Egy mérnök regénye

A báróné meg volt törve. Tán már akkor ingadozott, a midőn Cecilie barátnéja meghívását elfogadta: mert oly erős és megrögzött lélek, mint ő volt, nem riadhatott vissza azon kényelmetlenségtől, hogy egy éjet a várkonyi pályaház várótermében töltsön, hanem ott marad s másnap vasúti menetjegyét újra lebélyegeztetvén, útját Kassa felé folytathatja.

Azonban a kastélyba jött; kimondta feltételét, de midőn a véletlen Nagygáthy grófot ide vetette, a báróné újra elvesztette iránytűjét s azzal cselekvési függetlenségét.

Következett a telefon által kapott keserű leczke, mely sebészi fájdalmas műtétnek is beillett. Ekkor pedig ellenkező okból halasztotta el hazautazását. Mert ha a csatát el is vesztette, nem lehetett szándékában a megveretést rendetlen és vad megfutamodással el is ismernie. Inkább csak biztos fedezet védelme alatt strategiai visszavonulásra határozta magát.

Ezalatt megérkezett Gábor gróf is s tűrnie kellett, hogy leánya ezen fiatal emberrel kedve szerint mulathasson. Mert a nagy társalgó terem a vendégsereg nyilt fóruma, a hol senki sem parancsol és senkitől engedelmességet követelni nem lehet. A ki itt van, az mind otthon van s azzal társalog, kivel tetszik. Gondolni is képtelenség, hogy ilyen helyen valaki kivételes, vagy épen szeszélyes szerepet viselhessen. Mindenki egyenlő. Egy ember mindeniké s az összes jelenlevők egyesekkel rendelkezhetnek.

De azért a báróné mégis kigondot valamit, hogy e kellemetlen csapdából díszes önállósággal kiszabadulhasson. Még ezen estén megbízá Jetty komornáját, hogy bármily áron a faluból lovas legényt szerezzen, a ki éjjel Réthfalvára nyargalván, megvigye a parancsolatot a kocsisnak, hogy virradóra fogja be a két lovat s jőjjön ide Cseklészre.

Mert nagyon különböző helyzet volt újra kérni a grófnét, hogy küldje őt haza, vagy egyszerűen jelenteni, hogy itt van kocsim, megyek Réthfalvára! Ennyi szégyenvallás után, legalább az elutazásnak módja hozhatott némi kárpótlást büszkeségének.

Másnap reggel kilencz órára volt kitűzve Cseklész gróf ünnepélyes bevonulása neje kastélyába.

Ez az ünnepély nagyon csendes egyszerűséggel ütött ki. Két úr meghozta azon áldozatot, hogy már ily korán felöltözött s az országútra nyíló ablakból leste a ház urának közelegtét. A hölgyek nem engedték magukat szokott napirendjökben megháborítani. Maga a grófné is csak hálószobájában pongyolára öltözve várta sírig hű férjének forró öleléseit.

A gróf mihelyt leszállott kocsijáról, hangos «jó reggel»-lel üdvözlé két barátját s aztán egyenesen imádott nejének szentélyébe lépett.

És a leírhatlan örömzaj a hosszú távollét után bekövetkezett boldog viszontlátás fölött, legalább teljes három másodperczig tartott.

Ekkor mondá:

– Kedvesem, egész éjjel nem aludtam a vasúton, estére pedig ismét hasonló gyötrelmeknek nézhetek elébe. Szerencsémre még épen három órám van a reggeli felhozataláig, tehát kegyes engedelmeddel megyek aludni. De ha véletlenül nem látnál helyemen az asztal mellett, kérlek, parancsold meg komornyikomnak, hogy keltsen fel irgalmatlanul.

Ezzel jól kiszellőzött, mérsékelten befűtött szobájába vonult és ágyba veté magát.

Cseklész gróf azon nagyúri speczialitások közé tartozik, kikről tréfából azt mondják, legjobban hasonlít a többihez.

Sokáig fiatal ember maradt, még tovább ízlelé a «legjobb idejebeli» férfikor élményeit. Most már erősen behatolt a hatvanas évek felsőbb regisztereibe, üzlete hanyatlani kezd s lett belőle javíthatlan roué. Tehát csakugyan hasonlít többi rangtársaihoz.

Különben eszes, okos, világlátott gavallér. Erejével, egészségével és pénzével józan takarékossággal bánt. Valami nagy pazarló sem lehetett, mert elvűl tűzte ki, hogy semmit drágábban nem fizet, mint a mennyit ér s a mennyiért megkaphatja.

Társalgó modorában sima és hízelkedő volt; de csupa szeszélyből rossz hírbe hozta magát: tetszett neki az önző, szabadszájú és frivol ficzkót játszani. Soha sem mondott valakinek kellemes bókot a nélkül, hogy mint a macska, körmeit is ne mutogatná a rejtekből. Még ma látni fogjuk őt elemében, midőn a legnyájasabb szólásformák között a bárónét vérig, veséig felkonczolni fogja a bonczoló asztalon. Addig pedig kivánjunk neki csendes álmot és felüdülést, míg a reggeliző asztalt felterítik.

Tizenegy óra után már újra telve volt a társalgó nagy terem s a tizenöt vendég megkezdé napi foglalkozását. A grófné szokott bombasztjaival, mikben főleg önmagát gúnyolá, elbeszélte, mily boldog volt a viszontlátásnak átélt perczeiben! A báróné dúlt-fúlt, sötéten és hallgatagon járt ide s tova, de leginkább az ablakok közelében tartózkodott, lesvén a pillanatot, melyben kocsija megérkezik és ismét korlátlan úrnője lehet akaratának.

Így találhatott nehány percznyi időt a két szerelmes a háborítlan együttlétre. Leültek ketten egy pár karszékre s forgatták az asztalon talált könyvek lapjait, mintha a pompás aczélmetszetek költői és művészi kivitelét csodálnák.

Épen most mondja a kis leány:

– Oh, Gábor, ne gondolja, hogy én háladatlan vagyok. Sokat láttam és mindent tudok, mily fáradságába és küzdelmébe került önnek, csak a bizonytalan remény megnyerése is, hogy láthassuk egymást. Így még nem bizonyította be senki, hogy szeret és miként tud szeretni.

– Köszönöm édes Lenkém, hogy megértette szándékomat. Igaz, hogy a siker kétes volt, néha épen valószinűtlennek látszott; de pazarul meg vagyok jutalmazva, ha ön ezentúl tudni fogja, mit volnék képes elkövetni, ha egykor az élet-halál kérdése merülne fel előttünk. Én csak az én Lenkém példája után indultam. Ő mutatta meg az utat, mit kell tenni a vész pillanatában.

– Én bizonyos voltam, hogy eltünésem által szabaddá leszek: ön két hétig fáradott, de gondosan emelt épületét a legcsekélyebb véletlen vagy mamámnak pillanatnyi sugalma halomba dönthette volna.

– Engem a társadalmi rend lánczai lekötve tartanak. Nem tehetek mást, mint a mi e körvonalon belül lehető. De szeretem önt és e gondolat ad reményt és biztosítékot egy szebb jövő felé!

– Igen, egy szebb jövő felé. Nekem sincs más megtakarított kincsem e világon. De ha élek, még sok időm van és a mit szívem ábrándjaira áldoztam, nem fogom pazarlásnak tekinteni. Csak az fáj, hogy oly ritkán láthatom az én egykori mérnökömet. Ön tudja már, hogy azon emelkedettebb hely, a hova önt jogai felvezették, csak annyiban bír előttem értékkel, hogy közelebb jutottunk egymáshoz és az út boldogságunk felé jobban ki lett egyengetve. De csak akkor tudná meg ez én Gáborom igazán, mi lakik e gyenge leány bensejében? ha a sors e változást közbe nem hozza. Mert én, mint a mérnök vagy az osztálytanácsos neje, épen oly boldog lennék, mintha egykor Szabolcsy grófnénak nevezhetném magamat.

– Ez meg fog történni: tán előbb, mint vélnők. Eddig még komoly veszély nem hívta fel férfiúi erélyemet egyenes cselekvésre. A bátorszívű leánykának elég volt csak nehány lépéssel túl menni a kert kerítésén s Nagygáthy gróf büszkesége és elbizakodottsága meg volt törve. Oh, tudom én: öt lépéssel tovább menni, magában nem merénylet; de az elhatározás ezen útra térni, oly hőstett, minőt a milliók közül is csak egy merészkedik elkövetni. Most rajtam a sor a férfias föllépésre. Valami gyenge kezdetet már felmutathatok. Örvendek, hogy ezt mint mérnök tettem, a gróf csak a szükséges anyagot adta hozzá. Legyen tehát meggyőződve az én imádottam, hogy mentől fenyegetőbben tornyosulnának felénk a fellegek, annál inkább felgerjed bátorságom s ha kell, vakmerőségem. Azon öntudat mellett, hogy Lenkém szeret, nincs oly véglet, mely czélomtól visszariaszthatna.

– Ez az én hitem is: mert önnek és az ön szépen kiszámított gépezetének kell köszönnöm, hogy egyelőre legalább megszabadultam a zárda falai közül. Mamám csak kocsiját várja s visz haza.

– E szó: visz haza, már reményteljes változást igér. Oda tiszta szívemből kivánok szerencsés utat. Csak ne a szívtelen apáczák közé.

– Nem mind szívtelenek.

– Nem mind, csak épen azok, a kik ott korlátlan hatalommal parancsolnak. Azok botor tévedésből vagy egy elvesztett boldogság utáni kétségbeesésből futottak a vígasztalást nem adó falak közé. Sokan úgy akarnak bosszút állni a világon, ha mentől több boldogságot eltemethetnek. Mert a csalódott szív megkeményedik és kárörvendve keres sorsosokat a szenvedésben. Én pedig még ma óhajtanám megmondani önnek végső elhatározásomat azon esetre, ha nyilt erőszak akarná az én Lenkémet tőlem elszakítani. Nem borzadna el tőlem?

– A mit az én Gáborom irántam való szerelemből elkövet, az csak magasztos cselekvény lehet. Én is bizonyos voltam, hogy nem fogja megvetni és kalandornőnek nevezni a leányt, a ki képes volt anyja házát titokban elhagyni. Tehát, a ki érettem merész tettre emelkednék, az tőlem ne bocsánatot kérjen, hanem köszönetet és örök hálát követeljen.

Ez annyit tett: szeressük egymást s aztán szálljunk szembe bátran az egész világgal. A ki külön akar minket választani, álljunk ellen közös erővel; mindketten ott azon téren, melyen hivatva leszünk cselekedni, erőszak ellen erőszakot is használni!

Ily bátor szíve volt Lenke kisasszonynak, a kit e sorok folyama alatt legörömestebben csak a «kis leány» gyöngéd nevezete alatt szerettünk említeni.

Gondolataiknak közös kicserélése után csodálatosan meg voltak vígasztalva. Oh, ha csak kezet szoríthattak volna! Ők, a kik egymás karjai közé is omlottak volna: mert a helyzet is oly válság közelébe jutott, hogy valaminek okvetlenül közbe kellett jőni, mert másként…

És mi akadályozta boldogságukat? Minden föltétel megvolt köztük, a mit csak a szív és a világ törvényszéke követelhetett.

Lehet-e oly megátalkodott anya, hogy pusztán ellenszenvből és vak gyűlöletből még sokáig visszatartsa őket az oltártól?

Még volna értelme egy báróné engesztelhetlenségének, ha Szabolcsy Gábor most is csak ott állna, a hova esze, ügyessége és talentuma emelték; de a sors kedvezménye elárasztotta már őt mindazon ajándékkal, miket e haza a kiváltságos osztály fiainak megadhat.

Honnan kerülhet tehát mégis oly erős érv, mely az anya megátalkodottságát lefegyverezze?

Meg van írva: isten kiválasztotta a gyengéket, hogy megszégyenítse az erőseket.

Azaz: Soha sem térhet a rossz és esztelen ember könnyebben a jobb útra, mint a midőn még magánál is gonoszabb és bolondabb czimborával találkozik.

A szokott órában és a bevett kényelmes rendszer megtartásával, jó kedvvel indult a társaság a reggeliző terembe.

A báróné kissé hátra maradt és elkerülé, hogy valamelyik udvarias úr (kinek jobb szerencséje nem akadt) karjára vegye.

Ha füle nem csalta, épen e pillanatban kocsi állott a kastély kapuja elé.

Kinézett, de a méreg elfutotta arczát és vérét, a mi csak ereiben kerengett, mert Nagygáthy Gedeon kocsija állt elő s a gróf rövid búcsúvétel után elutazott.

Még ezt is meg kellett érnie!

Ő akarta az ex-vőlegényt itt hagyni s most ez megy el előle vigyorgó győzelemmel! Még vissza is nézett, mintha kiáltott volna: Semmi gondom rátok: adieu, hetvenezer holdas parthie!

A teremben reggelizés alatt vidám társalgás folyt, melyet a palaczkok megürülése mindinkább elevenített. Ebéd alatt ugyan a gróf mint házigazda valahol az asztal végén kap helyet, de a fesztelen s minden ünnepélyességet mellőző reggeli alatt, feltünés nélkül, régen nem látott Cecilie-je mellé telepedett. Evett sokat irígylendő étvágygyal s még többet ivott. Úgy viselé magát, mintha mindig itthon laknék s most sem készülne újra világgá menni.

Az alakult apró csoportkák tagjai kedvtelve nevetköztek. Gábor gróf Lenke kisasszonyt bókokkal halmozá el; a báróné mint kárhozott lélek elkülönzé magát s oly képet mutatott, hogy senki közelébe kerülni nem merészkedett.

Cseklész gróf bizalmasan cseveghetett imádott nejével. Mindketten folyvást nyájas és lekötelező igent bólintgattak fejökkel, a miből nem következett, hogy épen most, mint boldog házaspárok között is megesik, egy kicsit össze nem pöröltek volna.

És mégis nem így volt. A grófné más érdekesebb tárgy hiányában elbeszélé férjének a Réthfalván folyó történeteket és igen szigorú megrovás alá vette a báróné konokságát.

A grófnak tetszett a história. Csak az sértette, hogy egy báróné még szerencséjének sem tartja, ha az ős Szabolcsy grófok ivadékát mint vejét üdvözölheti.

– Kedvesem, – mondá – jól tudván, hogy Réthfalvyné régi hű barátnéd, azt hiszem, kellemes jelenetkét szerezhetek neked, ha Laurácskánknak borsot török az orra alá s oly szűk utczába szorítom, hogy onnan ugyan ép testtel ki nem búvik. Csináld tehát a dolgot úgy, hogy a társalgó teremben, én, te, ő, külön coteriát képezzünk.

A grófné mulatságra nyervén kilátást (a mi előtte mindig elhatározó szempont volt) megigérte segítségét.

A társalgó szoba hat ablakos terem volt, melynek benső falai mellett öt vagy hat nagy pamlag állott asztallal és annyi karszékkel, a mennyi csak elfért. Mindenki itt kereste fel saját társaságát; innen vándoroltak a szomszédba rövid látogatásra. Tehát a csoportkák folyvást változtak, de a hol ketten, hárman fejöket összedugva beszélgettek, oda senki sem közeledett.

Mintegy délutáni két óra lehetett. Az urak lapdányoztak, a nők zongoráztak, énekeltek; némelyek még hímzést is tartottak kezükben. A két szerelmes megelégedett, ha egymás szeméből az üdv balladáját olvashatá ki: a midőn a grófné karjára vette a bárónét és elvezette oly pamlagra, mely még nem volt elfoglalva.

A következő perczben már a gróf is ott állott.

– Szabad?

– Kérlek, ülj mellénk.

– Igen szívesen; de ha hívatlan háborgató vagyok, bocsánatot kérek s visszavonulok.

Ezzel leült egy karszékre, mely a hölgyekhez legközelebb állott s minden bevezetés nélkül rákezdé:

– Ma foi, Cecilie, neked olyan szellemes társaságod van, hogy akárhova forduljak, mindenütt azt hallom: halálos szerelembe esett a mi gelenczei szomszédunk, de az én Laura barátném nem igen szívesen látja.

Ez oly nyilt és egyenes interpellatio volt, hogy a báróné kénytelennek érzé magát azt tudomásul venni s felelé:

– Lehet.

– Azt mondják, édes Laurám, szigorú vagy leányod iránt, bezárod házadat, társaságokba nem jársz, sőt holmi kolostorokkal is fenyegetőzöl.

– Kérlek, Endre, beszélj másról.

– Bocsáss meg édesem, mert én végtelen tisztelője vagyok a szülői korlátlan hatalomnak. Ne érts félre engem, mert egészen a pártodon állok. Tudtomra sehol sem volt áldás az oly házasságon, melybe az anyák csak kényszerítve adták beleegyezésöket. De ha nem tetszik neked ez a Szabolcsy fiú s menekedni akarsz tőle, hidd meg nekem régi praktikusnak, hogy az ily alkalmatlan kérő elűzésére nem a legczélszerűbb eszközt választottad.

– Hogy érted ezt? – kérdé a báróné, a ki a nem várt támogatásra újra éledni kezdett.

– Abban követsz el hibát, hogy egész bosszúdat, haragodat és szigorodat leányoddal érezteted. Elzárod üveg alá, hogy még levegőt sem kap; befalaztatod a zárda penészes kriptájába. Mindez kopott, elavult és hiábavaló politika. Ha nekem leányom volna, vagy ha lesz (ezt igen tiszteletteljes meghajtással veté közbe a grófné felé), szépen békét hagyok gyermekemnek, helyében azonban a hivatlan kérőt kergetem a poklok mélységes fenekére!

– Ah, barátom, messzebbre már nem kergethetem, ha el nem fogadom házamnál, sőt megtiltom, hogy még előszobám küszöbét is átlépje.

– Mindez nem ér semmit. Van becsúsztatott levél, megvesztegetett szobaleány, hűtlen szakácsné, kóbor hordár, rongyokba öltöztetett álkoldus, leselkedő pályaőr, szolgálatra kész Örzse néni, aztán ajtó, ablak, kémény, kulcslyuk: szóval egy teljesen organizált Communicationsministerium! Most már feltaláltak oly mikroszkopikus írást, hogy a légy szárnyára is ráragaszthatják; kérdelek, hogy őrzöd meg báránykádat a farkasok correspondentiájától.

(A nyájas és elnéző olvasó alkalmasint észreveheti, honnan ragadhatott Cecilie grófnéra az a mintaszerű stylus, melynek néha gyenge próbáit adogatá.)

A báróné csak vállát vonogatá.

– Mit tehetek?

– Hallgass rám, mert jó tanácsot adok. Egy helyett kettőt. Kezdjük előbb a gyöngébb methoduson.

– Hallom.

– Beszélj nyiltan azzal az emberrel. Ha magad személyesen nem akarsz: van a világon szomszédasszony, pap, tiszttartó s más efféle Dispositionsfond.

– És miről beszéljek?

– Miről? Legelőször is pénzről. Add értésére, ha leányodat adnád is, birtokaidat megtartod, megtakarított tőkéidből egy krajczárt sem adsz s míg élsz, a kapott kelengyén kívül soha semmire se számítson. Nincs a XIX. századnak oly gavallérja, a ki ennek hallatára meg ne futamodnék, úgy, hogy még a kapufélfától sem vesz búcsút.

A báróné hitetlenül csóválta fejét.

A grófné pedig megjegyzé:

– Veszedelmes kisérlet ez: mert megeshetik, hogy Gábor gróf rögtön kijelenti beleegyezését.

– Én pedig, – folytatá a báróné, – nem kezdhetek oly alkudozást, mely a házasság kérdésének elvben tett elfogadását magában foglalná s csak a föltételek megvitatása maradna hátra.

– Értelek Laurám, félsz, hogy ezen ember pénz nélkül is szívesen elveszi leányodat. Igen, de akkor bebizonyította, hogy szerelme tiszta s nem tekint mellékkérdésre.

A báróné hallgatott.

A gróf jól tudta, hogy ily megátalkodottság mellett, adott tanácsa csak értéktelen szószaporítás. De hiszen ez nem is volt egyéb, mint előörsi csatározás. Lövöldözött, hogy a mezőn füst terjedjen szét, s annak homálya alatt hirtelen előállítsa huszonnégy fontos ágyúit.

És mondá:

– Megengeded, hogy én lépjek közbe? s akkor szavamat adom, hogy még ebéd előtt elkotródik az a fiatal ember.

– Megteheted?

– Meg fogom tenni! ha érdekében áll és felhatalmaztál.

– Föltétlenül, minden áron! Csak szabadíts meg tőle.

– Jól van; csak ezt akartam hallani. Eddig irtóztál tőle, most fordul a koczka. Ezután ő fog téged elkerülni.

– Egyebet nem kivánok.

– Endre! – szólt közbe a grófné, – légy kiméletes.

– Ha valamibe bele vágtam, végrehajtom, ha törik-szakad. Innen egyenesen Gábor grófhoz lépek; félre hívom egy szóra s azt mondom neki: öcsém, mikor apád megírta Réthfalvy Miklós bátyánknak, hogy házasodik, a báróné nem akarta hinni, míg nem látja. Útra kelt, elment Lengyelkére s jelen volt az egyházi szertartás alatt. Ott ült a legelső pad szélén, sűrűn elfátyolozva, tán még egy kicsit át is öltözve.

– Mi gondja erre a mai Szabolcsy Gábornak?

– Mindjárt megmondom, – felelé a gróf, a ki mentől tovább beszélt, annál inkább elárulá, hogy a báróné ellen, az ifjú mellett kardoskodik. – 1849 július havában idősb Szabolcsy Gábort halálosan megsebesítve hozták Zemplénbe. Vele együtt jött a hír, hogy Lengyelkét az oroszok szétdúlták, a templomot az anyakönyvekkel együtt felégették. A báróné önként ajánlkozott a sebesült ápolására. Négy napig járt hozzá a helybeli lelkész és a megyei orvos. Az ezredes a halál fia volt, de az első napokban beszélt és nem veszté el eszméletét.

– Endre, ez nem igaz.

– Bocsáss meg, magad is mondtad akkor, a pap és orvos bizonyította. Ötöd napra rosszabbra fordult a beteg állapota s meghalt épen akkor, a midőn ifjúkori barátom látogatására Réthfalvára érkeztem. Én és a báróné temettük el. Én és a báróné vettük számba hátrahagyott podgyászát, mely értéktelen tárgyakból állott. Azonban ezredesi egyenruhájának zsebében bevarrva megtaláltuk a Lengyelkén végbement házasságáról szóló eredeti bizonyítványt. A báróné kikapta kezemből, ezer darabra szakította és szélnek bocsátotta. Nem a te érdemed, ha a pap e bizonyítványt két példányban is megírta.

– Endre! megigérted, hogy ezt soha senki előtt el nem beszéled. Akkor még leány voltam; atyám, a ki ellenzette egybekelésemet a vagyontalan katonatiszttel, meghalt. Égett bennem a bosszú és féltékenység tüze. A hűtlen nem várt rám, hanem más nőnek nyújtotta kezét és én azon pillanatban azt sem tudtam, mit cselekszem.

– Igazad van, – felelé a gróf, a ki tűzbe jött s már nem gondolt vele, hogy rokonát néha Laurának, néha bárónénak nevezte, – csakugyan megigértem, hogy hallgatok, mert te esküdözve állítottad, hogy az ezredes neje az örökös nyugtalanság, félelem, rettegés, futás és menekvés hatása alatt holt gyermeket hozván a világra, meghalt, s a Szabolcsy grófok nemzetsége elenyészett.

– Igy beszélték, kik a sebesültet hozták.

– Lehet, hanem a ki négy nap alatt órák hosszáig beszélgetett a beteggel, a legegyenesebb forrásból tudhatta, mi az igaz?

– Endre! ezt el akarod mondani a fiúnak?

– Mért nem? ha a te érdekedben történik! Minden áron menekülni akarsz tőle, tehát ez az egyedüli és legbiztosabb mód, hogy a fiatal ember eliszonyodjék az ily anyóstól.

– Ezt nem fogod tenni!

– Igy vagy amúgy végezni akarok. Járok szerte a nagy világban mulatni s azért szeretem, ha itthon rokonaim és ismerőseim között békét és nyugalmat hagytatok. Ez ifjúnak tudnia kell, ki volt egyedüli oka, hogy édes anyja özvegyi jogait be nem bizonyíthatta. A fiú is hallja meg, hogy csak Réthfalvy báróné hallgatása miatt maradt árván, elhagyatva, rokonok nélkül, kivetve a világba s csak irgalomból nyerhetett nevelést. Saját erejéből ugyan díszes állást vívott ki magának, de homlokán viselvén s törvénytelen gyermek bélyegét, mintegy ki volt zárva az emberi társaságból és semmi kilátása sem lehetett, hogy valaha szíve szerinti nőt vezethessen karjai közé. Pedig a báróné jól tudta, hogy Réthfalvy Miklós báró örömmel és lelkesedéssel fogadná házához a Szabolcsy ivadékot, a ki neje birtokainak úgy is örököse volt. Senki sem fog kételkedni, hogy Miklós bácsi a korábbi időkben azért nem kereste a megholt honvédezredes özvegyét és gyermekét, mert unokahuga, a szép Laura ő előtte is esküdözve állította, hogy az a nő holt magzatot hozván a világra, meghalt. Hogy ne hitte volna az öreg úr e mesét azon kegyes nőnek, a ki a sebesültet saját házánál ápolta s minden körülményről tökéletesen értesülve lehetett!

A báróné elvesztette régi hideg megfontoló tehetségét, kérdé:

– Mért nem szóltál te?

– Én? – felelt a gróf, igen úri módon felemelve fejét. – Életemben először akkor hallottam, hogy van még Szabolcsy gróf a hazában, a midőn a király ezen fiatal embert közénk a főrendek házába már meg is hívta.

Ezzel felkelt és egyenesen a vendégek azon csoportja felé indult, a hol Lenke kisasszony, Gábor gróf, két leányka és pár úr élénk társalgást folytattak.

A báróné meg volt semmisítve. Felkelt a pamlagról s a mellé legközelebb eső karszékbe hanyatlott. Nem akarta látni, mi történik háta mögött; de a falról pompás nagy tükör függött alá, mely az egész terem képét hű másolatban szeme elé játszá.

Cseklész gróf már ott állott a fiatalság csoportja előtt s hihetőleg csak a kedvező pillanatot leste, melyben Gábor grófot «egy szóra» félre hívhassa.

Mi fog erre következni?

A báróné jól tudta, hogy fösvénysége s leánya iránt mutatott szívtelensége és zsarnoksága miatt rossz hírben áll. De most már oly fenyegetést hallott, mely ha teljesedésbe megy, egészen alá sülyed azon megvetettek sorozatába, a hol a társadalmilag megbélyegzettek mint elkárhozott lelkek sötét oduikban élősködnek.

Mit fog a világ mondani? Oh, az itélet már készen állott azon nő fölött, a ki jelen volt a honvédezredes házassági szertartása alatt a templomban s az egyháztól kiadott bizonyítványt széttépte. A ki tudta, hogy ki azon szerény segéd-mérnök, a ki tisztes munkával kenyerét kereste, Réthfalván is megjelent és látta a kertben a sírkövet, ekkor még távolról sem sejtvén, hogy saját édes atyjának hamvai nyugosznak alatta! Tán már akkor is tudta e gyermek hollétét, a midőn név nélkül fogadták az árvát a tápintézetbe, a hol a buzgó püspök, mint lelkipásztor, vallásos elővigyázatból föltételesen másodszor is megkereszteltette!

Nincs menekvés: jelen van a megbecstelenítés pillanata.

Felkelt, tántorgott, tétovázó szeme gépileg pillantott ki az ablakon és látta, hogy a kocsi már megérkezett Réthfalváról. Épen most fogják ki a fáradt szürkéket s legalább egy óra kell a pihenésre, míg a rossz útban, a kétes értékű gebék a visszatérésre vállalkozhatnak.

Cseklész gróf még mindig helyén állott. A báróné csak hátát látta, de ott is, mint a többi pamlag fölött, fénylett a tükör világa az aranyozott keretben. Ott találta meg azon kárörvendő arczot, mely előbb mint hű barát és jó tanácsot adó rokon jött eléje, most pedig elárulá, hogy kiszámított mesterséggel oly kelepczét állított föl, melyből csak egyetlen egy nyílás volt a menekvésre! Ha föltétlenül megadja magát!

A nyújtott orvosság rosszabb volt a betegségnél. És mégis, és mégis! be kellett vennie!

Mint sírból felkelő vánszorgott a terem ellenkező végén vidáman csevegő kör felé s ott reszkető hangon adta tudtára a leányának, hogy a kocsi megérkezett és egy óra mulva készen kell lennie az útra, haza felé.

– Hogyan? – kérdé Cseklész gróf, – egy óra mulva? még ebéd előtt?

– Rossz az út, így is késő éjjel érkezhetünk haza.

– Ah, ezt sajnálom. Cecilie kétségbe lesz esve.

Ezt mondta a gróf igen udvariasan; de a báróné jól látta a villámot, mely ezen nyugodtnak látszó arcz vonásaiból a legrettenetesebb fenyegetéssel feléje lövellett.

Legyőzve, tönkreverve s mint a báróné hitte, a gonosz emberek kaján irígysége által elárultatva, nehány lépéssel balra hatolt, épen oda, a hol Gábor gróf ült és mulattatás tekintetében ezen kis körnek középpontját képezte.

A fiatal ember felugrott székéről, mint a ki tartozó kötelességből félre áll az útból, hogy a báróné kényelmesen, akadály nélkül ülhessen a pamlagra, vagy egy karszékre, a hova neki épen tetszeni fog.

A báróné könnyű fejhajtással köszönte meg e figyelmet, mert a régi jó nevelés iskolája még e szörnyű megpróbáltatás perczében sem hagyta el. Daczára vonaglásra hajlandó arczizmainak, tudott mosolyogni és oly bájjal, szendeséggel és idősb asszonyhoz illő jósággal állt a fiatal ember elé, hogy ez el nem találhatta, mi fog most következni?

Ekkor rövid benső küzdelem után kimondá a báróné ezen végzetes és egészen új világot létrehozó szavakat.

– Gróf, – mondá kegyesen leereszkedve, – én most haza utazom. Örvendek, hogy önnel közelebbről megismerkedhettem. Ha valamikor tetszenék önnek engem meglátogatni, mindig szivesen látom réthfalvi otthonomban.

Ki volt mondva a visszavonhatlan nagy szó!

A báróné, egyenesen, hivatalosan s nem is csak mint szokásban van, közbevetőleg a társalgás folyamában, teljes, ünnepélyes szertartással meghívta Szabolcsy Gábort Réthfalvára!

A közelállók az első pillanatban saját halló érzéköknek sem akartak hinni. Szétnéztek; de mikor látták, hogy a meglepetés és csodálkozás hatalma alatt más is sóbálványnyá változott, csak akkor értették meg voltakép ezen elhangzott szónak horderejét és következményeit.

Gábor gróf mély meghajtással köszönte meg a nyert kegyet s midőn szeme a kis leány ragyogó arczkifejezésével találkozott, azt hitte, a menny kapui nyiltak fel előtte.

Egy úr és egy kisasszony rögtön kilopózkodék e körből. Ki engedné másnak a dicsőséget, hogy ne ők vigyék meg a nagyszerű ujság hirét a teremben összegyűlt világnak? A következő perczben mindenfelé csak azt susogták: a báróné meghitta Gábor grófot Réthfalvára! Mintha arról lett volna szó: hogy a francziák békét kötöttek Poroszországgal. Visszakapják Elszászt és Lothringet, tán még az ötezer millió frankot is!

Cseklész gróf úgy hajlott meg, mint a ki hálát rebeg. A társaság minden tagja rohant, hogy a bárónéval nyájas szót válthasson. Formaszerint még nem lehetett szerencsét kivánni, mert az egyszerű meghívásnál egyéb nem történt; de ha ez minden volt, többet kivánni nem lehetett.

És Cseklész grófné?

Most már más hangon kezdett beszélni.

– Hogyan? itt mindenki boldog és elégedett s csak én legyek arra itélve, hogy elvesztvén egy vendégemet, a vigalom számláját megfizessem? Laurám! abból semmi sem lesz, hogy ma innen haza indulj! Itt maradsz. Ebédem nálad nélkül sótalan és sületlen. Uraim, hölgyeim, itt a felkelés vezére, a ki engem szeret, a forradalmi zászló alá gyülekezik, s ha kell, erőszakosan is ellenáll a báróné eltávozásának.

Azonnal sűrű tömegek alakultak a grófné hullámzó fodrainak védelme alatt. Egy úr ajánlkozott, hogy lemegy az udvarra és ketté vágja a kocsis gégéjét. Mások vállalkoztak, hogy futó betyárok módjára ellopják a lovakat. A hölgyek vitézül csattogtatták legyezőiket, mintha porrá zúzni készültek volna a bárónő ősi kocsiját.

– A nép szava Isten szava!

A báróné tehát engedett és egy napra még itt maradt. Mert a ki egyszer leugrott a torony tetejéről, hiába gondolja meg útközben, míg forog a levegőben, hogy jó volna tán visszatérni!

Cseklész grófné, a ki a győzelem kivívásában saját részét követelte a dicsőségből, szétnézett, s midőn látta, hogy bizonyos szerelmes párocska egyik ablak bemélyedésében csendes beszélgetésbe van merülve, melléjök lépett és mondá:

– Mérnök, a gyorsvonat készen áll, harmadszor csengettek indulásra; a mozdony füttyent, mindenfelé kiáltják: Mehet, mehet, mehet!

Ezzel ott hagyá őket, gondolván, ha okosabbat tudnak beszélni, hát csak mondják el egymásnak.

Úgy látszott, találtak is tárgyat, mely fölött észrevételeiket közösen kicserélhették. Egyelőre a fiatal ember innen az ablakból magyarázá és mutogatá, merre megy az út egyenesen Gelenczére.

Aztán szólt a kis leány.

– Oh, Gábor, mikor várásról, türelemről és erőszakos végletekről beszéltünk, én még is legtöbbet reméltem édes mamám szeretetétől. Mert az ő egyetlen leánya tudhatja legjobban, hogy nincs e földön jobb és áldottabb édes anya, mint ő. Most már érett gyümölcs vagyok, mely lehull a fáról, csak fel kell szedni. Szeretni fog engem ezután is, a midőn férfiúi büszkeségének elég van téve? Többé nincs szüksége erélyre és leleményességre s küzdelem nélkül fűzheti karjaira az igénytelen leánykát, a kinek nincs más értéke, mint hogy gyermekkorában csodált egy ifjat s aztán szívének legszenvedélyesebb hevével szerette?

– Lenke kisasszony, nézzen rám, és olvassa arczkifejezésemből, hogy én vagyok a legboldogabb halandó az egész világon.

– Hogy történhetett, hogy az én mérnököm, az én grófom, az én eszményképem, annyi sok leány közől épen engem választott ki egyedüli élettársának?

– Lenke kisasszony, ha küzdöttem, akkor a föld legékesebb koronájának elnyerését tűztem ki életem feladatául. Együtt szenvedtünk, együtt reméltünk s együtt kell a győzelem koszorúján osztoznunk. Szerettem önt a teljes reménytelenség napjaiban. Szeretem most, a midőn álmaim megvalósulnak és szeretni fogom életem azon részére, mely isten adományakép még következni fog.

Valószínű, hogy ez nem nagyon fellengző ékesszólás volt; de a mit a kis leány egyedül várt, azt háromszor egymásután feltalálhatta a feleletben. Szeretem önt! ezt akarta hallani; ez azon soha el nem avuló szó, mely a nőt mindig teljesen kielégíti.

Azután megint magyarázgatta az ifjú a legegyenesebb utat Gelenczére. Nem mint mérnök, a legrövidebb vonalt, nem az akáczfáktól kisért mesgyét, hanem azon képzeletben rajzolt ösvényt, mely őket állandó otthonukba fogja vezetni.

Cseklész gróf, ha tett valamit, el is járt a szája utána és aratott dicsőségének fáklyáját nem szokta a véka alá rejteni.

Ebéd idejének közelegtekor tehát Gábor gróf karjába fogózkodott s leült vele, azon pamlagra, mely előtt kevéssel ezelőtt fényes győzelmét kivívta.

– Öcsém, láttad, minő kereszttűzbe vettük itt az én kedves bárónémat?

– Hosszasan értekeztek együtt.

– Mi tagadás benne: egy kicsit mogyorótörőbe szorítottam a szép Laurát, s miután nem akart megpuhulni, véletlenül szétmorzsoltam. Azért szólok, ne csodálkozzál a rögtöni változások fölött, mert elegendő ok nélkül semmi sem történik e világon. Különösen pedig a megátalkodott agyvelők rendbehozására hatalmas gépek és a legdrasztikusabb gyógyszerek szükségesek. Vedd tehát birtokodba az elért eredményt azon öntudattal, hogy teljes jogod van hozzá. Értettél?

– Tökéletesen.

Ezt felelte nagy udvariasan. De miután ez egész beszéd alatt szeme egy más távolabb ülő lénynek szemével még könnyebben érthető játékot űzött, az itt élő szóval hallott dolgokat egyik fülén be, a másikon kibocsátotta.

– A báróné súlyosan vétkezett egykor atyád, anyád és te ellened. Szemére vetettem szívtelenségét. Megijedt, hogy titkai napfényre jutnak: tehát bölcs volt és beadta a kulcsot. Meg vagy elégedve?

– Föltétlenül.

Már, hogy ne volna.

– Tanácslom tehát, hogy a mi elmult, azt többé ne feszegessük. Küzdelemmel teljes multat látsz hátad mögött. Sok szenvedést és nélkülözést elkerülhettél volna, ha bölcsődtől kezdve, mint grófhoz illik, kezedet mindig csak a kész felé nyujthatod. Nem panaszkodol?

– Egyáltalában nem.

Az utóbbi szavakat már értette a fiatal ember, mert amott a távolban a főispánné oly szerencsétlen helyre állott, hogy a két szerelmes között létező régi fajú optikai telegrafot díszes terjedelmével ketté szakította.

És ha értette a hozzá intézett szavakat, meg is tudott felelni.

– Ki tudja? tán épen a küzdelmes élet vált javamra. Ha első gyermekségem óta gróf vagyok, valószínűleg még azt a csekélységet sem tanulom meg, a mit most, úgy felületesen tudok. Meglehet, hogy életpályám tervében a 70,000 holdas Nagygáthy grófot veszem mintaképül s akkor a 13,000 holdas örökös addig erőködik, míg megérkeznek a hitelezők, s a szép kis Gelenczét dobra verik.

– Igazad lehet.

A következő év február havában nagy lakodalom van Réthfalván. A kastély kicsinosítása, az új butorok és a beszerzett pompás kelengye nem veszett kárba.

Gábor gróf a boldog vőlegény. Lenke kisasszony a bájos menyasszony és senki sem fél azon eshetőségtől, hogy hajnal hasadtával, újra megszökik az esküvő elől.

A menyasszony násznagya Cseklész gróf, a ki végezvén róka-vadászatát Angliában, Pestre jött szórakozni s a báróné meghívására eljött Zemplénbe.

A vőlegény házassági tanuja, régi pártfogója és kegyes minisztere, a ki már most kezdett példálózgatni arra, hogy husvét után, tárczájához tartozó fontos törvényjavaslatok kerülnek az országgyűlés két háza elé, s a látogatás a főrendek házában nagyon kedvére volna.

Mikor pedig öltöztették a menyasszonyt, a templomban pedig gyujtogatták a gyertyákat, ő excellentiája ujságolá:

– Roppant nagyszerű esküvő ment végbe tegnap délután az egyetemi templomban.

– Ki a boldog?

– A nagy Páris, London, Bécs, Berlin és a mi kis Pestünk csodája, bálványa s minden férjes nőnek örökös rettegése.

– Olyan szép?

– Shakspere szerint: Verona nyarának nincs szebb virága.

– Ki a vőlegény?

– Nagygáthy Gedeon.

– És a menyasszony?

– Donna Desdemona di Cavalleggieri, diva castissima, a Renz-czirkuszból.

TARTALOM.

• I. Semmiből is lesz néha valami 1
• II. Belép a világba, hol a multnak is nyomára talál 10
• II. Újabb nyomok, de melyeken megindulni nem lehet 19
• IV. Hátrahagyott levél az anyától 28
• V. A bekövetkezett tél eseményei 45
• VI. Ő nagysága az osztálytanácsos, a kit kezdenek már méltóságodnak nevezni 56
• VII. Újabb bonyodalom, mely szükségessé teszi, hogy az osztálytanácsos ellátogasson az ország felső vidékére 74
• VIII. Érdekes és hasznos ismeretség 85
• IX. A ki gyémántkövet talál 98
• X. Mikor a grófnék még ilyenebbek 111
• XI. Az első szereplés a nagy világban dicsőségesen kezdődik, de egy szörnyű katasztrófa által sötét fellegek vonulnak a láthatárra 118
• XII. Az első leverettséget még indokoltabb kétségbeesés követi: honnan jöhetne vigasztalás? 129
• XIII. Előre megállapított napirend, mely sok változást szenved 146
• XIV. A fővárosban töltött utolsó napok története 157
• XV. A ki saját birtokain verhet állandó tanyát 167
• XVI. Egy áruló hihetetlen hireket hoz az elátkozott kastélyból 175
• XVII. A ki maga híja meg a tótot, hogy szállást adjon neki 194
• XVIII. Az elátkozott kastély megrohanása és titkainak földig lerombolása 207
• XIX. Rögtön fenyegető hirek érkeznek Réthfalváról 231
• XX. Igen uriatlanul töltött éj 239
• XXI. A válság kezdete 253
• XXII. Hallatlan botrány az úri világban 263
• XXIII. Hova szökött a menyasszony? 282
• XXIV. Egy erős várnak megostromlása nagy kudarczczal végződik 295
• XXV. Nincs más mód, mint kitörni 301
• XXVI. A XIX. század művelt szelleméhez méltó hölgyrablási modor 311
• XXVII. Az elhatározó ütközet lefolyása a grófné termeiben 325
• XXVIII. A történet kifejlése 347

KÉPJEGYZÉK.

• 1. Ott, a hova mutatott 12
• 2. Végre erőt vett magán és olvasni kezdett 34
• 3. A parasztkocsi a fiatalembert áthurczolta Pönögére 80
• 4. A fiatalember beszédbe eredhetett a család kincsével 107
• 5. Ő méltósága épen most meghalt 128
• 6. Mit hallok! – felelt a gróf felugorva székéből 137
• 7. Csak egy levelet Szabolcsy grófhoz czímezve 249
• 8. Egyszerre ott állott a síremlék talapzatának lépcsőjén 285
• 9. Gida, nagyon elragad buzgóságod 342
• 10. Leültek ketten egy pár karszékre 349