292.

Még a buza ki sem hányta a fejét,
 Már a madár mind kiszedte a szemét.
 Jaj Istenem, jaj Istenem, Istenem!
 Édes anyám, mire vitt a szerelem. –
Szépen legel a kisasszony gulyája,
 A kisasszony maga sétál utána.
 Még messziről kiáltja a gulyásnak:
 Szivem, gulyás, teritsd le a subádat.
Lányom, lányom! lányomnak se mondalak,
 Ha én téged egy gulyásnak adjalak.
 Édes anyám, nem bánom, ha megtagad,
 Az én szivem a gulyáshoz hiv marad.

293.

Duna partján sétáltam,
 Szeretőmet ott láttam.
 Rózsavizben mosdott,
 Az orczája mosolygott.
Aranyhaju kis leány,
 Gyere által a Dunán.
 Mindjárt megyek, angyalom.
 A szoknyámat fodrozom.
Három rojtu a szoknyám,
 Ugy-e babám, illik rám?
 Azt is azért vettem rám,
 Hogy több legény nézzen rám.

294.

Elment, elment a vén ember
 Leányt kérni ő magának.
 Haza vitte a menyecskét.
 Kiment a menyecske az utczára
 Játszodozni, mulatozni,
 Vén embertől szabadulni.
Utána ment a vén ember:
 Haza, haza te menyecske!
 Nem azért vettelek én el,
 Hogy az utczán játszodozzál!
 Hanem azért vettelek el:
 Ringyem rongyom varrogassad,
 Tüskés bajszom csókolgassad,
 A hátamat vakargassad.
Elment, elment a vén ember
 Az erdőre tüzet rakni,
 Tüzet rakni, ludat sütni.
 Utána ment a menyecske,
 Belé taszitá a tüzbe;
 Mind elégett vén szakála,
 Csak megmaradt csontja álla.
Átkozott légy vöröshagyma!
 Keseritsd meg a szememet,
 Hogy sirassam vén uramat,
 De még jobban a ludamat.
 Mert a ludam szép bubos volt,
 De az uram vén hunczut volt.

295.

Amott van egy kis ház
 Arczczal napkeletnek,
 Keserü a leve,
 A mit abban főznek.
Benne van egy asztal,
 Gyászszal megteritve,
 Rajta van egy pohár,
 Bánattal megtöltve.
Akárkié legyen
 Az a teli pohár,
 Csak nekem kedvezzen
 A kegyetlen halál.
Ugyan édes anyám,
 Mi bajom én nekem?
 Három rőf pántlika,
 Által nem ér engem.
Eddig egy rőföt is
 Bokrosan kötöttem,
 Most három rőföt is,
 Csimbókra kell kötnem.
Kötöttem bokrétát
 Egy szőke legénynek,
 Hogy ha meghalok is
 Szépen kivigyenek.
Elvennélek rózsám,
 De anyám nem enged,
 Mert a házábul is
 Majd kiverne téged.

296.

Amott egy virágos kertben,
 Nyugszik puha pázsit székben
 Egy holtszin kisasszony, ülve,
 Virágokkal körülvéve.
Egy ifju is ott halad el,
 Látásán illendő diszszel:
 Mondd meg nekem, szelidecske,
 Leány vagy-e vagy menyecske?
Én sem leány sem menyecske
 Nem vagyok, sem szelidecske,
 Én egy kerti virág vagyok,
 Már lassan el is hervadok.
Ha te virág vagy a kertben,
 Én meg harmat leszek ebben.
 Estve a virágra szállok,
 Reggelig rajta uszkálok.

297.

Ha betekintsz a szegedi csárdába,
 Ott iszik a szegény legény bujába;
 Mig a csárdásné jóféle italt hoz,
 Paripáját megköti az ágashoz.
„Isten megáldj!“ szóval iszik egy hajtást,
 Poharából megkinálja a pajtást,
 Azzal félre vágja kerek kalapját,
 Eldalolja Barna Bandi nótáját.
Tul a Tiszán beborult az ég alja,
 Barna Bandi szeretőjét fájlalja.
 Ágas bogas terebély tölgy aljában,
 Ott kesereg Barna Bandi bujában.
Barna Bandi, ne keseregj babádon,
 Hisz a lepke sem áll meg egy virágon;
 Bár kedves volt a szép barna, felejtsd őt,
 Ád az Isten neked még más szeretőt.
Nem szól szegény, magába fojtja buját,
 Köny áztatja két fekete pilláját.
 S egyet iszik, felül paripájára,
 Elvágtat el, messze, be a pusztába.

298.

Az alföldön halászlegény vagyok én,
 Tisza partján kis kunyhóban lakom én.
 Szelid lánykám, jöjj be hozzám pihenni,
 Öreg anyám majd gondodat viseli.
Sötét felhők tornyosulnak az égen,
 Hull a zápor a tiszai térségen.
 Barna kis lány, selyem kendőd megázik,
 Gyönge vállad, hószin nyakad megfázik.
Sem aranyom, sem ezüstöm nincs nekem,
 Csak egy csendes kis kunyhócska mindenem.
 De keblemben dobog forrón érző sziv,
 Mely a viszont szeretetért holtig hiv.
Nem vágyok én, mond a lányka, tetszeni,
 Sem aranyban, sem ezüstben fényleni.
 Megelégszem kis kunyhóban sziveddel,
 Kis kunyhóban lángoló szerelmeddel.
Szétoszlottak már a sürü fellegek,
 Isten hozzád, kedves legény, én megyek.
 Élj boldogul, a jó Isten áldjon meg.
 Olykor, olykor rólam is emlékezz meg.

299.

Söprik a füredi utczát,
 Masiroznak a katonák.
 Tizenhat esztendős barna kis lány
 Megyen a regement után.
Kérdi tőle a kapitány:
 Hová, hová, barna kis lány?
 Ne kérdje azt hej huj! főkapitány,
 Megyek a szeretőm után.

300.

Uram, uram, biró uram!
 Adja ki a fakó lovam.
 Sietős az utam nagyon,
 Subám zálogba itt hagyom.
Fakó lovam! rugd szét a port,
 Ne nézz árkot, ne nézz bokort.
 Mire a nap nyugvóra száll,
 Ott lehessek a rózsámnál.
Jaj beh fázom kivül belől,
 Hideg a szél Mátra felől;
 Süvegem is elkapta már,
 Tiszába vitte a tatár.
Subám a biró házánál,
 Süvegem a Tiszán uszkál.
 Elvitték a szeretőmet,
 Verje meg az Isten őket.

TARTALOM.

Pest, 1857, Nyomatom Landerer és Heckenastnál.