Az élet komédiásai (2. rész) / Regény

… A választó polgárok küldöttségének már a sarkában jön megint egy új ismerős csoport. Azok előtt sem tagadhatja el magát. A hivatalszoba egykori bajtársai hoznak számára üdvözletül egy ezüst billikomot: emlékül.

Ezeket meg már épen összeölelgeti és a közben lehordja.

– Menjetek! Bolondok! Minek vertétek magatokat annyi költségbe? Vettetek volna nekem emlékül egy seres krüglit, az is jó lett volna! A ki a szegény hivatalnokokkal ajándékoztat, annyi, mintha az oltárról lopná el!

A küldöttség szónoka aztán dicsekedve mondá el, hogy sok embertől gyűlt az össze; még a kapus sem akart kimaradni belőle; sőt a jámbor vas kakadú is adott hozzá egy darab igazi ezüst pénzt s megkivánta az ötvöstől, hogy azt befalazza a billikomba.

Minő emlék!

Közben Nornenstein Alienortól érkezik egy doboz, egy levélke kiséretében: «Légy üdvöz! élj sokáig: örök híved Alienor.»

A doboz egy japáni porczellán szobrocskát tartalmaz; egész hasonlót azokhoz, minők a szűz Mária szobrok: fiatal szép nőalak, fején arany diadémmal, bibor palásttal vállain, kezében aranyalmával, aranyvirágos ultramarin köntösben: csak a pisla szemvágás árulja el a japáni szépséget.

«Mit ábrázolhat ez?» kérdik a kiváncsi vendégek.

És Leon még egyszer hazudik:

«Nem tudom.»

Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, a mit jól tud: hogy ez a szerelem istennőjének szobra Japánban, a mit akkor szoktak küldeni az ismerősöknek, midőn azok házasodni készülnek! Hogy azután sorban döfjék szivébe a tőrt üdvkivánataikkal!

Szerette őket igazán, a jó bajtársakat, de mégis örült és megkönnyebbült a szíve, mikor eltávoztak.

Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrendeket, szétzúzza az emlékajándékokat s kiűzze a tisztelgőket és kikiabálja az utczának:

«Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlós úr, boldog vőlegény: én a «Napoleon öcsém» vagyok: a világ legnagyobb kómédiása!…»

Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be neki, a mi elől nem zárhatta el magát.

«Seregély!»

A szegény Seregély! Hát ő hozzá is eljutott a nagy dicsőség hire? egész Szent Ilonáig, a szigetig az erdők tengerében?

– Hogy vagytok szegény Seregély?

– Hát, hála a magas égnek, és kegyelmes uram jó voltának, most már lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela herczegnő értünk küldött Szent Ilonára, elvitetett magához Etelvárra: ott nekem ispáni hivatalt adott. Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító emlékeket maga körül, lassankint lelkébe tér. Dologhoz lát, beszél rendes észszel, még nevetgél is s nem keresi többé a gyermekeit. A jó Isten majd visszaadja Jóbnak, a mit elvesztett! Köszönjük önnek kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela herczegnőnek kegyelmébe ajánlott.

Most meg Rafaela!

És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Leonnak az ősi házban ott feledett ifjukori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett Rafaela herczegnőnek, azt megtartotta magának.

Óh mint szeretett volna Leon «visszaélni» három elmult esztendőt életéből, s aztán újra kezdeni és másként csinálni mindent!

Megczirógatta régi hű szolgája arczát.

– Áldjon meg az ég a megemlékezésért, édes jó Seregély. Van-e valami kivánságod, a mit betölthetek?

– Van egy igen alázatos kérésem, a mit, ha megengedi, előadok.

– Mondd el, édes barátom! ha lehetetlen is megteszem.

– Nem lehetetlen biz az, csak egy kicsit furcsa. Nem is a magam ügye, hanem a másé. Egy jámbor ember kivánságát, illetőleg két emberét kellene előterjesztenem.

– Hát mit kivánnak tőlem?

– Szeretnének beszélni a méltóságos urral.

– Hát jőjjenek be, ha itt vannak!

– Itt vannak, de nem mernek bejönni: attól félnek, hogy kiveri őket a méltóságos úr.

– Hogy vernék én ki valakit? Kivált mai nap?

– De ezek olyan emberek.

– Kicsodák?

– Hát a szegény vad Palatinus; meg tetszik tudni: a mátkája.

– A Rákhelke a vadaskerti korcsmából?

Mindjárt kiment értük maga Leon az előszobába s ott találva az említett szerelmes párt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe, a mi a menyasszonynál nem ment minden vonakodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt szegényke. Hanem aztán mikor látta, hogy a méltóságos ur igen illendően bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldódott a nyelve, s előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni: keresztapát keres, s miután a kegyelmes herczegasszony már oly kegyes volt, hogy a keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanekkor megragadta az alkalmat, felkérni ő méltóságát, hogy legyen jövendőbeli násznagya a feleségének. Tukmányi ur egészen megváltozott az új hölgy befolyása alatt; a régi asszony vademberré tette, emez szelid állatot csinált belőle; a cynismus és piperéskedés, a piszok és pomádé, a malitia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg pislogása a tüzről pattant Rákhellelkemre elárulá, mennyire szerelmes az arczába s mennyire fél a nyelvétől, meg a tenyerétől!

Rákhelke pedig igazi semita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor az ember nagy uraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit. Mikor már birta az igéretét, kivont a kézi táskájából valami összehajtogatott papirt.

– Én is hoztam erre a napra a méltóságos urnak valamit, a mit úgy hiszem, hogy szívesen fog venni.

– Mi lehet az?

– Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök emlékül azt a zászlót, a mit az etelvári követválasztáskor a herczegasszonytól kapott. Én is közreműködtem abban. Mesterségem a hímzet-mintafestés. Ehhez a zászlóhoz is én festettem a mintát papirra: s azt kértem ki magamnak a megboldogult herczegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el most méltóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem a mi a szegélyére van irva. A négy urhölgy megosztozott a munkán, s a minta szegélyére mindenik oda irta a nevét, arra a részre, a melyet felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának himzették a legkedvesebb kezek? Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam.

Oh dehogy kedves szolgálatot!

Leon nem volt egy szónak ura többé.

Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldást, jólétet kivánva neki, odább mentek.

Hanem mikor kimentek a szobából, Tukmányi úr azt sugá Rákhelkének:

– Kincsem: én azt hiszem, hogy te mégis nagy bolondot cselekedtél, mikor azt a czifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok semmit. Ne is kérdezz tőlem semmit.

Leon egyedül maradt.

Mi van még hátra? Mi jön még fel a multak kriptáiból kisérteni? Hát az itélet napja van-e ma, hogy minden halott felszakgatja koporsóját s követeli helyét az élők oldala mellett?

Most már kiadta a rendeletet hajdujának, hogy a mai nap ne bocsásson be hozzá senkit.

Szüksége volt a magányra.

Nagy számadás napja volt ez – saját magával. Felállítani a mérleget a «tartozik» és «követel» rovatai között.

Mi volt rá nézve ez a leány?

S mi lesz belőle, ha ő elhagyja?

Mi lesz siralmasabb: ha él? ha meghal?

De hát Rafaelától lehet-e visszalépni?

Lehet-e e nagy, nemes szivet porig alázni azzal a tettel, hogy a midőn egész lényét feltárta előtte, a midőn titkainak szentségébe bevezette, akkor elforduljon tőle s egy más nőnek nyujtsa kezét s felébreszsze őt arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebb álló két szív az ővéből játékot űzött? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül!

Ki hoz itéletet e rettentő perczben?

– Már pedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit parancsol is az urad! hangzott az előszobában egy harsány, kategorikus hang; mert ez az egy ember az etelvári prépost, a ki számára mindig itthon kell lennie: még ha nincs is! A ki még akkor is be fog törni az uradhoz, ha esztergomi primás lesz belőletek, s ki tudja? az is meglehet!

Leon maga sietett eléje nyitni az ajtót.

– Bizony be nem eresztene a cerberusod, ha megijednék tőle! mondá tréfásan a főtisztelendő úr. Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok diktióban, s holnapra még készülnöd kell háromezer toasztra. De hát nem soká háborgatlak. Egy Isten áldjont akartam mondani, a mit tégy a többihez. Biz azt küldhettem volna telegrafon is, mint más okos ember. De azonban hoztam is magammal valami ajándékot s ez volt a fődolog, a miért személyesen orczád szine elé kivánkoztam. Látom, tele van már rakva az asztalod csecsebecsével. Egész galanteriaboltot nyithatnál már vele! Phüh hah! Még «vörös sas» is van közötte! De biz az enyim se kutya! Nos találd ki mit hoztam? Többet ér ez, mint valamennyi mind. Egy levelet a te szép herczegnődtől. No ez már csak valami, ugy-e? ő maga kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked s azután a válaszodat is én vigyem el hozzá. No hát fiam, tedd le öt perczre a méltóságos urat, légy addig az én «Napoleon öcsém» és olvasd el ezt a levelet.

Leon felszakítá a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyü levélpapirt, melynek monogrammja fölül már el volt hagyva a herczegi korona.

A levél figyelemteljes gyöngéd üdvkivánással kezdődött a mai nap ünnepeltjéhez. Azután – legdrágább születésnapi ajándékul – felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. Ez csakugyan olyan ajándék, a mi a világ minden dicsőségénél többet ér!

Az utóiratban pedig ezt kérdezé a kedves levélirónő:

«Feltalálta-e ön már Liviát?»

Leon szemei előtt összefolytak a betűk.

– Gondolom, hogy meg vagy a tartalommal elégedve? mondá a prépost.

Vajjon ismerte-e a levél tartalmát? Felolvasták-e előtte? Az utóirattal együtt? Ha igen, akkor Torquemada tréfás ember volt e paphoz képest; a ki azt kérdezhette a lassú tűzön pirított eretnektől, hogy meg van-e elégedve?

– No, most erre nekem rögtön irj választ; mert még ma vissza akarok utazni.

– Még ma? kérdé Leon tompán elbámulva.

– Bizony! nem is maradok ám itt a te holnapi banquettod kedvéért! Ki nem állhatom az olyan vendégséget, a hol az embernek minden ételét elsózzák valami bolond toaszttal!

– Jól van szent atyám: megirom a választ, csak az irószobámba megyek.

– Aztán nagyon szépet irj: tudsz te ahhoz! De sokat össze ne hazudj, mert ahhoz is tudsz!

Leon leültette a prépostot díszkönyvekkel rakott asztalához.

– Addig mulassa itt magát Doré bibliájával. Látja, hatott rám a megintés: azóta megszereztem a bibliát.

– Ah! Illustrált Szent Irás! A biblia, mint modejournál! Hát a costumeökhöz való szabásminták nincsenek mellette? Igy még nagyobb kelendőségnek örvendene. Lássuk hát, milyen volt a divat Éva asszonytól elkezdve Szulamithig?

Ott fekszik a két levél egymás mellett.

… «Tűzze ki a mennyegző határnapját, a mikorra akarja».

… «Légy áldott, légy boldog örökre!»

És közbül a visszakapott karikagyűrű.

Az egyedüli megbonthatatlan igazság a földön, a minek nincs kezdete, nincs vége. Az egyedül és mindenkor szent jelvény! Zálognak kiválthatatlan, bilincsnek feloldhatatlan.

Ime visszakapta ajándékba.

«Légy áldott, légy boldog örökre!»

«Felejtsd el azt, a ki e gyűrűt viselte. Mondd róla magadnak, hogy meghalt… és hidd azt…»

«Ne háborítson többet a rágondolás.»

«Légy áldott, légy boldog örökre.»

«Imádd Istent, mikor lefekszel, hogy álmodban eléd ne hozza őt, könyes szemeit, hervadó arczát, elvesző alakját: s hogy álmodban el ne kiáltsd nevét, s a hitves meg ne hallja azt!»

«Ne vegyüljön az ő éjszakai sirásának hangja az édes szerelmi suttogás közé: s két csókra közeledő ajk között ne álljon az ő hideg árnyéka soha.»

«Légy áldva, légy boldog örökké…»

«Szeressen a nő, tiszteljen a férfi: te ne szeress és ne tisztelj senkit. Fogadj el: de ne adj.»

«Temesd el azt a kis világot, a mit egy szerető szívben birtál, s legyen tied az egész nagy világ helyette! És soha meg ne bánd a cserét!»

«Légy áldva, légy boldog őrökké.»

«S ha virrasztani fogsz valaha beteg gyermeked ágya mellett, sóhajtsd el nevemet! én már akkor az égben leszek: Lejövök hozzá s meggyógyítom azt!»

«Légy áldva, légy boldog örökké!»

… Vége nem volt ez üdvözletnek! Ez a kis néma érczkör többet tud mondani, mint a világ minden ékesen szólói!

Ez a néma vádoló nem enged mentséget találni maga ellen: nem annyit, a mennyiért a legrészrehajlóbb biró: a hiuság, egy napot elengedjen a földi kárhozatból az elitéltnek!

Leon fejére kulcsolt két kézzel járt fel s alá kis szobájában a kétségbeeséshez közel.

Majd eszébe jutott, hogy valaki a másik szobában figyelmessé lesz nyugtalan léptei hangjára s aztán leült iróasztalához s úgy olvasta el újra meg újra egymás után azt a két levelet.

Ah; de hisz még egy harmadik is van!

Egy felbontatlan levél.

Az ott van a tárczájában.

A mit az öreg kopott diplomata adott át neki. Egy lakásczím, borítékba lepecsételve.

Még mindig le van pecsételve.

Kivette azt és letette maga elé.

Mit tegyen vele?

Csak három lépés a kandallóig. Ott vidám tüz lobog. Egy perczig tart a levélke lángja s azután eldőlt a sors.

«Meghalt az ara; éljen az ara!»

A tűzbe dobja-e?

S utána azt a repkénylevelet… S a védszent képét a medaillonból… és a platinagyűrűt is…?

S aztán fogja a tollat s írja menyasszonyának ezt:

«Nem találtam fel Liviát!»

S ezzel temesse el őt örökre. Ugy, hogy még az emléke is el legyen temetve.

Ugy, hogy még a nevének a kimondása is tiltva legyen előtte mindenkinek.

Csak három lépés a kandallóig.

«Dominus vobiscum! hangzott a mellékszobából. Méltóságos uram, Napoleon öcsém! Soká tart-e még az a levélirás? Négy oldalt tele irhattál azóta verssel! Sok szónak sok lesz az alja. Én már az egész bibliát végignéztem az alatt. Segítsek-e bevégezni?

Segített!

Leon felriadt a megszólításra. Nagyot sóhajtott, felállt. Aztán állva irta meg a levelet Rafaelához.

Nem volt ez sok szó. Két sorból állt az egész.

«Feltaláltam Liviát…

Isten legyen irgalmas nyomorult lelkemnek…»

Azzal felszakítá a lepecsételt levelet, elolvasá, a mi benne volt.

És «végül» lepecsételte a herczegasszonyhoz irottat, s egy percz mulva derült arczczal lépett a főpap elé, átadva neki a választ.

Ez volt az utolsó levél, mely Zárkány Leonról hírt mondott.

Másnap nem találták őt sehol.

Ott hevertek asztalán érdemrendei, üdvözlő levelei, ő maga nem jött elő többé.

Hová tünt el? Mi érhette, hogy a boldogság küszöbén, a gazdagság, hatalom, dicsőség magaslatán, mint egy ködkép, úgy eltünt? Ezt a talányt nem tudta megoldani senki.

MI LETT A VÉGE?

Sokáig próbálgatták megoldani a talányt, mely Leon eltűnését fedezte. Mindenki más magyarázatot adott neki.

Nornenstein Octavián fejedelem bizalmas körökben elbeszélte, hogy Alienornak amerikai párbaja volt Leonnal. Alienor ugyan ezt nagyon ügyesen el tudta tagadni, de mégis bizonyos, hogy ez okozta Zárkány elveszését. Vagy elölte magát, vagy úgy kiszökött a világból, hogy rá ne találjanak.

Alienor pedig épen ellenkezőleg fogta fel a dolgot. Ő meg azt hitte, hogy Leon egyenesen őt játszotta ki, s azért hagyta ott Rafaelát és a főispánságot, hogy mégis csak Párisba szökjék Pompeiához. Most már erősen élt a gyanuperrel, hogy Pompeiának örvendetes levelei kettőjük között kicsinált cselszövény művei voltak, s tartott a kétségbeesés a háború végeig, a mikor aztán, a békekötés legelső hirére, ő volt a legelső, a ki a felszabadult Párisba rohant, azzal a szándékkal, hogy Pompeiát megöli. Ott azután a kétségbeesésből egyszerre megint az atyai örömök extasisába esett bele. Onnan írt apjának, hogy Pompeia mégis csak egy angyal! újszülöttét ma fogják keresztelni, nagyapja tiszteletére Octaviánnak. A mire Octavián fejedelem emez ismeretes mondatot válaszolta:

«A hajó útját a tengeren, a madár röptét a levegőben és a többit, és a többit ki ismerhetné fel! Egyébiránt miért ne hihetné a coeurkirály azt, hogy ő igazi ura a coeurdámának, holott jól tudja, hogy minden játékkártyában ott van a coeur-alsó?» (Gyönge példálózás Pompeia kártya-silhouettjeire, a mikről mindenki tudott, csak Alienor nem).

Leon tehát itt sem került meg.

Dumka úr fejéből senki sem verhette ki, hogy Leont titkos ellenségei sikkasztották el, s minden módot megkisérlett feltalálására, jutalmakat tűzött ki annak, a ki nyomára tud vezetni, s a ki legalább hulláját megtalálja.

Kárba veszett nemes buzgalma. Leon halva sem jött elő.

Voltak, a kik titkos politikai vendetta áldozatát akarták látni benne, s éjjeli elraboltatásról beszéltek, s sürgették a kormányt, hogy járjon utána a követségek útján, nincs-e külföldön elzárva a keresett nevezetes férfi?

Aztán voltak megint, a kik megesküdtek rá, hogy látták őt majd itt, majd amott megjelenni; hanem aztán, mikor utána jártak, hallák, hogy az vagy valami kalandor volt, a ki Leon nevét bitorolta, vagy pedig valami jámbor utazó, a ki beleillett a személyleírásába.

Csak hárman voltak, a kiknek sejtelmük volt a valóról.

Az egyik Rafaela herczegnő.

A másik madame Corysande.

A harmadik a vas kakadu.

De ők egymást soha sem keresték fel, hogy gondolataikat kicseréljék.

Annyit megtudtak, hogy Leonnal együtt Livia is eltünt.

De hogy hova lettek aztán? az kideríthetetlen titoknak maradt.

A FRANCZIA UTAZÓ VÁZLATA.

Az 1872-ik nyár utólján egy franczia utazó: Beaulieu Gaston megkisérté a schweizi havasok egyik legmagasabb csúcsára, a Mont-Viergere feljutni. Uti naplójából közöljük ezt a részletet.

Augusztus huszadikán reggel tovább indultunk a pásztor gunyhóból, hol az éjszakát töltöttük, a Mont-Vierge csúcsa felé, melyet még egy veszedelmes jégmező választott el nyugpontunktól.

E jégmező egymásra düledező romtömegein keresztülhatolás közben, az egyik vezetőm oly szerencsétlenül csúszott el, hogy a fejét belevágta egy párkányba s eszméletlenűl terült el.

A másik vezető, ki emennek testvére volt, a balesettől úgy megrémült, hogy nem volt rábírható a továbbmenetelre. Azt mondá, hogy ő már előre tudta, hogy valami baleset ér bennünket, mert reggel, a mint kitekintett a gunyhóból, előtte ugrált el a fehér kőszáli kecske: a havasi vadászok rémkísértete; a kivel találkozni bizonyos veszedelmet jelent.

Miután a ficzkót semmi igérettel és biztatással nem bírtam rávenni, hogy a pompás hegycsúcsra feljöjjön velem, föltettem magamban, hogy neki indulok egyedül. A jégkúp, melyre még föl kellett mászni, kétszáz méter magasan meredt föl előttem, s én nem akartam magamon hagyni azt a szégyent, hogy ily közel a czéltól engedtem magamat visszariasztatni. A vezetőt utasítottam, hogy mit csináljon a bátyjával, hogy életrehozza, s azután várjanak ott rám, míg visszatérek, ha nem akarnak utánam jönni.

Három órai erőfeszítő fáradság után felkapaszkodtam a Mont-Vierge legmagasabb csúcsára, a honnan a világ legszebb panorámája látható be köröskörűl.

De nem a nagyszerű kép lepett meg első pillanatra, nem a napfénytől tündöklő jéghegyek csoportjai világoskék árnyékaikkal, nem a fehérrel fehérre rajzolt havasi tájképek, nem az egymásba folyó hegylánczok; hanem a mi közvetlen előttem volt: két holttest a szikla tetején.

Egy ifjú férfi és egy leány.

A leány halt meg elébb, mert feje oda volt téve az ifjú keblére, ki egyik karjával magához ölelte őt, míg más karján saját feje nyugodott. A leány arcza az ifjú mellét érinté, mig ennek az arcza ég felé volt fordítva, azon ég felé, mely örökké derült. E pontját a földnek felhő el nem éri soha.

Mellettük hevert a két kiürített üveg, melynek tartalma halálukat okozta.

A leány úgy feküdt ott, mintha aludnék: lecsukott szemekkel; az ifjú mintha virrasztana fölötte, felnyitott szemeivel az égbe nézve.

Mióta alhatnak itten?

Kővé fagyva az örök hidegtől; szobrok, a miket az idő el nem pusztít. Megörökítve a halálban. Eltemetve a szabad égbe!

Minő balsors üldözhette őket, hogy ezt a helyet, ezt a halált választották maguknak a világtól megválásra?

Semmi irás, semmi jel nem volt náluk található, mely kilétükről felvilágosítást adhatott volna. Régen itt lehetnek már.

A kőszáli sasok nem jöttek el értük. Talán nem járnak ily magasan prédát keresni? Talán nem bántják a halottakat? vagy talán azt hiszik, hogy él az a férfi, ki szemeivel folyvást az égbe néz s félnek hozzá közelíteni.

Köröskörül ünnepélyes csend van: a természet teljes, tökéletes hallgatása. A ritkult légbe a mély völgyből semmi zaj sem emelkedik föl. Háborítatlan alhatják álmukat: egyik, kedvese keblére borulva, másik, örökké nyitott szemmel nézve a kelő és lemenő napot, s a támadó és leáldozó csillagokat. Gyönyörű sírbolt!

Minő tragoedia előzhette meg ezt a végzetet?

A szerző *) alatt megjegyzi, hogy az eset tán összefüggésben van annak a magyar ifjúnak a rejtélyes eltünésével, ki pár év előtt a párisi diplomatiai körökben is feltűnt. Szerző is találkozott vele egyszer s a halott arczvonásaiban hasonlatosságokat hisz fölfedezhetni. A vezetőket azonban semmi áron nem bírta rávenni, hogy a holttesteket lehozzák a magasból. A mint azok meghallották, hogy ott halottak feküsznek, elfutottak onnan.

RAFAELA KISÉRLETE.

Rafaela herczegnő, a mint az úti vázlatott olvasta, rögtön elutazott személyesen Saint-Croixba, a mi a Mont-Viergehez legközelebb eső falu s ott legelébb arra akart vállalkozni, hogy maga fölmenjen a Mont-Vierge csúcsára. Nem talált rá vállalkozót, a ki őt oda felvezesse. Nőre nézve ez a lehetetlenség erőszakolása volna.

«De ha az a nő felmehetett oda, a ki ott halva fekszik».

Azután nagy jutalmakat igért azoknak, kik a Mont-Vierge ormán fekvő halottakat onnan lehozzák.

Senki se vállalkozott rá.

Kinevették vele. Azt mondták, hogy nem ment oda még fel senki: azért is Mont-Vierge a neve. Nem feküsznek ott halottak. Az útleírás szerzője csak úgy gondolta ki az egész történetét, hogy a könyvét érdekesebbé tegye vele. Ő maga sem ment fel arra a csúcsra.

Mesének állíták az egészet.

Vagy talán erősebb volt náluk a babonás félelem, mint a pénzvágy? s nem mertek közelíteni ahhoz a helyhez többé, a mit két elenyészhetlen halott választott magának örök nyughelyéül?…

A NÉMET UTAZÓ VÁZLATA.

1874 végével pedig egy porosz útleírásban, a mit Frohman tanár szerkesztett, ki Japánban füvészeti tanulmányokat tett azzal az expeditióval, mely nemzetközi szerződés végett volt odaküldve a német kormánytól, ez a részlet olvasható:

«Dezimában találkoztunk egy telepítvényessel, kinek ott a megszokott japáni fa- és papirházak között szép, kényelmes kőháza van s abban jól rendezett theaüzlete. Mynheer Ruysdalenak nevezik. Európai műveltségű férfi, a harminczas években, arczán hollandi nyugalom és figyelmesség. Mindenféle európai nyelven beszél, s azért a japáni hatóságoknak nélkülözhetlen embere.

A Mynheer, megtudva füvészi szakküldetésemet, meghitt magához a Mogi falu mellett fekvő nyári lakába, hol családja lakott.

Márczius vége volt az idő, Japánban a virágok évszaka. Mind az a növényzet, a mit nálunk Európában üvegházban ápolnak, itt erdőszámra borítja a hegyoldalakat, s a fűszerillat erdőről-erdőre változik.

A gazdag föld, az áldott éghajlat mellett nem ismerik itt a mostoha évet: inség, rossz aratás nincs. A nép szorgalma csodákat tesz. A hegyoldalakat escarpeokra metszi, s a vizet felvezeti a hegytetőre és rizst termeszt ott, a hol nálunk kecskék legelnének. A lapályokon épen akkor szántottak rizs alá: eke és szántó két lábnyi mély vízben jártak. A fiatal thea-ültetvényekről akkor szedték a legdrágább theát, a tavaszi első sarjat.

A Mynheer nyári laka egy pompás völgyben fekszik, a két hegyoldal közűl az északit örökzöld japáni cedrusok és tiszafák fedik, a déli nagylevelű fejedelmi pawlowniaerdőket mutat, miket datolyapálmák sorai szegélyeznek.

S e völgy egy tengeröbölre nyílik, melynek hátterét egy távolban füstölgő vulkán foglalja el. Gyönyörűbb látványt képzelni nem lehet.

Kedélyes házi gazdám nyári lakása egészen a Nangasakiban otthonos modorban épült, tágas verendával, hol a lakomát elköltöttük.

A házi gazda neje, kinek bemutatott, csak japáni nyelven beszélt; ámbár feltünően szép kék szemei meghazudtolni látszottak japáni eredetét; nemes vonásai európai typusra emlékeztettek, a mi azonban mind a german, mind a latin, mind a szláv fajoktól elüt.

A férj tolmácsolása mellett mégis csak megértettük egymást valahogy.

A kedves háziasszony megmutogatta nekem szobakertjeit: azokat a csodálatos japáni műkertecskéket, a hol egy arasznyi magas skatulyában eleven fenyőfák, cseresznyefák zöldülnek, virágoznak és még gyümölcsöt is teremnek, akkorákat, mint egy mustármag; s egy terebély diófa, a minek a kerülete akkora, mint egy zsebóra, rakva diókkal, míg egy lúdtoll nagyságú élő kókuspálma valósággal görnyedezik a borsószemnyi kókusdiók terhe alatt. Ez a japániak ártatlan mulatsága.

Az ebéd japáni izlés szerint készült s ebéd alatt japáni énekesnő mulattatott bennünket gottojátékával az ott divatos sokhúru zongorán, valami legendát énekelve hozzá, a mi a háziasszony tetszését nagyon meglátszott nyerni; anynyira, hogy szinte elvonta a figyelmét kis leányáról, a ki szüntelen a nyakán csüggött, s keresztül-kasul mászkált az ölén. Egy kedves kis három esztendős gyermek, épen olyan kék szemekkel, mint az anyjáé. Ez sem beszélt más nyelven, csak a japánin.

Hanem mikor vége volt az ebédnek, s az énekesnő egy perczre elhallgatott, hogy legendakönyvében új dalt keressen: a kis gyermek egyszerre letérdelt az anyja mellé s két kis kezét összetéve, elkezdett imádkozni egy előttem ismeretes európai nyelven: magyarúl.

Gyakran utaztam Magyarországon füvészi búvárlataim végett, a vendégszerető magyar nép asztalánál sokszor hallottam ezt az asztaláldást a kis gyermekek ajakáról:

Bámulva tekinték gazdámra és nejére: azok zavarodottan vissza én rám. Ők nem adtak nekem magyarázatot, s én láttam, hogy a kérdezősködés őket kellemetlenűl fogja érinteni s nem tettem a miatt szót.

Hanem most már kezdek rá emlékezni, hogy láttam én egyszer ennek a férfinak az arczát valamikor Berlinben, egy nagy ünnepélyes tánczvigalom alkalmával: akkor meg is mondták a nevét; de már elfeledtem. Úgy hasonlít hozzá.

S a többi!

* * *

A tisztelt olvasó és olvasónő tetszésére bízzuk, hogy válaszsza a két változat közűl azt, a melyik kedélyéhez jobban illik.

TARTALOM.

II. KÖTET.

NEGYEDIK RÉSZ: POMPEIA.

• Az elkészült zászló 3
• Livia feladata 14
• Csatavesztés után 23
• A jótékony bazárban 32
• A rózsa csipkebogyói 39
• A megtalált könyek 48
• Magyarország Bécsben 59
• A vas kakadú 64

ÖTÖDIK RÉSZ: LIVIA.

• A Loreley 86
• Ragyogó veszély 102
• Az oroszlán, a kit megütnek 117
• Most jövök én 123
• Táncz a vulkán felett 132
• A «schwarze Péter» 146
• A tűzakna fellobban 162

HATODIK RÉSZ.

• A vadonban 167
• Az Isten szolgája és az istentagadó 186
• A harmadik nyom 198
• Bolond szerencse 206
• Niobe parasztruhában 217
• Az utolsó szívdobbanások 227
• A herczegnő gyászfátyola 233
• Az én atyám 247
• A gúla magasán 266
• Mindenféle auspiciumok 273
• A rejtély kulcsa 281
• A kinn rekedt férj 282
• Vigasztalás 287
• Bűbájos éjek 292
• Töprengés 297
• Légy üdvöz 300
• Mi lett a vége? 316
• A franczia utazó vázlata 318
• Rafaela kisérlete 320
• A német utazó vázlata 321