Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

TIZENNEGYEDIK KÖNYV.

(Toldalékul).

MONDÁK.

1. A HÁROM KIRÁLYFI.

Volt, hol nem volt, egy kakas kukorikolásnyival még heted hét országon is tul, volt egy roppant nagy rengő jegenye nyárfa, ennek volt hétszer hetvenhét ága, minden ágon hétszer hetvenhét varjufészek, minden fészekben hétszer hetvenhét varjufiu. A ki mesémre figyelmetesen nem hallgat, vagy azalatt szundikál, annak mind ez a varjufiu vájja ki a szemét, a ki pedig mesémre figyelmetesen hallgat, soha sem látja az isten országát.

Volt hol nem volt, volt egyszer egy király, s ennek volt három fia, kik annyira hasonlítának egymáshoz, hogy anyjok sem bírta megkülönböztetni.

A király vándorolni küldé három fiát. Ment, mendegélt a három királyfi, s harmad nap egy rengeteg erdőbe értek, hol legelőbb is egy farkassal találkoztak s három kölykivel.

„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? – kérdé a farkas – innen tovább nem mentek, mert én és fiaim széttépünk.“

‚Ne bánts minket farkas – mondák a királyfiak – inkább add nekünk fiaidat szolgául.‘

„De széttéplek ordítá a farkas.“ És rájok rohant, a királyfiak azonban meggyőzék a farkast, s magokkal vitték három fiát.

Mentek, mendegéltek tovább a rengeteg erdőben; s másnap egy medvével találkoztak s három fiával.

„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? – kérdé a medve – innen tovább nem mentek, mert én és fiaim széttépünk.“

‚Ne bánts minket medve – mondák a királyfiak – inkább add nekünk fiaidat szolgául.‘

„De széttéplek orditá a medve.“ És rájok rohant, a királyfiak azonban meggyőzék a medvét, s magokkal vitték három fiát.

Megint mentek, mendegéltek a rengeteg erdőben, s harmadnap oroszlánnal találkoztak s három fiával.

„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? – kérdé az oroszlán – innen tovább nem mentek, mert én és fiaim széttépünk.“

‚Ne bánts minket oroszlán – mondák a királyfiak – inkább add nekünk fiaidat szolgául.‘

„De széttéplek ordítá az oroszlán.“ És rájok rohant, a királyfiak azonban meggyőzék az oroszlánt s magokkal vitték három fiát, s igy minden királyfinak három szolgája volt: oroszlán, medve és farkas.

Végre kiértek a rengeteg erdőből, mellynek szélén az ut egy fa alatt három felé szakadt, itt megszólalt a legöregebbik:

„Üsse mindenikünk kését a fába, s aztán induljunk mindenik más uton, esztendő mulva térjünk vissza, s kinek kése véres lesz, azt veszedelem érte, s a menjen a többi után.“

‚Ugy legyen.‘ Mondák a többiek, s késeiket a fába ütvén, elindultak mindenik más uton.

A legöregebbik hosszu vándorlás után egy városba ért, melly egészen fekete posztóba volt borítva, s itt egy öreg asszonyhoz szállt.

„Miért van ezen város feketébe borítva?“ kérdé a királyfi.

‚Hej nagy veszedelemben élünk mi – felelé az öreg asszony – a város melletti tóban lakik a hét fejü, tüzokádó sárkány, s ennek minden héten egy szüz leányt kell adnunk, s holnap a király leányát viszik neki, ezért van feketébe borítva városunk.‘

„S nincs ember a ki segitene?“ Tudakozódék tovább a királyfi.

„Még eddig nem akadt – folytatá az öreg – pedig királyunk leányát, s halála után a királyságot annak igérte, ki a sárkányt megöli.“

A királyfi nem szólt többet, de megpihenvén, a tó felé indult, s midőn a királyi palota előtt elment, látá a királyleányt az ablakban sirva. A királyleány pedig ollyan szép volt, hogy haladtában a nap is megállt ez ablak felett, szépségét csudálni. Végre a tóhoz ért, már messziről hallván a hétfejü sárkányt ordítani, hogy a föld is rengett belé.

„Hogy mersz felém jőni? meg kell halnod, ha hét lelked van is“, kiáltá a sárkány, de a királyfi válasz helyett buzogányát ugy sujtá hozzá, hogy egyik fejét tüstént összezuzta, s aztán karddal rohaná meg a sárkányt, s kutyáit reá uszitá, s mig ő maga a sárkány fejeit vagdalta, addig szolgái összemarczangolák, s igy megölte a sárkányt, mellynek vére hét mértföldnyire patakban folyt. Ezután a sárkány fejéből kihuza egy fogat, s a tarsolyába tette, de nagyon el levén fáradva, lefeküdt a sásba, s kutyáival együtt mélyen elaludt.

A veres vitéz a sásból nézé az egész harczot, s látván hogy alszik a királyfi, hozzá sompolygott, s megölvén őt, négy darabra vágta testét, hogy fel ne lehessen támasztani, s osztán a sárkány hét fejét felszedvén, a városba ment.

Eltávozván a veres vitéz, a három kutya felébredt, s ordítani kezdének bújokban, midőn látták hogy urok meg van gyilkolva.

„Hej csak kötelünk volna, hogy összeköthessük, tudnék én egy füvet, melly tüstént feltámasztaná.“ Mondá a farkas.

„Csak volna, ki összetudja kötni, hoznék én kötelet.“ Mondá az oroszlán.

„Összekötöm, csak kötél legyen.“ Szóla a medve, mire az oroszlán a városba rohant, a farkas pedig ment füvet keresni, s a medve ura testét őrzé.

Az oroszlán a kötélverőhez rohant be, s reá kiálta: „adj kötelet, mert összetéplek.“ A kötélverő ijedtében minden kötelét oda dobá, s az oroszlán egy csomóval visszasietett. Ez alatt a farkas is megtért a fűvel, s a medve összeköté a királyfi testét, a farkas megkente, mire a királyfi mintha ébredne, szemét dörzsölé s felkelt.

„Hej be sokáig aludtam“ mondá, már lemenőben látván a napot, és szolgáival visszatért a városba, s midőn elment a királyi palota előtt, ismét látta a királyleányt, de most már mosolyogva nézett reá. Aztán megint az öreg asszonyhoz ment a királyfi éjszakára. Másnap felkelvén a királyfi, a város egészen veres posztóba volt borítva.

„Miért van most veresbe borítva az egész város?“ kérdé a királyfi.

‚Mert a veres vitéz megölte a sárkányt, s megmenté a királyleányt, s ma tartja vele lakodalmát‘, felelé az öreg asszony. A királyfi pedig bement a palotába, hová az egész nép tódult. A király épen leányához vezeté a veres vitézt, s mondá:

„Ime leányom, ezen vitéz ölte meg a sárkányt, azért mától fogva csak ásókapa választ el tőle.“

„Király apám – felelé a királyleány – nem ez ölte meg a sárkányt, én nem lehetek annak felesége.“

„De ez ölte meg – szóla hangosan a király – s bizonyságul magával hozta mind a hét fejét, azért feleségévé kell lenned, mint igértem.“

Ezután nagy vendégség lett, de a királyleány sirva ült az asztalhoz, a királyfi pedig busan ment haza.

„Adj ennem uram, ehetném,“ szólítá meg a farkas, midőn szállására ért.

„Eredj a királyhoz és hozz enni magadnak asztaláról,“ s a farkas elment. A veres vitéz, a király és leánya közt, hét veres párnán ült, de midőn a farkast belépni látá, ijedtében egy vánkos kiesett alóla, a farkas pedig egy tál étellel elment, s megmondá urának, mi történt.

„Adj ennem uram, én is ehetném.“ Szólalt meg ekkor a medve, s ura őt is a palotába küldé, s midőn belépett, a veres vitéz alól ijedtében ismét kiesett egy párna, mit a medve, az étellel haza térvén, elbeszélt urának.

Az oroszlán is éhezvén, hasonlóképen ételért ment, s ekkor a veres vitéz alól ijedtében a harmadik párna is kiesett, hogy alig látszott már az asztal alól.

Most a királyfi maga ment a palotába, s midőn belépett, a veres vitéz alól ijedtében minden párna kiesett.

„Felséges király – szóla a királyfi – azt gondolod, a veres vitéz ölte meg a hétfejü sárkányt?“

„Igen – felelé a király – s magával hozta hét fejét, im itt vannak.“

„De nézd meg felséges király, mi hibázik minden fejből.“

A király megnézé a sárkány fejeket, s csudálkozva mondá: „valóban minden fejből egy fog hibázik.“

„Ugy van – szóla a királyfi – s itt a sárkány hét foga. S tarsolyából kivevén, a királynak nyujtá a fogakat. – Felséges király, ha a veres vitéz ölte meg a sárkányt, hogy férhettem volna én fogaihoz?“

„Mi az? – kérdé a király boszusan a veres vitézt – ki ölte meg a sárkányt?“

„Kegyelem!“ – rimánkodék ez, és rémültében mindent megvalla, a király pedig kiostoroztatá őt, és kutyákkal üzeté el a palotából. A királyfit pedig mint vőlegényt tüstént leánya mellé ülteté ennek nagy örömére, s ollyan lakodalmat csaptak, hogy Honczidából Bonczidáig folyt a sárga lé. A királyfi pedig aztán boldogul élt a királyleánynyal, mint férj és feleség.

Történt azonban egyszer, hogy a királyfi három szolgájával vadászni ment, s az erdőben sok járáskelés után elfáradván, s meg is éhezvén, egy fa alatt tüzet rakott, s mellé ülvén, szalonnát sütött. Egyszerre csak azt hallá, hogy valaki a fán reszkető hangon kiáltja:

„Jaj be fázom!“

A királyfi felpillanta, s egy banyát láta a fa tetején dideregni.

„Jöszte le, anyjok“ szóla neki, de a vén asszony a hideg miatt még mindig dideregve mondá:

„Félek leszállni, mert kutyáid megölnek, de üsd meg ezen vesszővel, mellyet levetek, aztán nem bántanak.“ A jó királyfi nem is gondolván, hogy a banya boszorkány, a vesszővel megüté szolgáit, mellyek – a nélkül hogy ő észrevette volna – legott kővé váltak. Ezt látván a vén asszony, leszállott, és fanyársat faragván magának, varancsos békát fogott, s azt a nyársra huzván, a tűzhöz, a szalonna felé tartá; s midőn a királyfi ezért elakará üzni a banyát, ez a varancsos békát képéhez csapta, hogy a királyfi elszédült, és szolgái sem segithetvén, a boszorkány megölé őt, s feldarabolván, besózta és hordóba rakta.

A királyleány búsan várta férjét, de az napok multával sem jött haza, s a szegény királyleány éjjel nappal siratá.

Ezalatt a középső királyfi visszatért a fához, mellybe késeiket döfék, s bátyja kését véresnek találván, utána indult. Midőn a városba érkezett, az megint feketébe volt borítva. Ő is a vén asszonyhoz szállott, s ez kérdésére elbeszélé a másik királyfi egész történetét, s hogy most a város azért van feketébe borítva, mert a királyfi a vadászaton elveszett. A középső királyfi mindjárt gondolván, hogy senki sem volt más, mint bátyja, a palotába ment. A királyleány örömében nyakába borult, mert férjének gondolá őt.

„Szép királyleány, én férjed nem vagyok – mondá a királyfi – csak férjed öcscse.“ De a királyleány nem hitte, mert nem is képzelheté, hogy ember ugy hasonlithasson emberhez, azért egész nap ugy beszélt vele, mint férjével, s este egy ágyba kelle feküdniök. De a királyfi meztelen kardját maga és sógorasszonya közé tevén, mondá:

„Ha hozzám nyulsz, ezen kard tüstént elvágja kezedet.“ A királyleány ezen nagyon busult, de próbát akarván tenni, átveté kendőjét, s ezt a kard tüstént ketté vágta, mire a királyleány sirva fakadván, az egész éjszakát sirásban tölté.

Másnap reggel a királyfi bátyját nyomozni akarván, vadászni indult ugyanazon erdőbe, mellyben az, mint hallá, elveszett, de ott szerencsétlenségére a boszorkánynyal épen ugy járt mint bátyja, s a banya őt is megölte s besózta.

Azonban a legifjabb királyfi is visszajött a fához, mellyben késeik voltak, s mind a két bátyjáét véresen találván, a legöregebbik után indult, s a még mindig feketébe borított városba érkezvén, ő is mindent megtudott a vén asszonytól, bement a palotába, hol a királyleány őt is férjének tartván, vele kellett hálnia, de kardját ő is közikbe tevé, s másnap a királyleány nagy bújára vadászni ment. Elfáradván, ő is tüzet rakott és szalonnát sütött, s a boszorkány neki is leveté a vesszőt, de a királyfi szerencsére megpillantá a sürüben a hat kővé vált kutyát, s a magáé helyett a vesszővel ezeket üté meg, s mind a hat tüstént felelevenült. A boszorkány mindezt nem látva leszállt, az állatok azonban tüstént megragadák, s kényszeríték, hogy uraikat ismét feltámaszsza. Miután a két királyfi felelevenedett, örömükben mind a hárman egymás nyakába borultak, a szolgák pedig a boszorkányt eltépték, ezután mind haza mentek, a királyleány csak most örült még igazán, férjét és sógorait egyszerre visszakapván, s nem félvén többé, hogy kardot tesznek ágyába. A várost az öröm miatt ismét veres posztóba boríták. A legöregebbik királyfi aztán sokáig boldogul élt feleségével, s később ő lett királylyá, két öcscse pedig szerencsésen haza tért.

2.

Hol volt, hol nem volt, még az óperenczi tengeren is tulnan volt, volt egyszer egy szegény ember, kinek három fia volt. Egy reggel fölkelvén, megszólítá az apa a legöregebbet: mit álmodtál, fiam? Hát biz én, édes apám – felelt ez – egy teritett asztalnál ültem, s annyira jól laktam, hogy ha hasamra ütöttem, az egész faluban lévő vereb fölriadt hangjára. No fiam, – felelt az apa – ha jóllaktál, érd be vele; kenyerünk ugy is szüken van, s ma nem fogsz enni semmit. Ismét kérdi a középsőtül: mit álmodtál, fiam? Hej édes apám! olly sarkantyús csizmát vettem, hogy ha öszveütöttem, hét országra szólt. No jó fiam – felelt ennek is az apa, – csak hogy csizmád van már egyszer életedben, beérheted vele a télen! Kérdi végre a legkisebbet: mit álmodott, de ez vonakodék megmondani. Az apja unszolta, de ez hallgatott. A kérelem után fenyegetés következett, s miután ez is hasztalan volt, ütlegelni kezdé a gyermeket, „Szégyen a futás de hasznos“, a gyermek is követte e jó tanácsot azonnal, és futott; az apja nyomban a suhánggal. Midőn az utczára kirohannak, az ott vonuló országuton jön a király arany szőrü, gyémánt patkós hat lovon. Megállt s kérdi az apát: miért bántja e gyermeket. Azért felséges király – mert álmát el nem akarja mondani. Ne bántsd, jó ember, szólt a fejedelem; hanem tudod mit? e gyermeket nékem fogod adni, vedd érte ez erszényt, én álmát tudni akarom és viszem magammal. Az apa belé egyezett, s a király tova utazott a gyermekkel. Oda haza elő hivatá a gyermeket, s álmát tudakozá tőle; de a gyermek itt sem vallott semmit. S sem kérelem, sem fenyegetés nem birhatá reá, hogy álmát elbeszélje. A király e nyakasságon fölharaguvék, s szóla bőszülten: gaz gyermek, királyodnak engedetlenkedni, tudd meg, annyi, mint halált érdemleni, halni fogsz, de ollyan halállal, hogy időd leend meggondolni mit tesz engedetlenkedni a királynak. Itt poroszlókat szólittatott be, s parancsolá, hogy egyik vártoronynak falrejtekébe rakják be elevenen. A gyermek nyugodtan hallgatá az itéletet, csak a király szép leánya sápadozott, ki elmerülve, s titkos örömmel legelteté szemeit, a nyulánk, hó arczú, bogár szemü, s gazdag holló hajfürtözetü gyermeken. A gyermek elvitetett; de a leány föltevé magában, hogy mentője leend a deli gyermeknek, kihez az első pillanattól szerelmi vonzalom köté. A müvesek egyikét megvesztegeti tehát, hogy észrevétlenül egy követ szabadon hagyjon, mellyet ki s be lehessen tenni. Ugy lön, s a szép leány titkon táplálta kedvesét falrejtekében. Egy nap ezek után történt, hogy mind az utólsó szőrszálig mindenben hasonló hét fehér lovat vezettet a fejedelem udvarára, a kutyafejü tatárok hatalmas fejedelme, olly meghagyással hogy a lovak mindenike esztendővel öregebb a másiknál, s ha ki nem találja, mellyik a legfiatalabb, s mint következnek egymásután, a legöregebbik, a mennyi füszál országában, annyi tatárral árasztja azt el, őt felnyársalja, s leányát nőül veendi. A király e hirre megütközött; birodalmának bölcseivel tanácskozott, de hasztalan, azért búban és gyászban volt az egész udvar. Búsult a szép király kisasszony is, s nem nyájasan, mint máskor, hanem könyes szemekkel vitte az eledelt kedvesének. Ez látván könyeit, okát kérdezé. A király kisasszony elpanaszolván baját, vigasztalá, s mondá neki, javasolja atyjának, hogy hét edénybe hétféle zabot öntsenek, mellyek mindenike, hét külön évi termés legyen. A lovakat bocsájtassa rá, s idejök szerint, a korább, vagy későbbi évi zabhoz fognak állni, s ekkor jegyezzék meg őket. Ugy lön. A lovakat visszaküldék, korukat kijelelve, s a tatár fejedelem igazolá a megfejtést. De lön ismét, hogy egy pálcza, mind két végén egyenlő vastagságu, érkezett tőle, ismételvén az előbbi fenyegetést, ha ki nem találja: mellyik vége való a tőrül. A fejedelem búsult ismét, s a leány elpanaszlá bánatukat a fiunak. Ez mondá: ne busuljon fölséges királykisasszoy, hanem mondja atyjának, hogy a pálczának mérje ki tökéletesen közepét, itt kössön reá czérnát s azon csüngesse, a nehezebb vége le fog billenni, s ez lesz a tőrül való. A király ugy cselekedett s visszaküldven a kijelelt végü pálczát, a tatár fejedelem fejcsóválva igazolá a megfejtést. Még egy próbát teszek, mondá ez bosszankodva, a mint látom, velem akar ott mérkőzni valaki, meglátjuk, mellyikünk kezébe marad a szíj vége. És történt nem sokára, hogy egy nyil repült a királyi palota falaiba, melly azt, mint földrengés, alapjáig megingatá. Az ijedelem nagy volt, s még nagyobb lőn, midőn a nyil szárnyán látták a tatár fejedelem előbbi fenyegetőzéseit irva, ha azt onnan kihuzatni, s visszalövetni nem lész képes a király. Ez még inkább busúlt mint eddig, s álom nem jött szemeire. Felszólítatta birodalmának hőseit, fel minden szerencse-gyermeket, ki burokban, foggal, vagy ősz hajfürtel született, s fele királyságát, s leányát igéré annak, ki a tatár fejedelem kivánatát teljesitendi. A leány bús képpel elbeszélte ez uj bajt is a fiunak, s ez tanácsolá, hogy most a rejteknyilást, nehogy megtudják szerelmöket, rakassa be, mintha az soha ki nem járt volna, mintha álmodta volna, hogy ő még él, s ő lész képes véghez vinni a tettet: bontassa ki a falakat. A leány ugy tett. A fejedelem bámult, s igazán csak álomnak tartá beszédét a fiuról, kit már majd nem felejtett, s pornak hitt a falak között. Azonban a szükség, ha valóság nincs, álomhoz is örömest fordúl, s aggodalma leánya álmát is lehetőnek láttatá. A király kibontatja a falat, s egy deli vitéz lépett onnan ki.

Nem lesz több aggodalmad királyom, szólt a reménytől lelkesült fiu, jobbjával kiragadván a nyilat, ugy sujtá Tatárország felé, hogy a fejedelmi palota tetőgombjai is hullottak. Ezt látván a tatár fejedelem, már nemcsak látni, ösmérni is ohajtá azt, ki mindezeket teljesité. A fiu azonnal ajálkozott elmenni, s tizenkét vitéz kiséretében utnak indult. Azonban a tatár fejedelem bűvösségét probára teendő, magát semmivel nem különbözteté kisérőitől, sőt fegyver, ruházat s minden készületök a lehetségig egyenlő volt. A fejedelem pompával fogadta őket, s látván egyenlőségüket, a cselt, mi ez alatt lappang, azonnal gyanitá. Ő, nehogy tudatlanságát elárulja, nem meré kérdezni, mellyik az a bölcs, s hatalmas karu vitéz, s bűvös anyját bizta meg ezt kitudni. E czélból éjjelre mindnyájokat egy háló szobába rendelé a bűvös anya; maga pedig a szoba egy rejtekébe elhuzódott. Lenyugodván a jövevények, egyik egész elégülettel megszólalt „hej be jó bora van a fejedelemnek!“ Jó bizon – szólalt fel egy másik, – mert embervér van benne. A bűvös anya megjegyezte, mellyik ágyból jött a hang, s midőn elaludtak, annak egyik hunczutkájából elcsapott, s lassan kilopózott a szobából, s a jelt tudtára adá a fiának. Felkelnek a vendégek, s hősünk azonnal észreveszi a jegyet, s hogy azt kijátsza, mindenikéből elvágatott annyit. Ebédelnek, s a fejedelem nem tudott semmire menni. Más éjjel ismét belopódzott a fejedelem anyja, s egy ismét felszólal: hej be jó kenyere van a tatár fejedelemnek! Jó bizon, szólt egy másik, mert asszonytej van benne, s midőn elaludtak, azon ágyban fekvőnek, honnan a hang jött, bajszából csapott el egy parányit, s tudtára ada a jelt fiának. Ezek már vigyázóbbak lettek egymásra, s észrevevén a jelt, mindnyájan elcsaptak ugyan annyit bajszokból, s más nap a fejdelem ismét semmire sem tudott menni. Harmad estve ismét elrejtezett a vén asszony, s egy felszólalt: hej be szép ember ez a fejedelem! Szép bizon, mert szerelemgyermek, felelt egy másik; s midőn elaludtak, annak sisakja ellenzőjén, honnan a hang jött, egy karczolást tett, s a jelt tudatá fiával. Azonban reggel, mindnyájokét egyenlőn jelelve látta a fejedelem. Végre magán erőt vevén a fejedelem, szólt: látom, nagyobb mester van köztetek nálamnál, hanem annál inkább vágyom őt ismérni; azért jelentse ki magát, hadd lássam őt, s hadd ismerjem az egyetlen embert, ki bölcsebb, hatalmasabb akar lenni nálamnál. Az ifju kiáll, s szól: én bölcsebb, s hatalmasabb nem akartam lenni náladnál, csak azt tejesitettem, mire fölhittál bennünket, s én vagyok az is, kit három éjjelen megjegyeztél. Jól van ifju, most igazold szavadat, miként lehet boromban embervér? Hivasd pinczéredet, fejedelem, s majd elmondja ő, szólt a fiu. Ez reszketve megjelen, s elmondja, hogy mikor az emlitett bort töltögeté, késével ujját megcsapta, s ebből csordult belé. Hát kenyeremben mint van asszonytej? kérdé a fejedelem. Hivasd sütőnéd és megmondja, szólt az ifju. Ez kérdőre vétetvén, elmondja, miként most szoptatós lévén, meggyült emlőjében a tej, s dagasztás közben megeredt, s belé cseppent. A bűvös anya pedig, mint mikor hirül vitte a fiu mondását, most ujra megvallá hogy a fejedelem csakugyan szerelem gyermeke. A fejedelem nem fojthatta tovább bosszuját, s szólt dühösen s kevély pöffeszkedéssel: én ollyan embert, ki vélem mérkőzhet, nem fogok türni; nékem, vagy néki, halni kell. Védd magad ifju! s e szóknál pallosát villogtatva rá rohan. Az ifjut a fejedelem véletlen csuszamlása megmenté, mert mielőtt ez talpra állhatott, átdöfte, s fejét kardján nyujtotta át otthon királyának. Ime a mi történt vélem, az vala álmom, szólt most a győztes ifju, de ki nem mondhattam előre, mert különben nem teljesedett volna. A király átölelte most az ifjut, birodalmának felét s leányát átadá neki, s még talán ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

3.

Egyszer volt egy fiatal herczeg, tán alig 25 esztendős, magos sugár termete hasonló volt a beligeti fenyőkhez, homloka is bus volt mint a sötét fenyőé, mennydörgő hangja szikrásztatta fekette szemeit, öltözete, pánczélya fekete volt, mert a herczeg, kit az egész világ röviden Csabor urnak hivott, a nagy király válogatott vitézzei között szolgált, s fekete gunyáján kivül más czifrasága nem volt, csak egy aranycsillaga, mellyet a nímet táborba azért ajándékozott Csabor urnak a nagy király, mivel ez életét mentette meg. Nagy hire volt Csabor ur vitézségének, s jó szivének, a szegények iránt nagyon adakozó volt; s sokszor a nagy király dorgálta miért osztogatja olly kimillés nélkül vagyonát, de a papok nem dicsekedhettek a Csabor ur alamizsnájával, mert ezeknek soha semmit sem ajándékozott, misére pedig pénzt nem osztogatott, ezért neheztelt is rája az egész papság, kivált a főpap a nagy király udvarából, de mivel igen szerette Csabor urat a nagy király, ellene nyilván véteni még pap uram sem mert, alattomban mindazonáltal főzte a cserepet. Egy hideg öszszel haza érkezett a nagy király Csabor urral a táborból a király várába egy nagy viz partján, még le sem nyergelték a csődöreket, s már szólitá a nagy király Csabor urat – „Fiu, nyugodd ki az éjjel magadot, s hajnalba midőn pitymallik, siess bizodalmasabb embereiddel tul az alföldi havasokon az öreg Demeterhez Románba, a mint hallom olá uraiméknak barátságom nem fér fogaikra, mert már a törökkel czimborálnak – tudd meg fiu, hány hét ott a világ, s intsed az öreg rokát vigyázna farkára, mert az érseki palást helyett aligha istrángot nem küldök neki“ – Csabor ur örömmel vette a nagy király parancsát, s bucsut vévén Margit asszonytól, barna csődörén repült a fövényes pusztákon ált az Olt mejékére, onnan egy hideg fagyban tört keresztül a havasokon s Jordán Boërnál a király hű emberénél, bészállott, itt hallá az öreg Demeternek álnokságát egész kiterjedésében, és azt is, hogy ez a nagy király főpapjától alattomba ingereltetik a csavara csinálására. Ezeket értvén, utnak eredett Csabor ur, s negyed napra Románba ért, szállást a püspöknél vön, s általa szinből szivesen fogadtatott, liba nyelvvel akará a vén kuvasz, Csabor urat ámíttani az idevaló dolgok felől, de bajos volt a nagy király emberét megcsalni. Csabor ur a püspök sok beszédére semmit sem felelt, s ezért azt hivé a püspök hogy Csabor urat elaltatá, de ez annál vigyázobb vala, s egykor észrevevé hogy minden éjjel számos nép gyült a nagy templomba; ő is azért egy éjszakán böeroson öltözve belopodzott oda, s irtozva hallá mint egyeznek a Csukolyok a püspökkel a nagy király ellen, s mint koholnak a török segedelmével pártolást s támadást, csöndesen halgatá mindezeket Csabor ur, s másnap eggyik szolgáját levéllel elküldé a nagy királyhoz, melyben az egész dolgot tisztán elárulta; de a szolgát meglesték a kémek, megtámadták, agyon verték, s a Csabor ur levelét tőle elvévén, azt a püspöknek adták – ki megtudván a levélből azt, hogy Csabor ur minden éjjel a templomba lopódzik, még azon éjjel, mikor a sokaság egybegyült, be záratá a nagy czerefa ajtókat, s boszus beszéddel eléadá a népnek, mint lenne közte áruló; erre mindenik halált kiáltott, s kész volt a szent keresztre megeskünni, hogy ők nem azok, ekkor a püspök egy széket tétetett az oltár garádicsára, leült, s rendre megeskette a jelenvalókat, csak egy barna bundás nem mozdult a szentelt viz edénnye mellől, s ennek szóla a püspök „hát te ki vagy; hogy nem járulsz felém?“ de a fekete bunda nem mozdult, most tudta a püspök a dolgot, s parancsolá: kötöznék meg a barnát, nyomult a sokaság tellyesíteni a parancsolatot, ekkor lehulla a barna bunda, s ott álla Csabor ur, mint a beligeti sötét fenyő zord homlokkal szikrázó szemekkel, jobbjába aranyozott nyelü réz füttykös volt, balja egy széles palloson nyugodott – rezzenve állott a sokaság, mint a vadász, ki midőn nyulat kergetne, hirtelen medvére bukkan – azonban nem sokára rohantak a prédára, s anyi mind az, Csabor ur minekutána mintegy 30at le vert volna, maga is halva czeppent le, vére magasra precskelt az oszlopra, s most is látszik a románi öreg templom bémenetelénél balra, eleget meszelik az olá papok, de még is csak nem fehéren marad. – Megtudá ezt a nagy király, főpapját elzárata, s iszonyu haddal jőve megboszulni a Csukolyokat, kik Csabor urat megölték, seregével férfi gunyában eljöve Margit asszony is, s addig sirt a véres oszlop alatt, mig egy mise után halva emelték fel a kőpadlásról.

Jegyzés: Mind a kitételek, mind a szófüzetek a menyibe lehetett az érthetőségért a beszélő pór Csangó előadásához hűn meghagyattak.

JEGYZETEK.

(A kezdő számok mindig dalokra vitetnek.)

A tizennegyedik könyv egyedűl azért adatott a népdalokhoz, hogy általa hasonló mondák gyüjtésére fordittassék a hazafi olvasók figyelme.