Az én Nahidám, az én hitvesem, felelé a gróf, szép ölében pedig a fiam.

Manczi egy szempillantásig Nahidát áttekintvén, nyughatatlan szívvel oda közelített hozzá s kezet nyujtván neki, megcsókolta. Azután pedig a grófnak fiát karjai közé vevén, könnyhullajtásival és tüzes csókjaival elborította. Úgy látszott, mintha ezen gyermeknek vissza akarta volna adni mindamaz érzékeny apolásokat, melyekkel az ő fiát a gróf fogadta volt, mikor Európából érkezett.

Kicsoda e leányzó, kérdezé már most Nahida a gróftól, a ki az én fiamat oly nagyon szereti?

Manczi! úgymond a gróf.

Manczi? kérdezé még egyszer hangosabb szóval Nahida. Ezzel Manczihoz sietett, átölelte és csókjaival majd elfojtotta. Óh édes Manczim, mondá azután, óh te Laczimnak első szeretője! Mikép kívántalak én tégedet látni, hogy szeretetedet megnyerhessem! Ők az én egész szívem, az én egész lelkem a tiéd, édes Manczim!

Manczi nagy szemeket vetett Nahidára, melyek könnyekkel azonnal megteltek. Nahidának vállára bocsátván azután fejét, óh te szerencsés asszonyság! úgymond; minek neked az én szeretetem? E nélkül is oly boldog vagy te, hogy boldogabb nem lehetsz. De mégis, légy öcsém, jó Nahida! légy bátyám, édes Laczim!

A könnyek és apolások megkönnyebbítették végtére e három szerencsés személynek szivét.

A gróf Manczinál vett szállást. Nahidát Manczi naponkint méltóbbnak lelte mind barátságára, mind szeretetére. Manczinak kis leánykája Nahida fiával egyidős volt. Leülvén ezen anyák s egymással beszélgetvén, Manczi a kis Laczit vette ölébe, Nahida pedig Manczi leánykáját. A gróf szinte sírt és szökdösött örömében, mikor látta, hogy az egyik anya a másiknak gyermekét szoptatja. Megölelte mind a kettőt. Sokszor még azt sem tudta, kit szeret jobban, Nahidát-e vagy Manczit? Manczi leánykáját-e, vagy saját gyermekét? Lehetséges volt-e, mondá egynéhányszor az öreg Páriának, hogy boldogságom meggyarapodjon? és mégis, ime! mily kimondhatatlanul megöregbedett!

Az öreg Pária ezekre komoran mosolygott. Russel kertjében választott ő magának feleségével lakást egy pagodafa alatt. Itt ő úgy élt, mint valaha völgyében. De homlokáról a derült vidámság elenyészett. Feleségét tudniillik büszke nemének üldözésétől féltette és nem ok nélkül; mert Manczinak egész tekintete megkívántatott arra, hogy e szegény Páriát és kivált feleségét a Braminusoknak bosszúkereső incselkedéseitől és erőszakos fortélykodásaitól megoltalmazhassa.

Nahidának szeretete tartóztatta őket vissza egyedül, hogy maguknak az emberségesebb tigrisek között új pusztaságot ne keressenek. E kedves leányuk és unokájuk volt csak képes a kedvetlenségnek fellegeit homlokaikról olykor eloszlatni és keblükben a búbánatot elfojtani.

Végtére Russel is megérkezett. Veszedelmes sebe, melyet az ütközetben kapott, alkalmatlanná tette őtet a további szolgálatra. Vele az új örömek érkeztek a házhoz. A gróf el nem nézhetvén többé Nahida szülőinek rettegését, eltökélte magában, hogy Európába visszatér. Russel pedig megemlékezvén amaz igéretről, melyet Manczinak még házassága előtt tett, hogy mihelyt a hadi szolgálatot elhagyja, Manczi jószágában letelepedik és az ő kedvéért mint magyar hal meg; kezet adott a grófnak és megfogadta neki, hogy vele Magyarországba, Kaczajfalva mellékére költözik. Az öreg Páriának nagy volt az öröme, mikor ezeket meghallotta, részint kedves felesége miatt, részint mivel a grófnak rajzolásából a kaczajfalvi völgyet már régen ismerte és szerette. Az első hajóra felültek és Angliába szerencsésen elérkeztek.

XXXIII.

A közönséges öröm.

Minekutána Russel minden jószágát eladta volna Angliában, ismét hajóra ült uti társaival együtt és Francziaországba átszállott. Itt két kocsit szerezvén, először Bécsbe, innen pedig Kaczajfalvára postán szerencsésen elérkeztek. Az öreg gróf Kaczajfalvit a faluban nem találták. Hitvesének halála után az öreg Istókkal ismét a völgybe költözött, hol kedves fiának, kit holtnak gondolt, korán történt halálát siratta.

A kocsikat a kaczajfalvi jobbágyok körülvették és hangos örömkiáltások között az öreg grófhoz a völgybe vezették. Nahida szinte olvadozott örömében, mikor a jobbágyoknak vidámságát látta. Öreg szülői örömkönnyekben úsztak. Már messziről meghallotta az öreg gróf a sokféle szavaknak vegyült zúgását, melyek neki a völgyhöz közelíteni látszottak. Eredj Istók! úgymond, nézd meg, micsoda kiáltások ezek?

Az öreg Istók kinyitván az ajtót, Laczinak karjai közé omlott. Gróf László! Gróf László! kiáltá Istók kétszer teli torokkal. Az öreg gróf e nevet hallván és a jobbágyoknak örömkiáltásait megértvén, felugrott a székről, de szivét elfogván hirtelen az öröm, a székre ismét visszadőlt. Reszketett még, anélkül, hogy tudta volna, mi történik körülötte? mikor már lábainál feküdt kedves fia és zokogva kiáltotta fel hozzá: atyám! édes atyám!

Az öreg gróf fiára függesztvén szemeit, nyakába borult. Nem szólhatott. Csak forró könnyek görgöttek le tiszteletre méltó arczain, melyekről amazokat érzékeny szivű fia lecsókolta. Szent csendesség támadt körülöttük. A jobbágyok levett kalappal úgy állottak, mintha előttük oltár lett volna. Russel Manczi vállára tette kezét. Nahida zokogott és ölében fekvő fiát csókolgatta. Az öreg Pária megfogván feleségének kezét, nagy illetődéssel az égre tekintett.

Végtére az öreg grófnak ama győzedelmeskedő szava: Az én fiam! az én Laczim! a csendességen áttörvén, örömsírásra fakadtak mindnyájan, kik körülötte állottak.

Csak akkor vévén észre Russeléket az öreg gróf, az én Manczim! úgymond és Russel úr! Óh Istenem! mily boldog leszek én még halálom előtt!

És az én hitvesem fiammal együtt, mondá az ifjú gróf hangos szóval.

A te hitvesed? a te fiad? Az öreg gróf Nahidára függesztette szemeit, ki előtte térdre esvén, alig hallható szavakkal mondá: Laczinak hitvese. Az öreg gróf megölelvén: Fiamnak drága hitvese! úgymond. Azután szeme közé nézvén és orczáját gyorsan átvizsgálván, homlokára tűzött egy csókot, anélkül, hogy valamit szólott volna. Ehelyett szemeit az égre emelte.

Nahida a neve! mondá az ifjú gróf.

Nahida? kérdezé az atya, nagyot sóhajtván. Óh! engedjétek meg, hogy egy keveset magamhoz jöhessek. Örömem oly nagy, oly sokféle, hogy megölhetne. Csak egy szempillantásig megnyugodván, kedves Nahidám! úgymond, édes leányom! Isten hozott! Ezzel fiának karjára borulván, óh! édes fiam, úgymond, mennyi örömet hozol te nekem egyszerre! Fiad is van, mondád?

Az ifjú gróf elvette a kis Laczit Nahida öléből s atyjának adta. Az öreg gróf felemelvén. Sok egyszerre, én Istenem! úgymond, sok egyszerre. Visszaadta azután a gyermeket s megsejtvén az öreg Páriát feleségestől, hát ezek, fiam! kicsodák? úgymond.

Nahidámnak szülői! Isten hozott benneteket, úgymond az öreg gróf, kezet nyujtván nekik. Lebocsátotta azután bágyadt tagjait egy karszékbe s a jelenvalókat egymás után mind átvizsgálta.

Lassan-lassan visszatérvén ereje és belső nyugodalma, örömét végtére szabad szárnyára eresztette. Nahidát melléhez szorítván, a gyermekkel, kit amattól elvett, tánczolni kezdett. Azután ennek arczát megnézvén, majd Nahidának, majd Laczinak arcza vonásait összehasonlitotta. Egészen elfelejtette ő e foglalatosságnál, hogy Nahidán, Laczin és unokáján kívül még más emberek is jelen vannak.

De Laczira még egy nagy öröm várakozott. Nagy kiáltással tört be a völgyön keresztül Veronka. Hol van? úgymond reszketve; mondjátok meg, kérlek, hol van? Csak félig volt felöltözve. Épen öltözködött, mikor meghallotta, hogy Laczi elérkezett. Közel lakván Kaczajfalvához, ő volt egyedül, a ki az öreg grófnál a völgyben egész napokat töltött, ő egyedül, a ki szomorú szivét vigasztalni tudta. Hallván, hogy Laczi megjött, félbeszakitotta öltözködését s a nélkül, hogy otthon valamit szólott volna, elrepült Kaczajfalvára és innen a völgybe. Lélekszakadva, repülő hajjal és reszketve rohanván be, csak azt mondhatta még: Laczi! s az ifjú grófnak karjai között elájult.

Még Veronka magához sem tért volt egészen, elérkezett a szomszéd helységből Potrohosi is és Manczinak karjai közé rohant. Megölelte azután Russelt és az ifjú grófot is. Nahidát látván, neki esett és megcsókolta. Nahida, úgymond, te az én leányom vagy. Manczi meg nem haragszik, ha az övéből egy részecskét neked adok. Osztályos testvér légy Manczival. Meg nem halhatnék jóízűen, ha az én édes Laczimnak boldogságát legalább valami kevéssel meg nem gyarapítanám.

Az este elérkezett és senki sem tudta, hová enyészett légyen a nap? Későn ültek le az asztalhoz. Az öreg gróf Nahida és Laczi közé ült, ölébe pedig unokáját vette. Örömében alig evett valamit.

Egynéhány nap mulva a szükséges rendelések megtétettek. Nahidának szülői a völgyben választottak maguknak lakást, melyet az öreg gróf, a mennyire lehetett, hasonlónak tétetett az indiai völgyhöz. A jövevény öreg pár megmenekedvén a Braminusok üldözésétől, szinte ifjadni látszott.

Az öreg gróf fiával, menyével és unokájával Kaczajfalván lakott, Manczi és Russel Potrohosinál, Veronka pedig, kivel Manczi egészen kibékült, a szomszéd helységben.

Jóllehet e három felekezet külön élt, ritkán mult el mégis oly nap, hogy össze ne jött volna. A gyülekezetnek helye a völgy volt. Az öreg Pária gyermekeinek és unokáinak ölelései között hazájának szelidebb egét, pagodafáit és különféle kellemetes gyümölcseit elfelejtette. Az öreg gróf boldog volt kedves fiában, kinek kimondhatatlan boldogságát látta. Nahidát eleinte a Magyar Dámák ártatlansága miatt csúfolták, de azután boldogságát irígylették. A jobbágyok e jótevő asszonyi lelket áldották, szerették, majdnem imádásig tisztelték. Manczi és Veronka sokszor megvallották egymásnak, hogy Lacziban és Nahidában oly házaspárt látnak, melynek mása e földön nincsen. A kölcsönös szeretet, az együgyü erkölcsök, a kegyesség és önnön maguknak természetes kelletése voltak a tulajdonságok, melyekkel magát e pár a többiektől megkülönböztette. Valljuk meg, édes Veronkám! mondá Manczi, megölelvén Szádnokinét, valljuk meg, hogy mink ily férjre érdemesek nem voltunk.

Az ifjú gróf, e szerető és szeretett férj, e szerencsés atya, e jó fiú, az öreg Páriának karjai közé omolván sokszor: Megtaláltuk mink, mondá, édes Apám! az igazságot és ezzel együtt a boldogságot. Mind a kettő oly szívben mulat, mely embertársát szeretni tudja.

E három familiának gyermekei úgy neveltettek, mint akármily egyéb jámbor szülőknek magzatjai, a jó embereknek jámbor példái szerint; és ha némelykor Manczi azt kívánta Laczitól, hogy gyermekeit úgy nevelje, mint őtet az öreg gróf nevelte, Laczi azt felelte neki mosolyogva: neveljük őket jó erkölcsű magyaroknak, nehogy a szerelemnek esztendeiben kénytelenek legyenek férjekért és feleségekért Indiába menni, hol, Isten tudja! van-e még több Nahida, vagy sem?

A völgyben ők lassankint kicsiny és pompátlan, de tiszta és szép lakásokat építettek. Itt sokszor együtt egész hónapokat töltöttek és ha valamely idegen őket a szives bizodalomban élni, együgyü és természetes öltözetben járni, a munkát a játékkal és egyéb mulatságokkal felváltani; ha gyermekeiket, a nélkül, hogy az öregektől tartottak volna, együtt játszani és szülőikhez mégis tisztelettel viseltetni, egyszersmind pedig valamint a szépségben, úgy az ártatlanságban is naponkint magasabbra emelkedni látta volna, meg kellett volna vallania, hogy a régi poétáknak arany kora nem álom, nem mese. A völgynek ajtaján ezen igék olvastattak:

TARTALOMJEGYZÉK.

• Verseghy Ferencz. Irta: Mikszáth Kálmán V
• I. Az öreg gróf remete akar lenni 1
• II. A természetes nevelés 6
• III. A természetes nevelést maga a természet megjátsza 15
• IV. A természetesen nevelt ifjú kitör a nagyvilágba 23
• V. Gróf Kaczaifalvi László a nagyvilágnak társaságában 32
• VI. A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben 40
• VII. Laczink az atyjához visszatér 47
• VIII. A természetes ember szeret vigadni s vígasságában másokkal jót tenni 53
• IX. A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes 59
• X. A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást 64
• XI. A természetes leánykérő 69
• XII. A jó ebéd és az éhezők 76
• XIII. A halál és a predikátor 81
• XIV. A szerelemféltés 87
• XV. Az irigységnek fondorkodása 95
• XVI. A jó atya 103
• XVII. Az ifjú gróf a városban 110
• XVIII. A dupla öröm 121
• XIX. A nyavalya megújul 134
• XX. Az irigység magának ás vermet 148
• XXI. Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanulságokat vonhatnak 161
• XXII. Ezt egy okos kisasszonytól nem vártuk volna 175
• XXIII. Most már Veronkán van a sor 186
• XXIV. A természetes embernek nagyszívűsége 197
• XXV. Az első szerelem el nem hűl 206
• XXVI. A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni 215
• XXVII. A Kaczaifalvi völgynek mása Indiában 226
• XXVIII. Az indiai völgynek gazdája elbeszéli életét 238
• XXIX. Az előbbeninek folytatása 247
• XXX. A természetes szerelem 254
• XXXI. A természetes szerelemnek örömei 264
• XXXII. A véres harcz 272
• XXXIII. A közönséges öröm 280

KÉPJEGYZÉK.

• 1. Verseghy Ferencz arczképe II
• 2. Ifjú fákat kötözött, vagy atyjától oltani tanult 10
• 3. Szaladni kezdett 21
• 4. Potrohosit megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából 38
• 5. Hallod-e, vastag! maradj te itt addig 62
• 6. Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony 90
• 7. Manczi a nemesszívű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állt 103
• 8. Az úrfi gróf Kaczaifalvi Jánosnak a fia? 122
• 9. Atyja Gazarit mint jövendőbeli férjét elejébe állította 143
• 10. A tükör előtt különféle arczvonásokat próbálgatott 164
• 11. Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni 184
• 12. Lélekszakadva visszaérkezett Szádnokival 202
• 13. Csak egyszer csókolta meg orozva kezét 219
• 14. Egy leányzót látott, ki narancsot szedett 238
• 15. Maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani 254
• 16. Már lábánál feküdt kedves fia 281