Este ismét úgy vártam rá, miként előtte való nap. Nem csalatkoztam: a rendes órán eljött hozzám. Köszönte, hogy e levelet irtam hozzá; boldog volt általa. Azután gyöngéden kérdezé, hogy megtanultam-e már azt a nehéz szót, a mit tegnap nem tudtam kimondani: ezt a rövid kis szót: I love you?
Szivem dobogott, keblem szét akart szakadni; eszméletemet indulatok forró ködei boríták el; lázas, álmodozó hangon mondám:
– I – love – you. –
És abban a pillanatban odaborultam keblére, átöleltem nyakát, elborítám arczát csókjaimmal s zokogva, fuldokolva mondám el neki százszor: I love you! I love you! I love you!
Eszméletem most is elhágy, hogy ha ez órára gondolok. Nem tudom mi történt velem akkor? Álmodtam-e, vagy meg voltam őrülve? vagy csakugyan boldog valék? Midőn eltávozott, görcsösen szorítám meg kezét s azt susogtam fülébe: «ne utazzál még holnap». Ő gyöngéden ajkaihoz szorítá kezemet s azt mondá: «eljövök». Érzém, hogy nem vagyok az a lény, a ki voltam. Valami új, eddig ismeretlen világba vagyok átbűvölve. A következő nap oly lázas hosszúságban folyt le előttem, mint egy beteg ember álma. Alig vártam az estét. Tizenegy órakor volt találkozónk; hét órakor elmentem a szinházba, hogy tizedfélig elöljem az időt. Nem emlékezem a színműre, a mit adtak. Valamelyik felvonás után páholyom ajtaja nyílik s bámulatomra Sz** úr lép be hozzám. Igen nyájas volt, mosolygott; tréfásan szólt hozzám:
– Kedves Jenny; már hiszen ha elszakadtunk is egymástól, azért nem kell haragot tartanunk. Én kosarat kaptam, kegyed nem akart nőm lenni, és én elismerem, hogy igaza volt s ezzel szent a barátság köztünk.
Azzal kezét nyújtá; én mit tehettem egyebet, mint hogy elfogadtam azt; s kináltam, hogy üljön le átellenemben.
– Ah, oda nem, szólt ő nevetve, nem szeretnék okot adni a féltékenységre.
Ránéztem. Gondoltam, hogy ezért jött. Sértegetni, gyanusítani akar. Ő is azt hiszi, a mit a világ, hogy valami gazdag úr szeretője vagyok, csakhogy ő sem tud semmit, valamint a többiek.
– Csalatkozik, uram, feleltem neki könnyedén, miattam senkit sem tehet ön féltékenynyé.
– Ah! nevetett ő, különösen nézve szemem közé, mialatt a mögöttem álló padra ült fel. Jennykém, kegyed most is Turandott játsza.
– No, no, no; de én előttem! Furcsa, hát hiszen én nem vagyok idegen. Előttem csak nincsenek kegyednek titkai?
– Sőt épen csak ön előtt vannak. (Hogy gyűlöltem ezt az embert!)
– És ha még sem volnának?
Ez a hang, ez a mosoly engemet kínzani kezdett. Tudna ő valamit talán? Azért jött volna csak ide, mert valamit tud, a mi őt elbizottá teszi? Félelemmel fordultam el tőle s a közönség felé kezdtem nézni.
Ekkor ő odahajolt hozzám, s halkan azt suttogá a fülembe:
«I – love – you –».
Azzal eltávozott.
Szivemben egyszerre megállt a vér. Eszem, lelkem elzsibbadt e szóra; meg voltam merevedve, mint egy halott. Bár valóban ott haltam volna meg. Csak sokára térített magamhoz az a sajgó fájdalom, mely minden érzékemre kiterjedt. El vagyok árulva! meg vagyok csalva; az, a kit szerettem, elárult annak, a kit gyűlölök; elárulta szivemnek legszentebb, legdrágább titkát; elárulta, hogy szeretek! Egy percz előtt a mennyország volt szivemben, most az egész pokol költözött be abba. Rohantam haza; a kétségbeesés csak egy gondolatra tett képessé, és az egy pillanatra sem távozott el tőlem.
Ismét sötét volt szobámban. Nem féltem, hogy el ne jőjjön; hiszen mit tartana ő tőlem, egy nyomorult gyönge asszonytól?
Tizenegy órakor koczogtattak ajtómon; felnyitottam.
– Lépjen be, mylord.
A férfi odasimult hozzám, átkarolta derekamat, én keblére borultam és fülébe sugám: «I loye you» s azzal a szóval úgy szúrtam a kést a szivébe, hogy egy hang nélkül rogyott le lábaimhoz holtan.
Akkor csengettem cselédeimnek; azok bejöttek gyertyákkal; a megölt ember arczczal feküdt a szőnyegen; fölemelték, felém fordíták haldokló arczát s mindenki ráismert benne – nagybátyámra…
Uraim, a kik itélni fogtok fölöttem, a tanuvallomásokból ismeritek az egész esemény titkát.
Tudjátok, minő kiszámított, évekre kigondolt ármány tett engem áldozatává. Szálli mindig nagybátyám bérencze volt, s ő tudósította azt minden léptemről és szavamról; ő lopta ki gondolataimat naplómból; ő volt az, a ki naplómnak elégett lapját megtalálva, a fekete papirhamvon maradt betűket az érczes tinta csillogása után elolvasta és elárulta, míg én azt hittem, hogy az, ha elégett, meg van semmisítve. Így könnyű volt velem elhitetni egy nagylelkű ismeretlen imádó lételét, kit pokoli kiszámítással lassankint ideálommá, őrangyalommá tettek, s kinek dicsfényében meglopták szivemnek tisztaságát. Minden terv szerint történt; – annak elhitetése, hogy gazdag vagyok, hazulróli elszöktetésem; és azután annak fokozatos kivitele, hogy munkás életemet elhagyjam; még az elvesztett tárcza miatti vád is kiszámított terv volt, és igen jól sikerült. Egyetlen jóakaróm volt az öreg Livádi, s épen azért ő hozzá voltam legbizalmatlanabb.
Nem védelmezem magamat. Itéljenek önök halálra. Hogy meggyilkoltam egy férfit, a ki elárult, azt menthetném szivem kétségbeesésével; de a midőn tudom, hogy e férfi Sz** volt, azt mondom: hideg vérrel tettem azt és – nem bántam meg!
Itéljenek önök halálra.
Úgy is iszonyat volna rám nézve élni azzal a gondolattal, hogy egy férfinak, kinek irtóztam neje lenni, – szeretője lettem.
22.
KELL-E INFORMATIO?
(Humoreszk.)
– Öcsém uram! Hím-e az a pók, vagy nőstény, a mi ott a szögletben lesi a legyet? kérdi az examinált diáktól Gábor úr; az egyetlen és utolérhetlen magyar bonmotszerző.
– Tudja Buffon! ha tudja.
– Pedig ön is kitalálhatná, hogy nőstény, mert ha hímpók volna, a ló lábán kellene neki lenni.
A szegény diákon aztán ilyenkor jót nevetnek.
– Hát tisztelendő úr, ha már annyiszor olvasta a bibliát, tud-e valamit róla, hogy Idvezítőnk Magyarországon is járt?
– De már annak semmi nyoma.
– Bizony pedig ott van, hogy itt Pápa mellett Gecsében volt korán reggel. Nézzen csak utána: «in Gecsemane fuit».
Majd meg a fiatal nyelvtudósba köt bele.
– Mondja meg öcsém uram, miért nevezik ezt a házat fogadónak?
– Valószinűleg azért, mert vendégeket fogad be.
– No ugyan: hisz akkor minden házat úgy híhatnának, mert mind fogad be vendéget, ha oda megy.
– Akkor hát nem tudom, miért híják úgy?
– No, és nyelvész akar lenni? Azért híják fogadónak, mert itt az ember a fogától fizet adót.
Egyszer ebédnél a tisztelendő páter guardián mellett ülvén, a szolgálattevő egyéniség mindkettőjüket leönté paradicsom-mártással.
– No tisztelendő uram, mi sem hittük volna, hogy ma együtt legyünk a paradicsomban.
Ügyvédek számára mondok el felőle egy kis történetkét, a mikből tanulhatnak majd valamit; a ki nem ügyvéd, ne hallgasson ide.
Azt lehet belőle megtanulni, hogyan kell a nyügös clienseket a nyughatatlan sürgetőzésről elszoktatni?
A tekintetes urat híres ügyvédnek tartották, – a minthogy az is volt, – több előkelő család és nagy uradalom tartá őt rendes jogügyelőjének, így többi között ...y gróf is.
...y grófnak egyszer nagy jogbeli pöre támadt a v...i püspökkel, a minek szerette volna mentől hamarább végét látni.
A gróf pedig igen scrupulosus ember volt; a ki nem tudom honnan? azt vette a fejébe, hogy minden pernek felényi idő alatt vége lehetne, ha az ügyvédek akarnák.
Mire nézve semmit sem tartott a per kimenetelére nézve olyan elmulhatatlannak, mint szüntelen tudakozódni a fiscálisnál: hol járnak már, mit csinálnak már? mikor lesz már vége?
Egyszer a gróf beküldte a városba közeli falujából a kasznárját, hogy nézze meg, hogy kel a búza, árpa a hetivásáron? találkozzék az e...i zsidóval, alkudjék meg vele a gyapjura, vigyen fel egy őzet a tisztelendő misericordiánus uraknak és tisztelje őket a nevében; útközben azután, egy füst alatt, szóljon be a fiscális úrhoz is, hogy mennyiben áll már az a per? és sürgesse, hogy csak siessen már vele.
Azonkívül aztán még egy csomó commissióval ellátták, a nagyságos asszonynak kiesett egy kő a függőjéből, azt az aranyműves csinálja bele addig, míg ő ott lesz; a nagyságos úrfinak a szíjgyártónál megrendelt gyeplők kellettek; a tiszttartóné asszony az újmódi kalapért küldte a masamódhoz; a tisztelendő úr pedig a Pesti Hirlapra küldte be tőle a prænumeratiót, s a rector úr a Csehek folytatását kérte az iskolai könyvtárból. Estére pedig okvétlenül otthon kellett lennie, mert szombat van; az aratókat kell kielégíteni.
Szép feladat biz ez, de kasznár uram okos ember, a ki fel tudja osztani a dolgot, hogy minden a maga rendén következzék. Még az úton kicsinálta, hogy hová, hogyan és mikor jut el? Legelső dolga lesz az ügyvédhez beszólni, nehogy azt elszalaszsza, onnan felszalad a klastromba, átadja az őzet, ott meginvitálják szokás szerint ebédre; onnan elmegy a hetivásárra, megtudja a megtudandókat; azután jön az aranyműves, azután a szíjgyártó, aztán a masamód, aztán a prænumeratió, aztán a könyv; erre dél lesz, akkorra visszajut a klastromba, laute megebédel, onnan átfut a vendéglőbe, ott találkozik a zsidóval, fekete kávé mellett szépen megalkuszik vele, s ha mind ennek négy órára vége van, még vígan hazajut alkonyat előtt a kastélyba.
Ezt bizony szépen berendezé.
Tehát legelőször is az ügyvéd házához érve, ott megállítá a kocsiját; a kocsisnak meghagyta, hogy csak menjen a fogadóba, pontban négy órakor legyen készen, hogy rögtön indulhassanak. – Azzal belépett a fiscalishoz.
– Ah, tisztelt kasznár úr, hát mi jót hozott?
– Könyörgöm alássan, a méltóságos gróf úr megbizásából jöttem, ha méltóztatnék megmondani, hogy micsoda stadiumban áll már az a processus? mert tetszik tudni, hogy a méltóságos gróf úr nagyon nyughatatlan.
– Ah, nagyon örülök, hogy szerencsém van, igen szivesen szolgálok informatióval, tessék helyet foglalni kérem.
Azzal igen nyájasan, barátságosan leültette a kasznárt maga mellé a pamlagra, eléje tolván az asztalt és maga melléje ülvén, úgy, hogy az semerre el nem szaladhatott többé.
– Ime itt van a per; tessék nézni. Nagyon szép per, annyit mondhatok és még majd szebb is lesz. Tehát legelsőbb is, itt van az alperesi replica, tetszik látni?
A kasznár kezdett aggodalomba jönni. Tán csak nem akarja ezt a nyolcz tömött ívet itt előtte elolvasni?
– Maga a püspök irta; ismerem a conceptusáról. Mondhatom, hogy gyönyörűen van irva, olyan pompás dialectikával, hogy igazán párját lehet keresni. Tessék csak meghallgatni, édes kasznár úr…
Az édes kasznár úr elkezdett most egyszerre izzadni és fázni. Ej, ha ő azt tudta volna, hogy ilyen gonosz farkasverembe kerül, dehogy tette volna be az ajtón a lábát. A fiscalis úr egész gyönyörűséggel olvasá fel előtte a rettenetes iratot, de ő nem hallott abból egy betűt sem, mert mind az járt a fejében: hogy a hetivásár, meg az aranyműves, meg a szíjgyártó, aztán hát az őz és a tisztelendő urak, meg a masamód, meg a többi commissió? mikor végzi azokat el? mindenből elkésik! a piaczról elmennek, a collegiumban nem talál senkit, a postát bezárják; nem várják ebéddel; hogy a patvar akárhová tegye ezt az egész replicát! Futni pedig nem volt merre?
Denique épen délre harangoztak, mire a replica felolvasásának vége lett.
– No már most ajánlom magamat, lélekzék nagyot kasznár uram, felugorva a tüskékről, miken három óra hosszat ült, én ugyan elkéstem mindennünen. Most már ugyancsak szaladhatok nyakrafőre.
– Szaladni? Hová szaladna innen, drága barátom? Most következik még az, a mit én feleltem a püspöknek.
– De könyörgöm, még igen sok dolgom van, a mit el kell végeznem.
– Már, megtisztelem, ha a méltóságos úr informatió szerzésért küldte kegyedet, hát tessék teljes tudomást szerezni mindenekről. Azért csak üljön le megint.
A szerencsétlen férfiunak még tizennégy ívnyi feleletet kelle végig hallgatnia; hasztalan köhécselt, fészkelődött a helyében, hasztalan nézte minden perczben az óráját; a fiscalis könyörületlen volt; megértette vele az egész pert elejétől végig. – Az az, hogy megértette volna, ha az oda hallgatott volna; de a mint haladt az idő, annál jobban nőtt ennek kétségbeesése; már mindenünnen elkésett, már a zsidóval sem találkozhatik; már ebédre sem várják a tisztelendő uraknál; pedig az éhség egyre követelőbb gyötrelmekkel kezde föllépni nála, ki hajnalban reggelizett s tizenkét órai ebédhez van szoktatva; és most itt kell ülnie egy csomó papiros mellett és hallgatni – nem tudja mit? – és közbe-közbe rettegve számlálgatni, hogy üt az óra egymás után egyet, kettőt, hármat, négyet.
Ötödfél volt, a mikorra felszabadult a kínpadról.
– Már most méltóztatott megérteni elejétől végig a dolgot. Máskor is legyen szerencsém.
A kasznár nyargalt ki a házból, a mint eresztették. Mindenből elkésett; sem függő, sem gyeplő, sem kalap, sem könyv! a hetivásárnak régen vége volt; a zsidó is megunta várni, az is elment, s a vendégfogadóban sem kapott már ebédet; az őzet is visszavitte; mert csak épen annyi ideje volt, hogy készen álló kocsijára felvethesse magát s vágtasson haza, ha el nem akar késni.
Otthon aztán elmondta, hogy reggeltől délestig nem csinált egyebet, mint informatiót hallgatott, hanem már most adjanak neki valamit enni, mert mindjárt elájul.
Nem is ment ez többet a fiscálishoz a gróf pörét sürgetni!
23.
AZ ELLENSÉG LEVELE.
Schmettow tábornok kétszeresen szerencsétlen volt: tudniillik a játékban és a szerelemben.
Akármit játszott, abban mindig vesztett: l’hombre, tekeasztal, roulette, sakk, tanúja volt sokszoros megveretésének s hogy semmi genree a játéknak ne maradjon ki, rendesen a csatákban is megverték.
Persze mindig a szerencsét okozta; ez az oka mindennek.
Hanem még azonfelül a szerelemben is szerencsétlen volt, hanem már ennek saját maga volt az oka; minek hitette el magával, hogy épen ő fog kivétel lenni azon arany szabály alól, hogy öreg katona ne vegyen fiatal leányt. Ő tudhatná legjobban, hogy egyenlőtlen erőkkel nem tanácsos csatát elfogadni.
Ez a szerencsétlensége annyival gonoszabb volt, hogy ezt nem az ellenségei, hanem épen a jó barátjai mozdították elő.
Persze: árulással győzni könnyű.
Egyszer haditanács volt, – a török háború idejében. Orsovából kellett volna a törököt kiszorítani, melyet azelőtt két héttel foglalt el valami szerencsétlen ütközet után, a hol ismét a rossz sors és árulás volt a veszteség oka.
A generalstab körülülte a mappát; nyargonczok jöttek-mentek az izenetekkel, parasztokat examináltak a tájak mivolta felől, megtérő kémek tudósításait hallgatták ki s irták protokollumba; a tábornok gyanusan figyelt mindenkire s azt mondá, hogy ezentúl nem fog hinni saját köpenyének sem.
Kár is lett volna, mert a tanácskozás alatt azt is ellopták a fogasról, a hova felakasztotta.
Egyszer nagy ravaszul egy kis fésülködő kefét vesz ki oldalzsebéből s úgy tesz, mintha bajuszát igazgatná vele, hát pedig a kefe hátulján levő tükörből azt kémlelte, hogy mit csinálnak a háta mögött?
Épen jókor! Épen tetten kapta az árulót. Ahol van ni! Abban a pillanatban nyújtott át egy gyanus külsejű inasnak öltözött ember a sátor hátuljába vonult Simson őrnagynak egy levelet, mit az sietve zsebébe rejtett.
A széket kirugni maga alól, hátra fordulni, megkapni egy kézzel az inas üstökét, másikkal az őrnagy gallérját, egy percz műve volt.
– Megfogtalak! Árulók! Kémek! Micsoda levél az?
Simson őrnagy azt felelte hideg vérrel, hogy mi köze a tábornoknak az ő leveléhez? Az anyjától kapta; az kérdezősködik benne az ő egészsége felől.
– Ide vele! Látni akarom!
– Azt pedig nem fogom odaadni, tábornok úr.
– Te az ellenséggel czimborázol.
– Tessék azt hinni, de a levelet nem adom.
Schmettow tombolt dühében, bekiáltotta az őröket. «Vasra kell verni mind a kettőt!»
Simson őrnagy azonban, mielőtt hozzányúlhattak volna, kikapta zsebéből a levelet s összetépve azt, diribdarabjait szétszórta az egész sátorban.
– Külön kell rekeszteni az árulókat; majd ki fog derülni az ármány!
Azzal a tábornok is, meg a többi urak is egyenkint fölszedegették a széttépett levél pilleszárnyait, az asztalról mindent elraktak miatta, hogy összeállíthassák; csipetet csipethez illesztgettek, betűt betűhöz toldogattak, míg sor lett belőle, azután neki álltak sylabizálni. Az irás különben sem jó volt: a szétszakgatott papir még nehezebbé tette az olvasást. A tábornok azt mondá, hogy neki úgy tetszik, mintha legjobban tudná olvasni mindannyi között s szótagolá nagy trimphussal:
Ke dves Ric hárd.
«Est e kilencz ór a utá n ma jd ha az ör eg a vorp- ostokat me gy lá tog atn i elv árl ak a nyár i lak ban. Sch met tow ne m jön cs ak éjf él ut án haza. Cs ók ollak sze re tő Elvir ád.»
Az az Elvira pedig a tábornok felesége volt.
– Pfű! kiálta a tábornok, szétütve a kalapjával a fáradságosan összeállított «Geduldspielt», hogy megint szanaszétrepült minden darabja. Azután nyugodt lélekkel adott rendeletet az ordináncznak:
– Este kilencz órakor szabadon kell ereszteni az őrnagyot, hivatalos missiója van.
Hozzá, – nehány nap múlva megint megverték.
24.
IGÉRET = ADÓSSÁG.
Laurette híres tánczosnő volt Bécsben, Melchior pedig egy jámbor Localzeitung segédszerkesztője s ennélfogva Laurette kisasszonyba éktelenül szerelmes.
Tudjuk, hogy ez milyen rettenetes mesalliance. Egy elegáns ballerinának szüksége van igen is egy pár divatos hintóra, előfogattal, selyem- és mahoni-bútorokra, csipkékre és brilliantokra; – egy jámbor újságirói segédnek pedig szüksége van arra, hogy a szabók és csizmadiák ne kérdezzék az embertől azt a furcsát, hogy van-e fölösleges pénze?
Mert az nincs! soha sincs.
Már pedig ez a két szükség sehogy sem rímez egy. mással.
Hanem azért Melchior csak eljárt epedezni Laurette salonjába, mert azt legalább fűtötték s Laurette eltűrte őt ott, mert sokszor szüksége volt rá, hogy a pirouettjeit magasztalják s ennek a jámbornak nagyon kevés elég volt: egy mosoly, egy kézszorítás, néha egy elhullott virág. Többre ő nem is vágyódott szegény.
Egy napon a költő (nevezzük szegényt annak, hisz ez nekünk semmibe sem kerül, neki pedig bizonyosan jól esik) ragyogó orczával lépett be a szép delnőhöz s kezet csókola neki.
– Kisasszony! ma én rendkívül boldog voltam!
– Nos? örökölt talán?
– Oh, több annál. Tudja, ma ünnep van, nem jelenik meg lap, tovább lehetett aludnom, mint máskor.
– No az bizony szép szerencse.
– Oh kérem, nem ez a szerencse. Reggel felé, hogy ismét elaludtam, mert tudja a kisasszony, egész éjjel nem tudok aludni, mindig a kisasszonyhoz csinálok verseket; hát reggel felé elaludtam s azt álmodtam, hogy a kisasszony odajött hozzám; úgy volt öltözve, mint Girlandina, abban a tündéri ruhában, azokkal a rózsafüzérekkel itt és itt, meg ott. Oh be szép volt. Én magamon kívül voltam s a kisasszony olyan nyájas volt hozzám. Én azt mondtam, hogy miért nem vagyok én gazdag, hogy vagyonomat megoszthatnám a kisasszonynyal; erre a kisasszony azt felelte: «ime tehát én gazdag emberré teszlek tégedet, itt van öt szám, ezt tedd be a lutriba». Én pedig erre azt feleltem: «és ha kijönnek a számok, én önnek ajánlom szívem és vagyonom felét.» Erre ön kezét nyújtá, a melyben a reskontó volt, az illető számokkal: 5, 15, 25, 35, 45.
– No azok ugyan ostoba számok, barátom.
– Az ám, hanem én azért odahajoltam, hogy megcsókoljam önnek a kezét, aztán valaki nagyot kaczagott s én fölébredtem. Hát a mosóném volt, egy vén asszony, annak a kezét csókoltam meg, az nyújtotta elém a mosáskontót, arra volt felirva 5, 15, 25, 35, 45, már tudniillik krajczár, összesen 1 frt 25 krajczár. Azt ki kellett fizetnem.
– No ez kellemetlen ébredés volt.
– Az ám. Hanem azért mégis betettem a lutriba a fatális számokat, minthogy álmomban a kisasszony ajánlotta.
Szerencsére valamelyik Mayer bankár lépett be a salonba s végét szakasztá a feuilletonista álommeséjének; a mit aztán többet nem is kellett elővenni.
Másnap Laurette kisasszony meglepetve hallja, hogy Melchior quinternót csinált, mind az öt absurdus száma kijött: nyert rajta 60 ezer forintot.
No már erre respect! Most már a barátomat meg lehet hallgatni, – a míg abban a 60 ezer forintban tart.
Laurette azt várta, hogy a barátom rögtön a mint fölvette a lottocollecturából a pénzét, rohan vele oda s elmondja, hogy hát mit álmodott tovább?
Hanem Melchior barátom nem jött oda többet s Laurette kisasszony nem sokára megtudá, hogy az bizony felhagyott a poétasággal s a mint a pénzét megkapta, megkérte a házi ura leányát, egy derék, gazdag pékkisasszonyt, jegyben is járnak már, nem sokára meg is esküsznek, csak a stafirungot szerzik össze.
No ez már impertinentia! Ezt már egy tisztességes tánczosné nem engedheti magán száradni. Laurette kisasszony fogta magát s perbe idézteté Melchior urat, hogy a szerencséjét neki köszönheti, mert ha ő nem mondja neki álmában, hogy tegye be ezeket a számokat, hát soha a lutrin nem nyer; azonkivül is nem azt mondá-e, hogy ha megnyeri a quinternót, szíve és vagyona felét lábaihoz teszi? No a szíve felét adja, a kinek tetszik, de a vagyona felét csakugyan, ha van igazság a földön, neki tartozik hódolatul hozni.
A városi tanács meghallgatá a kisasszony keresetét s következő bölcs itéletben szolgáltatott neki teljes igazságot:
«Minthogy alperes elismeri, miszerint ő álmában azt igérte fölperes kisasszonynak, hogy ha az általa kijelelt számok a lutrin kijönnek, az eként nyert vagyont megfelezi vele, itéltetik: – hogy mihelyt felperes kisasszony alperes urat álmában megkaparinthatja, a kötelezett összeget, annak azideig járó kamatjaival együtt rögtön exequálhassa rajta – álmában.»
25.
JÓL EL KELL TENNI A PÉNZT!
Nagyságos Verő Mátyás úr minden esztendőben egyszer egy esztendőben mindig kedvére kimulatta magát.
A kedvére való mulatság pedig rendesen azon végződött, hogy reggelfelé olyan állapotban vitték fel a szobájába, a mikor az ember az egész világgal ki van békülve, tudniillik: mikor nem tud magáról semmit.
Egy ilyen kellemetes állapotban egyszer az a jó történt vele, hogy az egész 4000 pfrt tárczástól együtt elveszett a zsebéből, – s a becsületes megtaláló sem jelentette magát a policzián.
Máskor megint lejött Mátyás úr, megint bekasszált egynéhány ezer forintot s aztán estefelé beült valami jó társaságba mulatni. Volt czigány is, bor is, aztán meg víg czimbora is, aztán meg minden.
Éjfél tájon már megletősen szédelgett a feje a nagyságos úrnak a nagy mulatságtól, hanem annyi eszmélete mégis volt, hogy eszébe jusson, miképen épen ilyenképen csípték ki egyszer a zsebéből szépen a 4000 pengőt, azt se mondták, hogy köszönöm ássan! ezúttal tehát okosabb akart lenni; valami ürügy alatt félre ment, lehúzta csizmáját, belegyűrte az ezreseket, úgy húzta fel a lábára, a tárczában csak az aprópénzt hagyta, holmi százast és tízforintost.
Mely ravasz tett után ismét visszament a társasághoz s ott azután egész biztonsággal engedé át magát azon boldogságnak, melyből reggelfelé alig birta kezénél lábánál fogva felrángatni Jancsi kocsis, jelentvén, hogy már be van fogva; lehet haza menni.
Mátyás úr fölkelt, öltözni nem kellett neki, mert ruhástól fektették le az ágyba; az ajtót sem kellett neki keresni, mert Jancsi elvezette odáig, a hintóba is feltolta szépen; ott azután megint lefeküdt; egy kicsit rázta a kövezet a hintót, míg a városon végig mentek, azután annak is vége lett; a vámnál megállították, arra egy kicsit fölébredt; valaki benézett hozzá a kocsiba s mintha valami passzusról akart volna valamit tudakozódni: annak azt felelte, hogy «majd reggel!» azzal aztán odább eresztették, a kocsi sem zörgött úgy az országúton, alhatott szépen egész Hatvanig.
Ott már le kellett szállni, mert dél volt az idő; a lovakat meg kellett etetni.
Mátyás úr szokás szerint nagy mámorosan betámolygott a vendégszobába, kitappogta lábaiból a zsibbadást, kocsisának rendelt ebédet, magának fekete kávét, a lovaknak szénát, abrakot s mikor el volt fogyasztva minden, hivatta a vendéglőst, hogy számoljanak, hadd fizessen.
Hát a mint előveszi tárczáját, nincs benne semmi! Persze, hogy a mi aprópénzt hagyott benne, azt a czigánynak és egyébnek az utolsó mankóig elosztotta; nem volt abban egy árva peták sem.
De hát az örege hova lett?
Most kezdett egyszerre kijózanodni.
Az erősen jutott eszébe, hogy ő a nagy pénzt félmámoros fővel a tárczából kivette s valahova jól eldugta; de hogy hova? azt már, ha a fejét leütik, sem tudja kitalálni.
Tán a mosdóasztal tükörfiába tette? vagy a vánkos alá? vagy a pinczérre bizta, hogy viselje gondját? Ezek közül nem tudott választani.
– Nosza rajta Jancsi! vissza Pestnek! ott maradt a pénz! Nyargalj lóhalálába.
Az egész úton izzadt az üstöke bele, hogy hol fogja keresni és megtalálni a pénzét? hogy fog annyi ártatlan becsületes embert gyanusítani miatta, hogy fog pironkodni a policzáj előtt; milyen csunyaság lesz ebből, ha majd a pénz se lesz meg, aztán még ki is csúfolják.
Még jókor délután érkezett vissza Pestre; a négy paripáról szakadt a tajték; a vámnál megint megállították: kérték a vámpénzt.
A hatvani vendéglős csak megemberelte még Mátyás urat egy ebéd áráig, mert ismerte rég, hanem a pesti vámos nem hitelez senkinek.
– Nekem pedig úgy segéljen, egy árva petákom sincs. Nem adhatnál kölcsön te Jancsi egy vámravalót? van pénzed?
– Hogyne adnék? Van be’on.
– Ugyan jó, hogy a te pénzedet is el nem lopták!
– Nem be’on, mer’ nekem van annyi eszem, hogy mikoo’ innya meek, há’ eleeb a mankópéézt beedugom a csizmaambá.
– Utczu a ki! – Hisz az enyim is ott van!
Ekkor derül fel a világosság Mátyás úr agyában.
– Már most csak fordulj megint vissza, de meg ne tudja valaki ezt a kázust, mert agyonütlek.
… Nem is tudta meg senki, csak én…
26.
A VÉGZETES HELY.
A tábornoknak és kiséretének pompás lakomát készített az ősz magyar gazda, kinek lakában főhadiszállását fölüté. Kivánatára a család együtt ült az asztalhoz velök. A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arczczal, ragyogó szemeivel, rózsás arczaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a titkolhatlan bánat.
Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T–ból rokonaihoz igen rossz időben talált jönni.
Csata elől, csata színhelyére.
Emma volt a szép piros leányka neve.
A leányka bár keveset tekintgete szélylyel, de annál többet jártak hozzá búcsúra a délczeg hadfiak tüzes pillananatai. A bor tette-e, vagy a szép leány tekintete, ebéd utolján az egész társaság erősen mámorosnak érzé magát. Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az öreg gazda is fölemelte poharát.
Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért, katonákért és szép leányokért. A hadfiak szivéből eloszlott minden harag s miután látták, hogy az öreg házi úrnak jól esik a magyar szót hallani idegen ajakról, előszedte minuenki, a mit itt-ott eltanult belőle s mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára. Végre fölemelte poharát a tábornok s ily módon köszönté el:
– E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatlanok, mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete, legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arczának rózsái, és életteljesek s dicsők, miként ő!
Éljen! harsogott minden oldalról, a poharak csengtek.
Emma rózsás ujjával fenyegetve mondá:
– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt.
– Kegyed csak nem akar talán meghalni?
– Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint holnap.
A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön a beszédet. Ebéd után kiséretével együtt fölkerekedett s a házi gazdától katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette előrehaladó útjában főhadiszállását.
* * *
A harmadnap következő éjet bivouacon tölté a hadsereg. Künn a szabad ég alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári éjszaka volt. A seregnek fegyverben kellett maradnia. A lovak földbevert czövekekhez köttettek, egészen fölnyergelve, lovagjaik mellettük feküvének a hótalan fagyon. Rongyos sátor alatt piros pozsgás markotányosné oszt a katonáknak pálinkát és bort. Uhlánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben kétkerekű talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete ránczosképű czigány asszony ül, ki a katonáknak fejenkint egy ezüstkrajczárért olcsó jövendőt mond tenyereikből. Néha az ezüstkrajczár helyett persze, hogy ütleget is kap, de tizen kinyeri, a mit a tizenegyediken elveszt. Lassankint mindig több-több nép támad körüle, a virtuoz próféta dodonai háromlábú széke roppant hasznot hajt a markotányosnénak.
A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kiséretében, s a mint azon lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely mindig zajosabb tért kezdett magának elfoglalni az éji némaságból.
A tábornok nem volt az az ember, a ki szerette volna valakinek a mulatságát elrontani, oda fordítá lovát s megállt a sátor előtt. Kérdezősködésére felelék, hogy egy czigányasszony mond jövendőt a katonáknak.
Ismerte már ezt a fajt alföldön laktából, s oda inté.
– Kurhere dade! mondj szerencsét itt ezen uraknak, dikhecz előre.
– Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! soha sem mondtam én még uraknak szerencsét, csak szegény embereknek.
– Upre vén sybilla, vagy a sarkadra verek ezzel a korbácscsal.
– Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra, úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.
– Ne félj, boszorkány. Fogd meg a tenyerét ennek az úrnak.
A segédőrnagy lehúzta keztyűjét s odatartá tenyerét a czigányasszonynak.
Elkezdett az czigányul morogni: «irgundum gule sandikhecz, csororum sophengyule gágyule», ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet belőled.
Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét s egy ezüstpénzt vetett a czigány nőnek.
Azután egy hat gyermekes apa tartotta elébe tenyerét
– A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nem sokára s egy szép kis magzatod lesz.
Az elnevette magát és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen ezredi törzsorvos volt, roppant trabalis férfi.
A czigányasszony legkevésbbé sem vette a lelkére, ha annak azt jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.
– Neked igazat mondott, szólt nevetve a tábornok, – most iszkiri nekem mondj szerencsét. Nézd le a tenyeremből, hogy meg fognak-e győzni legközelebbi csatámban, vagy sem?
S azzal odanyujtá kezét.
A czigány nő száraz kezeibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csontujját és mondá:
– Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyuid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet!
A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tova robogott kiséretével. A köd elnyelte alakjaikat.
Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén s szerte a távolban mindig enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:
«Ki vagy? őrjáró, tovább!»
* * *
Másnap délfelé ért a had dereka T. elé.
A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt. T.-hoz nem messze, az országút mellett balra kerek halmocskán kisded kápolna áll. Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor bizonyítják, hogy az a pallér, a ki építette, nem e században született. Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék földesurasága temetkezik bele, templomába nem igen jár ember.
A mint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapataival, s már jól kezdte látni az oszló ködön át T.-nak tornyait, a városból hosszan nyuló néptömeget lát lassan szemközt közeledni. Később valami bús, melancholicus ének töredékeit kezdé kivehetni s látta, hogy a néptömeg között hat fáklya lobog. Végre egy fehér koporsó tünt szemébe.
… Temetkezés.
– Ah, minő ostobaság! kiálta föl a tábornok, boszantva az ominosus találkozás által s küldé egy szárnysegédét, hogy állítsa meg a menetet, és kérdje meg, miért jönnek épen erre felé? A segéd visszajött s azt a választ hozta, hogy épen ebbe a kápolnába szándékoznak vinni a halottat. A tábornok bosszúsan lovagolt tovább. Minél közelebb jöttek hozzá a síró melancholicus énekhangok, annál kedvetlenebbül érzé magára hatni a jelenetet. A katonai harczmenet kitért a sokkal szomorúbb előjogú gyászmenetnek. A tábornok megállítá lovát, s várta, míg a gyászkiséret elhalad előtte. Jöttek az énekesek, nyujtott hangokon szomorú dalt énekelve a halálról és annak uráról. Jöttek a lelkészek, egyszerű hosszú palástban, jött a kisérő népség, a fáklyavivők, és senki sem látszott figyelni a ragyogó hadfiakra. Mindenki csak az enyészet királya előtt hajtá meg fejét e perczben. Középen egy fehér koporsót vittek, fedelére myrtuszkoszorú volt tűzve, a rózsás szemfedél kifüggött alóla. A koporsó egyik oldalára aranyszegekkel voltak e szavak kiverve: «Élt 19 esztendőt». A túlsó oldalon a holt neve lehetett, de azt a tábornok nem láthatá. A koporsó után siró atyafiak mentek, talpig gyászba öltözve, köztük arczok, mikről úgy rémlett a tábornoknak, mintha látta volna már azokat valahol, de azok sem látszottak őt most észrevenni. Midőn a menet végképen elhaladt előtte, egy hátul elmaradttól nyers hangon kérdé a tábornok:
– Ki az, a kit itt temetnek?
– Egy szép szűz leány. Még tegnapelőtt élt, semmi baja sem volt, mint a rózsa, ma már halott és eltemetik.
– Hogy hívják?
– B...i Emma. Isten nyugosztalja meg szegényt.
A tábornokot hideg borzadás futotta végig.
Az a szép piros leány, ki tegnapelőtt vele szemben ült, kire ő poharát emelte, s ki neki azt mondá:
… Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt…
Hm. Ha a sors szaván fogná s győzelme fénye sem lenne ragyogóbb, mint e leány szemei – most.
– Fatalis gondolat, mondá bosszúsan a vezér, s lovát sarkantyúba kapva, bevágtatott szállására, szótlanul, kedvetlenül.
Az nap alig lehete szavát venni.
– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt, – mormogá több izben el-elgondolkodva.
* * *
Eljött az éj. A tábornok egyedül virrasztott szobájában, előtte a térkép feküdt, keze rajta pihent, de szemei nem néztek oda, de lelke nem volt a szobában.
Ma piros, holnap holt! Mindig e szavak viszhangzottak gondolatai messzeségében. Mindig ez arcz jelent meg előtte. Pirosan, életvidáman, mosolyogva; – percz múlva sápadt, hideg, szótalan halottkép. Azután eszébe jutott a dicsőség, küzdelmes csaták véres jutalma, a messzeszárnyaló hírnek ragyogványa, lelkében a jövő diadalok képei kezdtek fel-feltünedezni, tündöklő alakok pálmakoszorúkkal, elgázolt hadak, lánczra fűzött ellenség a diadalszekér előtt.
Látta lelkében a győzelmi zászlók lobogását, a vert ellen menekvő hadait, hallá a hurrah! ordítást üldöző csapatainak ajkán, látta a kiszámított haditerv csalhatlan sikerét és ekkor mint egy futó árnyék repült keresztül eszméi világán:
«Ma piros, holnap holt».
Végre bosszúsan fölkelt, nyergelt lovát előhozatá s néhány kisérője társaságában elindult a szokott éji őrszemlére. A legelső őrszem túl volt a kápolnán, s hogy a tábornok mellette elrobogott, különös hatással tünt szemébe az elhagyott mohlepte épület. Eszébe jutott, hogy tegnapelőtti szomszédnéja most oda van temetve. A tábornok idegható borzadással fogadta e gondolatot mindannyiszor. Daczos, erős természetét bántani kezdé e gyöngeség. Elhatározta magában, hogy le fogja azt küzdeni. Egyik segédét rögtön elküldé a sekrestyés után, hogy hozza elő a kápolna és a sírbolt kulcsait és gyujtasson fáklyákat. Kevés idő múlva előjött az egyházfi, egy szerény öreg ember, kinyitá a rozsdás sarkaikban csikorgó ajtókat, a temetésről elmaradt fáklyákat meggyujták s azokkal a kisérők néhányai elől menve, beléptek a kápolnába. Szűk, sötét kis üreg volt annak belseje. A falakat pókháló lepte mindenütt, az oltár, a székek megfeketültek az időtől, maga az oltárkép festése is egészen fekete volt már, csak a fő körül kivehető szent körfény aranya látszott ki még belőle. Az ablakok szűk ólomkarikák közé szorítva, nagyobbrészt elszivárványosodtak a ragyás verőfénytől, az egész teremben érezhető volt az a nehéz, nyomasztó templom-szag, mely sokáig csukva tartott termek tulajdona. A torony lépcsőzetéből három, négy fok hiányzott, nem is járt oda fel a harangozó, a csengetyűkötél lelógott, csak a pajkos suhanczok szoktak oda néha felmászni galambfiakért. Az oltár mellett baloldalt egy nagy vörös márványtábla állt sűrűen beirva latin betűkkel, s nem kevéssé összekarczolva. A sarkantyúk pengése szokatlanul hangzott végig a bánatosan üres egyházban s a fáklyák lobogó fénye tánczoló árnyékokat vetett az elhagyott falakra. A sekrestyés mutogatni kezdé a kápolna nevezetességeit, a tábornok azonban félbeszakítá:
– Hagyja abban, nem akarjuk e kápolna archæologiáját ismerni, vezessen le a sírboltba. A tegnap eltemetett szép hölgynek jöttünk végtiszteletünket átadni.
– Úgy gondoltam, válaszolá szerényen a sekrestyés, hogy a tábornok urat tán érdekelni fogná megtudni a kápolna építésének eredetét s annak nevét, kinek hamvadó tetemei ebbe legelőször letétettek.
A tábornok egyik kisérőjéhez fordult: «ez az ember, úgymond, tudósoknak tart bennünket!» s azután előretolva a sekrestyést, tréfásan mondá neki:
– Nem akarunk, barátom, a szentekkel és reliquiákkal ismeretségbe jönni, csak menjünk.
A sírbolt czifra rácsajtaja megnyílt, a kőcsigalépcsőkön eltüntek a fáklyák, s a földalatti ür vastag setétsége lassankint kezde engedni a betörő világnak; de bár három, négy fáklya égett, a terem egyik végétől a másikig nem lehete világosan látni. Két oldalt a szűk fülkékbe, roskatag koporsók voltak betaszítva, előttük egy-egy síremlék hirdeté az ott porladozó nevét, mindenféle nemesi czímerekkel felczifrázva. Az egyik előtt egy új alabastromszobor állott. Az örök álom angyala, lefelé fordított fáklyával, fején mákkoszorúval. A szobor talapjára egyszerűen volt felvésve:
… B–i Emma…
– Szegény leány! mondá a tábornok résztvevő arczczal, s úgy érzé, mintha a nehéz léleknyomás, mely eddig üldözé, itt a halott koporsójánál elmaradna szivéről, mintha a kisértet, visszavezetve hideg fekhelyére, most elmaradna tőle és megnyugodnék.
– Menjünk tovább! szólt kiséretéhez, midőn a sírbolt hátterébe tekintve, úgy rémlék előtte, mintha nagy arany betűkben kiirva ugyanott saját nevét látná csillámlani.
Megdöbbenve lépett közelebb: «egy fáklyát ide» kiálta.
Előtte egy magas, faragványos ódon síremlék állott, egy csonka pyramid, négy vasgolyón nyugvó. Tetején egy fekvő oroszlán, nyíllal átlőve, lábai alatt babérkoszorús kard.
És a főlapon nagy aranybetűkkel a tábornok nevének hét betűje, s a kettős kifaragott pajzson családja czímere.
– Mi ez? kérdé izgatott kedélylyel a sekrestyéstől.
– A tábornok egyik őse fekszik e kő alatt.
– Nekem egy ősapám? Hogy jött ez ide meghalni? Mi más tartományban lakunk.
– Itt esett el egy véres csatában ezelőtt másfélszáz esztendővel.
– Itt, ugyan e helyen?
– E helyen.
– S ki ellen küzde itt?
– II. Rákóczy Ferencz ellen.
– Győzött-e?
– Az nem lehet.
– Annak emlékére épült e kápolna, hová a tábornokot eltemették.
– Miről gondolják azt?
– Oda fenn ama márványtábla világosan elmondja az eseményt, ha tetszik, elolvashatja tábornok úr.
A tábornok felment a templomba kiséretével, s a márványon megavult betűkből képes volt leolvasni a rossz latin hexameterekben megirt eseményt, mely a kuruczok elleni csatában elesett hadvezér halálát gyászemlékben tartja.
– Valóban igaz. E helyen egy ősöm esett el. Szeretném, ha ez eseményt nem tudtam volna meg, mert én is e helyen akarok csatázni. Rossz omen, igen rossz omen.
– Egy római visszafordulna hadseregével ily előjelenség után, szólt egyike kisérőinek.
– És én épen azért is e helyen fogok megütközni. Ha győzök, egy másik márványemlékre feliratom, hogy százötven év múlva az unoka boszút állt elesett őséért, ha pedig elveszek, csak az évszámot lesz szükség megváltoztatni az emlékkövön, nekem is jó leend.
* * *
Másnap hajnal előtt fölkelték a tábornokot azzal a tudósítással, hogy az ellenség előörsei már mutatkoznak.
– Melyik oldalról?
– A k–i út felől.
– Küldjetek arra rögtön erős kémcsapatot egy félüteg ágyúval.
A tábornok sietett megtenni a rendelkezéseket, s nem sokára hallá megdördülni a kirendelt irányban ágyúit.
– Valahára tehát, kiálta fel megkönnyebbült szívvel. A csata kezdődik, ott megmenekszünk a kisértetektől. Azok nem mernek velünk az ágyútűzbe jönni. Fel lóra!
S egészen vidáman ugrott fel lovára, s felkészült kiséretével együtt nyargalt, merre az ágyúkat dörögni hallá. Érzé, hogy a puskaporos levegő a katona atmosphærája, a kisértetvilág nyomasztó rémei egyetlen szavára a megdördülő ágyúnak mind szétröppentek agyából, s elbúvtak félénken hideg koporsóik, penészes templomfalaik mögé.
A köd képtelenül sűrű volt, alig lehete száz lépésnyire látni. Csak néha adott irányt egy-egy föllobbanó vörös láng, melyre taszító dördülés következett.
– Erősen fűtenek a mieink, szólt a tábornok, arra tartva kiséretével, s nemsokára oda ért az ágyúkhoz.
Félüteg erősen dolgozott.
Mintegy három-négyszáz lépésnyi távolban egy dombon csatárlánczban szétszórt csapat látszék, erős állomást véve. Az üteg lövöldözé.
– Nos, hogy viselik magukat a fiuk? nem futnak-e még? kérdé a tábornok.
A tűzmester haragos lőporfüstös pofával felele:
– Állják a tüzet, mint a kőszál!
A tábornok vevé távcsővét s a mennyire a sűrű ködben kiveheté, a magas, egyenes alakok merően, mozdulatlanul álltak az ellenök lőtt golyók előtt a dombos állásponton.
– Kartácsra kell tölteni, annak hatása lesz.
Néhány kidőlt az alakok közül a sűrű golyózáportól elsepertetve, a többi állt, mint a szikla.
– Azon domb háta mögött bizonyosan egy rejtett ütegnek kell lennie. Egy osztály lovasság kerülje meg őket, egy zászlóalj ugyancsak menjen nekik szuronyszegezve s vegye két tűz közé!
A parancsszó gyorsan teljesíttetett, nehány percz múlva hallá a tábornok rohanó csapatjai hurrah-kiáltását. Látta őket közeledni sebes rohanással a domb felé. Egyszerre megálltak, a hurrah megszünt, hangos káromkodás állt be helyette, a csapatok megfordultak, s csendesen ballagtak visszafelé.
– Mi lelte ezeket?
A gyalogság zászlóalji parancsnoka s a lovas osztály vezetője hevesen vitázva közeledtek, s a mint az üteghez értek, mindketten elkezdték a tüzérparancsnokot szidni.
– Mi baj? mi lelte önöket? Miért jöttek vissza. Kiálta rájok a tábornok, egészen kihozva phlegmájából.
– A patvarban is! az a baj, hogy mi itt egy félóra óta ostromoljuk a kálvinista temetőt.
Erre lehetetlen volt a tábornoknak minden boszúsága mellett is el nem kaczagnia magát.
– Tehát azok az emberek ott fából vannak?
– A kérdezett káromkodott, mint egy pogány és esküdött szörnyűképen, hogy soha semmi ivadéka sem látott olyan fejfákat, a miknek feje van faragva és dereka és csipeje, hogy az ember ködös időben katonáknak nézhesse őket.
E pillanatban valami hideg borzalom futott végig a tábornok testén. A mosoly megfagyott vonásain. Mi volt ez?
A borzadó lélekérintés újra végig futotta testét, tetőtől talpig.
Eszébe jutott a boszorkány jóslata.
«Míg a temető lakosai nem állnak ágyúid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet».
És a temető lakosai félóráig álltak ágyúi tüze előtt!…
* * *
E perczben oldalt idegen ágyúk dördültek meg. Harsogó kiáltás jelenté, hogy az ellenséges sereg megkerülte a tábornok balszárnyát.
Egy óra múlva általános lett az ütközet.
Az egész napi csatát a puszta vakeset intézte.
A köd oly sűrű volt, hogy tájékozásról szó sem lehete.
Egyik ellenség nem látta a másikat elébb, mint míg fél lövés távolságra állottak szemközt, s nem ritkán úgy történt, hogy ugyanazon sereg találkozó csapatjai egymásra lövöldöztek, vagy az ellenséget nézték barátjuknak s csatlakoztak hozzá.
A nyargonczok nem találták a helyeket, a hová küldettek, s azután meg nem találtak vissza.
A zavar, a tévedés képtelenné tett minden kiszámított működést. A köd sűrűen, áthatlanul feküdt a csatatéren, mintha valami szellem jött volna alá, nehezítő nyomással védendő népét az ellenfél túlnyomó ereje ellen.
Egy ízben a tábornok maga is a legnagyobb veszélyben forgott. Egy osztály ellenséges lovasság alig száz lépésnyire nyargalt el mellette, a mint táborkarával egyedül állott. Ha észre veszik, el vannak fogva.
A csatában végre nem lehete semmi összefüggést fentartani. Minden csupa félreértés lett. A kiindult csapatok nem értek rendeltetésük helyére, mindenik külön küzdött, egyik előrehaladt, a másik hátranyomatott, az elszakadt csapatok kereszttűzbe jöttek. A főerő maszkok ellen operált, míg a kisebb csapatok túlnyomó had ellen víttak eredménytelenül.
Három napig tartott az ütközet. Harmadnapra kitisztult az idő. A két sereg a folyam jegén találkozott egymással. Ott ütköztek meg utoljára dühös, elszánt viadallal, a folyam jegét pirosra festette a kiomlott vér, az eget a felgyujtott város lángja.
A tábornok kénytelen volt megfordulni, s átengedni a véresen vitatott csatatért.
Hol azelőtt másfélszáz évvel egy őse elesett, s ütközetet veszte, ugyanott veszté el a késői unoka a csatát, ugyanolyan harczban.
TARTALOM.
Harmadik kötet.
- 1. Mi van a föld alatt? 1
- 2. A strucczmadár 47
- 3. Szabad a rablás 60
- 4. Indus országgyűlés 65
- 5. Zöld mulatság 73
- 6. Eget vívó szerelem 83
- 7. Történetek egy ócska kastélyban 84
- 8. Négy óra egy volcán fenekén 123
- 9. Az utolsó csatár 132
- 10. Fecske Bandi 141
- 11. A jó ember 146
- 12. A ki nem talál haza 149
- 13. Mit tudnak a nők? 153
- 14. Fulkó lovag 184
- 15. Egy tekintet 206
- 16. Tündérpalota 211
- 17. A lunatikus 218
- 18. Első az etiquette 221
- 19. A halál-fős arcz 228
- 20. A három gyűrű 233
- 21. I love you 238
- 22. Kell-e informatio? 272
- 23. Az ellenség levele 276
- 24. Igéret = adósság 279
- 25. Jól el kell tenni a pénzt 281
- 26. A végzetes hely 284
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.