Szegény gazdagok: Regény

VÉGSZAVAK.

Henriette kiegyezése nagyon megharagítá Lángaynét. A háládatlan teremtés! Én pört kezdek az öreg végrendeletének megsemmisítésére, én védem az ő jogait is, s ő szépen cserben hagy, mikor már János bátyánk kényre-kegyre megadni kénytelen magát; kiegyezik vele, ki hagyja magát holmi potomsággal fizettetni, mielőtt engemet megkérdezett volna. De még nincs bevégezve a számadás. Ő elismerte a váltó érvényességét s ki is fizette azt; a törvényszék nem üldözi tovább Margarit, szabadon bocsátják, mint olyan bolondot, a ki nem tudja, mit beszél? De egyről elfeledkeztek! Hát Kálmán vallomása micsoda? Nem elismerte-e a fiú biró előtt, hogy Margari biztatására váltót hamisított? Csak várjunk egy kevéssé. Majd elő fog jönni a földönfutó, ha egyszer meghallja, hogy van valami öröksége, a miben osztoznia kell, ott fogja hagyni a falusi ponyvakomédiázást s itt terem Henriettet meglátogatni. Akkor aztán majd előfogjuk őt, hogy világosítsa fel ama váltó történetét, s meglátjuk, hogy nem támad-e abból János barátunkra nézve egy kis kelepcze? Mert meg kell neki törni, ha mind a ketten tönkre megyünk is miatta.

Azonban a legvalószinűbb pontban csalatkozott. Kálmán úrfi nem tünt elő az átengedett nagyapai örökség hírére sőt még csak hírt sem hallatott magáról.

Pedig Henriette mindent elkövetett, hogy őt haza édesgesse. Valóságos szerelmi nyilatkozatokat közlött valamennyi hazai hírlapban «egy eltünt testvérhez, kit nővére tárt karokkal fogad, ha visszatér». Semmi eredménye sem lett. Pedig lehetetlen, hogy ne olvasta volna valamelyikben? Szinész, és ne tudná, hogy mi van a hirlapban?

A névszerinti utánajárás nagyon áldatlan muka volt; a szinpadon nem donatio útján kapja az ember neveit, hanem fog magának egyet via facti, s ha megunta, odább ád rajta. Ma Babérossy Leánder, holnap Fellegváry Ákos. Ki akadna fel rajta?

Következtek a hivatalos köröztetések: Egy ilyen és ilyen ifju kerestetik, a ki hírt tud felőle adni, kap ennyi meg ennyi jutalmat. Ez is mind sikertelen volt; mintha a szinész nem tudna magából minden hónapban más alakot növelni?

A sok sikertelen keresés után végtére egy napon kap Lángayné egy levelet, melyben nagyon hibás asszonyirással ez volt foglalva: «Méltóságos asszonyság! Azon bizonyos szinész úr, a kit méltóztatik keresni és jutalmat kitűzni a fejére, a ki megtalálja, fájdalom, nálam volt két hónapig és két hétig koszton és kvártélyon, és fájdalom, ez idő alatt egy krajczárt sem fizetett, kellett volna pedig nekie fizetni hét forintot a szállásért, nyolczat az ebédért, hármat a mosásért, váltóczédulában, ugyancsak a patikakontót is én fizettem érte négy forintokat és harminczkilencz krajczárt, mint szinte a papnak és a sírásóknak is, meg a szemfödélért és koporsóért, összesen tizenhárom forintokat, mert tetszik tudni, az ifjúcska, fájdalom, meghalálozott, és még a keresztfát is én tétettem neki, akkor mondta meg, hogy mi nevet kell rátétetni; az is két forint volt váltó. És így összesen negyvenhat forint és huszonöt garas, a mit méltóztassék nekem megküldeni, mert én szegény özvegy vagyok és nem tehetek róla, hogy az úrficska meghalt; bizony kolerában halt meg. Alázatos szolgálója: Gyűriné, fehér kenyérsütőné Kis-Pércsen.»

Világos volt előtte, hogy ez Kálmánnak saját mívelte tréfája és semmi kétsége nem volt a felől, hogy ha ő Kis-Pércsre elutazik, ott a földönfutó rokont okvetlenül felfogja találni, még pedig a legjobb egészségben.

Nem restelte a hosszas utazás fáradságát; azonban mennyire meg volt lepetve, midőn a vendéglőben legelső kérdezősködésére azt tudta meg, hogy a kérdéses szinházigazgató csakugyan meghalt és el is temették, adós is maradt, nemcsak Gyűriné asszonyomnál, hanem a korcsmában is mindenféle spirituosumok árában.

Ugyanezt a választ hallotta mindenkitől, a kit e tárgyban megkérdezett; már tudniillik, hogy mindenki megegyezett abban a válaszban, hogy az úrfi meghalt és neki is adós maradt. Végül a pap és legvégül a sírásó is ezt bizonyíták: nekik is adós maradt az utolsó tisztességtételért.

Lángaynénak meg kellett a szomorú tényben nyugodnia; Kálmán adósságait egyébiránt nem fizette ki, sem egyszerű keresztfácskája helyébe sírkövet nem emeltetett. Rossz fiu volt, nem érdemelte meg.

És ezuttal tökéletes igaza volt Lángaynénak, mert Kálmán úrfi csakugyan nem érdemelt nagynénjétől egy jó szót sem. Hinné-e valaki, hogy a gézenguz oda qualificálta magát, hogy még ez a meghalása is csak komédiából történt? Miután annyira eladósodott ott helyben, hogy minden megszökési kisérlete dugába dőlt, mert a cerebreusok éjjel-nappal rálesettek: azt gondolá ki, hogy háziasszonyával egyetértve, magát halottnak hirdeteté ki, egy festett koporsóba belefeküdt, s mielőtt a koporsó fedelét rászegezték volna, kiosontott belőle, s míg hitelezői sírva kisérték ki a temetőbe, azalatt ő a város másik végén nevetve és dudolva ballagott ki a széles világba.

Meglehet, hogy e tréfára egyéb oka nem volt aprólékos adósságainál; mert ha rokonait akarta vele megkínozni, az ugyan kegyetlen ötlet volt egy olyan fiatal szívtől.

Lángaynénak nem maradt más hátra, mint a hosszadalmas örökösödési pert folytatni János ellen. Alkuról szó sem volt közöttük. Abba belevénültek. Lángayné annyit költött már a perre, hogy férjéről öröklött vagyona csaknem ráment. Nem tartott már sem kocsit, sem nagy házat, két szobácskában megfért s nem járt sehova és viselte a negyedévi divatot, csakhogy perét folytathassa.

Tíz év telt bele, míg annak vége lett.

János úr vesztett. A hétszemélyes tábla megerősíté az itéletet, melyben Lapussa Demeter elmeháborultsága ténynek van elfogadva s az általa tett későbbi végrendelet érvényteleníttetik, fennhagyva az elébbi rendelkezéseit.

Szegény gazdag ember! Még holta után is üldözte az az eszme, hogy ő gazdag! Életében egy lélek sem volt, a ki szerette volna, azért, mert mindenki félt tőle, s halála után még békés emlékezetének sem hagynak békét, bebizonyítják, hogy elmeháborodott volt, s itéletet mondatnak rá.

Hiszen az itélet igazságos volt.

Hanem már mégis, egy szegény ember ha szemét behunyta, biztosítva van azon kis fejfácska által, melyet fejéhez leásnak, hogy számadásai be vannak végezve s róla többet rosszat nem beszélnek, míg a gazdag embert meg nem óvta a carrarai márvány, melylyel hamvait lenyomtatták, hogy fel ne hurczolják a sírból; halottan a törvény elé ne állítsák és árnyékára sáros lábakkal ne tapodjanak.

Szegény gazdag ember!

János úrra e pör elvesztése rettenetes csapás volt. Egy milliót kellett neki rögtön kifizetni testvérének.

Igaz, hogy maradt még neki több mint ugyanannyi, de mégis: egy milliót birni csak, rettenetes gondolat arra nézve, a kinek már volt kettő!

Addig is sovány volt és két rét görnyedve járt; ez a per, ez a csapás egészen kiszárítá; valami lassú sorvasztó baj lepte meg. Makszika is sok szomorúságára volt, a nagy kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett belőle, a birodalom minden orvosi fakultása gyakorolta rajta tudományát remekben, de nem tudott belőle embert csinálni; hanem azért János úr sohasem a maga, sem a fia betegségéről nem panaszkodott. Ha valami részvevő lélek találkozott vele s kérdezé, hogy van? nem aranyerét vádolta; nem mondta, hogy köhög, hanem azt felelte: «koldus vagyok, tönkre vagyok téve, az a bajom; hogy is volna bennem vér, mikor ilyen eret vágtak rajtam: egy milliót kellett kifizetnem! egy milliót. Végem van, el vagyok pusztulva. Csodálom, hogy még élek; más ember belehalt volna. Egy milliót raboltak rajtam.»

Szegény gazdag ember! Mennyire fájt neki az, hogy testvérének ki kellett adnia örökségi részét. Mennyire haldoklóvá tette az a gondolat, hogy most már csak felényire gazdag, mint azelőtt volt.

Gróf Kengyelesyné mindvégig megtartá könnyű kedélyét; férjének most sem lehet rá semmi panasza; kivált mióta a huszártiszt nyugalmaztatta magát s állandóul Aradon vette lakását. A cselszövény olyan finomul volt szőve, hogy az illetőnek mindeddig még a nevét sem tudtuk meg.

Szilárd nevezetes pályakört tett, de melynek esélyei más időszakba vágnak át már s ez egyszerű történet fonalain kívül esnek.

Sohasem házasodott meg. Kengyelesy és a hozzá hasonlók gyakran évődtek vele, hogy most már özvegygyé lett az egykori ideál, miért nem iparkodik mellé jutni, jó parthie volna ám az; ő ezt hasonló tréfás modorban szokta rendesen elűzni; hanem egyszer, midőn Kengyelesyné komolyan előhozta, hogy miért nem közelít Hátszeginéhez, ő bizonyosan mondhatja, hogy Henriette most is sóhajtva gondol egykori kedvesére, hogy kegyetlenség tőle annyira kerülni a szegény asszonyt, akkor azt felelte Szilárd:

– Én nem vagyok az, a kit ma elvetnek és holnap fölvehetnek.

Többet aztán nem hozta neki elő a grófné Henriettet

És ki tudja, nem lett volna-e közöttük olyan szent akadálya a sorsnak, a mi alól semmi szentszék őket föl nem mentheté? Ki tudja, miért volt jó Szilárdnak úgy kerülni minden találkozást – Hátszegi özvegyével?

Henriette maradt mindenesetre a legboldogtalanabb. Huszonhat éves korában már öreg asszonynak lehete mondani. Idegei uralkodtak rajta ébren és álmában, a legkisebb zörejre reszketés fogta el, ha az ajtót nyílni hallotta: felijedt. Már huszonnégy éves korában felhagyott vele, hogy előtünedező ősz hajszálait kitépesse, mert már akkor nagyon sok volt a fehér!

Az emberek társaságában nem találta szórakozását, a közmulatságokat kerülte; legtöbbször otthon ült bezárkózva abba a félreeső szobában, melynek fél falát már befutotta a sokáig élő asclepias. Ez az egy ismerőse volt még, a ki el nem hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós az élete; mert ha ez is kitalálna veszni, az sem volna, a kihez beszéljen.

Így legalább van egy lény, a kihez a milliók birtokosnéja így szólhat: – Semmim sincsen, csak te vagy az enyim, emlékezel-e rá, milyen kicsiny voltál akkor, mikor keblemre tűzve hordtalak? csak egy levél! azóta milyen magasra nőttél! mennyi leveled támadt. Minden leveledre tudom, mi van felirva: egyikre halavány örömek, másikra sötét kétségbeesés, bánat, megaláztatás, elhallgatott fájdalom, rettegtető titkok, halálfélelem, álmatlan nyugtalanság, irtózat, gyűlölet, kínzó emlék, észvesztő töprengés, elrejtett sírás, panasztalan keserv, öngyilkos elhatározás, leverő hírek; minden, minden, minden, a mi az ember életét sötétté, kínzóvá, utálttá teszi. Egy-egy levél időközben megsárgult és lehullt, azok mind el vannak téve, ima könyvbe zárva, rájuk irva a lehullás napja; s a kínzott képzeletnek rettentő emlékezete van visszavezetni a lelket azon napok gondolataira. Ez a levél az öngyilkosság; – ez a visszaadott szerelmi jelszó; – ez a kártyán elnyert kastély; – ez a fekete ékszer; – ez a nagyapa átka; – ez a Kálmán szökése; – ez a Fatia Negra; – ez az elitélt nő; – ez a vadászlaki találkozás; – ez a Kálmán halálhíre; ez a többi mind kínzó ábránd, teljesülhetlen remény, két külön csillagban lakóknak egymás utáni epesztő vágya, a kik között egy átrepülhetlen ég fekszik!

Szegény gazdag asszony!

Hogy Kálmánnal mi történt halálhíre után, azt rokonai soha sem tudták meg; ők nem keresték tovább az eltemetettnek véltet. Az pedig ki tudja hol, ki tudja mi név alatt járja az országot, keresve a nyomort és küzdve azzal s nevetve azokon, a kik valami tárgyról szeretik azt mondani: ez az enyim. Sokan élnek, sokan meghalnak így, a kik sohasem alkalmatlankodtak a világnak vágyaik kifejezésével. Legtökéletesebb ideálja a szegénységnek: a gazdag ember fiából válik.

Szegény gazdagok!

TARTALOM.

• Az unalom 1
• A kivel az ember párbajt akar víni 14
• A kedves ember 26
• Miről gondolkoznak a gyermekek? 32
• Nem neked való az! 61
• A menyasszonyvivés 76
• A Lúcsia-barlang 111
• Az erős Juon 133
• A geinai leányvásár 145
• A fekete ékszer 152
• Két mese, melyek közül csak az egyik igaz 175
• Mikor a gazdag ember halni készül 192
• Az aradi estélyek 207
• Árulás árulásért 221
• A mikalai csárda 241
• Az, a ki a Fatia Negrát felismeri 250
• Babérossy Leánder 281
• Margari úr 299
• A nő, kit nem lehet feltalálni 319
• A reszkető kéz 342
• Küzdelem az aranyért 348
• Az üldözött vad 360
• A rémlátás 384
• Az egyezkedés 398
• Végszavak 404

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.