt nekem bizonyosan valami szép asszony küldhette.
Ezt mindenki igen komoly valószinüségnek találta.
E hitében még inkább megerősíté Hartert egy levél, melyet tegnapelőtti kelettel kapott Malvinától, s melyben a szép asszony tudatá vele, hogy még e héten megteszi a lépéseket az áttérés végett, s azonnal elhagyja Lemming házát és Bécset, s Pestre fog leköltözni.
Azután még tovább fecsegett Harter Nándor.
– Nézzétek el csak: a fiam, Elemér megbolondult; elvesz egy englische Reiterint feleségül, s hogy elvehesse, megváltoztatja a nevét és beáll commis voyageurnek! Ezt besorolhatnátok a szerelem bolondjai klubbjába levelező tagnak!
Általános hahota fogadta szavait. Ő maga is belenevetett.
Szegény! Azt hitte: a fián kaczagnak.
Az esti vonattal sietett fel Harter Nándor Bécsbe. Minden közpénztári számadásnál sürgetősebb volt neki az «ügy», melyet Lemminggel kellett kiegyenlítenie.
A mint reggel megérkezett Bécsbe, csak újra öltözött, azonnal sietett Lemminget felkeresni.
A bankár száraz udvariassággal fogadta az uraságot, nem volt hozzá se hideg, se meleg.
– Uram! – szólt Harter; – ön tudja, hogy miért jövök. A pénzt, a mit ön nekem kölcsönözött, im visszahoztam.
Azzal elővette a tokocskát, melyben tiz darab göngy volt elhelyezve, mindegyik ötszáz aranynyal.
A bankár arcza el sem mosolyodott rá; azt mondta: «Jól van.»
– Nem számlálja ön meg?
– Fölösleges! Becsületszóra tett fizetéseket nem szokás megszámlálni.
– Irás nem volt közöttünk; azt tehát nem szükség se adni, se venni.
– Igaz!
– Kamatot nem számítottam, bizonyos okoknál fogva.
– Az okokat nem kérdem. Bizonyosan helyesek.
Harter Nándor oly kényelmetlen zsibongást érzett minden idegében, a mint ez a kicsiny, czingár ember azokkal a hideg szemeivel szenvtelenül arczába nézett. Ez a tekintet őt galvanisálta.
Igyekezett tőle szabadulni.
– És most, uram, ezzel quittek vagyunk!
A bankár némán tekinte rá azzal a delejező hideg szemveréssel és nem felelt semmit.
Harter pedig várta tőle, a mi erre a szóra következik.
Mikor aztán a bankár nagyon soká hallgatott a következő szóval: ő maga volt kénytelen azt kimondani.
– És most, uram, hol van Malvina?
A bankár tompa, szenvnélküli hangon felelt rá neki:
– Mit csinál ott?
A bankár ugyanazon szenvtelen hangon válaszolt rá:
– Várja a feltámadás napját.
– Meghalt!? – kiálta fel összerezzenve Harter.
– Megölte magát! – felelt Lemming.
– Az nem lehet! Az nem igaz!
– Az úgy van. Itt saját keze írása, melyben tudtul adja szomorú elhatározását. Ön ismeri ez írást, olvassa.
És azzal odaadott Harter Nándornak egy iratot, melyről az káprázó szemekkel olvasá e szavakat:
«Meguntam az életemet; – utálom a világot; – gyülölöm magamat; – meghalok önkényt. – Isten legyen nekem irgalmas!»
Harter Nándor zsibbadt kézzel ejté le az asztalra ez iratot.
Az a kis czingár ember pedig odalépett hozzá, s megfogva a nagy kegyelmes úr kezének csuklóját, azt mondá neki:
– Most vagyunk már quittek, méltóságos uram!
CSENDÉLET.
Meleg, nyári délesti szél fuvall a kert lombjai közt, pávaszem-pillangó ringatja magát a lombon, melyet a gyümölcs lehúz a földre, s a másodszori virág felhúz az ég felé. Gyümölcs és új virág egyszerre az ágon. Azt mondják: áldott esztendő az ilyen. Bizony az is volt, a mi az ég és föld jóakaratát illette; mintha a jóságos úr Isten egész évben mindennap kihallgatta volna a maga alkotmányos miniszteriumát: mi kell ezeknek idelenn? kell hó? kell eső? kell napfény? megint egy kis eső? megint derült ég? Bort akarnak inkább? vagy kenyeret? kapjanak mind a kettőt; legyen már egyszer nekik alkotmányos időjárásuk. Bíz így: a jóságos úr Isten az égben.
A földig hajló gyümölcsfák lombjai alatt a kövér fűben heverész két ember; egy öreg ember, meg egy kicsiny ember. Az öreg ember lehetne fiatalabb is, ha olyan éveket nem élt volna keresztül, a miket egész kapitulácziónak lehet beszámítani, a mikben ez a bolond gazda, a gond, az arczot szántotta fel barázdákkal, s mégis a homlokon aratta le a fürtöket. A kicsiny ember pedig mintegy harmadfél éves, piros, gömbölyü arczú honpolgár, azokkal az aranyszín göndör fürtökkel, a miket a kis gyermekek, úgy látszik, még a napból hoztak el magukkal, a honnan ide származnak. A kicsiny ember abban munkálkodik, hogy fűből, falevélből koszorú-forma takarót fonjon a nagy ember kopasz fejére, mert az nem igazság, hogy azt olyan tarnak feledte a természet. A nagy ember hagyja azt történni fejével, s nem haragszik érte, még inkább mosolyogva tekint a kis emberre.
A kis ember aztán egy szál füvet, egy falevelet kezébe véve, azt odatartja a nagy ember elé és mondja neki: «Ez fű, ez fa.» No mondd utánam: «fű… fa.»
S az öreg ember úgy igyekezik azt utána mondani: néha sikerül is neki. A kis ember úgy örül annak, s tapsol kicsi kezeivel.
Az unoka tanítja nagyapját beszélni…
Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fűből: «Apa jön! siessünk!» S kezét nyújtja az öregnek, mintha az ő erős inai segítenék azt fölállni helyéből, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: «Vigyázz, el ne essél, itt egy nagy kő van, kikerüld!» A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ.
Az unoka tanítja nagyapját járni.
A kertből a verandába három lépcső visz föl. Azon felmenni még csak a nagy tudomány! a kis ember előre lép s aztán a nagy embert úgy tanítja: «Itt vigyázz! a jobb lábaddal lépj; nem az a jobb! másikkal. Úgy! No, még egyet. Itthon vagyunk!»
Azután, mint a ki dolgát jól végezé, otthagyja a nagy embert utána csoszogni; maga ujjongva fut előre; megbotlik, földhöz vágja magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve, mint a kivel semmi sem történt.
A veranda végén ül a fiatal nő. Arcza nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta fel arczán. Mint leánynak, volt az arczában valami férfias; most egészen női ez. Az «én magam» nincsen többé; helyét elfoglalta a «mink». Egy gondolatja sincs többé, a mely egyedül járna; minden eszméje társat keres, s ez veti arczára azt a mondhatlan édes fényű glóriát, mely szótlanul is rávall a nő végtelen boldogságára.
Dolgozó-asztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüst fonál, azokból készít valami miniaturszigonynyal valami parányi kis főkötőcskét; sokkal kisebbet, mint hogy azt jelenleg látható emberek viselhetnék.
A kis fiú lármája fölveri: «Apa jön, zörög a kocsi!» Percz mulva már meg is jött a kocsi, és az apa belép.
Délczeg, szabad tekintetü férfi; olyan arcz, a melyikről sugárzik az öntudat, hogy a kerek világon nem tartozik családján kivül senkinek egy köszöntéssel sem; egész szivét ezeknek tarthatja meg mindig; egész szive csak ezekkel van tele.
Férj és asszony megölelik egymást, olyan gyöngéden, oly szerelmes szelidséggel, mintha mind a kettőnek az járna eszében, hogy a másik, a kit megölel, egykor ő miatta kapott egy sebet keblén, s félne, hogy az most is fáj ott. Pedig csupa édesség most annak az emléke.
– Mit dolgozol?
A nő nem felel; jól illik arczának a piruló mosoly: selymet, kötést háta mögé eltakarít; mi szükség ezt «magának» látni?
«Maga» pedig mégis csak kitalálja azt, hisz az ő gondolatai is csak épen ott járnak, a hol a «mink» másik feléé!
Oh! édes, üdvösséges neme a szent dualismusnak, melyet nem garantiroznak ratificált paragrafusok!
Azután jön a sor a kis emberre. A kis ember nagy Herkules, képes apja nyakát lehúzni magához, képes őt kényszeríteni, hogy leüljön, képes őt térdére ülve, leigázni, s azután megered gyermeki ékesenszólásának csevegő patakja; elmondja az odaérkező nagyapáról, milyen jól viselte ma magát: megtanult két szót kimondani; már ma mankó nélkül is járt; holnap megpróbálja átlépni a nagy követ, a mi az útban van.
– Úgy-e, nagypapa? mutasd meg apának, hogy ki tudod mondani azt, hogy «fű», meg «fa».
Az öreg ember megteszi a kedveért; a kis ember úgy kaczag és tapsol rajta, hogy szemei könynyel lesznek teli, s nem veszi észre, hogy a másik háromnak is megtelnek a szemei könynyel.
Bizony megtanítja még az öregapját beszélni és járni, a ki azt mind tudta már egyszer; hanem aztán elfelejté.
– Hát anyánk hol van? – kérdi a férj.
– Gazdasága között.
– Hívd ide! Szeretem, ha mind együtt vagyunk, mikor itthon lehetek.
Azt pedig nagyon nehéz előteremteni; annyi baj van, annyi dolog azzal a gazdasággal! A fejős tehenek, a kotlósok, a veteményes kert, a befőttek, a hízók, a cselédek! Annyi baj van velük, hogy az ember majd a lelkét veszti! (Pedig a nélkül a baj nélkül élni sem tudna.) Végre nagy nehezen előkerül; akkor aztán nem szükség senkinek beszélni, van mit hallgatni a fiatal férjnek; ifjabb és öregebb családtagok, lábas és szárnyas jószágok, lelkes és párás állatok, gyümölcsök és földi növények viselt dolgairól; míg az végre kevélységében azt képzelheti magáról, hogy ő az egész planéta-rendszer napja, a ki körül asszony, ember, gyerek, malacz, pulyka, dinnye, káposztafej, mint megannyi planéták és drabantjaik forognak.
Oh! legdicsőbb fejedelmi méltósága a földnek: egy férjnek rangja, a kit mindenki szeret otthon; még az állatok is; még a fák is.
Milyen szépen megy le a nap, mely valamennyinek arczát bearanyozza!
* * *
Sötét zivataros éjjel.
Pest utczáin hordja a homokot a szél, az alvók fel-felriadnak, a mint egy-egy roham csoporttal vágja ablakaikhoz az utczák megbontott szemét-kupaczait; a háztetők levert cserepei csörömpölnek a kövezeten.
Ez a pesti szél nem olyan, mint más istenes szél: ez mindenütt szemközt fúj. Minden utczán eléd kerül; hátat nem fordíthatsz neki. S aztán milyen goromba szél! Ha jó lábon nem állsz, bizony odavág a falhoz.
De ki is járna ilyenkor az utczán? Két óra éjfél után; még a boltőrök is alszanak, s a kávéházakat is becsukják.
Egy alak botorkáz az utczán végig, szemközt a széllel.
Kalapja mélyen fejébe nyomva; öltözete elhanyagolt, járása tántorgó és szakgatott.
Egyszer-egyszer daczosan nekifeszíti mellét a szélnek; másszor meglódul a titkos ellenség rohamától s hanyatt dülve a falnak, két kézzel tartja magát vissza, hogy tovább ne taszítsa a szél.
Nem tartozik a jókedvű éjszakázók közé, a kik danolva indulnak haza, és nem találnak oda.
Ez szótlanul tántorog. Egyszer megáll egy lámpás alatt, melynek lángját erővel el akarja fújni a hazai szamum. Ott merőn föltekint maga elé.
Ez arczot ismerjük. E tüskeborostás áll valaha síma volt, e csurgóra álló bajusz valaha egy szép asszony csókjainak volt közeli tanuja, ki őrjöngve és hamisan, epedve és csalfán suttogá: «Kedves Tihamér!»
A szép asszony nincsen többé!
És a kedves nem kedves többé senkinek.
Magának sem.
Semmi gondja magára többé.
Nem törődik vele többé, milyen ruhája van annak az embernek, a kit az ő nevén hínak? kell-e neki, fáj-e neki valami? alhatnék-e? örülhetnék-e? Néha enni sem ád neki; hanem annál inkább öli itallal, a mitől elfelejti, hogy kicsoda; el a multat, el a jelent; a jövővel ki gondolna?
Nappal soha sem jön ki a szobából, csak éjszaka jár az utczán, s reggel felé vetődik haza. Nem keresi azokat a helyeket, a hol ismeri valaki: eltemetkezik az emberek söpredéke közé; ott nem keresi senki, nem kérdezi senki.
S ha néha a véletlen egy-egy ismerőst összesodor vele: nem akar ránézni, félrehuzódik előle. Vagy talán igazán nem látja azt, nem veszi észre.
Összevont szemöldei alatt szemei merően föld felé vannak szegezve, mintha egy sötét pont lebegne homloka előtt, melyet egyedül ő maga lát – és kivüle senki.
Szegény boldogtalan!
* * *
De van egy, ki nálánál boldogtalanabb: Harter Nándor. Ki derült, vidám arczczal jár-kel a világban; jár mindenütt, hol hajdani ismerősei élnek, s mosolygó tekintettel visel a homlokán egy sötét foltot, melyet mindenki lát – egyedül ő maga nem.
* * *
Hát Föhnwald?
A chlumi völgyben van egy húsz ölnyi kerületű halom.
Azon most már szép mezei virágok nyílnak.
A mezei virágokat döngő méhek zsibongják körül; s a méhek döngése így beszél:
«Mi vagyunk a lég harczosai. Vándorlunk, gyűjtünk, harczolunk. Mikor vége a virág-időnek, leölnek, eldobnak, meg nem siratnak…»
A bajnok ráér a méhzöngést hallgatni és álmodni felőle.
UTÓHANG A «SZERELEM BOLONDJAI» REGÉNYHEZ.
Ez a regény egészen realis alapon van fölépítve.
Megjelenése után azt mondta rá az én igen kedves barátom és kortársam (nógrádi) Szontágh Pál (a kritikára szoktam visszaemlékezni): «Harter Nándort, azt jól ismerem; Lemming urat is ismerem; Gieriget és Konyeczet is jól ismerem; – de Föhnwald kapitányt, azt nem ismerem.» No, hát én azt is ismerem: valamint az egész háttérnek, a korszaknak az élethűségeért elvállalom a szavatosságot.
Már most azután azt kérdezheti tőlem a tisztelt olvasó, hogy ugyan mirevaló volt akkor ehhez a realisticus regényhez még két exoticus novellát is hozzá ragasztani a «szerelem bolondjai klubbjáról», hitegető fictió révén?
Most már, közel három évtized után számot adhatok róla, hogy mire való volt e regény elején az a két megelőző novella? melyet magam is a regény rámájának kértem tekinteni.
Hát egy kis politika volt a dologban.
Senki sem tenné fel rólam, hogy ravasz tudok lenni. Ez egyszer az voltam.
Az «Új földesúr»-ban leírtam a «Bach-korszakot», ez a regény a «Schmerling-korszak» alatt látott napvilágot. A Schmerling-provisorium alatt lehetett a Bach-provisoriumról historizálni. Mikor aztán ennek is véget vetett a kiegyezés, új phasisa kezdődött a nemzeti ethikának, ezzel a jelszóval: «vessünk fátyolt a multakra».
Tetszik tudni, hogy az egész nemzet két hatalmas, nagy pártra volt oszolva, a miket úgy híttak (híttunk is), hogy Deák-párt és Tisza-párt. (A függetlenségi pártnak még akkor a czíme sem létezett, szélsőbalnak hítták, állt tizenhárom képviselőből s még hírlapja sem volt.) Az irodalom képviselői is e két tábor között voltak felosztva. Én a Tisza-párthoz tartoztam.
Ennek aztán viselnem is kellett a consequentiáit.
A kritika «durch die Bank» Deák-párti volt. Hajdani személyes jó barátaim mind félrehuzódtak tőlem, s tömérdek hibáim, írói gyarlóságaim, miket ez ideig jóakaratuk titkolgatott, egyszerre napvilágra kerültek.
Egy kemény kritikusom egyenesen kimondta a fejemre az itéletet, hogy a mennyit használtam ez ideig költői munkálkodásommal a nemzeti szellem ébresztésére, most már, a kiegyezésben föltámasztott új korszak idején épen annyi kárt teszek a közszellemben: ideje volna már és áldás a magyar nemzetre, ha meghalnék… (Dömötör János.)
Szegény fiú! Néhány év mulva öngyilkos lett. Kár érte.
Tehetség volt.
Én pedig még meg akartam kisérteni, hogy annak a «multakra vetett fátyol»-nak egy csücskéjét fellebentsem: a mi azt a bizonyos inséges provisoriumot takarja.
Ha én ennek a regénynek a megfelelő czímét írom ki a kezdő lapjára s mingyárt in medias res gázolok a történetekbe: ezt az én ellenlábasaim rögtön az index prohibitorum librorum-ba fogják lajstromozni, s az egész igazhívő közönség előtt excommunicálva lesz a regényem.
Ezért lett kigondolva az a két exoticus novella a regény bevezetéseül. Igazi phantasticus, extravagans mesék. A milyenekért engem összeszidnak; de elolvassák. S azután, ha egyszer valaki az elejét elolvassa valami munkámnak, erős a reménységem, hogy tovább is fogja olvasni.
Az első novella egy kissé pikáns is. A másodikban pedig az a korona fényétől besugárzott ideál, a volt nápolyi királyné, a mi hódolattal környezett felséges nagyasszonyunknak a nővére. Ezt az elbeszélést a legmagasabb körökben is figyelemre méltatták.
Mikor aztán a regényem egészen megjelent (előbb a Hon és a Pester Lloyd közölte tárczánkint) abban a legnagyobb kitüntetésben részesültem, hogy felséges királynénk megengedte, hogy ennek egy példányát személyesen adhassam át legáldottabb kezébe.
A politikai anathema le volt véve a fejemről.
Megjelenése után egy hónapra e regényem második kiadást ért.
És a kik erősen politikai ellenfeleimnek vallották magukat, még azzal a deterioráló insinuatióval is éltek ellenem, hogy ennek a regényemnek tulajdoníthatom az első terézvárosi választásnál elért győzelmemet egy miniszter fölött: a Pester Lloyd olvasónői harczoltak mellettem legsikeresebben.
Más hatását is fel kell jegyeznem e munkámnak.
Wallner, berlini színháztulajdonos (afrikai útleírásáról emlékezetes író), egyszer Rómában egy esős napon véletlenül kezébe vette egy ottani könyvárusnál Budapesten megjelent fordítását e regényemnek, s a mint azt elolvasta, írt Berlinbe Janke Ottó kiadónak, figyelmessé téve őt rám, a ki azután állandó kiadóm maradt s közel százhatvan kötet szépirodalmi munkámat adta át a nagy németországi olvasó közönségnek, tisztességes írói díjazás mellett. S ebben a fentebbi regényem volt az úttörő. (A hazánkban kiadott német fordítások soha sem bírtak Németországba bevergődni.)
Néhány adatot e regényemből kell az utókor számára mint történeti tényt felemlítenem.
Tény az, hogy 1861-ben egyszerre az összes magyarhoni tisztikar, mintegy kilenczezer férfi, leköszönt a hivataláról, nem akarva a Schmerling által octroyált osztrák összalkotmány keresztülvitelében segédkezni. Én magam is ott voltam, a hol a haza és Pest megye legkomolyabb férfiai, a tőlük elfoglalt Pest-megyeházi teremből az utczán végig vonultak hosszú processióban a szózatot énekelve.
«Irányadó egyéniség» alatt értettük a kormányzót. Magyarországnak nem volt akkor «kormánya», hanem volt «kormányzója». – Annak tetszett légyen opponálni!
«Richard abbé» valóságosan létezett alak, a ki el tudta hitetni az emberekkel, hogy ő megérzi a föld alatt a titkos források létezését (megfelelő honoráriumért). Magam is szaladtam utána a Sváb-hegyen, forrást keresni; ásattunk is egy harminczöles kutat az abbé által indigitált ponton: biz abba soha se került víz.
«A rettenetes év» és a «szárazföldi nyolczkezű» leírásánál csak az egykorú (1863–64) hírlapi tudosításokra hivatkozom.
«Tízkrajczáros államjegyek». A Schmerling-korszak emlékpénzei. Ujjnyi hosszú, keskeny papirszeletek, tíz krajczár értékben, melyeket, piros alapszínük miatt a népajk «kutyanyelv-bankónak» nevezett el.
«A kiosztott vetőmag» kolosszális panamájának minden itt elmondott phasisát jól tudta az egész közönség; de a lapokban nem volt szabad arról beszélni. «Schwamm drüber!»
«Az osztrák nemzeti bank» összes hitelezése Magyarország részére tett abban az évben négy millió forintot: nem többet.
«A bájos úrnő csókja, mely ezer forinton lett megváltva». Az inségesek javára rendezett bazárban egy mézeskalácsos sátor alatt árult Zichy-Kray grófnő, a high life ünnepelt szépsége krajczáros mézeskalácsos csókocskákat forintjával a jókedvű adakozóknak. Almássy Pál, az ellenzék ismert vezére odajött a sátorához s merész volt egy igazi csókot kérni a grófnőtől. «Szívesen, – az inségesekért: ára ezer forint.» – Úgy lett adva és véve.
«Dunavizes ember». Ez volt Budapestnek a vízvezetéke harmincz év előtt. Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy tótlegény feleségestől, a kik utczahosszant «Dónavasszert» kiabálnak.
«A nazarénusok». Sajna! Most is így van. Ezt nem nyelte el az idő.
«A föld másik oldalán.» Tény, hogy magyar ifjak egész csapatszámra szolgáltak az északi hadseregben s fényes lovas rohamokat végeztek a döntő ütközetben. Egy magyar (Számvald, hajdani nyomdászom és kiadóm) tábornokságig vitte. – A rabszolgatartók seregében tudtommal egy magyar sem szolgált.
«Donato». Egy ballettánczos, a ki az egyik lábát elvesztette s azontúl féllábon tánczolt. Divatba jött. Akadtak utánzói, a kik féllábukat felkötötték, úgy piruetteztek.
«Az 1865-iki fagy». Ezt is végig éltem fokról-fokra. Valahol le is írtam. Az rettenetes volt: a hogy közeledett a hévmérő minden reggel a fagyponthoz (május derekán) végre – nem akarom újra leírni. 1867-ben a kiegyezés tárgyalásakor épen így szállt a kéneső alább-alább. Az eldöntő nap estéjén csak négy fok volt a plus. Nyáry Pál azt mondá Deáknak: «imádkozzatok, hogy reggel négy fok minusra ne ébredjünk; mert ha még egy májusi fagy éri az országot, vége a kiegyezésnek. Jól imádkoztak (azaz hogy –tunk). Reggelre 8 fokot mutatott a hévmérő. A kiegyezés létrejött s abban az évben lett áldott esztendő az egész hazában: húsz magot adott a búza s tizennégy forintos árakat a külföld. Isten akarta így!
Most már minden emotio nélkül olvashatja akárki ezt a regényt. Nem tesz kárt a közszellemben…
Jókai Mór.
TARTALOM.
- Előszó 1
- Keret I. Magyar klubbok 6
- II. Első bolond, kinek vetélytársa egy király 10
- III. Második bolond, ki egy királynébe szerelmes 24
- A harmadik bolond története:
- 1. Egy nagy férfiú gálában 44
- 2. Egy nagy férfiú pongyolában 55
- 3. Egy az apró emberek közül 69
- 4. Az áspis 80
- Az az ember, a ki hű, mint a kutya 94
- Az asszonyság és az asszony 110
- A rettenetes év 132
- A szárazföldi nyolczkezü 140
- A pojácza 163
- A végső csapás, a mi még nem az utolsó 174
- Mi lett a délvirágokból? 177
- A keserű kenyér 208
- Mindenféle rabló-történetek 238
- A názárénus 261
- A föld másik oldalán 278
- Egy házasulandó ifjú 284
- Az uj ember 297
- A vetélytárs és vetélytársnő 304
- Egy katona, a ki rablókat fog 319
- Villám a derült égből 338
- Az alku 347
- Egy állat, a kinek lelke van 368
- Hát jőjj! 389
- Az Urnak egy lehelletére 399
- «Jó!» 407
- Quitt! 413
- Csendélet 415
- Utóhang a «Szerelem bolondjai»-hoz 421
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.