Dekameron (2. rész) / Száz novella

És a midőn már a lángok köröskörül elboríták, a midőn a füst körülfogta, hogy alakját nem lehetett többé látni, még akkor is hallani lehetett a füst közől, a láng közől:

Így halt meg…

Isten legyen irgalmas árva lelkének.

Ez történt Dobozy István uram főbirósága alatt 1656. április 15-én.

Nem sok időre azután ismét új tűz ütött ki a városban éjnek éjszakáján, de hála Istennek, rögtön elnyomatott; sőt nemcsak az, hanem maga a gonosz gyujtogató is kézre került, a kiben mindjárt ott a helyszinén felismerték álruhája mellett is Bereczk Mártont.

A gonosztevő forró tetten kapatván, magát semmivel nem védelmezheté, a miért is arra itéltetett, hogy nyársba húzatva, izzó tűzön süttessék meg.

Nem volt kedvére a kegyetlen sententia az elitéltnek, a miért is a kivégeztetésre rendelt napot megelőző éjszakán trafikát gondolt ki a porkolábbal, s azt rávevé, hogy őt bocsássa szabadon, azt igérve neki, hogy ha megszabadul, ezer aranyat fog neki ajándékozni.

A porkoláb kételkedett Bereczk szavaiban, mert tudva volt előtte, hogy ő csak egy zsellér ember, honnan venné ő azt az ezer aranyat egy sommában? Miért is addig nem hajlott a rab szavára, a míg az meg nem vallotta neki, hogy Vértesen lakó Szücs István bátyjánál van neki eltéve kétezer darab aranya, az úgy is kárba veszne, ha ő meghal; felét vegye el magának a porkoláb.

Ez az emberséges ember úgy tett, mintha mindenre ráállt volna; titkon azonban tudósítá a tanácsot a fogoly szavairól, ki is a midőn legjobban hinné, hogy pénze által megszabadul, azt tapasztalá, hogy Szücs Istók bátyját is odahozák vasraverve.

A pénzt csakugyan megtalálták nála, teljes értékű körmöczi aranyakban, azt kiadta mindjárt Szücs Istók; ez is volt a szerencséje, különben majd szolgált volna neki a háromszegletű korona.

Bereczk Márton, látva, hogy el van árulva, s most már nem elég, hogy kínos halállal kell meghalnia, hanem még a kínvallatásnak is alá kell vetnie magát, – önkényt megvalla mindent.

Legelőször is azon kezdé, hogy «nem igaz, mintha az egy hónap előtt máglyán megégetett Apáthi Anna gyujtogatott volna; soha sem cselekedte ez azt, az egész önvallomás kigondolt hazugság, hanem így van a dolog:

Ő szerette Apáthi Annát, és el is akarta venni feleségül; a leány atyja azonban tehetős polgár ember levén, elutasítá, azt mondván, hogy nem adja leányát sült parasztnak, ha csak legalább kétezer aranyat le nem tud számlálni előtte.

A két szerető azonban így is gyakran összejött, este, titokban, a míg Apáthi uram a pinczeszeren mulatott komái társaságában, az alatt ők ketten Balóné fonóházában találkozának, a ki azonban jó erkölcsű asszony vala, s mindig jelen volt, a míg együtt beszélgettek s később lámpásos szolgálóval kisérte haza Annát, a kit szelid magaviseleteért nagyon kedvelt s szerencsétlen szerelme miatt igen szánt.

Egy este, a midőn így együtt mentenek haza Apáthi uram házáig; rendesen a csizmadia-czéh állásának szegletén szoktak elválni, mert Bereczk nem tartá tanácsosnak egész a házig elmenni, ott Márton azt mondá a lámpást vivő szolgálónak, hogy engedje neki a mécsnél meggyujtani pipáját.

Anna olyan szépen kéré, hogy ne tegye azt; ime a magistratus kihirdeté, hogy senki a dohányt török módra színi ne merje, nagy büntetés alatt; még nagyobb büntetése van annak, ki az utczán a lámpásból kivett mécscsel jár, a sok tűzveszedelem miatt; de Bereczk nem hajtott rá, hanem meggyujtá pipáját, s mikor már az égett, azt sugá Anna fülébe:

– Nekem fog már adni apád: le tudom számlálni asztalára a kétezer aranyat.

Anna először megörült; azt gondolta, hogy kedvese tán kincset talált, a mi után az akkori háborgós időkben nagyon keresgéltek mindenfelé, hanem azután elszomorodott, arra gondolva, hogy szegény ember nem szokott egyszerre gazdaggá lenni.

– Honnan vetted ezt a sok pénzt?

– Azt ne kérdezd. Lidércz hozta; lelkemet adtam el érte, hogy téged megvehesselek rajta.

A leány nem tudott kivenni belőle semmit, s nagy búsan elvált tőle, egy cseppet sem örülve annak a jó hírnek.

Alig ért azonban házuk ajtajáig, a midőn egyszerre fény borítja el a piaczot, s a mint visszatekint, a csizmadiaállást lángokba borulni látja.

A lámpásos szolgáló erre sikoltva futott el, ő pedig egyedül maradt házuk ajtaja előtt.

Egy pillanat mulva futást hall, utána káromló kiáltozást s rémkedve látja maga előtt elfutni kedvesét, ki a mint őt megpillantá, visszakiálta rá: «fuss be a házba Anna, a hadnagyok jönnek!»

A piacz tulsó végéről lóhátas hadnagyok nyargaltak elő.

A leány ekkor tudott meg mindent. Szeretője bérlett gyujtogatónak adta el magát, mordályégető lett kétezer aranyért!

Bereczk odább futott, a mellékutczákban útat vesztve, a hadnagyok csak Annát találták ott.

Anna egyedül maradt az utczán, a lámpahordó cseléd is elfutott s a mint a lovas hadnagyok oda értek, s azt kérdezék a leánytól: nem látta-e azt, ki a szint meggyujtotta? azt felelte rá: «én gyujtottam azt meg!»

Ott elfogták, börtönre vetették. Mindent magára vallott. A sok ízben történt égetéseket mind magára vállalta, azért, hogy azt az embert, a kiért szerette az életet, megmentse az üldözéstől, s talán azért is, hogy a ki megútáltatta vele az életet, a helyett meghaljon.

Bereczk Márton jól tudott mindent, a mi a tanácsházban történt Annával, de nem volt bátorsága önmagát feladni, hogy őt kiszabadítsa. Hallotta azt is, hogy halálra itélték; látta tollkoszorúval megkoronázva körülhordatni őt a város utczáin; mindenütt utána ment a szekérnek, s hallgatta a kikiáltó szavait, a ki minden utczaszegleten elmondá fenszóval a népnek, mit vétett e leányzó és mint fog lakolni szörnyű bűneért? Isten legyen lelkének irgalmas! A nép sárral hajigált és leköpte.

Nem volt bátorsága oda rohanni és megváltani őt e kínos szenvedéstől.

Végig nézte, hogy kötözték ki a máglyára azt a leányt, a kit szeretett s a ki érte föláldozta magát? a nyelvén lebegett a kiáltás: «ne bántsátok! ő ártatlan, én vagyok a gyujtogató!» azután látta, hogyan emelkednek körüle a lángok, hogyan borítja el a füst egész alakját? Egyszer a szél megbontotta a füstöt, hogy az áldozat arcza kilátszott: úgy tetszék neki, mintha ő rá nézett volna.

Egy óra mulva hamuvá lett a máglya; ő még mindig ott állt az utczaszegletnek dülve, dühös forgószél csapott végig a téren, az felragadta a fekete hamut a máglya maradványaiból s megkavargatva körül a levegőben, szétszórta azt az egész városon; őt is behinté vele, arcza és szemei tele lettek kedvese hamvaival.

És ekkor fogadást tett magában, hogy rettenetes bosszút fog állani érte: porrá leégeti ezt az egész várost. De Isten megrontá a gonosz szándékot, mert a midőn egy erős fölszél támadtával a város végén álló filagoriára akará hajítni a szurkos csóvát, a mitől bizonyára egyik szélitől a másikig égett volna le az egész város, a tűzőrök észrevették és elfogták.

Ezen vallomása után megrendítő fölfedezéseket tett Bereczk Márton azon országszerte elterjedett gonosz társulatról, melyet akkoriban «mordályégetők» neve alatt tanult átkozni az ország.

Vallomásai jegyzőkönyvbe irattak, s minthogy ezek által nagy szolgálatokat tett a köztársaságnak (így hívta magát akkor Debreczen községe – és valóban az is volt: egy önkormányzatú kis Róma), azért elengedteték neki a nyárson való megsüttetés, s egyszerűen feje vétetvén, úgy égettetett meg. A kétezer arany tűzkárvallottak segítségére fordítódott.

Itt több lap ki van szakítva a jegyzőkönyvből s az utánuk következő lap szélére ez van irva:

«Idegen hadak jövének a városba, kik a jegyzőkönyvet megkapván, abból több paginákat kihasogatának».

Őrizze meg az Isten ezt az országot hasonló veszedelmektől.

33.
HÁROM KÖZÜL A LEGSZEBBIK.

(Humoreszk.)

Ezelőtt mintegy hatvan esztendővel halt meg a felvidéken egy öreg táblabiró, a ki igen sajátságos módszer által biztosította magát a felől, hogy halála után sokáig megemlegessék.

Volt neki három unokahuga: Hermina, Pepi és Ágnes, a kik hirhedett szépségek voltak abban az időben messzejáró földön.

A három szép kisasszony sokszor meglátogatta nagybátyját, az levén végczélja a látogatásnak, hogy «ugy-e bár nekem hagyja az emeletes házát bácsi, ha meghal?»

«Neked leányom, neked», szokta az öreg mondani mindegyiknek és igen szerette, hogy ha e felül kérdezősködtek tőle.

Nem is boszantotta ez a kérdés, dehogy boszantotta, sőt inkább alig várhatta, hogy meghaljon, s hogy halálával azt a tréfát elkövethesse, a minek azután majd halála után olyan nagyot fog nevetni.

Mikor tudniilik felbontották az öreg úr végrendeletét, az állt benne: «az emeletes házamat pedig hagyom a három unokahugom közől a legszebbnek».

Tessék testamenti executornak lenni.

Páris itéletéből tiz esztendős háború lett, pedig ott csak egy almán veszett össze három istenasszony; hát még ha emeletes ház lett volna kérdésben!

Ez veszedelmes jogkérdés volt: melyik hát a három közől a legszebb?

Ha tanúk kellettek, százával állíthatta elő mindegyik imádóit, kérőit, tánczosait, ablakviziteit, sóhajtozóit s a különféle garnizonokat.

Ha visum repertum kellett, ki tagadhatta volna el Hermina karcsú termetét, hollószín haját, villogó szemeit; – viszont Pepi rózsás orczáját, selyemszőke hajfürteit, piczi kezecskéit, valamint Ágnes természetes göndörségű gesztenyeszín hajzatát, arczának szerelemgödröcskéit, gyöngysor fogait és bájoló mosolygását? Valóban azt el kelle ismerni, hogy mind a három igen szép, rendkívül való szép; az ügyvédek dolga megvitatni, hogy melyik de a legszebb?

Kezdődött tehát a trójai háború másodszor is – tintával és papiroson. Mi volt a bebizonyítandó? Mit kellett az ügyvédnek védencze ügyében allegálni? Azt nem, hogy cliense ilyen meg amolyan szép, s így őt illeti az örökség, mert hisz az szemmel látható volt, hanem megfordítva azt, hogy a másik két prætendens szépségében micsoda hibák vannak?

Képzelhetni azt a gyönyörű processust, a mi ebből támadt; hogy kerültek napfényre egyenkint és kölcsönösen a legrejtettebb toilette-titkok: mint mondta el Hermina ügyvédje Pepiről, hogy az carminnal festi magát, a mit azután a műértők jelenlétében kellett a vádlottnak személyesen megczáfolni, kiderülvén, hogy arczának rózsaszíne csakugyan természetes és nem kölcsönzött; veszedelmesebb volt sokkal azon vád, hogy Hermina termete félre van nőve, s csak a vállfűző tartja egyenesre, míg Ágnes azzal gyanusíttatott, hogy a jobb lábára bicczent, s e miatt egyik czipőjének belül is rejtett sarka van, hogy hajfürteinek bodorsága mesterséges és nem természet szerinti; ezekhez járultak az ügyvédi dialectica mesterfogásai, például: akkor követelni itéletet, mikor Pepinek a képét felfújta a csúz, hogy a szája egészen bedagadt tőle; mikor Ágnes sárgaságba esett, vagy Hermina a náthától szólni nem tudott; azután következtek a szellemi szépségek ellen intézett megtámadások; egyik pikánt, másik szekánt, egyik durczás, másik mérges; pedig mi árt a szépségnek jobban, mint a duzzogás, a rossz indulat? tanú rá «Sári, Kati, Nina, Panni, Julcsi» s még több elcsapott szobaleány, szakácsné és szolgáló, hogy az ellenfél cliensei napjában tizennyolcz óráig igen rútak, a míg tudnillik odahaza vannak s a cselédeket kunirozzák, hogy ilyenkor utálat rájuk nézni, míg viszont Betti és Netti kegyben levő frajok esküsznek rá, hogy a védelmezett fél csupa szeretetreméltó szépség odahaza is.

Ilyenformában folyott ez a per hat esztendeig, a nélkül, hogy egy hajszálnyival előbbre ment volna, kivéve, hogy néha-néha egy-egy kihuzott fog hullott a bírói mérlegbe, rövid időre lejebb nyomva a serpenyőt; ekkor a bírák azt ajánlották a perlekedő feleknek, hogy legjobb lesz, ha szép barátságosan kibékülnek egymással.

Jámbor gondolat! Lehet azt Angliának tanácsolni, hogy béküljön ki barátságosan az indusokkal. Lehet azt tanácsolni a montenegrói vladikának, hogy ismerje el, miszerint a török szultán nagyobb úr, mint ő; lehet tanácsolni három divatlapszerkesztőnek, hogy egyet a három lap közől ismerjenek el legjobbnak, de hogy három fiatal kisasszony közől kettő elismerje azt, hogy a harmadik nálánál szebb, ennek az indítványba tételére csakugyan merész hit kivántatik, a mint hogy ez a hit meg is bukott menthetlenül, s a három hölgy annál keserültebben folytatta a megkezdett harczot, mentől könnyebb kezdett lenni a «contra» és nehezebb a «pro» allegálás.

Ezt az arányt pedig igen szépen növelték az évek.

Huszonnyolcz esztendeig folyt a per a felett, hogy melyik három közől a szebb? Már akkor nagyon nehéz volt a bizonyítás.

Ez alatt az örökbehagyott házat senki sem javíttatta; a rajta fekvő adósság kamatait senki sem fizette, a jövedelem fölment a perköltségekre, a kamatok kamataival felgyűlt tőkéért egyszer a hitelező elkótyavetyéltette a házat s annak az ára épen netto belement az ő követelésébe. Ime tehát a fatalis processusnak nem maradt egyéb substratuma, mint azon kérdés eldöntése, hogy három pörös fél közől ki hát csakugyan a legszebb?

Már akkor pedig mind a három, ki az ötvenhez közel, ki azon is túl járt s szépségeiknek nagyon megártott az idő s az erős indulatok. Még akkor is kisasszonyok voltak, akkor is egy házban laktak s kihallott az utczára, a hogy pörölnek egymással minden órájában a napnak.

Mikor az örökségbe hagyott házat elkótyavetyélték, mind a hárman rajta rontottak a bíróra, hogy mit csináljanak most már a pörükkel: tán jó volna novizálni?

– Jó lesz biz az, felelt a jámbor úr; újítsák meg, de most más alapon kezdjék: azon, hogy melyik három közől a rútabb?

Úgy tudom, hogy nem novizáltak.

TARTALOM.

Második kötet.

• 1. Debreczeni krónikák 1
• 2. A halál után 19
• 3. A kénytelen mulatság 29
• 4. A bizebán 41
• 5. Három a táncz 49
• 6. Xelenhoa és Toipingvang 55
• 7. Lám megmondtam 62
• 8. A koldusgyermek 65
• 9. Az groff Sewteeth Peter keeth hitwesse 68
• 10. A menyegző utáni nap 72
• 11. Bolivár 77
• 12. Husz év mulva 119
• 13. A caldaria 130
• 14. A két Markov 137
• 15. A fejedelem buzogánya 144
• 16. Arany hajam 150
• 17. Az istenhegyi székely leány 153
• 18. Violanta 193
• 19. Két jó barát 203
• 20. Reparált lelkek 208
• 21. A libapásztor 213
• 22. A huszthi beteglátogatók 217
• 23. Ne légy Othello 220
• 24. Hogy nyerik meg a nőket 223
• 25. Tíz millió dollár 226
• 26. Az én galambom nem vált porrá 260
• 27. Mit beszél rólunk a világ 265
• 28. A játékos 270
• 29. Szent Búbánat 274
• 30. Gyémánt-király 277
• 31. A vén sas 286
• 32. A gyujtogató 293
• 33. Három közül a legszebbik 301

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.