– Történik: Elza szobájában. Elza egy fiatal embert vezet be. –
Elza. – Ide jöjjön, Feri!…
Feri. – Aztán itt szabad volna czigarettázni is? De hiszen ez a maga szobája!
Elza. – Úgy tele füstölhetjük a szobát, mint két diák. Éjfélkor, a mikor magát elküldöm, majd kiszellőztetek. Persze, ez is egyike azoknak a kiváltságoknak, a melyeket csak a mátkaság adhat meg és az esküvő napja örökre beszüntet. Hogy ne mondjam: egyike a vőlegény soha vissza nem térő szelid örömeinek. De ne ijedjen meg. Ha férj és feleség leszünk, akkor is lesz egy diákszobánk, a hol semmi se lesz tilos.
Feri. – Tudja, édes, aranyos Elzám, engem rettenetesen csábít az, hogy minél tovább kettesben maradhassunk, de egy kis lelkifurdalást érzek, és bizony isten nem fogok visszaélni a maga kedvességével. Füstfelleget hagyjak magam után, a mikor elmegyek?!… nem tudom, mennyi ideig tartó emlékezetül?!… Nem, inkább nem czigarettázom.
Elza. – De ha én magam is czigarettázni fogok?!
Feri. – Nem mehetnénk inkább a dohányzóba? Ott most nincs senki. És ha látnak bennünket, kinek lesz szive, bennünket zavarni?
Elza. – Nem, nem, azt akarom, hogy semmiesetre se zavarjanak bennünket. És a többiek se fognak az ebédlőben maradni. Egy pár percz mulva fölkelnek az asztaltól és elözönlik a szomszédos termeket, kivált a dohányzót. A dohányos embernek nincs szive; ráül az a szerelmesek nyakára is. Ide pedig nem jönnek utánunk; a jegyesek eltűnése mindig érthető. Üljön csak le; majd meglátja, milyen pompásan leszünk itt. Akar valamit inni? Cognacot vagy édes pálinkát? Van itt minden, mint a jó boltban.
Feri. – Megmondhatom, a mit gondolok? Szabadon?…
Elza. – Hogyne! Hisz ez a mi titkos ülésünknek az első programmpontja.
Feri. – Tehát, ha kérhetek valamit, akkor egy csókot kérek.
Elza. – Azt is kaphat. Persze egyelőre csak tisztes menyasszonyi csókot. Szóval nem annyira kapja, mint inkább adja. Ide, a bal arczomra.
Feri. – … Milyen hamar elkapja előlem az édes arczocskáját!…
Elza. – Legalább harmincz másodperczig tartott.
Feri. – Becsületszavamra, még félig se voltam készen.
Elza. – Jól van hát, a másik felét elhelyezheti ide, a jobb arczomra. De ez a legutolsó.
Feri. – … Kegyetlen! Milyen szomjassá tett!
Elza. – Nem, Feri. Százegy okom van rá, hogy könyörtelen legyek. A százkettedik pedig az, hogy egy tapasztalatlan menyasszony még nem találhatja ki csak úgy, hamarjában, hogy meddig terjedhet az engedékenysége, és hol kezdődik a netovább. Nem akarom kitenni magamat annak a zavarnak, hogy tanakodnom lehessen: vajjon nem ez-e a végső határ?… annál kevésbbé, mert az ember akkor találja meg legnehezebben a fejét, a mikor a leginkább szüksége volna rá.
Feri. – Maga angyal!… És a végzés indokolása isteni!… De egy csók mégis csak többet ér a legszebb indokolásnál és minden bölcseségnél!
Elza. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában!… Akkor cseveghetünk erről, a mennyit akar. Egy hónap nem a világ. Most legyünk okosak.
Feri. – Egy hónap alatt tízszer lehet meghalni a szomjuságtól, aszkórban.
Elza. – Nem, kövér fiú, maga nem szomjazhatik annyit, hogy aszkórban haljon meg. Szépen leülni! És tisztes távolban! Ugy. És most nyugodtan felelni a kérdéseimre!
Feri. – Komoly értekezésre akar kényszeríteni?
Elza. – Nem azzal a szándékkal jöttünk ide? Különben ez az értekezés nem lesz minden kellemesség nélkül, mert egészen bizalmas lesz, nem igaz? Ne tessék elfelejteni, hogy programmunk első és egyetlen pontja: a legteljesebb őszinteség.
Feri. – Olyan nyilt lehetek, ha akarja, mint maga a szókimondó asszonyság. Nincsenek titkaim.
Elza. – Majd meglátjuk.
Feri. – Hát kérdezzen.
Elza. – Jól van, ki fogom vallatni. De várjon, mert úgy kell föltennem a kérdést, hogy a nyiltsága ne essék rosszul. Hát, kedves Feri, mi már régóta ismerjük egymást… évekig gyakran, minduntalan találkoztunk, a nélkül, hogy magának eszébe jutott volna nekem udvarolni, mig másoknak elég hévvel udvarolgatott… olyan pajtásság volt köztünk, azt lehetne mondani: egymás látásának olyan megszokása, mely szinte kizárja a szerelmet… nemcsak a szerelmet, hanem azt a gondolatot is, hogy mi ketten valaha férj és feleség lehetünk… Igaz, nem igaz? Ugy-e, igaz? Nos, hát mi idézte elő a fordulatot? Legalább is: mikor történt a fordulat? Mikor tetszettem meg magának, a ki előbb olyan közönbös volt irántam, mint a Hitelbank? Mikor támadt legelőször az a gondolata, hogy mi tulajdonképpen egymáshoz valók vagyunk? Valami kis esemény idézte elő ezt a változást? Vagy valami lassu átalakulásnak köszönhetem?… Talán maga se tudja, hogyan történt? De egészen őszintén feleljen!
Feri (egy pillanatnyi habozás után). – Megmondjam?
Elza. – De meg ám! Emlékezzék rá, mit igértünk egymásnak?! Mindig, mindenben a legteljesebb nyiltságot!
Feri. – Tudja, ha megmondom, egy pillanatig se fog tovább kételkedni az érzéseim őszinteségében. Csakhogy az ilyet nem illik a leánynak megmondani.
Elza. – Akkor annál inkább mondja meg.
Feri. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában.
Elza. – És maga azt hiszi, hogy ez után a bevezetés után én majd olyan bolond leszek és egy egész hónapig várok a feleletre?
Feri. – Megadhatom a feleletet most is. De ingyen nem. Egy csókért, egy becsületes csókért igen… ide! (A szájára mutat.)
Elza. – Szép eljárás!
Feri. – Legalább őszinte.
Elza. – No, olvastam már magánál önzetlenebb lovagokról is.
Feri. – Én nem vagyok lovag; én kalmár vagyok.
Elza. – Jól van, úgy kell magának. Megérdemli hogy az első komoly csókot ne kapja – ajándékba – hanem csak megkeresse – egy üzlettel. Itt van. (Rövid szünet.) Hohó, már elég volt!… már vége!… És kérem szállitani, a mit megfizettem.
Feri. – Tehát, megvallom, hogy a fordulatot, a mint maga nevezi, igenis, egy kis esemény idézte elő. Emlékszik rá, mikor Bokros Arturt megfegyelmezte?
Elza. – Azt a kis pimaszt, a ki azzal akarja magát érdekessé tenni, hogy az asszonyoknak és a leányoknak folyton két- és egyértelmüségekkel kedveskedik?! Igen, emlékszem rá, hogy egyszer megleczkéztettem. De hisz az már régen volt! Már nem is tudom, hol és mikor történt az eset; azt pedig még kevésbbé, hogy mit mondtam neki.
Feri. – De én emlékszem, mintha most is látnám az egész jelenetet. Maguk, négyen, egy sarokban ültek, a Várai Fejérék szalonjában: maga két asszony között, Bokros az egyik asszony mellett, a ki látnivalóan igen jól mulatott azon, a mit Bokros halkan adott elő. Mi, a kik távolabb ültünk vagy álldogáltunk, egyszerre csak azt halljuk, hogy maga felcsattan, és ugyancsak hangosan, úgy hogy mindnyájunknak arra kellett fordulnunk, igy torkolja le a kis Bokrost: »Hallja, Bokros, én már egy negyedóra óta hallgatom a maga izetlenségeit, sületlenségeit és disznóságait! Egy negyedóráig türtőztettem magamat, mert azt reméltem, hogy majd csak megkapja a bőven kiérdemelt rendreutasítást azoktól, a kiket nem illik megelőznöm, tudniillik ő nagyságaiktól. De ő nagyságaik sokkal türelmesebbek, elnézőbbek és kegyelmesebbek önnel szemben, semhogy tovább is hallgathatnék. Azért azt mondom önnek, hogy ezekből az úgynevezett kétértelmü vicczelődésekből már éppen elég volt, és minthogy nem kívánhatja tőlem, hogy ön miatt én hagyjam itt a helyemet, hát: vagy beszéljen tisztességesen, ha tud!… vagy pedig álljon tovább!… És ez alkalommal egyszer s mindenkorra tiltakozom az ellen, hogy az én jelenlétemben disznóságokat beszéljen!« Mindenki elhallgatott; a kis Bokros sápadtan mentegetőzött, s láttam, hogy az ajkai remegnek az izgatottságtól: »Bocsánatot kérek, Elza nagysám, de én tulajdonképpen nem önhöz intéztem a szavaimat, s ha azt a hibát követtem el, hogy az ön jelenlétében beszéltem, mentségemül szolgál az a hitem, hogy ön úgy sem érti, mit mondok!… Még egyszer bocsánatot kérek, de ismétlem, azt képzeltem, hogy: a szentnek minden szent!« A jámbor azzal áltatta magát – meglátszott rajta – hogy ő kerekedett felül. De nem sokáig élvezhette ezt a sovány elégtételt, mert maga hamarosan véget vetett a pillanatnyi dicsőségnek. »Akkor ön egyszerüen nem mond igazat! – hallottuk ismét a maga hangját – mert ön nem képzelte azt, a mit mond; ön nem olyan ostoba! Ön nagyon jól tudja, hogy a mai világban a leányok is tudnak mindent és a leányok is tisztában vannak vele, hogy miről van szó, mikor olyan leplezetlen rondaságokat kell hallaniok, a minőket most nekem kellett hallanom az ön szivességéből. Ön nagyon jól tudja, hogy a mikkel ön most kipakolt, azt a leányok is megértik; megérti az ön huga is, csakúgy, mint a többiek, csakúgy, mint én! Persze, hogy megértem; hogyne érteném meg! Nem vagyok én hülye! A leányok is látnak, hallanak, gondolkoznak, kénytelenek látni, hallani, gondolkozni. De nekem szabad arról gondolkoznom, a miről nekem tetszik; és önnek ehhez még sincs semmi köze! Azért önnek, ha van egy csepp fogalma a jobb társaságokban megkövetelt illendőségről, még sincsen joga, effélékkel hozakodni elő az én jelenlétemben, és sehol, semmiféle tisztességes társaságban, a hol a hozzám hasonlók abban a föltevésben keresik fel egymást, hogy ebben a körben nem hallhatnak olyasmit, a mi őket – akármiért – felháboríthatja, mert ebben a körben csak jónevelésü emberekkel találkozhatnak! Mi jogon akarja ön kierőszakolni, hogy én azokról a dolgokról gondolkozzam, a melyekre talán nem akarok gondolni?! Hátha ezek a témák előttem nem kellemesek?! Mi jogon akarja leolvasni az arczomról, hogy én miképpen gondolkozom ezekről a dolgokról?! Mi czimen kényszerít engem nyilatkozattételre, hogy vajjon én szivesen gondolok-e az effélékre, vagy nem szivesen?! És föltéve azt az esetet, hogy én szivesen gondolok akármire, a mire akarok, mi czímen akar ön tanuja lenni az ilyen pillanatoknak, mi jogon keresi és erőteti, hogy ebbeli nézeteimet vagy hajlandóságaimat önnel, ha csak hallgatólag is, meg kellessen ismertetnem?! Hátha én akármikor szivesen gondolok ezekre a dolgokra, csak éppen akkor nem, a mikor véletlenül ön is jelen van?! Én szerethetem a levest, de azért nem kell, hogy a legyet is szeressem a levesemben! És most, miután kikényszerítette belőlem, hogy miképpen vélekedem erről a tárgyról, ezentúl legyen szíves, és kíméljen meg attól, hogy az efféléket előttem még egyszer szóba hozza!«
Elza. – Hát nem volt igazam?
Feri. – Hogy egészen igaza volt-e, és hogy a kis Bokros eléggé rászolgált-e erre a kegyetlen leczkére, azt én nem tudhatom, de annyit mondhatok, hogy a kis Bokros tönkre volt silányítva. Nem tudott többé felelni; elállt a szava. És nem lehetetlen, hogy maga egy kissé igazságtalan, vagy legalább is nagyon szigoru volt, de hogy a leves és a légy hatott, az már bizonyos.
Elza. – De micsoda összefüggése lehet ennek a régi históriának azzal…
Feri. – Hogy én megszűntem közönbösnek lenni? Nagyon is összefügg ezzel, mert én tulajdonképpen ekkor láttam magát először, legalább is, ekkor néztem meg magát először érdeme szerint. Az arcza lángolt; az orrczimpái remegtek; a szeme villogott, ragyogott… Huh, be szép volt! Nem is képzeli, hogy milyen szép volt! Nyomban beleszerettem magába. Vagy, hogy minden túlzás nélkül beszéljek, a legtökéletesebb nyiltsággal, a legteljesebb őszinteséggel: attól fogva egész nap maga járt az eszemben. És később is minduntalan arra kellett gondolnom: milyen gyönyörü lehet maga akkor…
Elza. – Mikor? Csak ki vele!
Feri. – Nos, akkor… ha talán mégis vannak olykor szerelmes gondolatai!
Elza. – Szóval maga egy húron pendül Bokrossal!
Feri. – Ohó, nagy különbség van köztünk!… Mert én csak akkor mondok ilyeneket, a mikor felhatalmazott rá, sőt kötelességemmé tette a nyiltságot. Különben, ha folyton a teljes igazságot kell beszélnem: akkor is gyanakodtam, és most is gyanakszom, hogy kegyelmesebb lett volna a kis Bokroshoz, ha ez véletlenül másféle alak.
Elza. – Magának Apollónak is megmondtam volna, hogy nem szeretem a nagy társaságban való illetlenkedést. Azt megengedem, hogy a kis Bokros különben is a begyemben volt. Egy nyomorult kis nem tudom micsoda, a kinek minden vagyona és minden jótulajdonsága egy pár tiszta ingből áll, s a ki társadalmi pozicziót, partit vagy nem tudom mit akar szerezni tisztára a szemtelenséggel, mert a szemtelenséghez még csak elméssége sincsen!… És hogy ha még úgy szomjaznám is a kétértelmüségeket… tegyük fel, hogy iszonyuan meg volnék szorulva e tekintetben… pedig öt forintért annyi kétértelmüséget olvashatok, a mennyit akarok… már az igaz, hogy a kis Bokros volna az utolsó ember, a kinek az efféle bizalmasságot megengedném!… Mit akar?! Egy ember, a ki selypesen mondja el a kétértelmüségeit!… Ne is beszéljünk az istenadtáról! De maga csalódik, ha azt hiszi, hogy másnak nem mondtam volna oda. Akárki megkaphatta volna tőlem ugyanezt, a ki úgy viselkedik, mint ez a kis pikáns. Például maga is, pedig magát mindig szíveltem. De isten látja lelkemet, lehet akármennyi hibám, sőt lehetnek olyan gondolataim is, a melyeket a gyóntatómnak se mondok meg, de az a hiba nincs meg bennem, a mi sok asszonyismerősömben, hogy tudniillik közönség ide, közönség oda, ők bizony nem restellik elárulni, akár egy egész piacz előtt se, akármilyen vidám és akármilyen merész gondolatukat. Arra nem merek megesküdni, hogy soha senki előtt se fogok kiejteni ártatlanabb illetlenségeket, és arra még kevésbbé, hogy soha senkinek az illetlenségeit se fogom meghallgatni, de ilyen ember csak egy lesz, és ez is csak a legnagyobb titokban érheti el ezt a szerencsét, miután az anyakönyvvezető és a püspök előtt velem szemben a legsúlyosabb kötelezettségeket vállalta magára, ezért a kis bizalmasságért. Másvalaki előtt, pláne egy harmadik személy jelenlétében beszélni efféléről, vagy hallgatni efféléket!… fuj, erre a perverzitásra nincsen bennem semmi hajlandóság!
Feri. – És lássa, mikor megbántott szemérmessége erre a kitörésre ragadta, nekem is, a többieknek is, mindenfélére kellett gondolnunk, arra a mindenfélére, a miről Bokros beszélt… Sőt többet mondok. Mert a teljes igazság az, hogy: éppen ez keltette fel az érdeklődésemet…
Elza. – Vagyis irányomban való jobb hajlandóságait éppen annak tulajdoníthatom, hogy akkor, velem kapcsolatban, mindenfélére kellett gondolnia?!… Köszönöm szépen! Igazán megszégyenít. Most már belátom, hogy kifakadásom nemcsak illetlen, hanem ostoba is volt… hogy nem ez lett volna az eljárás, hanem ott hagyni a kis pajzánt, az első szóra… ebben az esetben persze nem lett volna szükség semmiféle kifakadásra.
Feri. – Néha a rosszból is származhatik jó. Lehet, hogy ez a kifakadás hiba volt; de eszem ágában sincs, hogy hibáztassam, mert ez rám nézve áldásossá vált.
Elza. – Ne folytassa. Már kezdek félni a tökéletes nyiltságtól.
Feri. – Nincs miért. Igaz, hogy az első gondolatom az volt: »Nini, milyen szép ez a kis lány!… és még milyen szép lehet akkor!… még csak akkor lesz igazán szép, a mikor csókolni, ölelni fogja azt, a kit szeret!…« De a hogy ez a gondolat akaratom ellenére is egyre jobban, egyre gyakrabban foglalkoztatott, lassankint eszembe jutott sok minden egyéb. Hogy maga tulajdonképpen nagyon okos és nagyon jó kis lány… hogy milyen derék és édes dolog volna, ha ezt a szép, okos, jó kis lányt én vehetném el feleségül, s a többi, s a többi.
Elza. – Mit satöbbizik?! Hisz most kezd okosan beszélni!
Feri. – Elég az hozzá, ettől fogva már gyorsan ment a dolog. Nemsokára észrevettem, hogy egy kicsit meg vagyok gabalyodva, és mikor ezt megállapítottam, akkor már csak egy lépés volt addig az elhatározásig, hogy a szerencsémet nem fogom elszalasztani. A rögeszme hihetetlenül hamar fejlődött ki bennem. A többit tudja. És még csak annyit mondok, teljes nyiltsággal és teljes komolysággal, hogy meglehet, magának van igaza… meglehet, hogy az, a mit maga iránt érzek, nem az a bizonyos szerelem, a melyről a költők beszélnek… meglehet, ez csak vonzódás, szeretet, becsülés, és rezon, a mint maga magyarázza, nem bánom; de az bizonyos, hogy okosabb dolgot nem tudok elképzelni, mint a mi házasságunkat, és semmiféle okos dolgot nem lehet jobban kivánni, mint én kivánom, hogy bár csak túl volnánk már ezen a hónapon!
Elza. – Az epilóg kibékit a bevezetéssel.
Feri. – De most magán a sor.
Elza. – Hogyhogy?
Feri. – Most már magának kell elmondania, minek köszönhetem, hogy rögeszmémnek sikerült megtörnie a maga közönbösségét? Hogy is mondta? Valami kis esemény idézte elő ezt az örvendetes változást? Vagy valami lassu átalakulásnak tulajdoníthatom? Talán maga se tudja? De egész őszintén feleljen!
Elza. – Nyiltságért nyiltság. Igenis, valami kis esemény. Mikor maga, nem csekély meglepetésemre, hosszu közönbösség után egyszerre csak udvarolni kezdett nekem, akkor… akkor már nem volt egészen közönbös előttem… minden túlzás nélkül, a legtökéletesebb józansággal szólva: már felkeltette a figyelmemet.
Feri. – És ez a kis esemény?
Elza. – Németujlakon történt, akkor, mikor Blanka szépművészeti akadémiát csinált a házunkból, s maga nem tudom melyik költőnő vagy művésznő kedvéért tisztelt meg bennünket a látogatásával. Ne bámuljon úgy! Semmi különös nem történt. Egyszer Héthársynéval vitatkozott. Arról volt szó, hogy a házasságban ajánlatos-e a tökéletes nyiltság, vagy okosabb, ha a férj egy bűvös kört von a lelke köré, a hová az asszonynak sohase szabad belépnie… szóval nem adja ki magát egészen a feleségének, bizonyos »diskrécziót« őriz meg a házasságban, mint a hogy a mai hétköznapi filozófusok mondják. Maga talán csak véletlenül, mert éppen ez jutott az eszébe, valami olyanformát talált mondani, hogy maga csak azt a házasságot tartja boldognak, a melyben az asszony a kedvese is a férjének, sőt egyszersmind egyetlen pajtása. Így mondta?
Feri. – Így.
Elza. – Akkor néztem meg magát először.
Feri. – Helyeselte a nézetemet? Vagy megbotránkozott rajta?
Elza. – Azt most nem mondom meg. Majd egy hónap mulva.
Feri. – És a teljes őszinteség?
Elza. – Nőtől teljes őszinteséget követelni! Ne tettesse magát olyan naivnak! Ezt csak egy három napos asszonytól lehet kivánni; azt hiszem, attól se mindig. A kérdés csak az, hogy most is vallja-e ezt a nézetet?
Feri. – Most is vallom. De leszögezem, hogy maga engem már a teljes nyiltság ünnepén is becsapott.
Elza. – Ez természet rendje, Feri. A gyöngébb védekezése az ellen, hogy az erősebb vissza ne éljen a hatalmával. Természetes, tehát becsületes dolog. A baj csak az volna, ha maga csapna be engem.
Feri. – Rajta leszek, hogy ne csapjam be.
Elza. – Ez egészen becsületes igéret. Ó, istenem, olyan becsületesek, olyan okosak, és olyan szerencsések vagyunk! És ez a házasság oly megdöbbentően becsületes, okos és szerencsés dolog volna! Éppen ez az, a mi a legnagyobb aggodalmakat kelti bennem.
Feri. – Ezeket az aggodalmakat, szavamra, nem értem.
Elza. – Tudja, egy idő óta, olyan szerencsésnek érzem magamat, bogy iszonyuan meg vagyok ijedve. A Polykrates sorsától félek… tanulta maga a Polykrates gyűrűjét? Hát ez az. Minden olyan jól megy, hogy remegek, hátha közbejön valami?! De mi jönne közbe, nem igaz? Mind a kettőnk családja örül ennek a házasságnak… az én szüleim boldogok. Hogyne! Végre egy kifogástalan kérő. Ha nem is mágnás, de régi patriczius családból való; úriember, vagyonos, fiatal, kedves. Valósággal szerelmesek magába. Mi jönne közbe kívülről? Nem képzelem. És mi jöhetne közbe – közöttünk? Ezt még úgy se tudom elképzelni. Ha nem is az őrjöngő szerelem kapcsol bennünket össze, mindenesetre a kölcsönös, önkéntelen vonzalom, a szeretet és a becsülés, az őszinte, mély érzés, a melyet a rezon is a leghathatósabban támogat… és nem tudom, hogy nem ez-e az igazi szerelem?!… vagy legalább is nem ez-e az, a min a boldog házasságnak alapulnia kell?!… mert hiszen mindenki tudja, hogy magában véve a legőrületesebb szerelem se elég a házasság boldogságához.
Feri. – Mindebből kiderül, hogy az aggodalomnak semmi értelme.
Elza. – És mégis!… A kabala!… Néha úgy rémlik, mintha a Blanka és én meg volnánk átkozva! Tudja-e, Feri, hogy maga már a tizenkettedik vőlegény, ebben a házban!
Feri. – Teringettét! A tizenkettedik?
Feri. – No, tizenkét vőlegény nem mondható kevésnek.
Elza. – Igen, mert maga sohase gondolkozott erről, és nem is sejti, micsoda kínba kerül, a míg egy szegény milliomos leány nagynehezen férjhez mehet!… Különben, ki kell jelentenem, hogy a tizenkét vőlegényből hetet a Blanka kontójára kell írni. Nekem maga még csak az ötödik vőlegényem, és az öt közül egy nem számít, mert egy pillanatig se volt szándékom hozzámenni, csak a világ kedvéért szerepeltettük egy darabig vőlegény gyanánt… de hiszen ismeri az esetet.
Feri. – Mindegy. Azért, drágám, a tizenkettedik vőlegénynél mégis csak jó lesz megállapodni.
Elza. – Rajtam nem múlik. És kérem, édes Feri, nagyon kérem: ne őrüljön meg hirtelen és ne hagyjon a faképnél! Most már igazán meg kell állapodnunk. Gondolja meg, hogy a tizenkettedik után a tizenharmadiknak kellene következnie, és ki vállalkoznék arra, hogy ebben a szerencsétlen házban a tizenharmadik vőlegény legyen?!
– A szín: ismét Elza szobája. Elza és Héthársyné élénk beszélgetésben. –
Héthársyné. – Na és?
Elza. – Na és mindenki boldog volt. Elképzelheted… hiszen ismered a papát és a mamát… tudod, hogy ő nálok az első: a származás. Nos, a Gerzsonok már olyan régi patricziusok, hogy a dzsentrinek is a krémjébe emelkedtek, a mi természetes, mert a dzsentri nálunk csak kis részben áll régi nemesekből, nagy többségüket mindenekelőtt régi patricziusok, azután nagyrangu tisztviselők, előkelő poziczióban lévő honorácziorok, már a nagyapjukról is gazdag egyszerü keresztények, régi tehetős polgárok, végül nagyon megvagyonosodott uj nemesek alkotják. És a mióta a tömeges bárósítás meglehetősen devalválta a bárói czím értékét, az arisztokraczia egy része pedig annyira elszegényedett, hogy még kis hivatalokra is rávetette magát, azóta egy első osztályu dzsentri sokkal több ember, mint akármelyik jött-ment pénzbáró vagy akármelyik pénzetlen gróf, a kinek a hivatalban egy Blayer úr vagy egy Mayer úr parancsolgat. Hiába, a közfelfogás már így alakult ki.
Héthársyné. – Természetesen.
Elza. – Gerzson Feri tehát, a ki a dzsentriben a vezéralakok közé tartozik, rang és nemesség nélkül is arisztokrata számba ment… hiszen te tudod a legjobban, édesem, hogy vannak grófnék, a kik soha, de soha se lehetnek mágnásasszonyok, viszont vannak mágnásasszonyok, a kiknek a férje nem volt gróf vagy báró…
Héthársyné. – Hát persze!
Elza. – Arisztokrata számba ment, mondom, annyival inkább, mert iskolatársa volt és azóta is jóbarátja Tihamér és Ottmár grófoknak, a kik az iskolában a többi fiúkkal nem érintkeztek, csakis ő vele tartottak barátságot, s a kik aztán, később, bevitték a Nemzeti Kaszinóba is.
Héthársyné. – Ah! Tagja a Nemzeti Kaszinónak is? De hát hogy van, hogy soha se láttam a tánczestéken?
Elza. – Talán láttad, csak elfelejtkeztél róla, mert az utolsó két-három évet Párisban, Londonban, Berlinben és a külföld nagy gyárvárosaiban töltötte.
Héthársyné. – Igazad lehet.
Elza. – Elég az hozzá, Gerzson Feriben a papa is, a mama is, igazi mágnást láttak, és méltán, mert ezt végre mégis csak az dönti el, hogy ki van otthon azokon a helyeken, a hol a legexkluzivabb kis kontesszek tánczolnak, nem igaz?
Héthársyné. – Világos.
Elza. – Vedd ehhez, hogy ez a mágnás-kérő nem úgy lépett fel, mint… mit mondjak?… mint például a Blanka herczege, a ki egészen nyiltan arra az álláspontra helyezkedett, a melyre az angol és franczia arisztokraczia ifjai az amerikai pénzfejedelmek lányaival szemben. Itt nem volt szó házassági üzletről a születés és a vagyon közt. Neki nem kellett az én vagyonom, mert ő maga is igen vagyonos volt. Vedd hozzá végre, hogy ez a velünk legalább is egyenrangu és vagyonos kérő, azonkivül fiatal, csinos, okos, kedves ember, a kiben megvan minden elképzelhető jótulajdonság… az olyan jótulajdonság is, a melyekről a papák és a mamák álmodoznak, meg az olyanok is, a melyeket a szerelmi házasságra sóvárgó leányok keresnek… szóval az ideál, a kék ég… és ezek után képzelheted az öregek boldogságát.
Héthársyné. – No és te?
Elza. – Ah, édes istenem, erről most már nem mondhatok neked eleget! Csak annyit mondok, hogy én is boldog voltam. Ha egész nap lámpással keresem, és ha bejárom érte az egész világot, akkor se találhattam volna vőlegényt, a ki inkább kedvemre való. Itéld meg magad. Egy vőlegény, a ki szép is, jó is, és mégcsak nem is hamis!
Héthársyné. – Szerelmes voltál belé?
Elza. – Nem tudom. Azt mondtuk egymásnak, hogy nem vagyunk szerelmesek, mert mind a ketten sokkal józanabbak vagyunk, de nagyon, nagyon szeretjük, sziveljük, kedveljük egymást, és nagyon, nagyon kívánjuk ezt a rezon-házasságot. De én nem tudom, hogy vajjon nem ez-e az igazi szerelem? Azt hiszem: igen, szerelmes voltam… egy kissé mindenesetre… legalább is kezdtem szerelmes lenni bele… szóval ez több volt, mint a mit valaha előre képzeltem.
Héthársyné. – Ugyan ne mondd!
Elza. – Becsületszavamra. Különben képzeld bele magadat a hangulatomba. Nekem azt kell mondogatnom magamban: »Ugy látszik, ez az igazi… Ha van helyes házasság a világon, úgy ez lesz az!…« És általános megelégedés. Ueber allen Gipfeln ist Ruh’!… És alattunk, és felettünk, és bennünk is a menny volt, szivünkben szent tűz lángolt!
Héthársyné. – No né ez a kis lány!
Elza. – Hogy ugyanebben a stílusban folytassam, már azt hittük, hogy: Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok… hogy: no most az egyszer már igazán nem jöhet közbe semmi!… a mikor egyszerre jön ez a fene meglepetés. De hát ki képzelhette előre ezt a katasztrófát?! Hogy a derült égből lecsapjon a mennykő?! Hogy a »Gerzson és Teubner« czég, Budapest egyik legrégibb czége, egyszerre, váratlanul, hirtelen összeroskadjon, összeroppanjon?! A »Gerzson és Teubner« czég, a mely megvolt és virágzott már akkor, a mikor a szépanyám még kislány volt, mert az már ott vette a vasalót!… A »Gerzson és Teubner« czég, a melynek a háza az első ház volt, a melyre a pillantásom esett, mikor ebbe a világba kikukkantottam!… Az a ház, a melyet gyerekjátékaim közepett folyton látnom kellett, a maga mozdulatlanságában, változatlanságában, a maga komor csöndességében, a maga tekintélyes, örök egyformaságában! Azt hittem, ez a ház úgy hozzátartozik Budapesthez, hogy Budapest nem is lehet meg nélküle. A mióta az eszemet tudom, úgy gondolkoztam, azt képzeltem, hogy a »Gerzson és Teubner« ház mindig volt és mindig lesz, mint a hogy a nap mindig ott lesz az égen!… És tessék!
Héthársyné. – Ahá, kezdem érteni! Ez a katasztrófa téged nem zavart volna meg, de a szüleid most már hallani se akartak a dologról.
Elza. – Azt nem mondhatnám. Mikor meghallottuk, hogy a »Gerzson és Teubner« czég összeomlott, mindnyájan olyan perplexek voltunk, hogy egyátalján nem is beszéltünk a jövőről. Sőt, meg kell vallanom, azt hiszem, hogy maga ez a katasztrófa még nem tette volna lehetetlenné a házasságot. A papa ugyan mondott annyit, hogy: »Ha ez a Gerzson Ágost, koldus létére, így becsaphatta az egész világot, akkor már senkinek se lehet hinni!« – de ez semmit se jelent. Ő is, a szegény mama is, annyira meg vannak törve… aztán a Feri diplomás ember, mérnök, és ha elvesztette a vagyonát, ez az ő társadalmi poziczióját nem érinti… és végre is, hála istennek, nem vagyunk olyan siralmas helyzetben, hogy ne engedhetnénk meg magunknak ilyen fényűzést… egy szegény férj még igen jó parti lehet, ha olyan ember, mint a Feri… szóval nem tudom, mi történt volna, ha véletlenül erőszakoskodom. A papa és a mama, úgy képzelem, egy kis habozás, egy kis vonakodás után végül abba is belementek volna, hogy menjek hát a Ferihez, ha a Feri tönkre ment is… De erről nem is volt szó. Nem volt alkalmunk hosszasan tanakodni az ügyről.
Héthársyné. – Hogyan? Hát nem a szüleid?… hanem te magad bontottad fel a partit?
Elza. – Soha se fogod kitalálni, ki bontotta fel. A Feri bontotta fel!
Héthársyné. – Ne beszélj!
Elza. – Az nap, mikor híre terjedt, hogy a Gerzson-czéget nem lehet megmenteni, kapok a Feritől egy nagyon szép levelet. Nagyon szépen, de nagyon röviden írt, körülbelül annyit, hogy az után az előre nem látott, el nem képzelt eset után, a mely őt magát is rettenetesen meglepte, visszaadja a szabadságomat és visszaküldi a jegygyűrűmet. Erre én leültem az íróasztalomhoz s röviden annyit írtam neki, a papáék megkérdezése nélkül, a saját felelősségemre, hogy én nem a Gerzson-czéghez akartam feleségül menni, hanem ő hozzá, s hogy ez az eset az én érzéseimen semmit se változtatott, tehát s a többi… Sietek megjegyezni, hogy némi habozás után írtam ezt, s miután elküldtem a levelemet, hosszasan elgondolkoztam a dologról.
Héthársyné. – Érdekes!
Elza. – Erre a Feri azonnal meglátogatott. Igen kedves volt, kedvesebb, mint valaha, és azt mondja nekem, hogy ő bizony nem fog visszaélni az én lovagiasságommal… igen, lovagiasságot mondott. Megjegyzem, valósággal mániája és szavajárása, hogy ő »nem él vissza«… no, de ezt a csekély egyhanguságot meg lehet neki bocsátani. Szóval igen kedvesen… egyre kedvesebben… mondhatom, igen szerettem volna ujra meg ujra megcsókolni… azt bizonyítgatta nekem, hogy a mi házasságunk most már nem volna rezon-házasság. Mert azok után, a mik köztünk történtek… s különösen az után, hogy régen ismertük egymást és mégis csak a legutóbbi időben botlottunk össze… előbb vagy utóbb felébredne, feltámadna bennem az a gyanu, hogy ő ismerte a családja vagyoni helyzetét, a mikor udvarolni kezdett nekem… s hogy valójában csak akkor jutottam eszébe, a mikor már koldusnak tudta magát… és azért vett el, mert nem maradt számára egyéb, csak az érdek-házasság. Már pedig, ha ez a gyanu feltámadna bennem, aminthogy, ha összekelnénk, bizonyosan feltámadna… vagy előbb, vagy utóbb, de okvetetlenül… akkor… akkor mind a ketten nagyon boldogtalanok lennénk… annál boldogtalanabbak, minél későbben jutna ez eszembe.
Héthársyné. – És te igazat adtál neki?
Elza. – Igazat adtam neki.
Héthársyné. – De ha szereted!… Ha meg vagy győződve róla, hogy derék ember és csak magadért vesz el!
Elza. – Tudod, nehéz az eset. Mert a meddig nem vesz el, addig csakugyan meg vagyok győződve erről, s addig bizonyosan tudom, hogy a Feri a legderekabb ember a világon. De attól a percztől fogva, a mikor elvenne, már nem felelhetnék semmiről. Attól a percztől fogva, nem tudom, hogy nem gyanakodnám-e mindjárt… hiszen, mondom, hogy már előbb is gondolkozóba estem, és ha levontam az angazsmánom következéseit, ha lovagiasan állottam a szavamat a változott körülmények között is, ez nem jelenti azt, mintha egy pillanatig se gyanakodtam volna. Elég az hozzá, beláttam, hogy a Ferinek igaza van, s hogy a házasságunk most már nem volna rezon-házasság. A helyzet rám nézve ez: most van egy ideálom, mert boldoggá tesz, hogy ez a derék ember szeretett és feleségül akart venni. Mért adnám oda ezt az ideált egy bizonytalan jövőért, egy férjért, a kit azonnal gyanusítanom kellene, és a kit talán meg kellene vetnem, akkor, a mikor már késő, akkor, a mikor már hozzá vagyok kötve?!
Héthársyné. – Ejnye, be furcsán okoskodtok! Igazán méltók vagytok egymásra.
Elza. – Remélem, igen. Sőt bizonyosan tudom, mert a Feri természetesnek találta, hogy igazat adok neki, és nem viselkedett úgy, mint a ki a saját vermébe esett bele. Nem hűlt el, mikor meghallotta, hogy egyetértek vele, hanem szépen megpusziztuk egymást és elváltunk.
Héthársyné. – No hát ez bolondság.
Elza. – Mindenesetre bolond az eset. Mert rám nézve a helyzet az, hogy: most már tudom, ki legyen az ideálom, de az ideálom nem lehet a férjem, mert akkor megszünik az ideálom lenni. Még ridegebben szólva: most már tudom, hogy, ha asszony volnék, ki lehetne a csábítóm… Kedvesem már volna, de a kedveshez még nincs férjem, a kit megcsalhassak vele.
Héthársyné. – Olyan furán beszélsz, hogy lehetetlen komolynak tartanom az elhatározásodat.
Elza. – Befejezett ügy ez, édesem, olyan végérvényesen befejezett, hogy a Feri már el is utazott Essenbe, munkát keresni.
Héthársyné. – Ej, Essen nincs a világ végén. A Feri vissza fog térni és te addig meggondolod magad.
Elza. – Vederemo. De, őszintén szólva, egy cseppet se tartom valószinünek, hogy vissza lehessen csinálni ezt a dolgot.
Héthársyné. – És a családod? Nem igyekeztek rábeszélni, hogy maradj meg a Feri mellett, minden daczára?
Elza. – Látod, ez érdekes. Ha én véletlenül abajgatni találok, a hogy a szindarabokban szoktak a kisasszonyok, és megkötöm magamat, hogy én bizony a szerelmesemé akarok lenni, mert így meg úgy, a Feriért élek, s a Feriért meghalok, akkor, esküszöm neked, kétségbeesett erőfeszítéseket tettek volna, hogy felbontsák a partit és lebeszéljenek minden további őrültségről. De minthogy az ügy szóba se került, s megtettem nekik azt a szivességet, hogy felmentettem őket minden ilyes fáradságtól, most engem okolnak a szerencsétlen kimenetelért, és szívtelennek, meggondolatlannak, könnyelmüen szeszélyesnek, meg még nem tudom minek mondanak.
Héthársyné. – No látod!
Elza. – Azért csak próbálnád beadni nekik, hogy jól van, meggondoltam magamat, s engedek a rábeszélésüknek!
Héthársyné. – Magad is mondtad, ki tudnád csikarni a beleegyezésüket.
Elza. – Igen, nagynehezen. De nincs miért erőködnöm.
Héthársyné. – Hát hogyan képzeled a jövőt? Férjhez fogsz menni máshoz? Komolyan elhatároztad, hogy máshoz méssz feleségül, a hogy az előbb tréfásan fenyegetőztél? Mert, remélem, ezek után sem akarsz apáczának menni? És nem képzeled a jövőt úgy, hogy majd mind a ketten szépen megöregedtek itthon?
Elza. – Bizony, lelkem, úgy látszik, mi mind a ketten hoppon maradtunk. Mert csak nem gondolod, hogy a legutóbbi zajos események után, mondhatni: egy egész viharos mult után, nemsokára megint egy uj vőlegényt prezentálunk a világnak, egy tizenharmadik vőlegényt?! Brrr, végig fut rajtam a hideg, ha erre gondolok. No és megvárni azt, mig szép csöndesen elfelejtik nekünk ezt a szépszámu kalandot!… mig a világ megemészti, a mit én meg a Blanka egypár év óta beadtunk neki!… ez annyi, mint beleőszülni a várakozásba, mint örökkön várakozni. És az idő lassacskán eljár, édesem. Már éppen nem vagyunk gyerekek; már veszedelmesen közeledünk ahhoz a korhoz, a melyben a kegyetlenek vénleánynak mondják az embert. Nos, igen, ez a lasciate ogni speranza. Le kell számolnunk vele, hogy a permanens vagy a krónikus mátkaság ideje örökre elmult; hogy számunkra már nem nő fű, nem születik és nem serdül fel többé vőlegény. Hogyan képzelem a jövőt? Mindenesetre szomorunak. Nem tartom kizártnak, legalább is nem tartom lehetetlennek, hogy mikor elérkezünk a már meg nem vallható esztendők küszöbére, elkeseredésünkben, kétségbeesésünkben, mégis csak férjhez fogunk menni… hozzánk való urakhoz… minden előzmény, mátkaság és szerelmi nyájaskodás nélkül… egy kissé elbujva az emberektől… mély csöndben, legszűkebb családi körben, útiruhában, reggel nyolcz órakor… lakodalom, meghívó, minden nélkül… Meglehet, hogy Blanka egy rossz órában mégis csak rá fog fanyalodni arra a szerelmi szurrogátumra, a melyet a Perényi szeszgyárossal való szövetkezés kinál, s meglehet, hogy ha Bertalan Dórit szépen fejlődő köszvénye és az aggkori elmegyöngülés rábirja fogadalmának megszegésére, mégis csak én leszek az, a kit rá fog beszélni, hogy a betegápolója legyen… de érdemes erről beszélni?!… És ez is csak egy Grand Peutêtre. A valószínü az, hogy igenis: vénleányok leszünk és vénleányok maradunk. Előjön ez, lelkem, a legjobb családokban is.
(Megjelenik: a báró.)
A báró (a ki hallotta az utolsó szavakat). – És mit szól ehhez a bárónő?
Héthársyné (miután kezet fogott a báróval). – Én a báró véleményén vagyok. Azt mondom, hogy ez nem jól van így, és hogy a kis lánynak nincsen igaza.
A báró. – És mondja meg a báróné őszintén, hogy nincsen-e igazam, hogy ha megpukkadok?! Foglaljon helyet a bárónő az én álláspontomon. Ez a világ telve van emberekkel, kik leányaikkal a legcsekélyebb mérvben sem törődnek, ellenkezőleg a kávéházban kalabriászt játszanak. Ezen egyének, midőn gondolják, hogy leányaikat czélszerü lesz kiházasítani, letesznek kétezer forintot, aztán egy páholyból szemlét tartanak a jelentkező fiatalembereken, kiválasztják közülök a legtörekedőbbet, a legegészségesebbet és a legtevékenyebbet, aztán egyszerüen tudatják a leányukkal, hogy ez a nevezett legyen az, a kihez akár szép időben, akár esőben férjhez fognak menni, mire a leányok szó nélkül férjhez mennek és sietnek unokákat adni egy embernek, a ki még ekkor sem megy haza a kávéházból, hanem bemondja a mestereket. És az ilyen egyének elég szerencsések meghalni azon tudatban, hogy a leányaik számára pontosan és minden fennakadás nélkül a legboldogabb házasságot bonyolították le. És én, ki mindig pusztán a családomnak éltem, ki fiatalságomban számos örömet megvontam magamtól, hogy gyermekeimnek minél előbb biztosítsam a kényelmet és minél nagyobb kényelmet, ki minden élvezetemet gyermekeim nevelésében kerestem, s e tekintetben nem kiméltem sem költséget, sem fáradságot, sem személyes atyai felvilágosításaimat, ki leányaimat, mint princzesszeket, mindenre taníttattam, számtanra, nyelvekre, sőt még mythologiára is, ki oly hozományt kerekítettem ki számukra, mely számtalan hitbizomány-tulajdonosnak sem válnék szégyenére, nekem, és éppen nekem, szükséges legyen megérnem, hogy a leányaim ma ezért nem, holnap azért nem, de se ma, se holnap nem mennek férjhez, és ha a bőrömből kibúvok is, akkor sem mennek férjhez! És mondja meg nekem a bárónő, hogy ez nem azért történik-e, mert mint öreg majom szerettem leányaimat, mert czélszerütlenül elkényeztettem őket, mert ők már sárga csőrrel okosabbak akartak lenni egy tapasztalt öreg kakasnál, mert alkalommal vagy a nélkül, mindig és igen tévesen megengedtem nekik a személyes gondolkodást, és mert saját fejökkel akarták helyettesíteni az én czéltudatos fejemet?! És mondja meg nekem a bárónő, jelenleg nem az történik-e, hogy ők végül az én saját zsiromba fulnak bele, és nem tudnak férjhez menni, csupán azért, mert túlságosan jól ültek itthon?!
Elza. – Papuskám, most már ne vitatkozunk erről; úgyis hiába. Hidd el, nem történt velünk semmiféle csuda. Régi dolog, hogy minél gazdagabb egy leány, annál nehezebben mehet férjhez, mert minél jobban ül otthon, annál változatosabbak és annál nagyobbak az igényei.
A báró. – Ne keseríts engem, gyermekem, mert ha még sokáig izgatsz, mindjárt átkot fogok mondani magamra és azt fogom mondani: bár volnék inkább szegény ember! Valóban, bárónő, ha látom, hogy a legszegényebb emberek is mily könnyü szerrel helyezik el leányaikat egy vagy több, nem vagyonos bár, de törekvő és tetterős férj karjaiban, kik nem késlekednek, nem tehetős bár, de érdemes apósukat unokákkal örvendeztetni meg, kedvem volna istenkisértő szavakkal megirígyelni a legtöbbet nélkülöző, a legszégyenletesebb, a legszennyesebb szegénységet is. Pedig, ha egy öreg embernek a véleményei sokban átalakulnak, és látva ezt, látva azt, a nézetei meglágyulnak, felfordulnak, gyökerében megváltoznak, egészen mások lesznek, úgy mindenről, mint más egyebekről, isten látja lelkemet, csak egy dolog van, melynek elítélésében sohase ingadoztam, és ez: a szegénység!
(Vége.)